A kora esti órákban megérkezünk vendéglátóink házához a Bould farmra. Chrisnek és Dellynek ez a harmadik otthona, amit már megismerhettem, de házasságuk alatt legalább hatszor költöztek. Előző házukban, ami egy átalakított erdőszéli bakterház volt, azért nem maradtak, mert a fáktól nem látták a környező tájat. Itt, ezen a farmon a látvány lenyűgöző. Leülsz egy kerti padra, és 90-fokos szögben ellátsz 5-6 mérföldre. Látótávolságban nincs egyetlen ház sem, csak dombok és mezők. A táj – a Cotswolds néprajzi egység, “tájvédelmi körzet” közepén vagyunk – leginkább a Zalai Dombságra hasonlít, csak - mit ne mondjak !- a fű zöldebb. Sokan írtak már az angol gyepről, de valószínű, a titok egyszerűen a sok esőben van. Na és a birkák! Ülünk Chrisékkel a kerti padon, és tíz méterre tőlünk birkanyáj legel. Elnézem ezeket az állatokat, és megállapítom, unalmas élet lehet az övék, hisz egész nap csak legelnek, néha árnyékban pihennek. Egy-egy kisbárány elkezdi rángatni az anyja tőgyét, aki gyorsan odébb löki, így ösztönözve arra, hogy legeljen inkább füvet. A környék útjai mellett élő sövény húzódik, ami diszkréten eltakarja a mögöttük lévő épületeket és a legelő birkanyájakat. Barátom mondja, környékükre költözött Kate Winslet is. Egy manor házat (nemesi kastélyt) vett meg, a tőlük 2-3 mérföldre lévő Church Westcote-ban. Egy pillanatra paparazzová válok, és több nézőpontból is lefényképezem a kastélyt. A személyes találkozás sajnos elmaradt, az épületen kőművesek dolgoznak.
A Titanic elsüllyedt, de hál'Isten Kate Winslet él, ebben a kastélyban
Vasárnapi kirándulásunkat a Rollrightstonnal kezdjük, hasonló a hangulat, mint a Stonhendge-nél, köralakban nagyon régi kövek, csak rosszabb állapotban, mint világhírű társuk. A hely így is kultuszhelynek számít, barátaim – akik Morris-táncosok – mesélik, hogy május elsején, fél hatkor, amikor a nap felkelt, táncoltak itt az Olswick Morrisszal. Fejet hajtva a Kingstone-nál, utunkat a Broadway Tower irányában folytatjuk. William Morris szokta itt tölteni szabadságát ebben a különös, bolondos toronyban, amelynek tetejéről 13 megyét lehet látni. A torony közelében lévő bokrokban szarvasok heverésznek.
Továbbmegyünk a térség egyik központjába, a történelmi városba – mi nem történelmi itt? – Chipping Campdenbe. Séta a High Streeten, ahol a legszebb házakat gazdag gyapjúkereskedők építették a 14. században. Meredek, kövezett tetőik, oromfalaik és bordázott ablakaik máig őrzik a kor hangulatát. Egyik legszebb épülete a Market Hall, a piac, amelyik boltíves falaival a középkor óta szolgált helyszínéül a vaj, a sajt és baromfiárusoknak. Hétfő délelőtt 11-re a Hook Norton serfőzdébe várnak bennünket. Soha rosszabb hétkezdetet! Sörgyárban megfordultam már néhányban az elmúlt évtizedekben. Örök emlék marad az oxfordi Morells Brewery (ahol a tulajdonos előbb végigkalauzolt minket az üzemben, aztán beszállt zenélni az angol csapatba, a szórakoztatásunkra. A sörfőzdét mára már bezárták), a northamptoni Frog Island Brewery ( ahol a tiszteletünkre a sárvári várról készült címkével ellátott, különleges sört palackoztak). Többször is megfordultam a hamburgi Astra Brauereiben (amelyiknek a tetejéről szokott helikopterrel fel- és leszállni Baalbeckné a „Guldenburg család” filmsorozatban). A sörgyárat azóta lerombolták, és irodaházat építettek helyette, hiszen csodálatos kilátás nyílott a kikötőre. Rajongója vagyok a kehlheimi Schneider Brauereinek. Sörözőjében évente egyszer-kétszer látogatást teszünk, amikor Regensburg mellett vezet el az utunk. A sörfőzésről sem tudnak nagyon sok újdonsággal szolgálni, nem is túl bonyolult az eljárás. Ahogy a Deutsches Reinheitsgebot előírja, sört csak gabonamalátából, komlóból, élesztőből és vízből szabad főzni. Úgy látom, ezt az előírást a 19. században alapított Hook Norton családi serfőzdében is betartják. Nem úgy a belgák! Németország tett egy halvány kísérletet tisztasági törvényük uniós kiterjesztésére, de főként a belgák ellenállásán – tudjuk, ahol például a kriek beert főzik – megbukott. Az angol sörtől, a real ale-től kezdetben idegenkedtem, gondolom így van ezzel a legtöbb magyar sörfogyasztó, aki a sörtől elsősorban azt várja, hogy világos, habos és hideg legyen. A real ale ebből a három kívánságból semmit sem teljesít. A belgák azt hirdetik magukról, hogy a legtöbb fajta sört ők főzik a világon, de, ha a német vagy az angol választékot nézem, azt gondolom, ez a kijelentés nem igaz. Első angliai tartózkodásom során nem nagy lelkesedéssel ittam azokat a söröket, amelyeket a barátaim kínáltak (minden pubban kapható legalább 5-6-féle). Amiket meg én választottam volna, egy sajnálkozó - de hiszen ez lager beer! - megjegyzéssel ők utasítottak el. Második angliai utamra már tudatosabban készültem, és elolvastam Michael Jackson – no nem a romjaiban heverő popsztár – könyvének vonatkozó fejezeteit. A kóstolgatások során megállapítottam, hogy, ha az ember igyekszik előítélet mentesen közelíteni a problémához, sok finomságot fedezhet fel, különösen a real ale illatában és utóízében. Tartós hab azért nincs a sörön, mert nem pasztőrözik, és szénsavat sem adnak hozzá. Ezért kell a sört a hordóból kipumpálni. Ha a csapos úgy ítéli meg, hogy az adott fajtából még egy hordó nem fogyna el azon a napon, akkor egy újat már nem ver csapra, mert másnapra a sör ihatatlanná válna. Nem úgy Magyarországon! Csapolt sört a délelőtti órákban inni csak nagyon kevés helyen szabad, mert az első korsók – ritka kivételtől eltekintve – még az előző éjjel a csőben erjedni kezdett löttyöt tartalmazzák.
A Hook Norton sörfőzdét 1849-ben alapította John Harris - lám örömteli események is kapcsolódhatnak ehhez az évhez! - Banbury közelében. Abban az időben a legtöbb városnak és a nagyobb falvaknak saját sörfőzdéje volt. Sajnos, ma már nem így van, de a Hook Norton Brewery egyike a kevés, azóta is működő független családi sörfőzdéknek. Az épület maga talán a legszebb példája egy viktoriánus torony- serfőzdének. A százéves malmot ma is egy 25 lóerős gőzgép mozgatja. Az egész gyárlátogatásban az volt a leginkább figyelemreméltó, ami Angliában magától értetődő, mennyire becsülik a hagyományokat. A munkafázisok olyanok lehetnek, mint száz évvel ezelőtt, ami nyilván több alkalmazottat igényel, és drágábbá teszi a serfőzést, de ez mintha nem lenne elsődleges szempont. Ott jártunkkor egy munkás éppen lapátolta a malátát. Az ötemeletnyi épület minden részét bejárva, végül a kóstolásra kerülhetett a sor. Ezúttal nyolc sörfajtát kínáltak, amelyekkel a falra függesztett oklevelek tanúsága szerint számtalan díjat nyertek Európa legjelentősebb versenyein. Végigérve a soron, leragadtam a Hooky Goldnál és az Old Hookynál. Mindkettő gyümölcsös aromájával és lágy ízével ragadott meg.
Szerencse, hogy az angol sörök nem erősek, így nem volt akadálya, hogy délután kiránduljunk Oxfordba. Angliai utazásomkor, ha tehetem, ellátogatok ebbe a szép városba. Első alkalommal a Sárvárról emigrált Gróf László alaposan bemutatta a várost, ellátogattunk a New Collage-ba, amelyik egyébként az egyetem legrégebbi része, és az egyetemi könyvtárba. Most nem volt sok időnk, a belvárosban sétálgattunk, hogy a város atmoszféráját magunkba szívjuk. Felkerestük azt a helyszínt, ahol a sárvári Regős Együttes szerepelt 1993-ban, és felkerestük az HMV áruházat, hogy vegyek valami CD-t emlékül magamnak. Ehhez a szokásomhoz minden nagyvárosban ragaszkodom, mert otthoni hallgatásukkor felidézik bennem a kinti élményeket, hangulatokat.
Hazafelé tartva Woodstockon keresztül vezet az utunk, és keressük azokat a jegyeket, amelyek a világhírű amerikai párjára emlékeztetnének. Ilyeneket nem találunk, nyilván a 69-es fesztiváljával híressé vált társát innét elszármazott telepesek alapították. Angliában járva az ember lépten-nyomon olyan városba ütközik, amelyiknek van amerikai párja. Az itteni Woodstockban van azért egy gyönyörű kastély, és talán az sem érdektelen, hogy Winston Churchill szülővárosaként tisztelik. Az 1705-1722 között épült Blenheim kastélyt az angliai barokk építészet egyik mesterművének tekintik. Anna, angol királynő építtette Sir John Vanbrugh építész tervei alapján, kifejezve a nemzet háláját John Churchillnek, Marlborough első hercegének a spanyol örökösödési háborúban a franciák felett 1704-ben aratott döntő győzelemért a Felső-Duna vidékén, Blindheim közelében zajlott höchstadti csatában. A község angolosan kiejtett nevét kapta a kastély. Az angolok a mai napig blenheimi csatának hívják az ütközetet. Ebben az épületben született Winston Churchill 1874-ben.
Külföldi utjainkon hangsúlyos szerepet kap a templomok, vallásos emlékhelyek felkeresése is. Ha tehetjük, istentisztelettel egybekötve. Ezúttal utóbbi elmaradt, vasárnap éppen a farmon voltunk, és a legközelebbi templomban csak egy hét múlva tartottak istentiszteletet. Úgy tűnik, a körzetesítés nem magyar sajátosság, az elvilágiasodás pedig globális probléma. Egy órányi autóútra volt azonban a Tewkesbury Abbey, így elhatároztuk, hogy a keddi napot ott kezdjük. A hagyomány azt tartja, hogy a szászok alapítottak itt egy monostort a nyolcadik század elején. A jelenlegi épületet a normannok építették a 11. században. A templom az egyike a legszebb román stílusú épületeknek Angliában. Elterjesztőik miatt a román stílust normann stílusnak hívják a szigetországban. Központi tornya a legmagasabb torony ebben a stílusban Albionban. Belépve a templomba, a főhajó látványa azonnal a normann eredetre utal, a teret uraló, kör alakú oszlopaival. A kórus és a kereszthajó majdnem bizonyosan a legkorábbi négyszintes építmény Európában. A De Clare család felejthetetlen emléket hagyott hátra a 14. századból, amikor átépíttették a kórust és a szentélyt, és finom boltívekkel díszítették a főhajót és a presbitériumot. A román oszlopokat az eredeti magasságuk felére redukálták. Néhányat a legkorábbi apátok közül ide temettek, közülük a legismertebb Alan apát, aki az elsődleges forrásunkat jelenti Szent Tamás mártíromságának. Az elmúlt év nyarán árvíz pusztított a városban, amelynek nyomai ma is jól láthatók. Az egész várost elöntő árvíz közepén csak az apátság maradt érintetlen. Az esti órákra Ben születésnapi bulijára voltunk hivatalosak. A születésnapot barátaink úgy ünneplik, hogy összejönnek egy kocsmába, mindenki rendel magának egy sört, aztán táncolnak, zenélnek saját kedvtelésükre. Ez a megemlékezés annyiban különleges, hogy az ünnepelt és barátai a Towersy Morris együttes tagjai, így nyílván minden baráti összejövetel egyúttal táncpróba is. A lényeges számunkra az, hogy egy amatőr művészeti csoport nem várja el megalakulásakor azonnal, hogy a község, a város vagy az állam támogassa önmegvalósító elképzeléseit, hanem megteremt magának lehetőleg mindent. Örül, ha egy kocsma helyet ad a fellépésének. A Towersy Morris minden héten más pubban tartja próbáit, hiszen tagjai egymástól egy-két órányi autóútra vannak. Mi is utaztunk ebből az alkalomból másfelet, valahova High Vycombe közelébe, aztán éjjel másfelet vissza a szállásunkra. Május 14-én, szerdán a Shakespeare kultusznak áldoztunk. Elutaztunk Stratford upon Avonba Shakespeare szülőházát megtekinteni. Jóllehet én már 1993-ban szenteltem egy látogatást a mesternek, mégis úgy gondoltam, hogy az ismétlés a tudás anyja (ez akkor is igaz lehet, ha nem a nagy drámaíró mondta). A legszomorúbb, hogy nagyon kevés bizonyosat tudunk Shakespeare életéről, mindössze annyit, hogy 1564. április 23-án született Stratfordban, és itt halt meg 1616-ban, ugyanezen a napon. Egyetlen aláírás maradt fenn tőle, pontosabban egy végrendelet az ő aláírásával. Egyetlen kézirat nem maradt fenn az ő számtalan drámájából, költeményeiből, levelezéséből, semmi a világ talán legnagyobb drámaírójától. Erre a bizonytalanságra később még visszatérünk. Maga a múzeum nem különbözik a megszokottól Európában. Minden, ami Shakespeare-re és a szülői házra, a korra utal, megtalálható itt. A legérdekesebb talán az a demonstrációs tábla volt, amelyen a rokoni-baráti kapcsolatokat szemléltetve azt lehetett látni, hogy végrendeletében kire, mit hagyott a mester. Számomra a legmeglepőbb talán az a teremőr volt, aki, miután megkérdezte, hogy honnan jövünk, magyarul elnézést kért, hogy nem ismeri a nyelvünket. A gesztusaiból, hanghordozásából, fejformájából ítélve arisztokrata családból származhatott, de lehet, hogy ez csak pozitív tartalmú előítélet a részemről. A szülőház alapos megtekintése után rövid ízelítő egy színdarabból a ház kertjében, aztán egy pint real ale az Old Tramway Inn-ben.
Hazafelé félúton megállunk Oddingtonban, hogy megtekintsük a Szent Miklós templom freskóit. Oddington már a szászok idejében kedvelt uradalom volt. Ők építették a templomot, amelynek védőszentjéül Szent Miklóst választották. A normannok bővítették, és egyes részleteit gótikus stílusban építtették át. A polgárháború idején jelentős ütközetek helyszíne volt a falu, ahol a királypártiak Rupert herceg vezetésével súlyos vereséget szenvedtek. A templom ólomüveg ablakai is összetörtek, ami megmaradt belőlük, azt beépítették a bledingtoni Szent Leonard templomba. A falu kiürült a 18. században pusztító kolera járvány miatt. 1852-ben egy új templomot építettek, a Szent Miklós templomot csak temetkezési helyül használták. Restaurálása 1912-ben kezdődött, de a legjelentősebb munkák 1969 és 1974 között zajlottak. A templom legjelentősebb alkotása egy 14. századi falfestmény, ami az Utolsó Ítéletet ábrázolja. A festmény felső részén az ülő Krisztus alakja, figyelő angyalok és apostolok gyűrűjében. Alatta angyalok trombitálnak, a halottat hívják a sírból. Jobbra ördögök hajigálják az elveszett lelkeket a Pokol kapuján át. Némelyikét a gyötrődő elkárhozottnak félelmet keltő realizmussal ábrázolta a művész. Groteszk szörnyek főznek embereket, egyikük bömbölve éleszti a tüzet. A művész nagy teret engedett a fantáziájának és a humorának. Az egész falfestmény valamelyest Grünewaldra és Boschra emlékeztet.
Chrisék házához úgy ötmérföldnyire megállunk egyik barátjuknál, Chris Harveynél, aki – szerintük – szakértője a szőlőtermesztésnek, és a borkészítésnek. Korábbi badacsonyi szőlőművelő múltammal humorosnak érzem ezt a megállapítás, de esélyt adok arra, hogy előítéletemet legyőzze a tapasztalat. Szép kertje van a falu közepén barátunknak, aki büszkén mutatja szőlejét, és egy faházban tárolt borospalackjait. Mire végül a kóstoláshoz jutunk, szomorúan tapasztalom, hogy ciderrel kínál minket. Az almabort náluk sokan kedvelik, engem szegény ifjúságomra emlékeztet, amikor jobb híján ittuk a haverokkal. Az utóbbi években többször is megfordultam Frankfurtban, ahol nagy kultusza van az Apfelweinnek. Kötelességszerűen egyszer megkóstoltam a Sachsenhausen valamelyik kocsmájában, tréfából hoztam egy-két palackot a kollégáimnak, és úgy gondoltam, ezzel örökre vége. És itt van most Angliában újra a cider. A savanyú lőrét vendéglátónk nem mindennapi humora édesíti meg. Az átlag angolnál többet tud a magyarokról, még a finn nyelvrokonságról is hallott. Mikor aztán azzal kezdi egyik mondatát, tudjátok, hogy nekünk angoloknak krumpli arcunk van, kitör a nevetés. Barátaim inkább csak kényszeredetten nevetnek, de azóta már szállóigévé vált nálunk ez a megjegyzés. Vendéglátónk azt kérdezi, hol voltunk ezen a napon? Stratfordban, válaszolom. Megjegyzi, akkor megtekintettétek Shakespeare szomszédjának a szülőházát, és élénk fejtegetésbe kezd, hogy az író eredeti szülőháza valamikor a XVIII. században leégett. Megjegyeztem, hogy akkor évente hétszázezer látogatót vezetnek félre, és a puritán angoloktól ilyent igazán nem tételezek fel. Leküzdve egy-két pohár almabort, elköszönünk nem mindennapi ismerősünktől.
Angliai tartózkodásunk alatt szinte már szokásunkká vált, hogy a napi kirándulásból késő délután hazaérve egy kávé és némi home made sloe gin mellet beszéljük meg a történteket. Ha visszagondolok, két italt egyáltalán nem ittam, aminek a gyakori fogyasztását az angolokhoz köti a magyar előítélet: teát és whiskyt. Whiskyből hasonló a választék ma már itthon is, a saját maguk ízesítette gin pedig valami olyasmi, mint nálunk a jó ágyaspálinka. Elrettentésül előhoztak 5-6-féle italt, amit a kontinentális Európában vásároltak, és szerintük nem lehet meginni. Szomorúan tapasztaltam, hogy egy dán keserűital, az olasz mandulalikőr és a Becherowka mellet ott díszeleg egy palack „Fütyülős Barack Pálinka” (tartalma: víz, etil-alkohol, eredeti barack pálinka) és egy „Kecskeméti Cseresznye Pálinka” (tartalma: víz, etil-alkohol, eredeti cseresznye pálinka). Forgalmazóját, akinek családja egy keserűitallal írta be magát a történelembe, le sem írom. Vendéglátóink, ha hozzánk jönnek, akkor általában sloe gint hoznak, tőlünk pedig házipálinkát visznek. Utóbbi időben a reptéri biztonsági intézkedések nagyon megnehezítették ezt a gyakorlatot. Az elmúlt évben hazafelé Sármelléken úgy jártak, hogy nem vihették fel a fedélzetre a műanyag palackot, így hát amit tudtak, gyorsan megittak. Még csoda, hogy hazataláltak Angliába!
A következő napot arra szántuk, hogy meglátogassuk Ivort és Yvonne-t Stony Sratfordban. Náluk 1999-ben jártunk a Sárvári Néptánckörrel, egy woodstocki hangulatot idéző fesztiválon, ahol a sárvári amatőrök nagyobb sikert arattak, mint némelyik ismert angol együttes. Stony Sratford előtt megálltunk még Milton Keynesben, ahol Európa első bevásárlóközpontját építették a 60-as években. Kisváros nagyságú lefedett tér, utcákkal, terekkel, színházzal, térkép kell az eligazodáshoz.
Stony Sratfordban Ivorék szomorúan mesélik, hogy a Fox&Hounds tulajdonost váltott, és az élőzene helyett discot játszanak a pubban. A szemerkélő esőben elsétálunk a High Sreeten a Cock és a Bull fogadók mellett egészen a Vaults Barig. Egy pint Bass sör mellett egy rövid történetet hallunk arról, hogy a motorizáció előtt a Bull fogadó volt a lovakat cserélő kocsisok, és utasaik kedvenc helye – félúton London és Birmingham között. A friss híreket, amit a helybeliek a kocsmában hallottak, azonnal vitték tovább a pár lépésnyire lévő Cock fogadóba. Az információ a rövid út alatt elég jelentős változásokon esett át, és így terjedt el az egész kisvárosban. A pletykát azért hívják máig errefelé cock and bull storynak.
Ivorékkal megállapodtunk abban, hogy a jövő évben eljönnek a sárvári folklórnapokra húsztagú clogtánc együttesükkel, hogy bemutassák a show szirupos világa előtti eredeti táncot. Visszafelé megállunk még Buckinghamben, a Tescoban. Meglepetést az okozott, hogy három kasszánál a vásárló saját maga blokkol és fizet. Elgondolkodom, erre a lehetőségre vajon a becsületes magyar vásárló hogyan reagálna?
Elutazásunk előtti napon a farm környéki kisvárosokat keressük fel. Először Cotswolds „Velencéjében”, Bourton-on-the Waterben teszünk egy rövid sétát, majd átmegyünk „Cotswolds szívébe”, Stow-on-the-Woldba. Ezt a középkori gyapjúkereskedő várost 800 méteres hegyek fogják körül, a legmagasabbak a környéken. Az épületek az itt szokásos agyagszínű, puha kőből épültek, erős tölgyfa gerendázattal. A város jólétének forrása a korábbi évszázadokban a gyapjú volt. A szóbeszéd szerint egy jó vásári napon húszezer birkát is eladtak itt a környékbeli falvakból. Ott jártunkkor az előző napi vásár nyomainak eltüntetésén fáradoztak. Az elmúlt napokban jól érzékelhető volt az a feszültség, amit a vándorcigányok érkezése okozott. Egy-két hasonló nagyságú vásár van évente csak Angliában (nem tudom, mit adnak el egymásnak a romák), és ahogy echósszekereikkel közelednek a város felé, éjszakánként két falu között táboroznak. A településekre éjszakára nem engedik be a liberális Angliában a vándorcigányokat. Környezetemben gipsynek és nem romának nevezik őket. A vásár idejére a boltok nagy része bezár. A vásár utáni napon kérdezi Delly az egyik eladót, mi történt az előző napon. Azt válaszolja, nem tudja, mert nem nyitott ki, de különösebb atrocitásról nem hallott. Végezetül még elmegyünk a 11-15. század között épített Szent Edward templomba, amelynek 88 méter magas, normann stílusú tornyának építését 1447-ben fejezték be, és nyolc darab harangja a legsúlyosabb dörgő hangot adja egész Gloucestershireben. A templom legszebb festménye a keresztre feszítést ábrázolja, készítője Van Dyck és Rubens kortársa, Gaspar de Craeyer volt. Hálát adunk az Úrnak ezért a csodálatos hétért, és áldását kérjük a másnapi hazafelé vezető utunkra.
