A programkezdésre visszaérünk a pálinkafőzdébe, ahol talán nyolcvan-száz ember várakozik. A főzde udvarába sátrat állítottak. Hideg van, de látjuk, rendelkezésre áll egypár nagyteljesítményű gázfűtő, no meg a szlivovic. Nyolcféle pálinkát kínálnak, óvatosnak kell lennünk. Örömmel látjuk, hogy több helyen katonás rendben Pilsner Urquell sorakozik. Megmenekültünk! Az ételkínálat lenyűgöző. Megszokhattuk már, hogy Svejk és Hrabal utódai is jókat szeretnek enni, de a kínálat túlmegy az előzetes várakozásainkon. Társaságunk tagjai még a konzervatív magyar konyha rajongói, tányérjuk hamar megtelik véres- és májashurkával, sültkolbásszal, párolt káposztával. Mellénk telepedig egy középkorú, filmrendező kinézetű ember fiatal szlovák barátjával. A művész népszerű lehet errefelé, külön köszöntik, és felkérik, hogy asztaltársaságával együtt vegyen részt az új whisky minősítésében. A Jelinek főzde megvett az elmúlt években egy skót whisky lepárlót, és az ital egy részét Vizovicében készítik. Megköszönjük a szíves invitálást, és inkább pálinka után nézünk. A főzdének a leghíresebb terméke a szlivovic, abból is a kóser 10 éves. A szilvát az érés idejének megfelelően szállítják először Spanyolországból, Horvátországból, a Mediterraneum vidékéről, később Magyarországból, Szlovákiából. Az EU SAPARD előcsatlakozási alapjából korszerűsítették az üzemet, berendeztek egy múzeumot, létrehoztak egy látványfőzdét és egy boltot, ahol az összes terméket meg lehet vásárolni.
A mostani fogadás alatt három helyen kínálták a pálinkát. Ezúttal – már csak a novembervégi hideg és a disznótoros lakoma okán – a fenyőpálinkánál maradtunk, némi körtével kiegészítve. Este a szállásunkra érve megállapítottuk, egyedülálló élménnyel lettünk gazdagabbak, és másnap reggel örömmel tapasztaltuk, hogy másnaposságnak egyikünknél sincs semmi jele.
Kora délelőtt búcsút mondtunk a kelet-morva Luhacovicének, és elindultunk a Csehország nyugati határánál fekvő Mariánské Lázné felé. Császári fürdővárosból császári fürdővárosba. Az előbbi kevésbé, az utóbbi nálunk is jobban ismert. Brüno környékén havas eső esett, lehangoló volt az időjárás. A német előrejelzésben bíztunk, ami szerint úticélunk környékén felhős-napsütéses száraz hidegre számíthatunk a hét végén. Prága körül megállt az eső, néha kisütött a nap, jobb kedvre derültünk. Nemsokára elértük Plzent, és letértünk az autópályáról. Szidjuk a magyar autópályákat, de lepattantságban a Brüno-Prága közöttinek mifelénk nincs versenytársa. Ráadásul fizetni is kell érte. Felhívást a matricavásárlásra nem láttunk, szerencsére azonban feltűnt az autópályán elhelyezett videokamerák sora. Ezúttal Plzenben sem álltunk meg, egyébként is a szép főterén és a sörmúzeumán kívül nincs sok látnivalója. Koradélután érkeztünk Marienbadba, így még alkalmunk volt világosban sétálni egyet. Hosszú sétálóutcájának neobarokk és szecessziós házai a monarchia hangulatát őrzik. Külön öröm, hogy fürdőit, szállodáit nem vásárolták fel az orosz újgazdagok, mint tették azt a közelben lévő Karlovy Varyval. Karlovy Vary talán szebb környezetben, a Tepla folyó két partján épült ki, de az orosz nyomulás – ma már a boltokban mindent kiírnak oroszul is – lehangoló. Sétánkat a 120 méter hosszú, öntöttvasból épült Kollonade-ban fejezzük be, ahol mindig akadnak érdeklődők, akik a gyógyvizet kortyolgatják. Megkeressük még a katolikus templomot, hogy megnézzük, hova jövünk vasárnap délelőtt misére. A templom ajtaja előtt egy közlekedési tábla, rajta: turistáknak tilos a bemenet. Egy sánta, idős úr érkezik, kérdezem, mit is jelent valójában ez a tábla? Azt a választ kapom, tiltja, hogy a misét ne zavarják meg a turisták. Mondja, tíz perc múlva kezdődik az istentisztelet, ha van kedvünk, vegyünk részt rajta. Rövid tanakodás után elfogadjuk az invitálást, hisz ezzel vasárnap nyerhetünk két órát, és korábban érkezünk a bambergi karácsonyi vásári forgatagba. Az istentiszteleten aztán kiderül, a templom plébánosa invitált minket. A résztvevők száma elkeserítően kevés, talán, ha harmincan lehetnek a hideg novembervégi szertartáson. Az előttünk lévő padsorból egy idős néni néz ránk időnként, szúrós szemekkel. A templom egy románkori bazilikát idéz. Feltűnik a Jasna Gora-i Madonna másolata. A mise végeztével a plébános büszkén mutatja nekünk a festményt, és azt mondja, hogy Czestochowa-ból kapták, aztán letérdel eléje imádkozni.
Marienbad, Kollonade
Vacsorára a Hodovar Planá-i barlangsörözőbe foglaltunk asztalt. A lehangoló novemberi hideg ellenére lehetnek vagy kétszázan – főként németek a sörözőben. A sört helyben főzik. A többség világosat iszik, én – mint itt mindig – barnát. Az ételrendelésnél már nincs széthúzás (magyar átok!), mindenki csülköt eszik. Megállapítjuk, bajor rajongásunk ellenére, itt készítik a legjobb csülköt az óperenciás tengeren (ober Enns-en) innen és túl. Kifelé a vendéglőből veszünk még néhány karton sört, aminek másnap jelentősége lesz.
Lenyűgöző a vasárnapi reggeli a Danubius egyik szállodájában. Ha erre járunk, mindig itt szállunk meg, így egy kicsit büszkének érezhetjük magunkat, hogy magyar (!?) szállodalánc vetette meg a lábát ezen a szép fürdőhelyen. A reggelinél leginkább a sütemény fogy, egy-két idősebb hölgy tányérszám hordja az asztalához a finomságokat, nem győzik pótolni. Húsz éve még szégyelltem, ha társaságomban valaki nem tudott tartózkodni a „svédasztalos” reggelinél. Azóta tapasztalhattam, a mohóságban már valóban egységes Európa. Kicsit lehangolt, hogy egy-két asztalnál hangos orosz beszédet halottam, gondolom telik nekik az utazásra a folyamatos gázáremelésekből. A cseh portásokkal némi szóváltásba keveredtünk, hisz kétszer próbálták kifizetetni velünk az idegenforgalmi adót. Látva felháborodásunkat, végül utunkra engedtek bennünk. 160 kilométert kellet legyűrnünk ahhoz, hogy belevethessük magunkat a bambergi Weihnachtsmarktba. Az út alatt éppen belemerültem Herényi István Bulcsú horkáról írt könyvébe, amikor szóltak a többiek, hogy egy személykocsiból azt jelzik, álljunk meg ellenőrzésre. Amerikai akciófilmre emlékeztet a jelenet, mintha Kojak nyomozó tette volna ki lepattant kocsija tetejére a kékfényű villogóját. Itt most a hasonló állapotú járgány (Mein Gott! - egyáltalán Bajorországban vagyunk?) hátsó ablakában jelenik meg egy villogó fény, hogy „kövessenek!”. A felszólítás nagyobb izgalmat okoz, mint Bulcsú Lech mezei veresége, de jogkövető európaiként (tehetnénk mást?) letérünk az autópályáról. A kopott öltözetű, civil ruhás rendőrök furcsán viselkednek, mintha fel sem készültek volna egy esetleges támadásra vagy szökésre. Egyikük igazolja magát, és bajor tájszólással azt kérdezi, hova megyünk, és milyen célból? Kértem, próbálja kérését lefordítani hochdeutschra, mert mifelénk azt tanítják. Ha belegondolok, persze, hét férfi egy magyar mikrobuszban a cseh-német határon nem lehet mindennapi látvány. Elmondtam neki, hogy meg szeretnénk nézni a bambergi katedrálisban a „Bambergi lovas” szobrát, ami Szent Istvánt ábrázolja. Sétálunk utána egyet az óvárosban, és megiszunk pár korsó füstölt sört a Schlenkerla serfőzdében. Furcsán tekintett rám Derick felügyelő ifjú kollégája, míg társa benézett a mikrobuszba. Nyugtázta, hogy sörön kívül más szokatlan holmi nincs az autóban, és útnak engedtek bennünket. Ettől a kis kalandtól eltekintve szép utunk volt a hóval borított fenyveserdőkben. Megérkezésünkkor szikrázó napsütés és száraz hideg fogadott minket. Történelmi atmoszférát sugárzó szállodánk az óváros közepén volt, amit csak egyirányú utcák sokaságán át lehetett megközelíteni. A személyzet a megszokott bajor kedvességgel fogadott minket. A legfontosabb információkat megtudakolva elindultunk a katedrális felé.
Az első székesegyházat II. Henrik építtette, és 1012. május 6-án szentelték fel, Henrik 39. születésnapján. 1081. húsvét szombatján azonban porrá égett. I. Ottó püspök építtette újra 1102-1139 közötti püspöksége alatt. Erre a katedrálisra is hasonló sors várt, hisz 1185-ben leégett. A ma is látható katedrálist 1237-ben szentelték fel. A székesegyház belseje a 17. században barokk arculatot kapott, ám a bútorzatot 1828-1837 között eltávolították, és neo-román stílusúra formálták, ami jórészt ma is látható. A legutolsó restauráció során, a múlt század hetvenes éveinek az elején a főoltárt a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseinek megfelelően keleti irányból nyugat felé fordították. A székesegyház legismertebb műalkotása a „Bambergi lovas”, ami nekünk magyaroknak különösen fontos. A szobrot 1235 körül készítette egy – ma már ismeretlen - alkotó. Bizonytalan, hogy kit ábrázol. A feltételezések egy része szerint a mi Szent István királyunkat, aki az építtető II. Henrik sógora volt. Mások szerint III. Konrád vagy Nagy Konstantin az ábrázolt személy. Mi maradjunk az első változatnál, hisz ez a szobor lehet István király legkorábbi, napjainkban is látható ábrázolása. A lovas fegyvertelen, és nemesi öltözetet visel. A fejét magasra tartva lovagol a szentély birodalma felé, és tekintetével mintha a főoltárt keresné.
A főtemplomból kiérve, az adventi vasárnap lenyugvó napsugarainál érzékelhető volt a meghatottság, ami az előző órában ért mindannyiunkat. A karácsonyi forgatagot meglátva – a városba látogatók legnagyobb része német volt, a külföldieknek kiesik ez a város a kedvelt útvonalaiból – valaki felsóhajtott közülünk, ezért a nagyszerű élményért igazán megérdemelnénk már egy finom apátsági sört. Mifelénk nem nagyon ismert, de tény, hogy Bambergben tíz serfőzde működik még napjainkban is. Abból az okból, hogy a határon érdeklődő rendőröknek a Schlenkerla serfőzdét említettük, meg hát itt főzik a csak Bambergben „őshonos” füstölt sört, ennél a sörözőnél kötöttünk ki. Barátaim arcát látva, nem voltak elragadtatva a kocsonyalére emlékeztető nedűtől, de amikor áttértünk a szűretlen füstölt sörre, felragyogott az arcuk. A sörözőt elhagyva a karácsonyi vásárban forralt borral édesítettük meg a szánk ízét.
A hétfői nap a hazautazásé. Mint az előző alkalmakkor, most is eleredt az eső. Egy mikrobuszban és a német autópályákon nem nagy probléma ez, 130 km/órás sebességgel utazunk. Regensburgnál aztán elállt az eső, és kisütött a nap. A jó idő megmaradt Ausztriában is. Nem állunk meg, szeretnénk a 680 kilométert mihamarabb magunk mögött tudni, meg hát igyekszünk, hogy egy késői ebédet már Bécs alatt, Mayerlingben fogyaszthassunk el. Megkedveltünk egy vendéglőt, ahol hosszabb nyugati útjainkról hazafelé az elmúlt években mindig megálltunk. A vendéglőben minden a tragikus sorsú Rudolf trónörököst és szerelmét, Vetsera Máriát idézi. A felszolgálók tudnak egy-két mondatot magyarul, nekem ausztriai horvátoknak, „krobótoknak” tűnnek. Ismerősként üdvözölnek, és megkérdezik, már megint Münchenben jártunk? A sok csülök után a társaság fele – mi mást is? – Wienerschnitzelt rendel, a másik fele – a Bécsi erdőben vagyunk – szarvas sültet áfonyával. A sör már csak halvány mása a bajornak, de a sógorok nagyon büszkék erre is. Túlzottan szénsavas, másnaposságra gyógysörként fogyasztható. Indulás előtt még a vendéglős megkérdezi, hogy fáradtak vagyunk-e? Egy pillanatra nem értem a kérdést, aztán eszembe jut, hogy az ebéd végén házi pálinkával szoktunk búcsút venni ettől a történelmi vendéglőtől, és most bizonyára ennek az aktusnak az elmaradását hiányolta.
