2008. január 2., szerda

Adria 2007 június második fele

   Ha jól számolom, hetedik alkalommal nyílott lehetőségem arra, hogy feleségemmel, Líviával két hetet egyik barátunk vitorlásán, a Viktórián töltsünk. Ezúttal is vittük az unokát, aki első útján talán tízéves lehetett. Kis korában még nem zavarta a határtalan, néha nyugtalan tenger, ma már láthatóan szorong, és jobban élvezi a kikötői életet, mint a vitorlázást. Szorongásával nincs egyedül, Lívia a hosszabb utakat a kajütben fekve szokta végigélvezni, ha a vizet bora is bolondította, biztonságot a vécében talált, a szűk helyen nem gurult folyamatosan ide-oda. Vitorlázásaink során általában nyugodt volt a tenger, de megfigyeltük, hogy a visszaúton Lignano felé – nyilván a romantika kedvéért – mindig kifogtunk egy vihart. A legfélelmetesebb az volt, mikor egyszer Rovinjból jövet tornádó söpört el mellettünk, aztán az esti tv-híradóban láttuk, milyen pusztítást végzett Horvátország tengerparti részén. Viharos időben Tamásnak – a hajó tulajdonosának – szavaival nyugtatom magam, miszerint a Viktória sohasem borul fel, úgy működik, mint egy keljfeljancsi. Amióta egy bajor gyártmányú vitorlásról leszakadt a kiegyenlítő súly, és egy magyar turista bennfulladt a tengerben, - ráadásul eszembe jut az angol mondás: „never say never” - némi nyugtalanság ilyenkor rajtam is erőt vesz.
  Ebben az évben már senki sem kívánt nagyobb utat, és egypár napra – születésnapi ünnepség okán – kisebbik lányunk is csatlakozott hozzánk, aki két éve Frankfurtban dolgozik. Úgy döntöttünk, egy lazább kirándulást, amolyan fan tripet teszünk meg a velencei lagunákban. A Viktoria egész évben a Lignanohoz közeli Aprillia Marittima jachtkikötőben dokkol, onnét indul vendégeivel rövidebb-hosszabb útjaira. Maga a kikötői élet is megér egy misét. Az elmúlt évtizedekben Tamás körül kialakult egy baráti kör, akik ügyes-bajos dolgaikkal egymást keresik, együtt vesznek részt rövidebb-hosszabb regattákon, és gyakran vacsoráznak együtt. A jó kocsmák neveit is szájról-szájra adják. Így fedeztük fel magunknak néhány évvel ezelőtt a Ristorante Hotel Centrale di Sandron Franco-t Pertegadaban vagy ebben az évben a Ristorante al „Fiume Stella-t Preceniccoban. Az előbbi az általam ismert legjobb vendéglők közé tartozik, pedig jó egypárban megfordultam már az elmúlt évtizedekben. A különlegességét az adja, hogy kb. 10 Euróért háromfogásos menüt lehet kapni, három menüből lehet választani, a bor és az ásványvíz, néha a grappa és a kávé pedig ingyen van. Mikor először jártunk ott, azt jósoltuk, ilyen üzletpolitikával az étterem nem él meg egy évet, hál’isten rossz jósnak bizonyultunk. A tulajdonos, aki fiatal családtagjaival szolgál fel, az elmúlt években kb. 200 millió forintból teljesen korszerűsítette a házat. Örömünkre az étteremben csak a környékbeli olasz munkások fordulnak meg, turistákat nem igen látni.
   A Stella folyó partján működő másik étterem azért különleges, mert hajóval is meg lehet közelíteni. Másfél órás az út a kikötőnktől a Lagunában és a folyón felfelé, ami különösen nagy élmény. Az élményt fokozta, hogy visszafelé a 15-éves unoka, Ricsi – mint egy Verne-hős -, kormányozta a hajót, ami némi izgalmat okozott. Amikor azonban barátunk, az osztrák Peter Rath - kitűnő vitorlázó, regatták győztese és szőrszálhasogató ember – napolajat kért az orrára, és lefeküdt a vitorlás elejére napozni, mi is megnyugodtunk. Nem is lett semmi baj, rendben beértünk a kikötőbe.
   Peter Rathról külön beszélnünk kell. Hatvanöt éves lehet, a kelet-stájer Fürstenfeldből származik, élete nagy részét Münchenben a Siemensnél töltötte, mint mérnök. Van egy szép háza a karintiai Faker See-nél, egy lakása az Aprillia Marittimán, melynek teraszánál a vitorlása van kikötve. Több ilyen sorház van a környéken, igen érdekes tulajdonosokkal. Az egyik szomszédnak egy – fantasztikus filmekbe való -, rakétaszerű fémhajója van, no meg fiatal barátnője. Az ilyen járgányokat a vitorlázók nem nagyon becsülik. Míg vitorlással a kikötőből - éjszakai kikötéssel - két nap a horvátországi Mali Losinj, egy ilyen eszközzel pár óra az út, igaz, fogyaszt óránként vagy 120 liter üzemanyagot. Péter szomszédjának ez nem probléma, gyakran ugrik el kedvesével oda egy kávéra. A másik szomszéd egy stájer vállalkozó, aki nagy értékű kórházi gépeket gyárt, és szállít. A lányával volt alkalmunk többször is találkozni, aki arra a hírre, hogy Lívia palacsintát süt Peter Rathnál, mindig megjelent. A palacsintasütésnek története van. Közös útjainkon megfigyeltem, hogy ha velünk volt Peter, a vacsorát mindig lekváros palacsintával fejezte be. Mondtam neki, az olyan palacsinták, amilyeneket az Adria melletti vendéglőkben adnak, merényletet jelentenek egy magyar ember számára. Megígértük, ha a hosszú útról hazaérünk, Lívia süt nála igazi palacsintát, olyat, amit mi magyarok palacsintának tartunk. Amikor aztán hazaérve elkezdtük keresni a hozzávalókat, kiderült, hogy mákot hiába is keresünk, diót ugyan még lehet találni, de felháborítóan drága. Egyszer azért megvásároltuk, de a következő években már hazulról hoztuk. A nyári kánikulában a palacsintasütés hősi tett, amiből mi férfiak csak az elfogyasztására vállalkoztunk. A magyar palacsintának aztán híre ment, kezdtek szállingózni a szomszédok, zavarukban jóféle pezsgőkkel (trentinoi Mezzocoronával, Champagne-i Piper-Heidsieckkel, Moet&Chandonnal) érkeztek. Tapasztaltam, az osztrák, olasz ízlés megakadt a lekváros, túrós palacsintánál, a diósat, mákosat kevésbé értékeli. Nagyon örültem neki, hisz utána reggelire napokig Gundel-palacsintát ehettem.
   A legmeglepőbb Péter lakásában az, hogy az ember mindig nyitva találja, és ez a helyzet az olasz közbiztonságról való magyar tudásunkkal – előítéleteinkkel – némi kognitív disszonanciát okoz. Péterhez való érzelmi viszonyulásunk ambivalenciáját pedig az okozza, hogy – jóllehet mindig elfogadja ebéd vagy vacsora meghívásunkat – még nem jutott eszébe azt viszonozni. Valószínű, ez az ő különös ismertető jegye, mégis mindenki szereti. Keresik a többiek mindenféle apró-cseprő problémával, amit általában meg is tud oldani. Ezermester, legutóbb két elromlott GPS-ből egy működőt csinált. A lakástulajdonosok megválasztották lakóbizalminak, ezért aztán minden információt tud. Igaz, a szárazföldi tájékozódással problémái lehetnek, nehezen tudtuk meggyőzni, hogy Passau nem Ausztriában van.
   Az idei vitorlás utunkat úgy terveztük, hogy első nap a Caorle melletti St. Margareten szigetére megyünk (4-5 órás út), másnap pedig Velencéig. Velencében három éjszakát töltünk, közben felvesszük Zsóka lányunkat, aki Frankfurtból jön repülővel az anyja 60. születésnapját megünnepelni.
   Terveink szerint késő délután megérkeztünk San Margaritara. A stég végén kötöttünk ki, ami jó ötletnek tűnt, de másnap megbántuk. Szemben velünk, a benzinkútnál kikötött, és egész éjszaka maradt egy luxusjacht – a vitorlázók az ilyeneket joghurtos doboznak hívják -, aminek aztán kora reggel odébb kellett állni. A marinero szabadkozva kért bennünket, hogy menjünk félre, mert a jacht miattunk nem tud megfordulni (miért is vesz valaki egy milliárd forintot érő monstrumot?) Teljesítettük kérését, és közben figyeltük mi történik a hajón? Két egyenruhás, zselézett hajú fiatal férfi tüsténkedett a fedélzeten, gondolom, egy-kettő pedig a hajó belsejében tartózkodott. Egymás közt tört angolsággal beszélgettek, az egyik olasz a másik talán horvát lehetett. Órákig mosták, törülgették fehér kesztyűben a hajó oldalát, aztán a szárazföldről megérkezett egy robogóval a munkafelügyelő. Elhízott ember, látszott rajta, hogy mindig a munka könnyebbik oldalára állt. Tett néhány megjegyzést a tisztaságra, mutatott egy-két foltot a hajó oldalán, aztán szó szerint elrobogott. A 21. század cselédjei pedig egy „fuck you”-ot mormolva folytatták tovább értelmetlen munkájukat.



   Tervünknek megfelelően továbbindultunk Velence felé. Nem volt vitorlázáshoz elegendő szél, a Volvo motort használtuk. Jesolo hosszú strandját elhagyva aztán a kora délután megérkeztünk a velencei vitorlás-kikötőbe. Kikötésünk nem volt problémamentes. Ahogy tolattunk a mólóhoz, egy váratlan áramlat a mellettünk levő vitorláshoz lökött minket. Nem volt nagy ütközés, arra elég, hogy egy kicsit megkarcolja a hajó oldalát. Kijött a tulajdonosa – 65-70 év körüli ember, krokodil vagy kígyóbőr kalapban, és készségesen segített nekünk a kikötésben. Franciául beszélt, és a koccanás ellenére meglepően nyugodt és udvarias volt, amit én franciáknál nem tartok természetesnek. Meghívtuk egy hazai szilvapálinkára (home made és 10 years old), és megkérdeztem, honnét jött. Új Kaledóniából volt a válasz. Kicsit elképedtem, és próbáltam elhelyezni magamnak a térképen. Talán Új Zélandhoz van közel? Igen – válaszolta, kb. 2000 mérföldnyire. Elmesélte, megkerülik a Földet a feleségével, és úgy tervezik három évig lesznek úton. Amikor ő kérdezte, és mi honnan jövünk, halkan válaszoltam, csak Lignanoból. A jacht kikötő közvetlenül a labdarugó stadion mellett volt, tízpercnyire a biennálék helyszínétől. Az egész utcát leander bokrok szegélyezték, nagy kedvet kaptam a reggeli futásokhoz. Két alkalommal is befutottunk kora reggel Ricsivel a Szent Márk térre. A távolság oda-vissza 8 kilométer lehetett, hidakkal tarkítva. Állítólag van Velencében olyan tájékozódási futóverseny, ahol a térképen nem jelölik be a hidakat. Örömmel állapítottam meg, hogy nagyon sok ember futott a reggeli vagy az esti órákban. Ennyit még sehol sem láttam. A parkban krómnikkelből készült sporteszközök, ami nálunk a színesfém kereskedőknél landolna. Az élmény lenyűgöző, megéri a fáradtságot. A San Marco kora reggel még jórészt üres, galambok is alig zavarnak. Az útikönyvek azt írják, Velence igazán akkor gyönyörű, ha hajóval a Laguna felől közelítjük meg. Először mi is így érkeztünk Punta Sabbioni felől 1990-ben, és valóban csodálatos látványt nyújtott, ahogy a Dózse palotát megpillantottuk, és egyre közelebb értünk a Szent Márk térhez. Ennél felejthetetlenebb élmény akkor ért bennünket, amikor egyik utunkon vitorlással érkeztünk Chioggiaból, és a tér előtt elhajózva koccintottunk egy Isola Augusta pezsgővel.
  Egy jacht kikötőben mindig sok érdekes ember verődik össze. Az újkaledóniai házaspár mellett a szemközti szomszédunk is különös figura volt. Magyar olvasónak azonnal Piszkos Fred, a kapitány jutna eszébe róla. A bárkája Tamás szerint az amerikai Nagy Tavakról való, még ütött-kopott formájában is szép. Megfejteni nem sikerült, mit csinál az öreg tengeri patkány – a korát nem nagyon tudtuk megítélni -, de úgy tűnt, nem a hajón alszik, mindig a reggeli órákban érkezett. Ez persze így nem ésszerű, hiszen a kikötésért jelentős összeget kell fizetni, a pénzbőség pedig nem sugárzott róla. Lehet az is, hogy a marineroknak fizetett valamit, hisz – mint később számunkra is bebizonyosodott – ez sem járhatatlan út. Amikor reggelenként megérkezett, akkurátusan kicsomagolt, és nagyon komótosan elvégzett néhány apró-cseprő munkát. Legérdekesebb a vízmelegítője volt. Egy nagyobb nejlon szatyorban melegítette a tűző napon a vizet, aztán időnként – bár ez nem nagyon látszott rajta, leöntötte belőle magát a hajó hátsó részében.
    A lányunknak, Zsókának szerettük volna megmutatni Muranot, de Tamáséknak ezúttal nem nagyon volt kedvük, így vaporettoval utaztunk. Az igazi élményt oda is a vitorlázás jelenti. Többször is úgy adódott, hogy felhajóztunk a muranoi Canal Grande-n egészen a Ponte Longo közeléig. Általában egy kavicsszállító hajóhoz kötöttük ki magunkat, és megállapítottuk, Olaszország valóban liberális jogállam, hiszen mindent – még ezt is – lehet, amit törvény nem tilt. A hajó tulajdonosa mondta, azért reggel, amikor indul, oldjuk el a köteleket a hajójától. Kikötésünk helye ideális volt, a Fondamenta dei Vetrai, Murano fő utcájának a felső végénél. Itt található az 1437-ben épült, majd tűzvész miatt 1509-ben újjáépült bazilika Szent Péter mártír dominikánus szerzetes tiszteletére. Szemben vele a Campo Santo Stefano. A bazilika falain többek között Veronese, Tintoretto és Bellini freskói. Közvetlenül a Campo Santo Stefano mellett van kedvenc éttermünk a Busa alla Torre. Ha Tamás velünk van itt is ismerősként üdvözlik. A muranói üveg világhírű – és, még ha a tömegigény miatt számos giccs is készül -, van benne valami megragadó. Ezen a napon is benéztünk egy üveghutába, végigsétáltunk a Rio dei Vetrai két partján sorakozó manufaktúrák kirakatai előtt, elcsendesedtünk a bazilikában, aztán leültünk ebédelni az említett étterembe. Az ebéd legemlékezetesebb része a tiramisu volt, ennél finomabbat – eltekintve Lívia készítményétől – csak Dr Galannál, Veneto régió elnökénél ( a „velencei dózsénál” ) ettem a Palazzo Balbiban.
   A hajóút visszafelé egy kissé lehangoló volt. A szél a vitorlázáshoz nem volt eléggé erős, de olyan hullámokat gerjesztett, hogy a tengeri fürdőzést mégis lehetetlenné tette. Ezt leginkább a lányom bánta, aki ki akarta próbálni, milyen érzés hatvan méteres vízben a Viktóriát körül úszni. Megnyugtató érzés volt azonban koradélután Lignanoba visszaérkezni, hisz mindannyian tudtuk, Lívia születésnapjára a Gelsiben az asztal már megterítve vár.