Kollégámmal, Andrással indultunk útnak. Alexanderrel és titkárnőjével, Sigivel a schwechati reptéren találkoztunk. Úti célunk első állomása Moszkva volt. Moszkva felé közeledve megkért bennünk a stewardess, hogy töltsünk ki egy adatlapot. Izgalom lett úrrá rajtam, hisz a határellenőrzés mindig sok feszültséggel járt a vasfüggöny innenső oldalán. Azt meg már tapasztalhattam, mit is jelent az emberi méltóság egy orosz katonának. András még izgatottabb volt, először járt errefelé. A landolás után gyorsan megérkeztünk a reptéri „senki földjére”, ahova pillanatok alatt több száz ember zsúfolódott össze. Lehangoló a moszkvai reptérnek ez a része, sehol egy ablak, sehol egy WC, a falak a pufajka színére emlékeztetnek, olyan érzésem van, mintha egy bunkerben lennénk. Magam elé engedem Alexandert és Sigit, már csak a korkülönbség okán is, meg titokban azt remélem, megfigyelhetem, hogyan jutnak át az ellenőrzésen, hisz rendszeresen járnak Moszkvába. Sigi öt-hat nyelven beszél, valaha szinkrontolmács volt, ezért is ér bennünket villámcsapásként, hogy félreállítják a sorból. Igazán azt sem tudjuk, mi lehet a probléma, de nincs idő a tanakodásra, mert én is sorra kerülök. A jelenet megismétlődik, félredobják az én papíromat is. Még egyszer próbálkozunk mindannyian, sikertelenül. Elkeseredésemben egy pillantást vetek azokra, akik ott helyben töltik ki a nyilatkozatot. Úgy látom más, mint amilyent mi kaptunk a Lufthansa fedélzetén. Gyorsan kitöltünk egy ilyet is, és megpróbáljuk harmadszorra. Ezúttal sikerül. Felszabadultan megyünk a bőröndjeinkért, aztán ki az érkezési oldalra. Izgalmunk még nem múlott el teljesen, hiszen itt vagyunk a nagy hidegben egy tízmilliós világvárosban, és csak abban reménykedhetünk valaki vár minket. Örömmel fedezem fel a nevünket egy fiatalember kezében tartott táblán, most már megnyugodhatunk. Két gépkocsival várnak: egy vadonatúj Chrysler minibusszal és egy lepattant Volgával. Alexandert és Sigit betessékelik az amerikai járgányba, végtére is ő a szervezetünk főtitkára, Andrásnak és nekem pedig felajánlják a Volgát. Gépkocsink üléseit rókaszőrmével takarták le, gondolom, ez jelenti a luxust. Mindketten sötét öltönyben utazunk, hivatalos útjainkon ezt a gyakorlatot alkalmazzuk, mert így nem gyűrődik meg az öltönyünk annyira, mint ha a bőröndbe pakolnánk. Szomorúan látjuk, hogy öltönyeink vöröses árnyalatot kaptak a rókaszőrtől. Oldani próbálom a feszültséget, megkérdezem Andrástól, mit gondol, ki jutunk-e még ebből az országból valaha? Huszonéves fiatal, az arcán látom, kérdésemet nagyon komolyan vette. Elől halad a Chrysler, mi pedig – irigykedve – mögötte. Egyszer csak megáll a sugárút szélén, és jelez, hogy mi is álljunk meg. Izgatottan várom, hogy mi lehet a baj? Kiderül, elfogyott az üzemanyaga. Sofőrünk elővesz a Volgából egy húszliteres kannát, és feltölti. Némi elégtétellel állapítjuk meg, hogy mégis csak a megfelelő gépkocsiba ültünk.
(A novgorodi Kreml látképe)
Szállásunk szocreál betonházak között egy 18. században épített kastélyban van. Rejtély, mi okból hagyták meg? Szemben velünk az afgán nagykövetség. Vendéglátóink mondják, nem vagyunk messze a Kremltől. Meglepetésként ér, hogy a kastély belsejét teljesen felújították, bajor falusi panzióra emlékeztet. Minden gazdagon fával borítva, a fürdőszoba felszerelése nyugati-európai. Kiderül, a kastélyban egy olyan intézmény működik, amelyik egész Oroszországban szervezi-felügyeli a folklórmozgalmat. Vezetője, Elvira főosztályvezetői rangban van a kultuszminisztériumban. Szűk társaságunknak a vacsorával még várnia kell, mert Elvira főnöke késik. Az asztalnál 6-8-an lehetünk, az osztrákokon és rajtunk kívül ott ül még prof. Bucur, a nagyszebeni falumúzeum igazgatója, volt román parlamenti képviselő. Mézes-mázas ember, látványosan udvarias, különösen Alexanderrel. Franciául hajlandó csak beszélni, bár többször, más alkalmakkor észrevettem, jól beszél németül. Nem meglepetés ez a szász Nagyszebenből, meglepetés inkább a látványos német-nyelvi elzárkózás. Az asztalunknál ül Lumenica Moldáviából, aki nem csak szervezetünk tagja, de UNESCO-delegáltja is hazájának. Megfigyeltem, a magyarokon kívül szinte minden kelet-európai, ázsiai ország nagy becsben tartja az UNESCO-tagságot, munkájukban támogatják is őket. Ez alól egyedül Magyarország a kivétel. Szervezetünk, az IOV tagja az UNESCO-nak, Alexandert a főtitkár szokta fogadni, én meg még megyei közgyűlési elnökként sem jutottam a magyar tagozattal semmire. Egy-két fizetett hivatalnok „el van, mint a befőtt”, de a szervezetben valahol a hatvanas években megállt az élet. Az asztalnál ül Elvira jobbkeze, Valerij, aki tökéletesen beszél legalább hat nyelven, igazi orosz értelmiségi, és nagyon kedves ember. Azóta már többször találkoztunk, nála finomabb személyiséget keresve sem nagyon találni. Gyengéje talán csak egy van: az átkozott cigaretta.
Jó félórás késéssel megérkezik a minisztériumi főosztályvezető, Szása is. Azonnal kér magának egy vizespohárnyi vodkát, és elkezdődhet a vacsora. A vacsorán a szokásos ismerkedés zajlik, Szása, mint a „legnagyobb” vezető viszi a szót. Hangja a vodkás pohár gyakori emelgetésével egyre hangosabb lesz. Ha jól emlékszem, az asztalon volt még bor is Moldáviából – az oroszok ezt becsülik a legtöbbre -, és ez megmentett minket.
A második napot Kreml-körüli sétával és múzeumlátogatással töltöttük. A Vörös-tér egyik sarkán újra építettek egy ortodox templomot, amit még Sztálin romboltatott le. Pár lépésnyire megnyílott egy bevásárló központ a föld alatt. Megtekintettük – én leginkább nosztalgiából - a közeli GUM áruházat is. Húsz évvel korábban jártam ott. Már akkor is elvarázsolt a szép épület, a milánói Galeria-hoz hasonló, de a tömeg elkedvetlenített. Beálltam a legrövidebb sorba, mert a lányomnak kellett vennem valami játékot. Amikor a pulthoz értem kiderült, NDK-s Piko játékvasutat lehet ott vásárolni. Vásároltam egyet, itthon pedig azzal védekeztem, hogy egy lánynak sem kell mindig „lányos” játékokkal játszania. Ahogy hallom, manapság igen jelentős ára van ennek a márkának.
A GUM ezúttal más arcát mutatja. Az épület talán gyönyörűbb, mint eredeti állapotában lehetett. Elit divatcégek üzletei találhatók benne. Párizsban vagy Milánóban érzem magam. Meglepődve látom, hogy az általunk korábban lesajnált Pobeda órák itt már luxusáron kaphatók. Most könnyen jutnék bármelyik elárusító pulthoz, hisz vásárlót alig látni.
A délutánt egy hangszermúzeumban töltjük, kora este pedig a Mojszejev együttes műsorát tekintjük meg. Az előadásra megtelik a színházterem, még a lépcsőkön is ülnek, ami persze nem meglepetés errefelé. A műsorra már nem nagyon emlékszem, ha csak nem egy szirupos andalúziai jelenetre. Meglepetésemre a „szovjet” néptánc megteremtője most más európai országok táncait vitte a maga sajátos stílusában színpadra.
(A Szent Szófia katedrális Novgorodban)
Az éjszaka az utazásé. Vonatunk, az „Ezüst nyíl Expressz” 10 óra körül indul Moszkvából Szentpétervárra. Úticélunk Novgorod. Amikor a vendéglátóktól kapott programfüzetre nézek, elmosolyodom, hisz terv szerint 05.26-kor kell megérkeznünk ebbe a történelmi városba. Magyar vasúti tapasztalatokkal és némi orosz előítélettel gondolok a kora reggeli megérkezésre. Az utazás azonban sokkal kellemesebb, mint vártam. A vonaton padlószőnyeg, papucsban vagy zokniban járnak a tapasztaltabb utazók. Hárman kerültünk egy fülkébe Andrással és Szásával, a kultuszminisztériumi főosztályvezetővel, aki azonnal hozatott nekünk hat adag hidegvacsorát a kalauzzal. Feltűnt, hogy az egyhetes novgorodi útra poggyászként egy diplomatatáskát hozott. Mikor a vodkája elfogyott, meghívott bennünket egy italra az étkezőkocsiba. Nem nagy kedvvel mentünk, de valahogy el kellett ütni az időt. Az étterem már zárt volna, de Szása kedvéért még hoztak egy kör italt, és sós mogyorót. Amikor a fizetésre került sor, Szása összeveszett a csinos, fiatal pincérnővel. Sokallta a számlát, mi meg szégyenkeztünk. Visszaérve a kabinba a mexikói és a müncheni olimpiáról kezdett mesélni, mindkettőn részt vett, gondolom, mint KGB-s. Én már nagyon álmos voltam, de Szása nem hagyott bennünket aludni, és feltette a kérdést, szerintünk miért győzött a Vörös Hadsereg a kurszki csatában? Kérdésétől felébredtem, aztán hallhattam egy hosszantartó előadást arról, hogy az orosz katona kreativitásának köszönhető ez a történelmi jelentőségű győzelem. Magyarázata nem nagyon győzött meg, én inkább arra gondoltam némi rosszindulattal, hogy a bevodkáztatott hadsereg ment, amerre látott, és ezt a fegyelmezett hadviseléshez szokott németek nem tudták mire vélni. Közben nyílott az ajtónk, a moldáviai Lumenica jelent meg fekete hálóingben. A negyvenes éveiben járó, egyébként szemrevaló hölgy keresett valakit, de valószínű, hogy András tetszett meg neki, aki a majdnem kibuggyanó melleket meglátva megrettent, és a falnak fordulva mondta, nagyon fáradt, aludni szeretne. Álmomban megjelent Pepin bácsi, aki azzal a történettel szokta elkápráztatni a nymburki hölgyeket, hogy ő bizony öt bátor, első világháborús „ósztrák” katonával kiverte volna a német hadsereget Csehszlovákiából.
A kalauz figyelmeztetésére ébredtünk, hogy Novgorod következik. Villámgyorsan összeszedtük magunkat, és készen álltunk a leszállásra. Az órámra pillantottam, nem akartam hinni a szememnek, percnyi pontosan érkeztünk. Ez az utazás sok előítélettől szabadított meg, hisz láthattam, milyen kultúrája van Oroszországban a távolsági vonatozásnak, a kocsik tisztasága magyar szemmel pedig lenyűgöző.
Az állomáson a néptáncfesztivál helyi szervezői vártak bennünket, és azonnal a szállásunkra, egy új, négycsillagos hotelbe vittek minket. A Beresta Hotelt az osztrák Rogner família építette. A fiatalabbik tulajdonost személyesen ismerem, még Jörg Haider fogadásán találkoztam vele a karintiai Ossiachban. A szálloda olyan volt, mint bármelyik ebben a kategóriában Európa nyugati felén. A személyzet azonban még láthatóan nem tudott megbirkózni a minőségi követelményekkel. Legfurább a „büfé reggeli” volt. Szabadon lehetett választani egy kínálatból –ez eddig a Nyugat-, azonban csak egy bizonyos összegig -, és ez már a Kelet. Az étlapon mindennek fel volt sorolva az ára, de amíg összeállítottunk egy reggelit, vért izzadtunk. Az egyszerűség kedvéért én mindennap ugyanazt kértem, amit első nap üggyel-bajjal összeállítottam. Szása lelkesen próbált rendelni egy sört is, de Elvira, aki egyébként alárendeltje a hivatali ranglétrán, leintette.
Novgorodba érkezésünk célja a Sadko Nemzetközi Folklórfesztivál volt, hisz az IOV védnökségét élvezte. Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Azért két fogadás között jutott idő a kultúrára is.
Velikij Novgorod nagyon büszke a múltjára. A neve ellenére a legősibb orosz város. A varég – a mai Svédország területéről származó viking – Rurik alapította a 800-as évek közepén. Utóda, Novgorodi Oleg 882-ben elfoglalta Kijevet, és a Kijevi Rusz Birodalom fővárosává tette. Novgorod a második legfontosabb kereskedelmi, gazdasági, kulturális központtá vált. A 900-as évek végétől bevezették a kereszténységet, és Bölcs Jaroszláv idején a XI. században Novgorod már egyházi központ. A bojárok és a kereskedők felkelése során 1136-ban elszakadtak Kijevtől, és kikiáltották a Novgorodi Köztársaságot. A városban élők ezt tekintik az első demokráciának. Igaz, a következő 200 évben számos herceget hívtak meg uralkodni, és zavartak el, ha nem vették figyelembe a helyiek kívánságait. Mit szólnának ehhez az okfejtéshez a vikingek Izlandon?- teszem fel magamnak a szónoki kérdést.
Amennyit láttunk az új városból, az a szocreál világot, és az undorító szovjet légkört árasztotta. Egész más hangulatot sugároz a Kreml és környéke. Ez az erődítmény a Volhov-folyó partjára épült, és a kora középkorba visz bennünk vissza. Ortodox templomok és kolostorok sokasága található itt. A legrégebbi a Bölcs Jaroszláv által építtetett Szent Szófia katedrális 1045-ből. A Kremlben található Oroszország legrégibb palotája is, az 1433-ban gótikus stílusban épült érseki palota.
A városnézés után a Népművészet Házába megyünk. Az udvaron viseletbe öltözött lány vár minket. Tálcáján kenyér és három pohár vodka. Az első vendégnek fél decit kell inni, a másodiknak egyet, a harmadiknak kettőt. Nem vagyok egy vodka fan, ezért hátrébb maradok. Bucur professzorra azonban mindig lehet számítani. Az első pohár főtitkárunké - végtére is, ő a csoport vezetője-, a második a franciás műveltségű román professzoré, a harmadik pedig vendéglátónké, a vice gubernátoré. Az ötvenes évei végén járó hölgy valamikor nagyon szép nő lehetett, arcvonásai Marina Vladyra emlékeztetnek. Az est folyamán olyan benyomásom támad, korábban lehetett valami love affair közte és főtitkárunk között. Így találok magyarázatot arra, miért is utazik oly gyakran Alexander Oroszországba.
A fesztivál megnyitójára a Dosztojevszkij Színházban került sor. A főbejárat felé ballagva lehangoló látványt nyújt a betonlapok közül kisarjadt gaz. Az épület valamikor a hatvanas-hetvenes években épülhetett, elhanyagoltsága szembetűnő. A színház azonban hamar megtelik. Nyitóbeszédet a vice gubernátor (tartományi kormányzó-helyettes), Alexander és - némi meglepetésre - a novgorodi érsek mond. Szimpatikus ember, a kora megállapíthatatlan, mint minden ortodox papnak. Kiderül róla, hogy a Sorbonne-on tanult. Az érsek egyébként végig velünk volt a fesztivál alatt. A színházban, amikor éppen nem folklórműsor van, a moszkvai Novaja Opera társulata játszik. Ezúttal Csajkovszkij Anyegin című operáját mutatják be. Moszkva legújabb operatársulatát 1991-ben alapították Jurij Luzskov polgármester kezdeményezésére, és a város jelentős anyagi támogatásával. Ritka lehetőség megtekinteni egy kiváló orosz operatársulatot, ezért örömmel teszünk eleget a meghívásnak. Meglepetést már nem is okoz, hogy csordultig megtelt a színházterem. Jólesik látni, hogy az oroszoknál még nagy presztízse van a magaskultúrának.
Az egyik napot az Ilmeny-tónál töltöttük. A szabadba tervezték a néptánc-programot piknikkel, de június hatodika ellenére dermesztő hideg volt. Kis idő múltán Jurij, a fesztivál szervezője, aki manapság Moszkvában a kultuszminisztériumban vezető tisztviselő, megszánt bennünk, odahívott a Zsigulijához, és felnyitotta a csomagtartót. Látszott, hogy készült a hidegre, mert tele volt vodkával és áfonyalikőrrel. Azért ennivaló is akadt. Kis idő múltán bementünk a közeli skanzenbe, ahol hideg ebéddel vártak minket. Az asztalon lévő vodkás és áfonyalikőrös palackokat meglátva, gyors fejszámolást végeztem, és ijedten állapítottam meg, hogy mindegyikünkre legalább két palack jut. Az áfonyalikőrt vendéglátóink ugyan a zsenyscsináknak szánták, én mégis annál maradtam, leginkább az alkoholfok drasztikus különbsége miatt. Vendéglátóink elkényeztettek bennünket fogadásokkal, de azt keserűen állapítottam meg, hogy bor vagy sör csak nagyon ritkán került az asztalra.
Késő délután értünk vissza a szállodánkba, és kaptunk egy kis szabadidőt. Szása invitál a szobájába, és megkínál egy kis Sadko vodkával. Novgorodban minden a tragikus sorsú, szerelmi bánatában a tóba fulladt fiatal zenész, Sadko legendája körül forog. A fesztivált is róla nevezték el. A vodka aranysárga, talán kicsit fűszeres is. Nagyon ízlik, és megígértetem Szásával, hogy elkísér minket egy boltba, ahol vásárolni is lehet. Szása rejtélyes ember, a diplomatatáskáján kívül nincs más poggyásza, reggelenként mégis tiszta, vasalt ingben jelenik meg. Talán a szálloda személyzete gondoskodik ennyire róla. Az illatfelhő, ami körüllengi, nagyon kellemes, de nekem ismeretlen. Megkérem, kimehetnék-e a fürdőszobába dolgomat végezni? Egy pillantást vetek a toalett-felszerelésére, és elhűlve látom, a parfüm neve: „Double whisky”. Ha valami, ez igazán passzol Szása életviteléhez.
Június 8-án – nálunk pünkösdvasárnap van - a Viteslavlitsy-i Falumúzeumba megyünk a 27. Néptánc-és Népművészeti Fesztiválra. A régi faházak és fatemplomok között bandukolva találkozom T. Lóránd szentpétervári főkonzulunkkal, és megállapítjuk, nem nagyon van olyan szeglete a világnak, ahol magyarokkal ne találkozna az ember. Utolsó napja ez kis küldöttségünknek Novgorodban, ezért is történhetett, hogy háromszor kínáltak vacsorát ezen a napon. Délután négykor a falumúzeumban, hatkor a novgorodi érseknél egy kolostorban, nyolctól pedig a Rossia szállodában. A fénypont az érseki fogadás volt. Talán tizennyolc-húszan lehettünk. Egy idős apáca szolgált fel, aki néha felhajtott velünk egy pohár vodkát. Eltelt úgy másfél óra, mindenki jóllakott, egyszercsak Lumenica kért szót, megköszönte a kiváló vendéglátást, és elbúcsúzott, mert indult a vonata Moszkvába. Kapnánk az alkalmon mi is, búcsúzni szeretnénk, de az érsek azt mondja, ne siessünk, most jön még csak a főétel. Eddig úgy hittem, fogadást az olaszok tudnak a legjobban adni, most módosítanom kell véleményemet. Úgy láttam, rajtam kívül mást nem zavart a zsúfolt asztal látványa, örömmel vállalták a kihívást. A jó hangulatba csak Szása rondított bele. Szót kért, azt gondoltuk helyettünk is megköszöni azt a figyelmességet, ami az érsekből áradt, ehelyett alig félreérthető célzásokat tett arra, hogy ők már milyen régóta ismerik egymást, és mennyire jól együttműködtek a rendszerváltás előtt is. Megfagyott a légkör, András olyan ideges lett, hogy azt súgta, megfolytja ezt az embert. Az érseken nem látott zavarodottság, gondolom, hozzászokott az inzultusokhoz. Másra tereltük a szót, aztán sétáltunk egyet még a templomban. A kolostor udvarán volt egy domb, a tetején fakereszttel. Szent hely lehetett, mert orosz barátaink – kommunista rendszerbe visszanyúló múlttal – odamentek, hasra vetették magukat, és úgy imádkoztak. Szűcs Jenő gondolata jutott eszembe, aki remek esszéjében a hűbéri beiktatásról azt írta, amíg Nyugat-Európában a hűbérúr és a hűbéres egy kézfogással pecsételte meg a kettejük között létrejött szerződést, addig Közép-Kelet-Európában a hűbéres térdre ereszkedett, és megcsókolta hűbérura kezét, Kelet-Európában pedig földre vetette magát előtte. Szűcs Jenő ebben is Európa három történeti régiója létezésének bizonyítékát látta.
Búcsúzóul – kedves gesztusként – az érsek megköszönte a látogatást, és átadott mindegyikünknek egy kis ikont.
Pünkösdhétfő a hazautazásunk napja. Mikrobusszal visznek bennünket Szentpétervárra. Lepusztult falvakon keresztül vezet az utunk, pedig hát Oroszország nyugati felén járunk. A festett faházak azonban még elhanyagoltságukban is szépek. Élni, gondolom nagyon nehéz lehet bennük. Bucur professzor oldaltáskájából elővesz egy üveg áfonyalikőrt. Mondja, a fogadásról mentette. Aztán mutatott más apróságokat is, amiket még gyűjtött. Helyette is elszégyelltem magam. Szentpéterváron csak pár órát tölthettünk. Kiadós sétát tettünk, és megtekintettük kívülről a város leghíresebb épületeit. Az Ermitázs körül utcai árusok sokasága. Két történelmi kor portékáit kínáltak leginkább: szovjet katonai sapkákat és a kommunista világ egyéb „ereklyéit”, valamint Nagy Péter és Nagy Katalin képmásait, a kivégzett utolsó cár családjának fotóit. Jól megférnek egymás mellett az ortodox vallásosság kegytárgyai és a sztálini világra emlékeztető giccsek. Az identitástudat zavarát jelképezi a Putyin-Bush párost ábrázoló Matrjoska baba, amiből, ha elkezdjük kibontogatni, előkerülnek a hidegháborús korszak amerikai és orosz vezető párosai idillikus képekben, már semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha a két földrészt tették egymással szembeni halálos ellenséggé.
Nem sokkal előttünk fogadta Putyin elnök a világ legjelentősebb vezetőit Szentpéterváron, ezért a város csinosítására 21 milliárd dollárt áldozott, ami egyébként meg is látszik rajta. Új repteret is építtetett, amiről aztán a délutáni órákban a mi delegációnk is útnak indult hazafelé.
