Három tenor

   David Murray miatt Bécsbe utaztam barátaimmal úgy tíz évvel ezelőtt. Akkor egy fesztivál szereplőjeként az oktettjével szerepelt volna, de végül nem érkezett meg. A dühtől alig láttunk, de azért vigasztalásul ott volt még Ornette Coleman Prime Time együttese, és megnyugtattuk magunkat, már csak ezért is érdemes volt eljönnünk. David Murray 2001-ben járt először a Mediawave-en, akkor valahogy nem tudtam meghallgatni. Most, áprilisban azonban minden akadály elhárult, hogy Győrbe utazzunk, és meghallgassuk napjaink egyik leghíresebb szaxofonosát. A koncertet a felújított zsinagógában rendezték, így arra is alkalmunk nyílt, hogy megtekintsük magát az épületet, és megtekintsük a benne kiállított Vasilescu-gyűjteményt. Nehezen teszem túl magam azon, hogy a múlt század második felének egyik legjelentősebb gyűjteménye nem a Szombathelyi Képtárba került, hanem Győrbe. Még 1981-ben rendeztem egy Ország Lili-kiállítást Vasilescu János anyagából a sárvári Nádasdy várban, és bizony akkor egy szűk körön kívül nem nagyon tudták, hogy ki ez az ember. Nem ismerték Győrben sem. Amikor pár évvel ezelőtt aztán Vasilescu János felhívást tett közzé, hogy várja a jelentkezőket, mi is bejelentkeztünk a Szombathelyi Képtárral. Magam kétszer is jártam Vasilescunál, elvittem hozzá Szombathely polgármesterét, és úgy éreztem, sikerül megszerezni az anyagot. Győrbe került, és ez rosszul esett. A döntést talán az befolyásolhatta, hogy Vasilescu úgy gondolta, Ország Lili zsidó sírfeliratokat idéző festményei jobb helyen lesznek egy zsinagógában. A felújítás valóban szépre sikerült. Közben Vasilescu meghalt, én pedig azt olvasom, hogy Győr egy új kiállítótermet épít, és ott kívánja elhelyezni ezt a gyűjteményt is. Jó lelki felkészülést nyújtott a koncertre a gyűjtemény megtekintése. Igaz, az anyagot ismertem, de máshogy érvényesül itt, mint Vasilescu budai, Attila utcai lakásában. Lassan a terem is megtelik, és elkezdődik a koncert. David Murray nem okoz meglepetést. Arra számítottam, hogy dallamos, blues, goszpel alapú zenét játszik majd, amiből aztán néha eljut a szabad improvizációra épülő free jazzig. Számításom beigazolódott. Helyenként úgy éreztem, nem is a hangszerén játszik, hanem meditál. Ahogyan azt Coltrane elgondolta. És valóban, ha meggondolom, ő talán John Coltrane szellemiségének egyik leghűségesebb őrzője napjainkban. A Black Saint Quartet 20 éve koncertező zenekar, amelynek névadója a hasonló nevű lemezkiadó volt. Ez a vállalkozás a free –és az avantgarde meghatározó kiadója volt a ’70-es évektől. A quartet egyedüli új tagja Győrben Lafayette Gilchrist zongorista – fogunk még hallani róla a jövőben -, a többiek stabilak az elmúlt évtizedekben. Adrew Cyrille dobos Cecil Taylorral játszott a ’60-as évek elején, és hangszerének meghatározó alakja volt a free jazz hőskorában. Jaribu Shahid bőgős mindig megtalálható a chicagói avantgarde zenészek körül, én legutóbb Roscoe Mitchell-lel hallottam egy kis burgenlandi faluban, Nickelsdorfban. Felűnö újabban, hogy az amerikai fekete zenészek az ötvenes évek hangulatát idéző öltönyben, nyakkendőt viselve játszanak, és nem volt ez másként a mostani győri koncerten sem. Napjaink fekete hip-hop kultúráját egyedül Jaribu Shahid térdhajlatig lenyúló raszta-frizurája, és utcai banditákat idéző kendője jelentette, ami némi diszkrepanciát okozott sötétszürke öltönyével. David Murray állandó hangszere a tenorszaxofon mellett a basszusklarinét, ami ezúttal sem maradt ki a repertoárból. A nagy ovációval fogadott koncert végén azért Murray felkérte a magyar hallgatóságot, hogy szavazatával támogassa Barack Obamát.

   Osztrák barátom, Udo küldött a napokban egy DVD-t. A felvétel a fenti koncertet követő éjszakán készült. A jam sessionön Murray bluesos alapú zenére improvizál, és ebben a tevékenységében követi őt Lafayette Gilchrist zongorista, Leo Lyons, a Ten Years After basszusgitárosa, és dobon Udo fia, Emil. Legmeglepőbb, a ’60-as, ’70-es évek világhírű rockzenészének, Leo Lyons-nak a meghatódottsága, hogy David Murray-vel játszhat. Az elmúlt időben találkoztam néhány, a progresszív rock világhírű angol képviselőjével, például Hugh Hopperrel, John Marshall-lal (Soft Machine), Keith Tippettel, akik ma már idősödő, udvarias angol urak, nehéz bennük felfedezni a valahai lázadó rockert. Leo Lyons is ezt a benyomást erősíti bennem.
   Fred Anderson chicagói tenorszaxofonos bemutatkozására május negyedikén került sor Sárváron. A Neighbours együttes barátjaként érkezett a koncertre. A Neighbours világszínvonalú osztrák trió, amelyik a szabad improvizációra építi zenei világát, és fennállásának négy évtizede során a stílus számos kiemelkedő zenészével koncertezett. Fred Anderson is évtizedek óta partnerük. Mostani érkezésére azért került sor, mert a zongorista Dieter Glawischnig ebben az évben ünnepelte hetvenedik születésnapját. Dieter a gráci zeneakadémiáról került át a hamburgira, ahol megalapította a jazz szakot, aminek aztán 30 évig, nyugdíjba vonulásáig a vezetője volt, csakúgy, mint a Norddeutsche Rundfunk Big Band-jének. Utóbbi minőségében számos világhírű zenésszel koncertezett, és készített lemezfelvételeket. Úgy tudom, Chet Baker is velük készítette utolsó felvételét. A Neighbours trió még élő másik alapítótagja Ewald Oberleitner, az elmúlt évben volt 70, a gráci akadémia emeritus professzora. A sárvári kvintet további szereplői: John Marshall dob (Soft Machine), és Dieter fia, Hans Glawischnig bőgős, aki New York-ban él, a latin jazz művelőinek köreiben szerzett magának elismertséget. Legutóbb Chick Coreával turnézott.
   A sárvári koncert egyik meghatározó eleme volt a két bőgő, különösen annak a fényében, hogy a zene szabad improvizációra épült. Figyeltem a 79 éves Fred Andersont, aki egyébként rákkal küszködik. A zongorának támaszkodva játszott, nem ülve, mint legutóbb Bécsben a fiatalabb, kissé nagyképű honfitársa, Don Byron. Fred Anderson egyike volt az első chicagói avant-garde zenészeknek már az ötvenes években, és aktív tagja a kreatív zenészek fejlődésének előmozdítását céljául tűző egyesületnek, az AACM-nek. “Hosszú, durva, forma nélküli dallamvonalai brutális erőt sugároznak, és kompozíciói, mint pl. a ‘Saxoon’ és a ‘Little Fox Run’ körbefogják improvizációinak rekedtes blues-sikoltásait” –írja róla John Litweiler: A szabadság elve című könyvében. Sárvári játéka érthető módon valamivel visszafogottabb volt, de nem volt híján az energiának. A közönség visszafojtott lélegzettel hallgatta a kompozíciókat, amelyeknek alapötletét elsősorban Dieter szállította, de a koncert végeztével robbanásszerű, felszabadult ujjongásba kezdett. Megállapítottam, napjaink világzenés, fúziós, hip-hopos világában talán ők az utolsó mohikánjai annak a jazznek, melynek irányát Charlei Parker és John Coltrane jelölte ki. A koncert utáni vacsorán, ahol egyébként Fred a 25 fok ellenére nagykabátban ült, és a másnapi reggelinél beszélgetve, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy napjaink média- kreált “művészeivel” ellentétben földön járó, szerény emberek Európa naposabbik felének, jazztörténelmet író művészei.

 
   Már a tavaly szeptemberi frankfurti tartózkodásomkor meg akartam hallgatni egy koncertet a Jazzkellerben. Megnéztem a programot, és a nekem alkalmas időben éppen Tony Lakatos játszott. Ennyire távol a hazától nem szívesen hallgatnék magyar zenészt, gondoltam, különben is egyszer már Varsóban megjártam. 1976-ban a Jazz Jamboreen Magyarországot a Bergendy együttes képviselte, aki akkor már Demjén Rózsi pop dalaival volt népszerű Magyarországon. Nem tudom, kinek az őrült ötlete volt az egész, Rózsin is látszott, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, én meg szégyenkeztem, hogy az igényes lengyel közönség előtt valamiféle fúziós zenével próbálkozik az akkor már a hazai popzenei listákat vezető együttes.
   Az elmúlt télen elolvastam a "Beszélgetések Albert Mangelsdorffal" cimű könyvet, ami még jobban felkeltette a kíváncsiságomat a frankfurti Jazzkeller iránt. Ebből a könyvből vált számomra világossá, hogy az 1952 óta folyamatosan működő intézmény a legjelentősebb hely Németországban, ahol naponta élő zene hallható. Albert Mangelsdorftól megtudhattam azt is, hogy az 50-es években késő este megjelentek itt az amerikai katonáknak játszó fekete zenészek is, így a jam sessionök kiváló alkalmat szolgáltattak arra, hogy az amerikai és a német jazz-zenészek összecsiszolódjanak. A zenészek akkoriban fellépti díj nélkül játszottak, sörért, whiskey-ért. Albert, a később világhírűvé váló pozanos híres quintetjét is ebben a pincében alapította, és frankfurtiként rendszeres fellépőnek számított. Mostani kint tartózkodásom alkalmából első dolgom volt, hogy tájékozódjam a Jazzkeller programjairól. Egyhetes májusi ottlétem alatt olyan együttes nem akadt, aki igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, de fellépett megint Tony Lakatos a quintetjével. Most már nem volt más választásom, elmentem a koncertjére. Vonakodásomba az is belejátszott, hogy akárhányszor is olvasok róla a magyar sajtóban, állandó jelzőként mindig odabiggyesztik a nevéhez, hogy a világhírű Tony. Olvasva egy tucatnyi szakkönyvet a jazz történetéről, állíthatom, hogy két zenészt szoktak emlegetni külföldön, az Ameikában élt, és halt Szabó Gábort és a Németországban és Amerikában élt Zoller Attilát. A többi csak Magyarországon – főként a zenészek által terjesztett - legenda. Ha egy ilyen szakkönyv írója kitekint Kelet-Európa felé is, akkor az itthon agyonhallgatni próbált Szabados Györgyöt és az általa teremtett iskolát említi. Maga a helyszín is megér egy misét. Frankfurt belvárosában, bankok és biztosítok között, posztmodern felhőkarcolók tövében található, az ember elámul, hogyan tudott megmaradni ilyen épületek környezetében. Nálunk nyilván eldózerolták volna, vagy betont öntenek belé, itt egy ilyen kísérlet közfelháborodást váltott volna ki. A pince egyszerű, botíves, a sárvári Nádasdy-várban számos hasonló található. Nyolcvan-száz vendéggel már túlzsúfolt lehet, ezúttal talán, ha negyvenen vagyunk. A falakon az elmúlt évtizedekben fellépő zenészek portréi. Igazán lenyűgöző névsor. Dizzy Gilespie háromszor is járt itt, először 1958-ban. Igaz, a legenda szerint nem igazán sikerült az első fellépése, a sok welcome drink miatt nehézsége támadt a trombitája megfújásával. Igazi koncertjére 1988-ban került sor, amikor quintetjében – erről eddig nem hallottam - Sam Rivers szaxofonos volt a szólista partnere. Louis Armstrong fellépéséről azt őrzi az oral history, hogy, miközben vörösboros poharával lavírozott a zsúfolt pincében, tuxedóját több helyen is eláztatta. Csak a legnagyobbak közül még néhány: Ella Fitzgerald, Flora Purim, Frank Sinatra , természetesen body guarddal, Jimmy Guffrie, Gerry Mulligan, Stan Getz, Chet Baker, Freddy Hubbard, Clark Terry, Art Blakey, Nat Adderley, Joe Henderson, Archie Shepp, Jimmy Cob. Azt elképzelni sem tudom, milyen hatást válthatott ki Sun Ra kozmikus zenéje ezen a parányi színpadon. Magyar zenészt egyet fedezek fel a plakátokon, Pege Aladár játszott itt Lerry Coriell-lel.
   Úgy érzékelem, manapság Tony Lakatosé a pincében a házigazda szerepe, hiszen rendszeres fellepő. Utoljára élőben Sárváron hallottam, talán 1980-ban. A Laposban szerveztem egy éjszakába nyúló koncertet, ahol két, abban az időben a legtehetségesebbnek ítelt szaxofonos játszott, Dresch Misi és Lakatos Tónika. A fellépők közül már két kiváló dobos, Kovács Gyula és Jávori Vilmos meghalt, Gárdonyi László zongorista pedig még a rendszerváltás előtt az USA-ba költözött. A többiek: Kőszegi Imre, Bontovics Kati, Friedrich Károly stb. idehaza nyomják az ipart.Ez volt az első alkalom Vas megyében, amikor nem egy együttest hívtunk meg egy koncertre, hanem tíz zenészt, akik aztán az éjszaka folyamán különböző felállásokban játszottak, ezzel adva spontán jelleget a koncertnek. Itt Frankfurtban Tony Lakatos fiatal német zenészekkel játszott: Axel Schlosser trombita, Michael Flugel zongora, Thomas Heidepriem bőgő és Jean Paul Hochstadter dob. Mindjárt egy hard-bop számmal indítottak, azonnal felforrósítva a légkört.

 
   A soron következő számokat is a klasszikus felépítés jellemezte: a zenekar belekezd egy témába, amit a trombita és a tenorszaxofon szólója követ, aztán visszatérnek a témához, és befejezik a darabot. Az első két kompozícióban minden hangszernek jutott tér a bemutatkozásra, ebből meggyőződhettünk, hogy valóban jó muzsikusokkal vette körül magát a magyar szaxofonos. A hangszerenként való egymás utáni improvizációnak az az előnye is megvan, hogy könnyen el lehet varázsolni a hallgatóságot, és az idő is telik, és ez nem egy utolsó szempont, amikor egész este kell zenélni. Az ötvenes éveinek elején járó Lakatos Tóni eléggé visszafogottan játszott, az a tűz nem volt benne érezhető már, ami 28 évvel ezelőtt a sárvári játékában megvolt, és ami érezhető volt a 79 éves Fred Anderson játékában. Talán csak kétszer engedte el szárnyalni hangszere rekedtes hangját, nagy tetszést aratva a főként ötvenes éveiben járó közönségnél. Az együttes elsősorban saját kompozíciókat játszott, egy Joe Henderson darab kivételével. A darabok hangulata az ötvenes évek végi, hatvanas évek elejei jazz világát idézte, és egy poszt-Coltrane-i időszakot, aminek méltó reprezentánsa maga Joe Henderson is. Arra számítottam, hogy Tony Lakatos fogja konferálni a számokat, így legalább azt is meghallgathatom, hogyan sikerült egy negyedszázada Németországban élő magyar roma zenésznek elsajátítania a német nyelvet. A kiváló szaxofonos, lehet, hogy túlzott szerénysége okán, azonban mélyen hallgatott.