Udo jókedvűen fogad bennünket, igaz rosszkedvűnek még nem láttam. A magyar országhatártól 50 kilométerre napnyugatra búskomorságnak már nincs helye, a pannon derű uralkodik. Rejtély, hogy Udo miből él, van egy művészekből, művészetbarátokból álló egyesület, annak az ügyeit intézi, talán fizetésért. Évente két-három fesztivált szervez, meg számos külföldi zenész és együttes fellépéseit organizálja Ausztria mellett Szlovéniában és Nyugat-Magyarországon. Ma már ott tartunk, hogy európai, amerikai zenészeket kedvezőbb áron tudnék megszerezni egy-egy koncertre, mint magyarokat. Ez egy igazi kihívás lesz a magyar jazz és világzene képviselőinek, csak ők még nem nagyon érzékelik ezt, inkább az érdektelenséget és a gazdasági krízist tapasztalják. Udo évente egyeztet a tartománnyal és az illetékes minisztériummal, és megállapodnak abban, hogy elképzelései megvalósításához mennyi pénzre számíthat. Ő a tartományi, kormányzati és települési támogatásra mindig számít, nem kell kuncsorognia, mert a politikusok is tudják, hogy fontos kulturális küldetést teljesít Ausztria egy elmaradottnak mondott részében.
Kérdezem Udot, kiknek a részvétele biztos a vasárnapi záróeseményen? Gyorsan bemutatja a zenészeket, és rövid értékelést ad nekem az elmúlt két napról. Mint mindig, természetesen most is hallott egy-két zseniális zenészt, de az is lehet, hogy csak a lelkét nyugtatja ezzel a kognitív disszonancia redukcióval. Megértem, hiszen ebbe a festingeri pszichés önellentmondásba minden programszervező belekeveredik néha. Azt is mondja, hogy jövőre milyen zenészeket szerzett már meg, és felsorolja, kiket ajánl nekem. Közben Maggie Nicols angol énekes készülődik, hiszen neki hamarosan indulnia kell a schwechati reptérre. Nicols 15 éves korában otthagyta az iskolát, és mint táncos kezdett megélni. Dolgozott például a párizsi Moulin Rougeban. Később éjszakai lokálokban énekelt, és Dennis Rose bop zongoristával dolgozott együtt. 1968-ban Londonba utazott, és tagja lett a John Stievens vezette „Spontaneous Music Ensemble”-nek, és fellépett az együttessel az első berlini „Totális Zene Találkozó”-n. A 70-es években tagja lett Keith Tippett nagysikerű együttesének, a Centipede-nek, fellépett John Mc. Laughlinnal. Megtalálható mindenütt, ahol szabadon improvizált énekhangjára volt szükség. A déli produkcióját, miként az előző napi koncerteket rögzíti az osztrák rádió. Hosszas hangolás után, ülve énekel. Öltözéke, kinézete a puritán angol, hatvanas éveiben járó vidéki hölgyeké. Megfigyeltem már, hogy a 60-as, 70-es évek angol hippi és rocker művészeiből hogyan lett mára idősödő angol úr és hölgy. Maggie zenei kíséretéül két szlovén muzsikus vállalkozik. Az egyik gitáron, a másik ütőhangszereken játszik. Maggie hangja valóban önálló hangszer, amelynek a kísérők kölcsönöznek néha balkáni hangzást. A nem szövegre, hanem elsősorban hangokra épített produkció jobban érvényesülne egy koncertteremben, de a vendéglő közönsége érti, és értékeli a szabadzenét, és gesztusaival lelkesen támogatja az énekesnőt. Maggie megköszöni a lehetőséget, gyorsan búcsúzik, és indul a reptérre.
Megüresedett székét Savina Yannatou foglalja el. Hívhatnánk őt a görög Sebestyén Mártának, hogy a magyar olvasónak művészetét érthetőbbé tegyem. Szeretett volna hozzánk is jönni, emiatt több e-mailt is váltottunk menedzserével, aki az ECM kiadó görög képviselője. Annak ellenére, hogy kedvező ajánlatot kaptam, mégsem tudtam a koncertet vállalni. Most Rudersdorfban –gondoltam – legálabb láthatom, mit mulasztottam el. Savina nem folkzenész a szó szoros értelemében, de mindent elsajátított, amit egy görög népdalénekesnek tudnia kell. A hagyományos népzenéből kiindulva, kísérletezve jut el a szabad improvizációig. Első számát ülve adja elő, arcán a klasszikus görög szépség jegyeit viseli, Irene Papast idézi. A világhírű színművész talán épp azért jut eszembe, mert van egy szép lemeze, az Odis, amin Vangelis görög népzenébe oltott számait énekli. A következő számot már állva adja elő, így látszik, alacsony hölgy, mint általában a görögök, a bő nadrág diszkréten takarja kissé görbe lábait. A felállásra szüksége is van, hiszen egy fiatal macedón klarinétos, Goran Bojcevski improvizációjára énekel. Goran zenei karrierjének indulása nagyon figyelemre méltó. 1999-ben 4. díjat nyert egy világversenyen Bukarestben. Tanult a szkopjei és a ljubljanai zeneakadémián, tudását a milánói Scala első klarinétosánál, Petko Radevnél tökéletesítette. Játszott a ljubljanai akadémiai zenekarban, és az Opera zenekarában. Jelenleg első klarinétos a salzburgi Mozarteum fúvószenekarában. Jóllehet első számú zenei világa a komolyzene, állítása szerint vannak olyan érzelmei, amit inkább az entozenében tud jobban kifejezni. Ezért alapította a Keano együttest szlovén zenészekből, amivel már inkább a világzene fonalát követi. Van miből meríteni, hisz a balkáni folklór rendkívül gazdag és változatos. Ezúttal is könnyen megértik egymást Savinával. Az elmúlt évtizedekben a sárvári folklórfesztiválon szereplő görög együttesek tagjaiban mindig a klasszikus kultúra hordozóit kerestem, megvallom inkább a balkáni mentalitást találtam. Egyik alkalommal egy görög-macedón csoport érkezett Teszaloniki környékéről. Amikor meglátták a Nádasdy-vár falára függesztett zászlók között Macedónia zászlaját, azt mondták felháborodottan, vagy eltávolítjuk azt a zászlót, vagy visszafordulnak. Egyébként sincs olyan ország, hogy Macedónia, csak Skopje tették hozzá, és ez a zászló itt a falon Nagy Sándoré volt, amit csak nekik, görög-macedónoknak szabad használni. A meglepetéstől egy-két pillanatig szóhoz sem jutottunk, majd mély lélegzetet véve, azt válaszoltuk, hogy ezen a fesztiválon nincs helye a nemzetek közötti gyűlölködésnek, mi éppen annak megszüntetéséhez szeretnénk hozzájárulni. Nagy-nehezen lecsillapodtak, és maradtak. Később aztán összebarátkoztunk, de arra mindig figyelni kellett, hogy egy műsorban a szláv macedónokkal ne szerepeljenek. Utóbbiakat nem nagyon foglalkoztatta Nagy Sándor öröksége, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy minden étkezéshez sok kenyeret kapjanak.
Itt, Rudersdorfban görög - macedón konfliktusnak semmi jele nem volt. Goran klarinét játéka egy arab kígyóbűvölő díszítéseihez volt hasonlatos, Savina pedig énekhangjával és mozgásával simult bele ebbe a zenébe. Duójukat kis idő elteltével kiegészítette a szlovén Kaneo quintet egy-két muzsikusa, és kollektív improvizációval ért véget a koncert. A visszafogott lélegzettel, moccanás nélkül ülő lelkes hallgatóság megkönnyebbülten fordult a bécsiszelet és a frissítő sör felé.
A következő hetet unokalátogatás ürügyén a Majna-parti Frankfurtban töltöttem. A rudersdorfi élmény arra ösztönzött, hogy megnézzem, milyen a koncertkínálat a Jazzkellerben. A fellépő zenészek nagy érdeklődést nem keltettek bennem, így lesz, ami lesz alapon a szerda esti Jazz Session mellett döntöttem. Amit előre tudhattam, egy zongora-bőgő-dob ritmusszekció szolgáltatja majd az alapot a betérő zenészeknek. Egy ilyen rendezvénynél az izgalmat az okozza, hogy ki van éppen a városban, aki még kedvet is érez egy kis örömzenélésre. Az első órában a pince „házi zenészei”, Walter Haimann (zongora), Jonas Lohse (bőgő) és Giovanni Gulino (dob) próbálták megteremteni az ilyenkor szükséges hangulatot. A szokásos standardokat játszották, hard-bop stílusban. A bőgős játéka okozott némi meglepetést azzal, hogy a szólóját kottából olvasta. A légkör felforrósításához mediterrán mentalitásával leginkább az olasz dobos járult hozzá. Közben megtelt az egyébként sem nagy pince, talán hatvanan ültek az asztaloknál. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett a hangulat Louis Armstrong vagy Sonny Rollins koncertjén. Ez a kis pince Németország kultikus helye, az ötvenes évektől folyamatosan működik, és napról-napra élőzenét szolgáltat. Volt mikor a nagyszerű Albert Mangelsdorf és együttese számított állandó fellépőnek. Nézem a hallgatóságot, más, mint az elmúlt évben volt. Az akkori koncerten a középkorosztály képviseltette magát, néhány whiskyző, öltönyös yuppitól eltekintve. A Jazzkeller környéke a felhőkarcolók és a bankok világa. A huszonegyedik századi épületek alatt a múlt század közepének hangulata sugárzik. A mostani jamsessionön zömmel huszonéves fiatalok. Megnyugszom, talán lesz közönsége ennek a gyönyörű zenének az előttünk levő évszázadban is. Időközben érkezik egy trombitás és egy tenorszaxofonos, folytatódik a zene. A felállás Miles Davis klasszikus, első quintetjét idézi, igaz John Coltrane és Miles Davis nélkül. A stílus egyfajta megújított bop. A zongorista vezetésével a ritmusszekció elkezd egy témát, amire aztán rövid trombita és szaxofon improvizáció következik. A koncert során minden zenésznek lehetősége van tudása, kreativitása érzékeltetésére. Meglepődve tapasztalom, hogy már a bőgős sem nézi a kottát.
A bárpultnál feltűnik Tony Lakatos, a mi Tónikánk, két vonzó fekete hölggyel és egy kopasz, alacsony, fekete férfival beszélget. Tóni a hölgyeknek vörösbort, magának talán üdítőt rendel, közben eszembe jut, hogy egy plakáton láttam már őket, a következő héten bemutatásra kerülő Porgy and Bess szereplői. Megnézem a műsorfüzetet, és látom, hogy Miles Davis és Gil Evans után Tony Lakatos is elővette Gershwin klasszikus művét, kérdés, hogy ír-e majd vele zenetörténelmet, mint tették azt elődei az ötvenes évek végén? Szomorúan látom, hogy a bemutatón már nem leszek Frankfurtban, de itt van nekem legalább még a mai este. Miközben asztaltársammal, egy mannheimi üzletemberrel beszélgetek, női énekhangot hallok. Az idősebbik fekete hölgy ült le a színpad szélére, és kezdett el énekelni. A szám végén nagy az ováció, a hölgy pedig megkéri köpcös fekete kísérőjét, csatlakozzon hozzá. Közben kiderült, Miles Griffithnek hívják, és ő lesz az énekese a Porgy and Bess produkciónak. Már az első hangoknál hallható, Miles Griffith nem hagyományos módon használja a hangját, előadásmódja nem énekhangra, inkább ütőhangszerre emlékeztet, amit különös, titokzatos harmóniákkal kombinál. Érthetővé válik, mért hívják meg annyi zenekarba. Napjaink talán legfoglalkoztatottabb fekete énekese. Pályájának eddigi csúcsa Wynton Marsalis Pulitzer és Grammy-díjas oratóriumának, a Blood on the Fields-nek a főszerepe. Scat-technikájával lenyűgözi most is a hallgatóságát, aztán amikor úgy énekel érthetetlen szavakat, hogy a mikrofont is teljesen a szájába veszi, a higgadt német közönség tombol. Énekestársa elárulja, hogy Milesnak ma van a negyvenedik születésnapja, és kéri, énekeljen még valamit. Amerikai vendégünk egy vodka-tonic kíséretében előad még egy számot.
Az idő éjfél felé jár, szomorúan, de a legforróbb hangulatnál mégis otthagynom a rögtönzött koncertet, hisz a felhőkarcolók közötti magányos séta a frankfurti éjszakában némi szorongással tölt el. Amikor kiérek a Willy Brandt Platzra megnyugszom. Az Európa Bank étterméből disco-zene hallatszik. A plakátról látom, hogy minden szerda éjjel ezt ajánlják a szórakozni vágyó frankfurti fiataloknak. Egy trükkös kísérlet a megtépázott banki renomé visszaszerzésére.
