Májusi jam session-ök

   Május 10-én, vasárnap olyan napsütéses reggelre ébredtem, amilyent az ember csak elvárhat, de nem mindig kap meg ebben a hónapban. Udo invitálása a Schnittpunkte der Musik záró rendezvényére szólt a dél-burgenlandi kisvárosba, Rudersdorfba. Az évente megrendezett háromnapos „fesztivál” zárásaként - vasárnap déltől - örömzenével vesznek búcsút a szabadon improvizált zene, a kortárszene és a világzene határain mozgó avantgarde rendezvénytől. Korábban már volt alkalmam megnyitni ezt az eseményt, most csak egyszerű hallgatóként érkeztem. Kell-e ennél kellemesebb vasárnapi program? A jamsession helyszíne a Schabhüttl vendéglő, csinos, középkorú vezetőjén látszik, hogy élvezi a zenét, élvezi a színes felfordulást. Találkoztam már vele Nickelsdorfban is egy Rosco Mitchell koncerten. A vasárnap déli koncert hasznosságát talán nem kell hangsúlyoznom. Nincs szükség otthon főzésre, mosogatásra, a Wiener Schnitzel fogyasztása közben pedig meghallgathatod a fesztivál legtöbb, még jelenlévő szereplőit. A jamsession lényege, hogy a különböző együttesekben fellépő zenészek ezúttal – minden kényszer nélkül - ismeretlenekkel hoznak létre olyan zenét, ami egyszeri és megismételhetetlen. A jazz a rögtönzésre épül, a jamsession pedig maga a rögtönzés. A műfaj rajongóinak tejszínhab a tortán.
   Udo jókedvűen fogad bennünket, igaz rosszkedvűnek még nem láttam. A magyar országhatártól 50 kilométerre napnyugatra búskomorságnak már nincs helye, a pannon derű uralkodik. Rejtély, hogy Udo miből él, van egy művészekből, művészetbarátokból álló egyesület, annak az ügyeit intézi, talán fizetésért. Évente két-három fesztivált szervez, meg számos külföldi zenész és együttes fellépéseit organizálja Ausztria mellett Szlovéniában és Nyugat-Magyarországon. Ma már ott tartunk, hogy európai, amerikai zenészeket kedvezőbb áron tudnék megszerezni egy-egy koncertre, mint magyarokat. Ez egy igazi kihívás lesz a magyar jazz és világzene képviselőinek, csak ők még nem nagyon érzékelik ezt, inkább az érdektelenséget és a gazdasági krízist tapasztalják. Udo évente egyeztet a tartománnyal és az illetékes minisztériummal, és megállapodnak abban, hogy elképzelései megvalósításához mennyi pénzre számíthat. Ő a tartományi, kormányzati és települési támogatásra mindig számít, nem kell kuncsorognia, mert a politikusok is tudják, hogy fontos kulturális küldetést teljesít Ausztria egy elmaradottnak mondott részében.
   Kérdezem Udot, kiknek a részvétele biztos a vasárnapi záróeseményen? Gyorsan bemutatja a zenészeket, és rövid értékelést ad nekem az elmúlt két napról. Mint mindig, természetesen most is hallott egy-két zseniális zenészt, de az is lehet, hogy csak a lelkét nyugtatja ezzel a kognitív disszonancia redukcióval. Megértem, hiszen ebbe a festingeri pszichés önellentmondásba minden programszervező belekeveredik néha. Azt is mondja, hogy jövőre milyen zenészeket szerzett már meg, és felsorolja, kiket ajánl nekem. Közben Maggie Nicols angol énekes készülődik, hiszen neki hamarosan indulnia kell a schwechati reptérre. Nicols 15 éves korában otthagyta az iskolát, és mint táncos kezdett megélni. Dolgozott például a párizsi Moulin Rougeban. Később éjszakai lokálokban énekelt, és Dennis Rose bop zongoristával dolgozott együtt. 1968-ban Londonba utazott, és tagja lett a John Stievens vezette „Spontaneous Music Ensemble”-nek, és fellépett az együttessel az első berlini „Totális Zene Találkozó”-n. A 70-es években tagja lett Keith Tippett nagysikerű együttesének, a Centipede-nek, fellépett John Mc. Laughlinnal. Megtalálható mindenütt, ahol szabadon improvizált énekhangjára volt szükség. A déli produkcióját, miként az előző napi koncerteket rögzíti az osztrák rádió. Hosszas hangolás után, ülve énekel. Öltözéke, kinézete a puritán angol, hatvanas éveiben járó vidéki hölgyeké. Megfigyeltem már, hogy a 60-as, 70-es évek angol hippi és rocker művészeiből hogyan lett mára idősödő angol úr és hölgy. Maggie zenei kíséretéül két szlovén muzsikus vállalkozik. Az egyik gitáron, a másik ütőhangszereken játszik. Maggie hangja valóban önálló hangszer, amelynek a kísérők kölcsönöznek néha balkáni hangzást. A nem szövegre, hanem elsősorban hangokra épített produkció jobban érvényesülne egy koncertteremben, de a vendéglő közönsége érti, és értékeli a szabadzenét, és gesztusaival lelkesen támogatja az énekesnőt. Maggie megköszöni a lehetőséget, gyorsan búcsúzik, és indul a reptérre.

   Megüresedett székét Savina Yannatou foglalja el. Hívhatnánk őt a görög Sebestyén Mártának, hogy a magyar olvasónak művészetét érthetőbbé tegyem. Szeretett volna hozzánk is jönni, emiatt több e-mailt is váltottunk menedzserével, aki az ECM kiadó görög képviselője. Annak ellenére, hogy kedvező ajánlatot kaptam, mégsem tudtam a koncertet vállalni. Most Rudersdorfban –gondoltam – legálabb láthatom, mit mulasztottam el. Savina nem folkzenész a szó szoros értelemében, de mindent elsajátított, amit egy görög népdalénekesnek tudnia kell. A hagyományos népzenéből kiindulva, kísérletezve jut el a szabad improvizációig. Első számát ülve adja elő, arcán a klasszikus görög szépség jegyeit viseli, Irene Papast idézi. A világhírű színművész talán épp azért jut eszembe, mert van egy szép lemeze, az Odis, amin Vangelis görög népzenébe oltott számait énekli. A következő számot már állva adja elő, így látszik, alacsony hölgy, mint általában a görögök, a bő nadrág diszkréten takarja kissé görbe lábait. A felállásra szüksége is van, hiszen egy fiatal macedón klarinétos, Goran Bojcevski improvizációjára énekel. Goran zenei karrierjének indulása nagyon figyelemre méltó. 1999-ben 4. díjat nyert egy világversenyen Bukarestben. Tanult a szkopjei és a ljubljanai zeneakadémián, tudását a milánói Scala első klarinétosánál, Petko Radevnél tökéletesítette. Játszott a ljubljanai akadémiai zenekarban, és az Opera zenekarában. Jelenleg első klarinétos a salzburgi Mozarteum fúvószenekarában. Jóllehet első számú zenei világa a komolyzene, állítása szerint vannak olyan érzelmei, amit inkább az entozenében tud jobban kifejezni. Ezért alapította a Keano együttest szlovén zenészekből, amivel már inkább a világzene fonalát követi. Van miből meríteni, hisz a balkáni folklór rendkívül gazdag és változatos. Ezúttal is könnyen megértik egymást Savinával. Az elmúlt évtizedekben a sárvári folklórfesztiválon szereplő görög együttesek tagjaiban mindig a klasszikus kultúra hordozóit kerestem, megvallom inkább a balkáni mentalitást találtam. Egyik alkalommal egy görög-macedón csoport érkezett Teszaloniki környékéről. Amikor meglátták a Nádasdy-vár falára függesztett zászlók között Macedónia zászlaját, azt mondták felháborodottan, vagy eltávolítjuk azt a zászlót, vagy visszafordulnak. Egyébként sincs olyan ország, hogy Macedónia, csak Skopje tették hozzá, és ez a zászló itt a falon Nagy Sándoré volt, amit csak nekik, görög-macedónoknak szabad használni. A meglepetéstől egy-két pillanatig szóhoz sem jutottunk, majd mély lélegzetet véve, azt válaszoltuk, hogy ezen a fesztiválon nincs helye a nemzetek közötti gyűlölködésnek, mi éppen annak megszüntetéséhez szeretnénk hozzájárulni. Nagy-nehezen lecsillapodtak, és maradtak. Később aztán összebarátkoztunk, de arra mindig figyelni kellett, hogy egy műsorban a szláv macedónokkal ne szerepeljenek. Utóbbiakat nem nagyon foglalkoztatta Nagy Sándor öröksége, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy minden étkezéshez sok kenyeret kapjanak.

   Itt, Rudersdorfban görög - macedón konfliktusnak semmi jele nem volt. Goran klarinét játéka egy arab kígyóbűvölő díszítéseihez volt hasonlatos, Savina pedig énekhangjával és mozgásával simult bele ebbe a zenébe. Duójukat kis idő elteltével kiegészítette a szlovén Kaneo quintet egy-két muzsikusa, és kollektív improvizációval ért véget a koncert. A visszafogott lélegzettel, moccanás nélkül ülő lelkes hallgatóság megkönnyebbülten fordult a bécsiszelet és a frissítő sör felé.
   A következő hetet unokalátogatás ürügyén a Majna-parti Frankfurtban töltöttem. A rudersdorfi élmény arra ösztönzött, hogy megnézzem, milyen a koncertkínálat a Jazzkellerben. A fellépő zenészek nagy érdeklődést nem keltettek bennem, így lesz, ami lesz alapon a szerda esti Jazz Session mellett döntöttem. Amit előre tudhattam, egy zongora-bőgő-dob ritmusszekció szolgáltatja majd az alapot a betérő zenészeknek. Egy ilyen rendezvénynél az izgalmat az okozza, hogy ki van éppen a városban, aki még kedvet is érez egy kis örömzenélésre. Az első órában a pince „házi zenészei”, Walter Haimann (zongora), Jonas Lohse (bőgő) és Giovanni Gulino (dob) próbálták megteremteni az ilyenkor szükséges hangulatot. A szokásos standardokat játszották, hard-bop stílusban. A bőgős játéka okozott némi meglepetést azzal, hogy a szólóját kottából olvasta. A légkör felforrósításához mediterrán mentalitásával leginkább az olasz dobos járult hozzá. Közben megtelt az egyébként sem nagy pince, talán hatvanan ültek az asztaloknál. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett a hangulat Louis Armstrong vagy Sonny Rollins koncertjén. Ez a kis pince Németország kultikus helye, az ötvenes évektől folyamatosan működik, és napról-napra élőzenét szolgáltat. Volt mikor a nagyszerű Albert Mangelsdorf és együttese számított állandó fellépőnek. Nézem a hallgatóságot, más, mint az elmúlt évben volt. Az akkori koncerten a középkorosztály képviseltette magát, néhány whiskyző, öltönyös yuppitól eltekintve. A Jazzkeller környéke a felhőkarcolók és a bankok világa. A huszonegyedik századi épületek alatt a múlt század közepének hangulata sugárzik. A mostani jamsessionön zömmel huszonéves fiatalok. Megnyugszom, talán lesz közönsége ennek a gyönyörű zenének az előttünk levő évszázadban is. Időközben érkezik egy trombitás és egy tenorszaxofonos, folytatódik a zene. A felállás Miles Davis klasszikus, első quintetjét idézi, igaz John Coltrane és Miles Davis nélkül. A stílus egyfajta megújított bop. A zongorista vezetésével a ritmusszekció elkezd egy témát, amire aztán rövid trombita és szaxofon improvizáció következik. A koncert során minden zenésznek lehetősége van tudása, kreativitása érzékeltetésére. Meglepődve tapasztalom, hogy már a bőgős sem nézi a kottát.
  A bárpultnál feltűnik Tony Lakatos, a mi Tónikánk, két vonzó fekete hölggyel és egy kopasz, alacsony, fekete férfival beszélget. Tóni a hölgyeknek vörösbort, magának talán üdítőt rendel, közben eszembe jut, hogy egy plakáton láttam már őket, a következő héten bemutatásra kerülő Porgy and Bess szereplői. Megnézem a műsorfüzetet, és látom, hogy Miles Davis és Gil Evans után Tony Lakatos is elővette Gershwin klasszikus művét, kérdés, hogy ír-e majd vele zenetörténelmet, mint tették azt elődei az ötvenes évek végén? Szomorúan látom, hogy a bemutatón már nem leszek Frankfurtban, de itt van nekem legalább még a mai este. Miközben asztaltársammal, egy mannheimi üzletemberrel beszélgetek, női énekhangot hallok. Az idősebbik fekete hölgy ült le a színpad szélére, és kezdett el énekelni. A szám végén nagy az ováció, a hölgy pedig megkéri köpcös fekete kísérőjét, csatlakozzon hozzá. Közben kiderült, Miles Griffithnek hívják, és ő lesz az énekese a Porgy and Bess produkciónak. Már az első hangoknál hallható, Miles Griffith nem hagyományos módon használja a hangját, előadásmódja nem énekhangra, inkább ütőhangszerre emlékeztet, amit különös, titokzatos harmóniákkal kombinál. Érthetővé válik, mért hívják meg annyi zenekarba. Napjaink talán legfoglalkoztatottabb fekete énekese. Pályájának eddigi csúcsa Wynton Marsalis Pulitzer és Grammy-díjas oratóriumának, a Blood on the Fields-nek a főszerepe. Scat-technikájával lenyűgözi most is a hallgatóságát, aztán amikor úgy énekel érthetetlen szavakat, hogy a mikrofont is teljesen a szájába veszi, a higgadt német közönség tombol. Énekestársa elárulja, hogy Milesnak ma van a negyvenedik születésnapja, és kéri, énekeljen még valamit. Amerikai vendégünk egy vodka-tonic kíséretében előad még egy számot.

   Az idő éjfél felé jár, szomorúan, de a legforróbb hangulatnál mégis otthagynom a rögtönzött koncertet, hisz a felhőkarcolók közötti magányos séta a frankfurti éjszakában némi szorongással tölt el. Amikor kiérek a Willy Brandt Platzra megnyugszom. Az Európa Bank étterméből disco-zene hallatszik. A plakátról látom, hogy minden szerda éjjel ezt ajánlják a szórakozni vágyó frankfurti fiataloknak. Egy trükkös kísérlet a megtépázott banki renomé visszaszerzésére.

Advent 2008, Vizovice, Mariánské Lázné, Bamberg

   Az elmúlt három év adventjének első vasárnapját egy baráti társasággal Németországban töltöttem. Ezúttal a kirándulást a kelet-morvaországi Vizovicével kezdtük. Tamás még a tavasszal bérelt magának egy trezort a Jelinek pálinkafőzdében, és ezzel a Jelinek pálinkabarátok klubjának tagjává vált. November 28-án délután 1 órára hívták meg kísérőjével az új szilvapálinka kóstolására, és disznótoros fogadásra. Az ember hölgyet nem nagyon visz egy pálinkafőzdébe, de hat férfi azonnal vállalkozott Tamás kíséretére. A belépő 500 koronába került személyenként. Nem volt egyszerű szállást találnunk a Vizovicétől 19 kilométerre található Luhacovice - monarchiabeli hangulatot őrző - fürdővárosban. Személyesen ismerem az ottani két legjelentősebb szálloda tulajdonosát, de most ők sem tudtak segíteni. Lehet, hogy csak az egyéjszakás rendelés nem hozta lázba őket. Végül találtunk megfelelő szállodát, szép helyszínen, ablakaink a sétáló utcára néztek. Nagyon szép, napsütéses, száraz hidegben érkeztünk, ami megfelelő klíma a pálinkakóstoláshoz. Időben a Jelineknél voltunk, ahol azonban kiderült, két órával csúszik a program. Petr - a közönségkapcsolatokért felelős munkatárs - személyében végre találtunk egy idegen-nyelvet is beszélő embert! Elnézést kért a félreértésért, és vigasztalásul elénk tett egy üveg borovicskát, hogy könnyebben teljen az idő. Egy kóstoló után inkább elmentünk a városba sétálni, mert tudtuk, később férfias feladat vár ránk. Ismerve a csehek sörimádatát, csak abban bízhattunk, a disznótoros étkek mellé nem csak pálinkát ajánlanak. Vizovice központja neoklasszicista, neobarokk polgári hangulatot sugároz, csak egy szocreál kultúrház rondít a városképbe brutálisan. Ez azonban nem egyedi eset a cseh és a szlovák városokban.

 
   A programkezdésre visszaérünk a pálinkafőzdébe, ahol talán nyolcvan-száz ember várakozik. A főzde udvarába sátrat állítottak. Hideg van, de látjuk, rendelkezésre áll egypár nagyteljesítményű gázfűtő, no meg a szlivovic. Nyolcféle pálinkát kínálnak, óvatosnak kell lennünk. Örömmel látjuk, hogy több helyen katonás rendben Pilsner Urquell sorakozik. Megmenekültünk! Az ételkínálat lenyűgöző. Megszokhattuk már, hogy Svejk és Hrabal utódai is jókat szeretnek enni, de a kínálat túlmegy az előzetes várakozásainkon. Társaságunk tagjai még a konzervatív magyar konyha rajongói, tányérjuk hamar megtelik véres- és májashurkával, sültkolbásszal, párolt káposztával. Mellénk telepedig egy középkorú, filmrendező kinézetű ember fiatal szlovák barátjával. A művész népszerű lehet errefelé, külön köszöntik, és felkérik, hogy asztaltársaságával együtt vegyen részt az új whisky minősítésében. A Jelinek főzde megvett az elmúlt években egy skót whisky lepárlót, és az ital egy részét Vizovicében készítik. Megköszönjük a szíves invitálást, és inkább pálinka után nézünk. A főzdének a leghíresebb terméke a szlivovic, abból is a kóser 10 éves. A szilvát az érés idejének megfelelően szállítják először Spanyolországból, Horvátországból, a Mediterraneum vidékéről, később Magyarországból, Szlovákiából. Az EU SAPARD előcsatlakozási alapjából korszerűsítették az üzemet, berendeztek egy múzeumot, létrehoztak egy látványfőzdét és egy boltot, ahol az összes terméket meg lehet vásárolni.
  A mostani fogadás alatt három helyen kínálták a pálinkát. Ezúttal – már csak a novembervégi hideg és a disznótoros lakoma okán – a fenyőpálinkánál maradtunk, némi körtével kiegészítve. Este a szállásunkra érve megállapítottuk, egyedülálló élménnyel lettünk gazdagabbak, és másnap reggel örömmel tapasztaltuk, hogy másnaposságnak egyikünknél sincs semmi jele.
  Kora délelőtt búcsút mondtunk a kelet-morva Luhacovicének, és elindultunk a Csehország nyugati határánál fekvő Mariánské Lázné felé. Császári fürdővárosból császári fürdővárosba. Az előbbi kevésbé, az utóbbi nálunk is jobban ismert. Brüno környékén havas eső esett, lehangoló volt az időjárás. A német előrejelzésben bíztunk, ami szerint úticélunk környékén felhős-napsütéses száraz hidegre számíthatunk a hét végén. Prága körül megállt az eső, néha kisütött a nap, jobb kedvre derültünk. Nemsokára elértük Plzent, és letértünk az autópályáról. Szidjuk a magyar autópályákat, de lepattantságban a Brüno-Prága közöttinek mifelénk nincs versenytársa. Ráadásul fizetni is kell érte. Felhívást a matricavásárlásra nem láttunk, szerencsére azonban feltűnt az autópályán elhelyezett videokamerák sora. Ezúttal Plzenben sem álltunk meg, egyébként is a szép főterén és a sörmúzeumán kívül nincs sok látnivalója. Koradélután érkeztünk Marienbadba, így még alkalmunk volt világosban sétálni egyet. Hosszú sétálóutcájának neobarokk és szecessziós házai a monarchia hangulatát őrzik. Külön öröm, hogy fürdőit, szállodáit nem vásárolták fel az orosz újgazdagok, mint tették azt a közelben lévő Karlovy Varyval. Karlovy Vary talán szebb környezetben, a Tepla folyó két partján épült ki, de az orosz nyomulás – ma már a boltokban mindent kiírnak oroszul is – lehangoló. Sétánkat a 120 méter hosszú, öntöttvasból épült Kollonade-ban fejezzük be, ahol mindig akadnak érdeklődők, akik a gyógyvizet kortyolgatják. Megkeressük még a katolikus templomot, hogy megnézzük, hova jövünk vasárnap délelőtt misére. A templom ajtaja előtt egy közlekedési tábla, rajta: turistáknak tilos a bemenet. Egy sánta, idős úr érkezik, kérdezem, mit is jelent valójában ez a tábla? Azt a választ kapom, tiltja, hogy a misét ne zavarják meg a turisták. Mondja, tíz perc múlva kezdődik az istentisztelet, ha van kedvünk, vegyünk részt rajta. Rövid tanakodás után elfogadjuk az invitálást, hisz ezzel vasárnap nyerhetünk két órát, és korábban érkezünk a bambergi karácsonyi vásári forgatagba. Az istentiszteleten aztán kiderül, a templom plébánosa invitált minket. A résztvevők száma elkeserítően kevés, talán, ha harmincan lehetnek a hideg novembervégi szertartáson. Az előttünk lévő padsorból egy idős néni néz ránk időnként, szúrós szemekkel. A templom egy románkori bazilikát idéz. Feltűnik a Jasna Gora-i Madonna másolata. A mise végeztével a plébános büszkén mutatja nekünk a festményt, és azt mondja, hogy Czestochowa-ból kapták, aztán letérdel eléje imádkozni.

Marienbad, Kollonade

  Vacsorára a Hodovar Planá-i barlangsörözőbe foglaltunk asztalt. A lehangoló novemberi hideg ellenére lehetnek vagy kétszázan – főként németek  a sörözőben. A sört helyben főzik. A többség világosat iszik, én – mint itt mindig – barnát. Az ételrendelésnél már nincs széthúzás (magyar átok!), mindenki csülköt eszik. Megállapítjuk, bajor rajongásunk ellenére, itt készítik a legjobb csülköt az óperenciás tengeren (ober Enns-en) innen és túl. Kifelé a vendéglőből veszünk még néhány karton sört, aminek másnap jelentősége lesz.

   Lenyűgöző a vasárnapi reggeli a Danubius egyik szállodájában. Ha erre járunk, mindig itt szállunk meg, így egy kicsit büszkének érezhetjük magunkat, hogy magyar (!?) szállodalánc vetette meg a lábát ezen a szép fürdőhelyen. A reggelinél leginkább a sütemény fogy, egy-két idősebb hölgy tányérszám hordja az asztalához a finomságokat, nem győzik pótolni. Húsz éve még szégyelltem, ha társaságomban valaki nem tudott tartózkodni a „svédasztalos” reggelinél. Azóta tapasztalhattam, a mohóságban már valóban egységes Európa. Kicsit lehangolt, hogy egy-két asztalnál hangos orosz beszédet halottam, gondolom telik nekik az utazásra a folyamatos gázáremelésekből. A cseh portásokkal némi szóváltásba keveredtünk, hisz kétszer próbálták kifizetetni velünk az idegenforgalmi adót. Látva felháborodásunkat, végül utunkra engedtek bennünk. 160 kilométert kellet legyűrnünk ahhoz, hogy belevethessük magunkat a bambergi Weihnachtsmarktba. Az út alatt éppen belemerültem Herényi István Bulcsú horkáról írt könyvébe, amikor szóltak a többiek, hogy egy személykocsiból azt jelzik, álljunk meg ellenőrzésre. Amerikai akciófilmre emlékeztet a jelenet, mintha Kojak nyomozó tette volna ki lepattant kocsija tetejére a kékfényű villogóját. Itt most a hasonló állapotú járgány (Mein Gott! - egyáltalán Bajorországban vagyunk?) hátsó ablakában jelenik meg egy villogó fény, hogy „kövessenek!”. A felszólítás nagyobb izgalmat okoz, mint Bulcsú Lech mezei veresége, de jogkövető európaiként (tehetnénk mást?) letérünk az autópályáról. A kopott öltözetű, civil ruhás rendőrök furcsán viselkednek, mintha fel sem készültek volna egy esetleges támadásra vagy szökésre. Egyikük igazolja magát, és bajor tájszólással azt kérdezi, hova megyünk, és milyen célból? Kértem, próbálja kérését lefordítani hochdeutschra, mert mifelénk azt tanítják. Ha belegondolok, persze, hét férfi egy magyar mikrobuszban a cseh-német határon nem lehet mindennapi látvány. Elmondtam neki, hogy meg szeretnénk nézni a bambergi katedrálisban a „Bambergi lovas” szobrát, ami Szent Istvánt ábrázolja. Sétálunk utána egyet az óvárosban, és megiszunk pár korsó füstölt sört a Schlenkerla serfőzdében. Furcsán tekintett rám Derick felügyelő ifjú kollégája, míg társa benézett a mikrobuszba. Nyugtázta, hogy sörön kívül más szokatlan holmi nincs az autóban, és útnak engedtek bennünket. Ettől a kis kalandtól eltekintve szép utunk volt a hóval borított fenyveserdőkben. Megérkezésünkkor szikrázó napsütés és száraz hideg fogadott minket. Történelmi atmoszférát sugárzó szállodánk az óváros közepén volt, amit csak egyirányú utcák sokaságán át lehetett megközelíteni. A személyzet a megszokott bajor kedvességgel fogadott minket. A legfontosabb információkat megtudakolva elindultunk a katedrális felé.
   Az első székesegyházat II. Henrik építtette, és 1012. május 6-án szentelték fel, Henrik 39. születésnapján. 1081. húsvét szombatján azonban porrá égett. I. Ottó püspök építtette újra 1102-1139 közötti püspöksége alatt. Erre a katedrálisra is hasonló sors várt, hisz 1185-ben leégett. A ma is látható katedrálist 1237-ben szentelték fel. A székesegyház belseje a 17. században barokk arculatot kapott, ám a bútorzatot 1828-1837 között eltávolították, és neo-román stílusúra formálták, ami jórészt ma is látható. A legutolsó restauráció során, a múlt század hetvenes éveinek az elején a főoltárt a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseinek megfelelően keleti irányból nyugat felé fordították. A székesegyház legismertebb műalkotása a „Bambergi lovas”, ami nekünk magyaroknak különösen fontos. A szobrot 1235 körül készítette egy – ma már ismeretlen - alkotó. Bizonytalan, hogy kit ábrázol. A feltételezések egy része szerint a mi Szent István királyunkat, aki az építtető II. Henrik sógora volt. Mások szerint III. Konrád vagy Nagy Konstantin az ábrázolt személy. Mi maradjunk az első változatnál, hisz ez a szobor lehet István király legkorábbi, napjainkban is látható ábrázolása. A lovas fegyvertelen, és nemesi öltözetet visel. A fejét magasra tartva lovagol a szentély birodalma felé, és tekintetével mintha a főoltárt keresné.

 
   A főtemplomból kiérve, az adventi vasárnap lenyugvó napsugarainál érzékelhető volt a meghatottság, ami az előző órában ért mindannyiunkat. A karácsonyi forgatagot meglátva – a városba látogatók legnagyobb része német volt, a külföldieknek kiesik ez a város a kedvelt útvonalaiból – valaki felsóhajtott közülünk, ezért a nagyszerű élményért igazán megérdemelnénk már egy finom apátsági sört. Mifelénk nem nagyon ismert, de tény, hogy Bambergben tíz serfőzde működik még napjainkban is. Abból az okból, hogy a határon érdeklődő rendőröknek a Schlenkerla serfőzdét említettük, meg hát itt főzik a csak Bambergben „őshonos” füstölt sört, ennél a sörözőnél kötöttünk ki. Barátaim arcát látva, nem voltak elragadtatva a kocsonyalére emlékeztető nedűtől, de amikor áttértünk a szűretlen füstölt sörre, felragyogott az arcuk. A sörözőt elhagyva a karácsonyi vásárban forralt borral édesítettük meg a szánk ízét.
   A hétfői nap a hazautazásé. Mint az előző alkalmakkor, most is eleredt az eső. Egy mikrobuszban és a német autópályákon nem nagy probléma ez, 130 km/órás sebességgel utazunk. Regensburgnál aztán elállt az eső, és kisütött a nap. A jó idő megmaradt Ausztriában is. Nem állunk meg, szeretnénk a 680 kilométert mihamarabb magunk mögött tudni, meg hát igyekszünk, hogy egy késői ebédet már Bécs alatt, Mayerlingben fogyaszthassunk el. Megkedveltünk egy vendéglőt, ahol hosszabb nyugati útjainkról hazafelé az elmúlt években mindig megálltunk. A vendéglőben minden a tragikus sorsú Rudolf trónörököst és szerelmét, Vetsera Máriát idézi. A felszolgálók tudnak egy-két mondatot magyarul, nekem ausztriai horvátoknak, „krobótoknak” tűnnek. Ismerősként üdvözölnek, és megkérdezik, már megint Münchenben jártunk? A sok csülök után a társaság fele – mi mást is? – Wienerschnitzelt rendel, a másik fele – a Bécsi erdőben vagyunk – szarvas sültet áfonyával. A sör már csak halvány mása a bajornak, de a sógorok nagyon büszkék erre is. Túlzottan szénsavas, másnaposságra gyógysörként fogyasztható. Indulás előtt még a vendéglős megkérdezi, hogy fáradtak vagyunk-e? Egy pillanatra nem értem a kérdést, aztán eszembe jut, hogy az ebéd végén házi pálinkával szoktunk búcsút venni ettől a történelmi vendéglőtől, és most bizonyára ennek az aktusnak az elmaradását hiányolta.