A családlátogatás mellett ezúttal a Städel Múzeum Ernst Ludwig Kirchner retrospektív tárlatát, és a Jazzkeller egyik koncertjét szemeltem ki magamnak. Emellett, soha ki nem hagyható elemként, CD, DVD és könyvvásárlást terveztem a Zweitausendeinsben, Németország és talán Európa legjobb bolthálózatának frankfurti üzletében. A Zweitausendeins boltjai kicsik, de ezrével lehet válogatni a dzsessz-, a klasszikus-, a rock vagy a világzene történetének legkiválóbb darabjaiból a kéthavonta megjelenő új katalógusból. Az elmúlt években már Sárvárra is küldik a katalógust, igaz, ebben az évben még nem jutott el hozzám. Az alapos tájékozódás több órát vesz igénybe, ezért most kétszer is el kellett látogatnom a boltba. Mikor elpanaszoltam az egyik alkalmazottnak fájdalmamat a nem kapott katalógusról, azonnal tárcsázott egy számot a központból, és átadta nekem a telefont. Mialatt beszéltem, telefonpartnerem a számítógépén ellenőrizte az adataimat, és mondta, hogy a katalógus már úton van Magyarország felé. Megnyugodva szemrevételeztem tehát a kínálatot, és vásároltam néhány könyvet. Ezekben a boltokban érzékelhetően az értelmiség elitje vásárol, nem véletlen, hogy üzleteik a nagyvárosok egyetemi negyedének környékén találhatók.
A Kirchner életmű-kiállításra – jelentőségének megfelelően - szántunk egy fél napot. Az elmúlt évben ugyanebben a múzeumban Michelangelo rajzait és leveleit láttam, és – magamnak is meglepetést okozva - sikerült rávennem a pénztáros nőt, hogy nyugdíjas jegyet adjon nekem, így járuljon hozzá Európa keleti felének a felzárkóztatásához. Most már határozottabban kértem két nyugdíjas jegyet, és a pénztáros hölgy rezzenéstelen arccal nyújtotta át a két Euróval olcsóbb, így is 10 Euróba kerülő bilétát. Kicsit mégis lehangolódtam, ilyen öregnek látszanék?
A Städel Múzeum a nevét Johann Friedrich Städelről kapta, aki 1816-ban a vagyonát a később róla elnevezett művészeti intézményre hagyta. A múzeum 1878-ban költözött abba az épületbe, aminek látványa napjainkban is uralja a Majna partján húzódó „Museumsufer” környezetét. A múzeum nagyon jelentős gyűjteményét Frankfurt adakozó polgárainak köszönheti. Az intézménynek szánt műtárgyvásárlásokról olvasva szomorúan gondolok a mi „polgárainkra”, akik nem sajnálják a pénzüket egy dubai vagy brazil utazásra költeni, de a művészet támogatása még nagyon távol áll érdeklődési körüktől. Ebben a tekintetben is igazat kell adnunk Ralf Dahrendorfnak, aki Kelet-Európa kulturális felzárkózását 60 évre becsülte. Ha jól számolom, már csak negyvenszer 356-ot kell aludnunk, hogy ebből a szempontból beérjük Európa napnyugati felét, ahol sokan, régóta azt állítják, hogy bealkonyult a kultúrának.
Önarckép
A Städel Múzeum azért is döntött a Kirchner életművét bemutató retrospektív kiállítás mellett, mert igen jelentős gyűjteménye van a művésztől. 1916-tól a frankfurti Ludwig Schames volt Kirchner galériása. Nagy megelégedettséggel jegyezte be Kirchner a naplójába azt az időpontot, amikor egy új grafikai küldeményt Schames-nek postára adott.
A Städel művészeti intézmény vezetése már nagyon korán felismerte a német expresszionizmus jelentőségét, és a stílus egyik társalapítójának és fő képviselőjének számított a honban. A mostani kiállítás is elsősorban a múzeum saját Kirchner - gyűjteményére támaszkodik, kiegészítve olyan múzeumok tulajdonában lévő alkotásokkal, mit például a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, a Washingtoni National Gallery of Art vagy a Davos-i Kirchner Múzeum. Látogatásunknak különös izgalmat adott, hogy az az öt festmény is megérkezett-e, amelyik az izlandi vulkánkitörés miatt a tárlatnyitón még nem szerepelhetett. Megnyugodva tapasztaltam, hogy a Kirchner egyik legértékesebb aktjának számító „Marcella” végül is megérkezett a stockholmi Modern Művészetek Múzeumából.
Marcella
Kirchner a Bajorország és Hessen tartományok határán fekvő, Frankfurt-közeli, de még bajor Aschaffenburgban született 1880-ban, polgári családban. 1901-1905 között Drezdában tanult építészetet. 1904-ben ismerte meg Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluff és Fritz Bleyl építészhallgatókat, akikkel 1905-ben megalakította a – később világhírűvé vált - „Die Brücke” csoportot. Ebben az időben váltott át Kirchner az impresszionizmusról az expresszionizmusra. Míg az impresszionistákat leginkább a dolgok külső látványa érdekelte, az expresszionisták a lelki tartalmak kifejezésére helyezték a hangsúlyt. Az expresszionizmus megmutatkozott a színek és a formák szabad alkalmazásában csakúgy, mint a fametszetszerű, csak a légyegesre redukált motívumok használatában. A „Die Brücke” csoport művészeit „groteszk elfajzottaknak”, „színtébolyban szenvedőknek” nevezte a korabeli kritika.
A csoport 1911-ben átköltözött Berlinbe, ahol Kirchner megalakította Pechsteinnel a „Modern Festészeti Tanítás” intézetet. Az ebben az időben festett művei, különösen az „Utcajelenetek” ma is a legkeresettebb művei közé tartoznak. Eddig festményei közül legtöbbet a „Berlini utcajelenetek”-ért fizettek, 38,1 millió Dollárért kelt el 2006-ban, New Yorkban. A festményt előbb azonban a berlini Brücke Múzeumnak vissza kellett szolgáltatnia jogos zsidó tulajdonosának. Kirchner műveit egyébként, hasonlóan a többi világhírű német művészhez, Londonban vagy New Yorkban árverezik csillagászati összegekért. 2010 elején a Christie’s-nél a „Két meztelen lány lapos kádban” c. festménye 2,93 millió Euróért cserélt gazdát. Az 1910-ben festett „Dodo nagy legyezővel” c. képért pedig 8,5 millió Eurót fizetett az új gazdája 2007-ben.
A kritikusok színrelépésük idején a „Die Brücke” művészeit „hottentották frakkban” jelzővel illették, jóllehet Kirchner maga nagyon is polgári mentalitású volt. Ez a lenéző, pejoratív jelző arra utalt inkább, hogy a művészek által megformált kép önmagukról nagyon is megtervezett volt. De nem csak az imázsukat, hanem a karrierjüket is megtervezték. Mind emögött azonban egy teljesen konzervatív művészideál rejtőzködött. Kircher festményeinek témái is nagyon kötődtek a 19. századvégi francia festészethez, hiszen az utcaképek, a varieté világa vagy a szabadban megfestett aktok jellegzetes témái voltak a korabeli francia festészetnek. A gyermekaktok előképe Edgar Munch lehetett. De, ha például Munch egy serdülő lányt festett, Kirchnernél a lányok még egypár évvel fiatalabbak voltak. Miközben a „Marcella” című, világhírű lányakt festménye előtt állok, azon gondolkodom, mennyit változott a közgondolkodás. Ha ma egy festő hasonló korú gyermeket festene aktban, bizonyára elítélnék pedofíliáért. Ha az ember körbetekint abban a teremben, ahol a berlini időkben festett utcaképek sorakoznak, földbe gyökerezik a lába. A festményekből kísérteties energia árad felé. Izgató, ahogy ez a megfoghatatlan energia az ember szemét vezeti a képeken, és ahogyan mindenütt a spontaneitás hangsúlyozódik.
Kirchner nyugtalan, mániás festő volt, a belső világa által meghatározott. A pszichikailag labilis ember a valósághoz való viszonyát elsősorban a művészeti foglalatossággal erősítette meg. Mindvégig az egyszerű, autentikus kifejezési formákat kereste, amelyek a vonalakban, a felületekben és a színekben különböző módon fejtik ki a hatásukat. „Rajzolni az őrületig”- volt a hitvallása. Az aktábrázolásokon érződik egyfajta állásfoglalás is a nyílt szexualitásra, ami különösen az 1910-ből való „Erotica” című litográfia-sorozaton látszik.
A művészettörténészek egyöntetű véleménye szerint Kirchner legtermékenyebb korszaka a berlini időszakra esik. Az aktfestészet, a varieté valamint a cirkusz-motívumok mellett megjelenik festményein egy további élményvilág is, a kávéházak és a nagybulvárok világa, konzumnőkkel és kérőikkel, az éjszakai élet a Potsdamer Platzon vagy a Friedrich Strasse-n. A szemlélőben felidéződik Fassbinder hetven évvel későbbi filmjének hangulata.
Kirchner 1918-ban tartósan Svájcba, Davosba költözött, a Thomas Mann által ismertté tett „Varázshegy” környékére. Az egészségügyi problémái még az első világháborúra vezettek vissza. 1915-ben önként jelentkezett katonának. Hamarosan idegösszeroppanást kapott, ezért szabadságra küldték. A kezelésektől gyógyszerfüggővé, később morfinistává vált. Svájcban 1921-ig sikerült legyőznie a gyógyszerfüggőségét.
Utcajelenetek
Az 1920-as évek végére már egy tárgyiasabb, erősen absztrahált stílusban alkotott. Ellentétben a drezdai, berlini képekkel, a késői, a Davosban készült művek vegyes érzelmeket keltettek a közvéleményben. Egy alpesi ház konyhájáról készült festménye engem azért lenyűgöz. Ha az ember személyesen is ismeri az alpesi tájat, furcsa érzése támad, valami idegen a képeken. Talán a színvilág különbözik nagyon az eredetitől. A múzeumban azonban ezeknek a képeknek mégis varázslatos erejük van, ami talán a tömörségükben rejlik. Ebből a korból engem leginkább egy artista párt ábrázoló, tölgyfából készült szobra ragadott meg. Hihetetlennek tűnik, hogy egy tölgyfatuskóba bele lehetett álmodni egy akrobata pár cirkuszi mutatványát. Ezen a szobrán csak úgy, mint a „Táncosnő felemelt lábbal” címűn is látszik, hogy a plasztikáiban is új megoldásokat keresett a mozgásban lévő emberi testek kiegyensúlyozására. A szobrok alapanyagául leginkább víztölgyet használt, amit végül befestett.
Kirchnert 1937-ben kizárták a hitleri Németország Művészeti Akadémiájáról. A nemzeti szocialisták 639 művét távolították el a múzeumokból. 1938-as öngyilkosságát is leginkább ezzel magyarázták. Ezt a vélekedést árnyalja azonban, hogy időközben megtalált leveleiből kiderült, hogy 1932-től ismét gyógyszerfüggővé vált, és ez bizonyára szerepet játszhatott az öngyilkosságában.
A kiállításról kijőve a Majna partján sétálunk vissza a szállodánkba. A vasúti hidat megpillantva felidéződik bennem Kirchnernek erről a hídról festett képe az 1920-as évekből. Arra gondolok, hogy ezután, ha szokásomhoz híven a korareggeli órákban errefelé futok, mindig a kiállítás jut majd az eszembe.
Ma már a frankfurti látogatáshoz hozzátartozik egy zenés este is a Jazzkellerben. Németország egyik legrégebbi és leghíresebb szórakozóhelyéről van szó, ahol 1952-óta folyamatosan, napról napra élő dzsessz-zene hallható. Első „házi zenekaruk” olyan tagokból állt, mint például a később világhírűvé vált harsonás, Albert Mangelsdorff, a fivére, Emil, Joki Freund vagy Günter Lenz, a német avantgárd színe-java. Szép történetek olvashatók a háború után éledező frankfurti dzsesszéletről Albert Mangelsdorff interjúkötetében. Ha az ember a pincefalakra függesztett plakátokat, portréfotókat nézi, rádöbben, hogy könnyebb felsorolni azokat a világhírű zenészeket, akik nem léptek fel a pincében, mint azokat, akik igen. A mostani frankfurti tartózkodásom idejére nem kínálnak különös csemegét. Szomorúan állapítom meg, hogy a világhírű tenorszaxofonost, Ernie Watts-ot két nappal lekéstem. Az elmúlt évben meggyőződhettem azonban arról, hogy a szerdai jam-sessionnek nagyon jó hangulata van. A pince „házi triója” kezd, ugyanazok, akik a múlt évben: Walter Haimann zongorán, Jonas Lohse bőgőn, Giovanni Gulino dobon játszik. Az előkészületek során észrevesszük, hogy a zongorista óriási köteg kottát helyez a hangszerére, hisz nem tudhatja, hogy milyen zenészek érkeznek majd az est folyamán. Egy sötét öltönybe öltözött fiatal zenész készíti elő hangszerét. Időközben a pince is megtelik, hetvenen-nyolcvanan lehetnek. Most jóval több a fiatal, mint az elmúlt évben, ami jó érzéssel tölt el. Talán marad egy értő közönsége a következő évtizedekben is ennek a csodálatos zenének! A közönség gerincét korombeliek, ötven-hatvanévesek alkotják. Mindig akad egy-két yuppi is a környékbeli bankokból. Ők öltönyben érkeznek, és azonnal Jamisont rendelnek, a többség vagy vörösbort vagy – mint mi is – egy korsó Lichert iszik. Az árak méltányosak, 4 Eurót fizetünk egy korsó sörért. Eszembe jut a történet, hogy Dizzy Gillespie-t első fellépésekor olyan szívélyesen fogadták, hogy az elfogyasztott vörösbortól képtelen volt egy tiszta hangot fújni, sürgősen meg kellett ismételnie a koncertet.
A trió belekezd Cole Porter: „All of You” című klasszikus kompozíciójába. Érthető módon ilyen alkalmakkor standardokat játszanak, azokat a darabokat, amelyeket mindenki ismer. Ahogy öregszem, úgy megyek én is vissza az időben. A free-dzsessz idején váltam „függővé”, és mára már a negyvenes évek zenéjét is szívesen hallgatom. Érdeklődésem középpontjává az elmúlt években a hard-bop vált, és ezzel - ahogy a műfaj rajongóit ismerem - egyáltalán nem vagyok egyedül. Az ötvenes évek végének zenéjét a világhírű történész, Eric Hobsbawm is a dzsessz csúcspontjának tartja.
Jazzkeller
Ami a ma estében szokatlan, a fiatal tenoros már az első számnál játékra jelentkezik. A zongorista a billentyűket bámulja, de a szeme sarkából észreveszi a vendéget, és egy biccentéssel lehetőséget biztosít neki az első szólóra. A vendég – sötétszürke öltönyéhez méltóan – nagyon visszafogottan játszik, takarékosan bánik a hangokkal. Néha úgy érzem, ki fog esni a ritmusból – Dexter Gordon lehet a példaképe – de a végére mindig visszatalál. A közönség értékeli ezt az eleganciát. Észre sem vesszük, hogy egy óra eltelt. A szünetben érkezik egy másik dobos és egy kongás, egy darab konga dobbal a kezében. Giovanni, a „ház dobosa” átadja a terepet, és – számomra örök talány – földugót helyez mindkét fülébe. Udvariatlanságnak értékelem a gesztusát, de, hogy tanácstalanságomat még fokozza, füldugóstól beszélgetésbe merül az egyik vendéggel. Mégis hall valamit?
Éjfél felé, érzékelve Lívia nyugtalanságát az előttünk álló éjszakai séta miatt, búcsút veszünk a Jazzkellertől, és a felhőkarcolók tövében visszaindulunk a szállodába. A toronyházak között, a kihalt utcákon szorongás fog el bennünket. Mikor megpillantjuk a Römer házsorára vetülő kékes-lilás fényeket, már úgy érezzük, hogy megérkeztünk.
(2010.május)
Éjfél felé, érzékelve Lívia nyugtalanságát az előttünk álló éjszakai séta miatt, búcsút veszünk a Jazzkellertől, és a felhőkarcolók tövében visszaindulunk a szállodába. A toronyházak között, a kihalt utcákon szorongás fog el bennünket. Mikor megpillantjuk a Römer házsorára vetülő kékes-lilás fényeket, már úgy érezzük, hogy megérkeztünk.
(2010.május)
