Maxim fejlődése azért is figyelmünk központjában van, mert
négy nyelv környezetében cseperedik, és nagy izgalommal várjuk, mi jön ki ebből?
Az édesanyja magyarul beszél hozzá, az édesapja hollandul. Igaz, utóbbi csak a
hét három napját tölti a fiával, mert munkanapokon Svájcban dolgozik. 450
kilométert utazik hétfőn oda, és ugyanannyit csütörtökön este vissza. Pénteken
otthonról dolgozhat a számítógépén. Sokszor hallottuk a nyakunkba szakadt
pénzügyi-gazdasági válság előtt, hogy a győri Audi nem talál munkásokat, mert a
magyar ember nem hajlandó utazni. Az a távolság, amelyet a lányom párja hetente
megtesz, körülbelül a Nyíregyháza-Győr távolságnak felel meg oda-vissza, és,
mielőtt bárki felvetné, de olyanok a közlekedési viszonyok, halkan jegyzem meg,
a fenti utat autópályán lehet már megtenni, ráadásul a kelet-magyarországi
részen töredéke a forgalom a Frankfurt-Konstanz közöttinek. Martin munkája arra
is jó példa, hogy szemléltesse, egyre kiterjedtebb lesz a fejlett európai
országokban a munka egy részének otthoni végzése. Társadalomtudósok (pl. Ulrich
Beck) azt állítják, hogy mára már megszűnt az osztály-, réteg-, foglalkozási
csoportok tagolta társadalom, hisz szinte minden munkavállaló egyéni életpályát
jár be, ezért, ha egyáltalán csoportokat ki lehet tapintani a késő-modern
társadalomban, akkor azok életstílus-, fogyasztási csoportok vagy szubkultúrák.
Martin példája arra is jó, hogy elképzeljük, milyen jövő vár a következő
évtizedek magyar munkavállalóira.
A lányom az élettársával angolul beszél, ez a harmadik
nyelv, amit az unokámnak meg kell értenie. Maxim február óta német bölcsődébe
jár. Nem volt egyszerű a környéken bölcsődét találni, gyermekgondozási segély
(Elterngeld) pedig csak egy évig jár, a fizetés 67%-a. Szóval nem minden fenékig
tejföl a teutonoknál sem. A legmeglepőbb az unoka fejlődésében momentán az, ha a
lányom magyarul kérdez valamit, akkor németül felel. Ha valamelyik játéka
megsérül, akkor azt mondja, hogy „putt”, mármint kaputt. Nagyon szeret játszani
a különféle földgépekkel, számára mindegyik „Bagæ”, vagyis Bagger. Manapság
gyakran teszem fel magamnak a filozófiai kérdést, mi lesz az anyanyelve a magyar
anya gyermekének, ha német lesz az első nyelv, amit megtanul?
Frankfurtban gyakran találkozik az ember az áruházak,
élelmiszerboltok eladói között magyarral, igaz legtöbbjük Erdélyországból
érkezett. Egyik alkalommal, miközben Líviával egy Goldkenn svájci csoki-hegyben
gyönyörködünk, megszólít minket egy csinos, huszonéves elárusítóhölgy. Németül
kérdezi, hogy magyarok vagyunk? Elmondja, ő Brassóból származik, az édesanyja
magyar, az apja román, de ő nem beszél magyarul. Annak idején, még Romániában
azt mondta az apja az anyjának, hogy a magyar nem fontos a gyereknek. Szomorúan
gondoltam arra, kár, hogy nem hallotta ezt a történetet a sok hazafias
politikus.
Egyhetes frankfurti tartózkodásomat most is összekötöttem
néhány kulturális rendezvénnyel. Németországot azért is szeretem, mert
történelmi hangulatot sugárzó városaiban nagyon gazdag a kulturális kínálat.
Most ugyan még a Städel Múzeum felújítás miatt zárva tartott, de helyette a
Schirn Kunsthalle ajánlott két nagy kiállítást. „Egy álom a modernről” címmel
Courbet kevéssé ismert oldalát, a magába merülő, csak a belső világára figyelő
művész 80 festményét hozták Frankfurtba a világ négy égtájáról. Jóllehet, sorok
kígyóztak a pénztárnál, én most mégis a kevesebb figyelmet kapó másik bemutatót:
a „Világvándorok” című tárlatot választottam. A kiállítás azért keltette fel a
figyelmemet, mert olyan alkotók bemutatását vállalta, akik mindig is kívül
álltak a hivatalos művészeten, mert például nem művészeti akadémiák elvégzésén
keresztül szereztek belépőt a hivatásos művészek elitklubjába, hanem
kerülőutakon szereztek elismertséget. Egy részük később a művészettörténet
fejezetévé vált, gondoljunk csak az „Art Brut”-ra, de a művészeti establishment
számára művészetük mindig is idegenül hatott. Az idegenkedést csak tetézte, hogy
legtöbbjük mentális problémákkal küszködött. A kiállítás megtekintése azért is
ébresztett bennem különleges vágyat, mert a tárlatot August Walla egyik
festményéről készült plakáttal hirdették. Vele a Klosterneuburg melletti Maria
Guggingban találkoztam Ausztriában, amikor a nagyszerű bajor grafikus, Gerda
Lanka és két kollégám társaságában látogatást tettem, hogy megtekintsem a Haus
der Künstlert, ezt a világhírű intézményt. A pszichiáter Leo Navratil 1946-tól
kezdett el foglakozni az alsó-ausztiai idegklinikán úgy a betegekkel, hogy
rajzoltatott velük abból a célból, hogy pontosabb diagnózisokat tudjon
felállítani, de ez a tevékenység egyben felébresztette az érdeklődését a
pszichózis és a kreativitás közötti kapcsolatokra. A folyamatos alkotómunka
során olyan változásokat állapított meg a betegek rajzolási stílusában, amelyek
a psziché állapotától függtek. Navratil professzor a művészi tehetséget
felmutatókkal, mindenekelőtt a skizofrén betegekkel kezdett el intenzíven
foglalkozni, és egyre szabadabb alkotásra motiválta őket.
A hatvanas években aztán felfedezte Guggingot egy sor
osztrák művész, mindenekelőtt Arnulf Rainer, és olyan kreatív erőforrást
találtak ott, amelyiknek – szerintük - az osztrák képzőművészetet tartósan
befolyásolnia kellene. A guggingiak némelyik munkáját többre értékelték, mint a
sajátjukat vagy néhány kollégájukét. Műveiket 1970-ben mutatták be első
alkalommal Bécsben a nagyközönségnek, és azóta rendszeresen állítanak ki a világ
leghíresebb galériáiban New York-tól Tokióig. A francia festő Jean Dubuffet adta
ennek a művészetnek az „Art Brut” elnevezést. Az irányzatot nem befolyásolja
semmiféle művészettörténeti vagy kortárs stílusirányzat vagy divat. A guggingi
művészek a legjelentősebbeknek számítanak az Art Brut képviselői között.
Látogatásunkkor mi már az 1986-ban nyugdíjba vonult
Navratil professzor utódjával, Dr. Johann Feilacherrel találkoztunk. Ő adta a
helynek a „Haus der Kunst” nevet. A „Művészet Házában” körbejárva
megállapítottuk, hogy lakóinak művészete teljesen egyedi, nem befolyásolja
semmiféle előkép, csak saját maguk személyisége és lelkialkata. A legérdekesebb
hajlék August Walláé volt, aki szó szerint a kályhától a mennyezetig kifestette
a lakását. Az összhatás egyszerre emlékeztetett egy graffityvel telemázolt New
York-i metróállomásra, és valamiféle indián művészetre. A falakon különböző
nyelveken írt, szürreális hatást kiváltó szavak láthatók, amelyek összeolvasva
különös értelmet nyernek. A mi látogatásunk nem titkolt célja az volt, hogy a
sárvári Nádasdy-vár galériájában is rendezzünk egy kiállítást tőlük. Gerda Lanka
jó kapcsolatot ápolt Feilacher professzorral, néhány alkalommal készített
portrékat az ott élő művészekről, ezért nem volt nehéz rábeszélni egy sárvári
bemutatkozásra. A kiállítás végül is a biztosítási költségeken bukott meg, ami
számunkra felfoghatatlan nagyságrendű volt, és amekkora összegeket manapság a
Szépművészeti Múzeum egy-egy világhírűnek beharangozott kiállítására vállal a
magyar állam. Néhány évvel később, mint Vas megye elnöke látogatást tettem
Dél-Burgenlandban, a Pannon Intézetben. A látogatás zárásaként az intézetvezető
„krobót” (burgenlandi horvát) professzor megmutatta a Geresdorfban, egy picinyke
faluban lévő skanzent. Nagy meglepetésemre az egyik parasztházban a guggingiak
és Arnulf Rainer kiállítását pillantottam meg. Szívesen megkérdeztem volna a
rendezőktől, mennyiért biztosították, de nem találtam olyan személyt, aki a
kérdésemre választ adhatott volna.
Frankfurti tárlatlátogatásaimkor újabban különös
kihívásnak érzékelem, hogy rá tudom-e venni a pénztárost valamilyen kedvezményes
belépőjegyre. Hárman árusították a jegyeket, a szigorú külsejű férfit nem
választhattam. Egy csinos, szőke, középkorú hölgyhöz álltam, és kértem tőle egy
csökkentett áru belépőt. Csodálkozva kérdezte: „nyugdíjas vagyok?” Hazudni nem
akartam, ezért azt feleltem, „csak szegény kelet-európai”. Elgondolkozott, és 6
Eurót kért. Megjegyezte még, hogy ő is Oroszországból származik. Nem gondoltam
volna, hogy valaha is hasznomra válik a közös történelmünk, de a szolidaritás
meghatott. A sikeren felbátorodva engedélyt kértem még a fotózásra, amit egy
adatlap kitöltésével azonnal meg is kaptam.
A kiállítás egy nagy – művészenként intim részekre osztott
– térben mutatja be a 19. századtól a jelenkorig a „kívülállók” művészetét. A
sorban egymást követő terekben rendkívüli benyomást keltenek az egyes művészek
sajátos, csak rájuk jellemző világukkal. Így léphetünk be Aloise álomvilágába,
és George Wildener precíz matematikai utópiájába, vagy találkozhatunk Judith
Scott életnagyságú festett-font selyemgubóival. Legnagyobb benyomást rám George
Wildener tette. Az 1962-ben az USA-ban született művész munkáiban a memória
játszik kiemelkedő szerepet. Az Asperger szindrómában szenvedő autista művész
óriási memóriáját kihasználva hozott létre teljesen egyedi művészetet.
Memóriájában ezernyi naptári adatot, népszámlálások adatait, történeti adatokat
őriz. Érdeklődési köre – ki tudja, miért? – különösen kiterjed Kelet-Európára.
Egy élő naptár-kalkulátor, 2004-ben a Japán TV egyik műsorában könnyedén
legyőzött egy volt NASA-kutatót, amikor azt a kérdést kellett megválaszolnia,
hogy „a hét melyik napjára esik 47.253-ban június 25-e?” A tudós használhatott
papírt, tollat, sőt laptopot is, mégsem ő válaszolt elsőre helyesen a kérdésre.
Wildener egyébként Cum Laude-val végezte el a Tennessee Egyetemet. Különös
szenvedélye a repülés. Gyakran utazik el távoli országokba, de a repteret nem
hagyja el. Az engem megdöbbentő képe is a repüléshez kapcsolódik. A festményen
harmincegy repülőszerencsétlenség dátuma szerepel, mindegyik vasárnapra esett. A
képen olvasható szöveg: „némely ember templomba megy vasárnap, mások repülőre
szállnak. Mindegyik imádsággal végződik”. Este meg is kérdeztem a lányomtól,
milyen napra esik decemberi repülőutazásuk?
A kiállítás utolsó állomásaként August Walla terébe, a
„Mennyek Országába” léphet be az ember. A tárlaton berendeztek műveiből egy
olyan hajlékot, amilyent Maria Guggingban készített magának. Walla már kora
ifjúkorában elkezdte a környezetét művészi módon megváltoztatni, nagy
értetlenséget kiváltva. Az a nyers művészet, amit az Art Brut jelent, nagyon
jellemző rá. A műveiben számos olyan képzőművészeti stílus és módszer elemeit
lehet felfedezni, amelyek az elmúlt évszázad második felében jelentek meg.
Szenvedélyesen gyűjtötte civilizáció hulladékait, és a maga elképzelése szerint
formálta át. Szimbólumokat és jeleket hagyott a természetben, és befestette a
fákat, az utcákat. Kedveli az akció-művészetet, különböző pózokban fotóztatja
magát. A frankfurti kiállítás legmegrázóbb fotója volt számomra az, amit idős
anyja készített róla. A fényképen a művész meztelenül áll, maga előtt –
mellmagasságban – egy írógéppel. Ő maga is fotografál, elsősorban művészeti
akcióinak nyomait örökíti meg. Leghelyesebb Gesammtkünstlernek nevezni, aki a
látható világ mellett a metafizikai kérdésekkel is foglalkozik. Festményein
falfirka szerűen tűnnek fel szélsőséges politikai ideológiák ismert
szimbólumai.
A kiállítás megerősítette bennem azt a véleményt, hogy a
normaszegő gondolkodás fantasztikus műveket szülhet. Az alkotói tevékenység
összefonódása a hétköznapitól, a „normálistól” többé-kevésbé eltérő lelki
állapottal, az outsider művészek munkáját váratlan elemekkel tölti meg. Ők azok,
akik gyakran a társadalom peremén állva, az emberi létezés és ellentmondásosság
határaira világítanak rá, és egy mély, nehezen megfogható nyugtalanságot
közvetítenek a valóság és a fantázia közötti viszonyokról. Az általuk
átalakított világ rábírja a szemlélőt arra, hogy a hétköznapi élet
bizonyosságaiból, meggyőződéseiből kilépjen.
A kiállítóhelyet elhagyva még egy meglepetés ért. A
kijáratnál plakáton szólítják fel a látogatót, hogy a jegyét ne dobja el, hanem
adja tovább, mert még egy érdeklődő bejöhet vele.
A kiállításról szép videó látható az alábbi linken:
A Schirn Kunsthalle közvetlen szomszédságában van a
Kaiserdom. Ebben a székesegyházban – jóllehet, Frankfurt nem püspöki székhely,
az a közeli Mainzban van – választották 1152-től a római császárokat és a német
királyokat, 1562-től pedig itt is koronázták őket. Ha a városban járok, nem
mulasztom el, hogy megtekintsem ezt a szép gótikus katedrálist, leginkább azért,
mert a gyönyörű fa szárnyasoltárok természetfeletti erőt sugároznak, és remek
alkalmat szolgáltatnak a kontemplációra. Mostani látogatásom célja elsősorban az
volt, hogy tisztázzam, milyen ereklyét őriznek Szent Bertalantól ezen a
történelmi helyen? Szeptemberben jártam a Szicília melletti Lipari-szigeteken,
és a székesegyház megtekintésekor meglepődve tapasztaltam, hogy a vértanú, Szent
Bertalan bőrét a templomban őrzik. A frankfurti dóm névadójáról olvasván,
kíváncsi lettem, milyen kapcsolat köti a Lipari-szigetekhez?
Az Aeoli (Lipari) Szigetcsoportot az egyedülálló
természeti nevezetességei, a működő vulkánok, a gyógyvízek és a csodálatosan kék
tenger miatt tekintettük meg. A kétórás hajóút önmagában is maradandó élményt
nyújtott, érzékeltetésül hadd írjam, hogy félúton egy bálna rajjal is
találkoztunk. A Lipari-szigeten, amelyik a hét közül a legnagyobb, már
időszámításunk után 250-től megjelent a kereszténység, aminek következtében
templomot is építettek. Miután felfedeztek egy kő szarkofágot, amelyik
Bartalomeo (Bertalan) apostol maradványait tartalmazta, Agathon püspök
szorgalmazta, hogy megfelelő módon helyezzék el a szent ereklyét. Az új
katedrálist 476-körül építették, jóval a püspök halála után. A templomot azonban
838-ban lerombolták az arabok. I. Roger normann király építette újjá a
kastéllyal és a monostorral együtt. A 15-16. század fordulóján jelentősen
bővítették, de 1544-ben a törökök felgyújtották. Sok időnek kellett eltelnie,
míg 1800-ra sikerült végre teljesen újjáépíteni. Két ereklye idézi meg Szent
Bertalant. A „Szent Ujj” és egy kis ezüst hajó. A freskókat bámulva arra lettem
figyelmes, hogy sokan fényképeznek egy üveghasábban lévő hajót, és, miután
kérdezősködni kezdtem, miért a nagy érdeklődés, fény derült a titokra, a hajó
Bertalan apostol maradványait őrzi. A történelem folyamán megtörtént, hogy
ellopták az ereklyét, és Konstantinápolyba vitték. Egy spanyol tengerész
szállította vissza Nápolyba, majd eladta Lipari lakóinak. A legenda szerint az
1672-es szörnyű éhínség során egy francia gabonaszállító hajót sodort a vihar
Lipari partjaihoz. A kiéhezett lakosok megtámadták, és kifosztották a hajót. 200
év múlva Lipari érseke elhatározta, hogy ennek a hajónak a tiszteletére
elhelyezi a védőszent bőrét az ezüst hajóban. A hajót 30 kilogramm ezüstből és
20 kilogramm aranyból készítette egy palermói aranyműves.
Az írások szerint Bertalan apostol – a Biblia
Nathanaelként említi – a galileai Kánából származik. A neve arámi nyelven Isten
ajándékát jelenti, aki képes felkorbácsolni vagy lecsendesíteni a tengert.
Prédikált Indiában, Mezopotámiában, a Kaszpi-tenger déli részén, Közép-Ázsiában.
Örményországban végezték ki Astyages uralkodó parancsára. Bizonytalan, hogy
megnyúzták-e, vagy keresztre feszítették? Sok évvel a halála után egy új
keresztényüldözés vette kezdetét. A pogányok látták, hogy sok keresztény
érkezett a szent sírjához könyörögni, ezért kivették a maradványait, és
elhelyezték egy ólomszarkofágban, majd belevettették a tengerbe, mondván: „nem
fogod kísérteni a népünket többé!”. Az isteni gondviselésnek köszönhetően
azonban az ólomszarkofágot a hullámok a Lipari-szigetekhez sodorták 264-ben. Ez
egy jel volt Lipari lakóinak, akik a működő vulkánok és a szigetet körbeölelő,
gyakran háborgó tenger miatt ki voltak szolgáltatva a természet erőinek. A
keresztények a koporsót kiemelték a tengerből, és elhelyezték a templomukban.
Szent Bertalan fontos szerepet játszott a kereszténység történetében, mert a
hitet testesítette meg. Egyike volt a legszeretettebb apostolnak a szörnyű
mártíromsága miatt. Az ábrázolásokon a jobb kezében kés van, a balban megnyúzott
bőrét tartja.
A frankfurti Szent Bertalanról elnevezett dómba belépve
abban reménykedtem, hogy találok valami utalást a névadóra. Körbesétálva a
templomban, leültem megpihenni a Választókápolnában, ahol évszázadokon keresztül
választotta a királyt a hét választófejedelem. Egy idős úriembert kérdeztem meg,
aki éppen angolul mesélt a templom történetéről egy érdeklődőnek, és láthatóan
tájékozott volt. Odavezetett a főhajó egyik jellegtelen faliszekrényéhez, és
elmondta, hogy abban az ereklyetartóban őrzik Szent Bertalan fejbőrét. Az
ereklye 1238-ban került a dómba Itáliából. Évente egy alkalommal augusztus
24-én, Bertalan napkor körmenetben viszik végig Frankfurt központjában.
Megköszöntem a szívélyes tájékoztatást, és egy megható történettel a
tarsolyomban kiléptem a napsütéses, hideg októberi levegőre.
Frankfurti tartózkodásom során már nem hagyhatom ki a
Jazzkellert sem. Májusban még azon bánkódtam, hogy Ernie Wattsszal elkerültük
egymást, de örömmel láttam, hogy újra koncertet ad kedvenc helyemen. A kiváló
tenorszaxofonost először John Mayall 1972-es „Moving On” c. lemezén hallottam. A
„High Pressure” darabban játszott szólója máig az emlékezetemben van. Később
Charlie Haden Quartet West formációjában tűnt fel, aminek állandó tagja ma is. A
kétszeres Grammy-díjas művész több mint 500 lemezen játszott, megfordult szinte
mindenkinél Frank Zappától Miles Davisen keresztül Julian Cannonball
Adderley-ig. Két állandó quartetje van, az egyik Amerikában, a másik
Németországban. Az utóbbival lépett fel most a Jazzkellerben. Ebben a 60 éve
folyamatosan működő intézményben – a pince jellegénél fogva – nem fér el több,
mint 80-100 ember. Gondoltam, egy világhírű muzsikus előadására időben kell
érkezni, hogy jó helyet kapjak. Erről a kelet-európai beidegződésemről nem tudok
leszokni! A kezdés előtt fél órával érkeztem, egy-két érdeklődő lézengett csak,
no, és a zenész, aki éppen hangpróbát tartott. Felesége, Patricia ellenőrizte a
hangzást, és adott tanácsokat a férjének. Örömmel nyugtáztam, hogy Wattsék
házasságát is a Frauenherrschaft jellemzi. A színpad jobb oldalán, az első
asztalnál kaptam helyett, egy hatvanas éveiben járó házaspár, olyan egyetemi
tanár félék ültek mellettem. Kértem egy üveg szűretlen Lichert, a copfos pultos
fiú szlávnak nézett. Mondtam, a földrajzi irány rendben, de hogy szláv lennék,
azt kikérném magamnak. Amikor fizettem, mosolyogva mondta, „köszönöm”.
Azzal az előítélettel ültem le, hogy Ernie West Coast
muzsikát fog játszani. Ezt hallom mindig, amikor a Quartet Westet hallgatom. Már
az első hangoknál rájöttem, hogy tévedtem. Az együttes egy klasszikus bebop
darabbal kezdett, és Ernie Watts az első pillanattól nagy energiával játszott.
Meglepetésemet fokozta, hogy a második darab is egy Dizzie Gilespie kompozíció
volt. Ami különös volt, hogy szinte minden számot Ernie szaxofonszólója vezetett
be, és a ritmusszekció csak később csatlakozott hozzá. Arra a gesztusára pedig
egyáltalán nem találok magyarázatot, hogy szólóit legtöbbször oldalt, a falnak
fordulva játszotta. Miles Davis rossz szokása volt, hogy hátat fordított –
különösen a fehér – közönségnek, no, de mi az értelme az oldalra fordulásnak? A
két gyors szám után a művész a Spirit Songot konferálja be. Egy furulyát vesz
elő, és belekezd egy gyönyörű lassú dallamba. Valahol a Grand Canyonban járunk,
a dal száll, mint egy Kondor-keselyű. Lehunyom szemem, és a bolíviai Luchio
Bedoyára gondolok, aki a sárvári Nádasdy-vár udvarán nyűgözte le többször is a
lelkes közönséget. A folklórfesztivál kemény magja évtizedek óta hiába várja a
csavargó bolíviai indiánt, akinek nyoma veszett. Az indián népdalt idéző
bevezető után azonban Ernie a tenorjához nyúl, és egy erőteljes, extázisig jutó
szólót fúj ezen a csodálatos hangszeren. A hangulat, a meditációként felfogott
szaxofonjáték John Coltrane-t idézi. A szám közepén lehetőséget ad egy-egy
szólóra az együttes többi tagjának is, majd ritmust vált, és lassú
furulyaszólóval fejezi be a darabot.
A szám stúdió változata meghallgatható itt: http://www.erniewatts.com/discography/player_spirit.html
A Coltrane-hatással nem fogtam mellé. Két szám közben Ernie elmondta, hogy
a klasszikus Coltrane Quartet napjainkban is olyan energiaforrást jelent neki,
amit a színpadon szeretne közvetíteni. A következő darab a zongorista, Christof Saenger impresszionisztikus hangulatú darabja, a Crossing. A
koncert előrehaladásával világossá válik, hogy a kvartett legújabb, Four plus
Four lemezét hallhatjuk be, amelyiknek egyik felét az amerikai együttes, a
másikat az európai játssza, és hallható egy közös szám is. A darabok közötti
szövegből egy szimpatikus ember képe bontakozik ki. A 65 éves muzsikus ereiben
feltételezésem szerint latin vér csörgedezik, ami a játékában fokozottabban, a
beszédében visszafogottabban mutatkozik meg. Elmondja, hogy élete folyamán már
mindenféle zenét játszott, szükségét érezte, hogy a saját elképzelését is
megvalósítsa. Feleségével létrehozott egy lemezkiadót „Repülő delfin” névvel.
Mondja, nem vagyunk olyan nagyok, mint Sonny (nyilván Rollinsra gondol), de
műveivel szeretne új értelmet adni a szabadzenének. Megemlíti, hogy a
jazztörténet három legjelentősebb szaxofonosa Charlie Parker, John Coltrane és a
nemrég elhunyt Michael Brecker volt, és bele kezd az általa írt „For Michael”
című számba. Az utóbbi név említése némi meglepetést kelt bennem, de elfogadom,
hogy mindenkinek joga van egy saját értékrangsor felállítására. A darab
stúdióváltozata itt hallható: http://www.erniewatts.com/discography/player_for_michael.htmlA több mint kétórás koncert szünetében CD-it ajánlja. Patricia kipakolt vagy egy tucatot. Ernie a dedikálással próbál kedvet ébreszteni a vásárláshoz, mondván, sokat fognak érni ezek a lemezek évtizedek múlva. Akadnak is többen, akik vásárolnak.
Éjfél felé jár az idő, amikor elhagyom a pincét. A felhőkarcolók lábánál néhány járókelő tart hazafelé valamelyik étteremből. A nyomasztó légkörben, acélkék fények árnyékában egy magányos utcazenész pengeti gitárját. A kontraszt lehangoló, megsajnálom a megszállott zenészt. Életnek nem sok jele, egy-két bank nagytermében takarítanak a fogadások után. Megkönnyebbülve érkezem a Willie Brand-térre, és látom, hogy az Európai Centrál Bank éttermében még szól a diszkó. A válság jelét nem érzékelve, nyugodtan szálltam fel 16-os villamosra.
