Ezúttal is elsétáltunk a múzeumhoz, de olyan hosszú sor állt ott, hogy elment a kedvünk a többórás várakozástól. Szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, hogy mi az oka annak, hogy az impresszionizmus az a festészeti stílus, amelynek kiállításaira tömegek zarándokolnak. A döntő ok az lehet, hogy a látogatóban az az illúzió alakul ki, mivel felismerni véli az ábrázolt tájat, érti is a művet. Azért kiállítás nélkül most sem maradtunk. Salvador Dali 300 mesterművét mutatják be a Montmartre-on, karnyújtásnyira a Sacré Coeur-től. Ez a kiállítás a legnagyobb gyűjteménye Dali eredeti szobrainak Franciaországban. Nem vagyok nagy rajongója a mesternek, de ez a tárlat lenyűgözött. A harmincas években festett világhírű képet az elfolyó időről a hetvenes évek végén több szoborkompozícióban is megfogalmazta. Négy szobor volt látható Szent Antal megkísértéséről, póklábú elefántokon ülve ábrázolta a szentet. A legszebb szobor talán az „Űr Vénusz” volt. Egy gyönyörű női alak, a test a derekánál síkban megtörve, a has előtt egy tojással. Egyik szobrát, egy cserjéket növesztő hüvelykujjat mintha a La Défense-on láttam volna a hatalmas posztmodern épületek között.
Ha már La Défense: nem rajongok az üveg-acél toronyépületekért sem, de Londonban, Frankfurtban és itt, Párizsban megbarátkoztam vele. Épült itt egy óriási diadalív ebben a stílusban, nyilván a 20. század végi Franciaország hatalmasságát szimbolizálva, és, hogy funkciója is legyen, helyett kapott benne a közlekedési és tengerészeti minisztérium, és – mi más – egy bank központja. A látvány azért lenyűgöző: a diadalív közepétől tiszta időben látszik az Arc de Triomphe a Charles de Gaulle Étoile-on, hátrébb az obeliszk a Concorde téren és leghátrébb a „kis” diadalív a Jardin des Tuileries mögött. Teljesen egyenes sugárút, és lehet úgy 15 kilométer.
Egy ilyen látogatáskor az ember nem hagyhatja ki a legismertebb helyeket. Többször is elmentünk az araboktól, feketéktől hemzsegő Montmartre-ra. 26 évvel ezelőtt egy ottani szállodában aludtunk, 10 percnyi járásra a Pigalle-tól. A szálloda most is megvan, éppolyan lepattant mint akkoriban volt. Arabok tulajdona lehetett, és találkozó helye volt az egész éjjel hangoskodó nagycsaládnak. A Montmartre-on mindig elgondolkodom, ki is a francia? A Pigalle-t sötétben, kivilágítva érdemes látni. Nem hagyható ki az Eiffel torony sem, ami – ha már az ember nem megy fel rá – a Trocadero-ról nyújtja a legszebb látványt. A Louvre környékén sétáltunk, de – micsoda szentségtörés! – a múzeumot ezúttal nem látogattuk meg. A Notre-Dame-ot és környékét, a Pompidou Központot szombaton délelőtt kerestük fel, a vasárnap délelőttöt pedig a Pére Lachaise-i temető megtekintésére szántuk. Gyönyörű, nyárias időben kerestük fel több világhírű művész, író, tudós sírját. A legújabb közülük a 2003-ban elhunyt, világhírű szociológusé, Pierre Bourdieou-é volt. A Tízparancsolat kőtábláját idézi a síremlék, felirata minimális. A tudós nevét és születési, halálozási évszámát közli.
Nagy Imre emlékművénél volt egy külföldi házaspár, legalább is előttünk idegen nyelven beszéltek. Nem szeretem különösebben Rajk László művészetét, de ez az alkotása szépre sikerült. Egy viharban szétroncsolódott vitorlást jelképez. Megállapítottuk, miként 1981-ben, most is Jim Morrison sírjánál álltak a legtöbben. Zarándokhelyévé vált ez a sír a Doors rajongóknak, akik a világ minden tájáról érkeznek, és ma már több generációt képviselnek. Úgy tudom, az idén a Doors még élő tagjai, más néven ugyan, de koncert körutat terveznek.
Párizsban szerencsére csak angol, amerikai vagy német napilapokat olvashattam. Az 5 nap alatt talán két magyar vonatkozású hírre bukkantam. Az egyik egy budapesti nemzetközi orvos kongresszusról tudósított, amelynek témája a túlzott elhízás volt. A másik cikk – a Herald Tribune-ban vagy a The Observerben olvastam – az UEFA európa-bajnoki döntéséről tudósított. Itthon, ahogy lenni szokott, egymást vádolták a pártok a sikertelen pályázatunkért, de ebben az egész oldalas írásban talán két mondat jutott a magyar-horvát pályázatnak. A lényege kb. az volt, hogy a pályázatban ötvözni próbálták a dicső magyar labdarugó múltat annak az útnak a hangsúlyozásával amit a horvátok tettek meg a nacionalista háborútól a japán-koreai vb. harmadik helyéig. Nem nagyon sajnálkoztak rajtunk. Az következne számunkra ebből, hogy Európán kívül is van élet? Be kellene már látnunk, nem mi fújjuk Európában a passzát szelet.
A legérdekesebb írást az International Herald Tribune április 20-i számában olvastam. A szerzője az a Jacques Attali, aki Miterrand elnöki tanácsadója is volt. A cikk címe: Ti mindannyian csak irigyek vagytok. A szerző felsorolja mindazokat az előítéleteket, amiket a franciákról szoktak mondani: a túlbürokratizált társadalomtól a lusta francia emberig, aki bármelyik pillanatban kész azonban gigantikus sztrájkokat kirobbantani homályos eszmék érdekében. A külföld egyszerűen irigy Franciaországra, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a francia termelékenység és az életminőség az elsők között van a világon. Pozitív példaként említi Attali, hogy a francia állam kulcsszerepet játszik a francia nyelv védelmében. Sem a baloldal sem a jobboldal nem akar olyan országban élni, amelyik az etnikai közösségek „patchwork”-évé válik (!). A legmeglepőbb kijelentése: Franciaország szenvedélyesen hisz az asszimilációban és veszélyes fejleménynek tartaná azt, ami Angliában vagy Hollandiában már bekövetkezett, ahol atomizált emberek és egymástól elzárt közösségek léteznek. Ezt írhatja egy francia világhírű baloldali gondolkodó, a magyar liberalizmus pedig száz éve az integrációt sürgeti, asszimilációról hallani sem akar.
Szállodánk a Gare de Lyon közelében volt, igen jó helyen, hiszen mindent könnyedén el lehetett érni a pályaudvarról induló metrókkal. Párizs (al)világa valóban egy külön világ. Emberek százezrei lehetnek a föld alatt minden pillanatban, és utaznak a 14 metróvonal valamelyik szerelvényén vagy a gyorsvasúton, esetleg bevásárolnak valamelyik földalatti bevásárló központban, vagy várakoznak a Louvre földalatti bejárata előtt. A 14-es metrót azért ki kell próbálni, hiszen vezető nélküli járataiban az embert megérinti a 21. század szele.
