Neu Isenburg, Frankfurt, Heidelberg

   Utazásunk célja ezúttal is elsősorban a család Neu Isenburgban élő részének meglátogatása volt. Az előttünk álló 850 kilométeres autóút szorongással töltött el, ami mérhetetlen idegességbe csapott át, amikor tapasztaltuk, hogy a soproni határ közelében lévő benzinkút átalakítás miatt zárva. Nincs mit tenni, a sógoroknál tankolunk, és a benzinárra pillantva megállapítjuk, hogy több is veszett Mohácsnál. A monotóniába némi izgalmat hoz, hogy a bécsi elkerülő úton forgalmi dugóba kerülünk. Mikor végre-valahára kiszabadulunk belőle, látjuk, hogy két kamion csúszott egymásba. A melki apátság látványa melegséggel tölt el, Amstettent megpillantva kaján mosoly ül ki az arcomra, és arra gondolok, az „amstetteni rém világhíre” beletette a WC-kefét a sógorokról kialakult tejszínhabos idillbe. Linzet elhagyva szokásszerűen befelhősödik az égbolt, és mire otthonról hozott elemózsiánkat elfogyasztanánk a német-osztrák határ utolsó osztrák benzinkútjánál, az eső is megered. Bajorországot esőben utazzuk végig, de ez már megszokott számunkra a Bayerischer Waldban. Mire megérkezünk a lányunkhoz Neu Isenburgba, a nap is kisüt. Az unokánkkal kétszer-háromszor találkozhatunk egy évben, és a viszontlátás öröme egyébként is beragyogja a borongós koraestét.

   Az időjárás másnap is hasonló, éppen megfelelő kiállításnézésre. A frankfurti csavargás már kialakult forgatókönyv szerint zajlik. Legelőször a Zweitausendeins lemezbolt, ahol alig valamit kapok a korábbi katalógusokból felírt listából. Beütött itt is a hiánygazdaság? – gondolom szomorúan, de nyugtatom magam, ahhoz is kell némi tartás, ha nem vásárolom túl magam, és egyébként is bőven van hallgatni -és olvasnivaló a lányomnál a korábbi rendelésekből. Olvasásra vár Joachim-Ernst Berendt 850-oldalas dzsesszkönyve, amit minden idők legjobb könyvének tartanak a témában. Polcomon van egy korábbi, 1976-os kiadás, de ez alaposan átdolgozott, és bővített, egészen a 2000-es évek elejéig kíséri végig a műfaj történetét. Ha már Berendtet említem és a Zweitausendeins-cet, tragikus eseménnyé vált az utolsó találkozásuk. Éppen az új könyve bemutatójára érkezett a hamburgi boltba, amikor végzetes autóbalesetet szenvedett.

   Rövid séta után elmegyünk a Städel Múzeumba, hogy Emil Nolde retrospektív kiállítását megtekintsük. Az idősebb pénztáros hölgyet választom, aki megjegyzés nélkül nyújtja a két, 10 eurós nyugdíjas belépőjegyet. Az örömbe üröm is vegyül, lehet, hogy ennyit öregedtem volna? A jegyárban persze a múzeum összes kiállítása benne van, de ezeket korábban már láttuk. Azért elidőzünk egy Edward Munch festménynél: a „Féltékenység”-nél. A képből áradó magányosság, félelem és melankólia átjárja az egész testemet. A féltékenységet élete során számtalan variációban és technikában megfestette. Ezzel az 1913-as festménnyel visszatért a festő lelkiéletének legintimebb oldalához. A féltékenység személyesen átélt tapasztalatát általánosította a szerelmi háromszög széles körben elterjedt metaforájában. A férfi és nő problémás viszonya mindig visszatérő témája a művésznek, aki két boldogtalan szerelmi kapcsolat miatt soha nem házasodott meg. A festményen Munch összekapcsolja az ártatlanságot és a bűnt a fehérbe öltözött asszonnyal, aki a feje mögött összekulcsolt kézzel ajánlja fel magát. A két férfi – szó szerint sárga az irigységtől –, mint riválisok az asszony teste által vannak elválasztva, akinek a célja a vágyaik felkeltése.

   Kíváncsian sétálunk tovább a Nolde kiállításhoz. Lassan a német expresszionizmus szakértőjének érzem magam, hisz láthattam már ebben a múzeumban egy kiállítást a stílus legnagyobb képviselőitől, láthattam egy életmű kiállítást Kirchnertől (az élményeimről korábbi bejegyzéseimben már beszámoltam), és a Städel. Múzeum állandó kiállításán is jelentős művek láthatók. Emil Nolde az expresszionizmus egyik fő képviselőjének számít. A szín mestereként ismeri a világ. Nem volt tőle ilyen teljes visszatekintő kiállítás 25 év óta Németországban. A 140 mű bemutatja a művész összes korszakát. Jelentős számban érkeztek művek az Ada és Emil Nolde alapítványtól Seebüllből. Az alapítvány végre-valahára kutathatóvá tette az Emil Nolde archívumot is, és ezt sokan várták, hiszen a festő életét sok mítosz lengi körül. Ezek között a legfontosabb a náci Németországhoz való viszony.

   A művész 1867-ben született Hans Emil Hansen néven a német-dán határnál fekvő Nolde faluban. A kiállításon jól látható, hogy Nolde festett a nácik általi tilalom ellenére is, sok kép  ebből a korszakból származik. Mégis kárpótlást igényelt később, mint a nemzeti szocializmus áldozata, igaz, a kérvényét elutasították. 1934-ben belépett a nemzeti szocialisták észak-sclesswigi szervezetébe. Hitlerről az írta, hogy „a vezérnek nagy és nemes törekvései vannak, és a tettek zseniális mestere”. Festőkollégáját, Max Pechsteint mint zsidót bélyegezte meg, a Porosz Művészeti Akadémia elnökéről, Max Liebermannról pedig azt írta, hogy példája a zsidók világuralomra törekvésének. Liebermannt 1933-ban kizárták az Akadémiából. Nolde több mint 1000 művét elkobozták 1937-ben a különböző múzeumokból, amelyek közül közel ötvenet bemutattak Münchenben, az „Elfajzott művészet” című propaganda kiállításon. Amikor kitudódott, hogy több mint 52 000 birodalmi márka volt a jövedelme 1940-ben, kizárták a képzőművészek kamarájából. Ezért gondolják sokan máig, hogy festészeti tilalom alá helyezték. Valójában tovább tudott festeni, de mint művész a nyilvánosságban nem jelenhetett meg. Nem a galériákból vásárolták műveit, hanem közvetlenül tőle. A Nolde-kultusz napjainkban is létezik. Látható egy fotó a kiállítás katalógusában, amelyen Angela Merkel és John Kerry külügyminiszter mögött Nolde 1936-os „Hullámtörő” című festménye látható a Kancellária épületében.

   A kiállítás végigvezet minket az egész életművön, Nolde virágcsendéleteitől a dühöngő tengert ábrázoló festményein keresztül a táncoló nőkig. Látható a „Hegyvidéki óriások” című festménye, amelyet elutasított az 1897-es Müncheni Tárlat zsűrije. A festményen szögletes fejű manók ülnek egy kocsmai asztal körül, és arcukon már látszik az Obstler „áldásos” hatása. A mester nagy és könnyed gesztusokkal kezeli az ecsetet, jól látható, hogy a motívumokat többször is átfesti. Több képét is átlengi valamifajta humor. Egy sötét teremben helyezték el talán legátütőbb erejű festményét, az 1911/12-ben festett „Krisztus életét”. A hatalmas festmény elé kényelmes padokat helyeztek. Magam is helyet foglalva nem csak a festményt szemlélem, hanem látogatók reakcióit is. Vannak, akik ülve, hosszasan elidőznek a képen, mások szörnyülködve rohannak ki a helyiségből, szentségtörésnek értékelve a festmény egyszerre groteszk és megrázó alaphangját. Hasonló látványban néhány nap múlva majd a Mosbach-i evangélikus templom alkalmi szárnyas oltárát megpillantva részesülök, de nem szeretnék ennyire előreszaladni az időben. A „Das Leben Christi” itt látható: http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/kunst/emil-nolde-im-frankfurter-staedel-mehr-sympathisant-als-widerstaendler-12831711-b1.html

   „Megbizonyosodva a művész ambivalens viszonyáról a nácikhoz – írja kissé elfogult kritikájában  Julia Voss a FAZ-ban – a képek más fénytörésbe kerülnek, megszűnnek az ellenállás szimbólumai lenni, nem jelek többé, maradnak festmények hullámokról, virágokról és táncoló asszonyokról, néha jobban, néha rosszabbul megfestve.”

   A hétvégére egy kirándulást terveztünk Neckar-Odenwaldba és Heidelbergbe. A járással Vas megye „testvérkapcsolatban” van. A partnerségi szerződés megkötése még elődömhöz, Dr. Pusztai Gyula közgyűlési elnökhöz kötődik, aki az 1998-as helyhatósági választások előtt írt alá egy megállapodást, amit egyébként a járásban élő – Magyarországról a háború után elüldözött és kifosztott – svábok leszármazottai kezdeményeztek. Több megyét is szemrevételeztek, és kikötöttek nálunk. A szerződésbe tartalmat önteni már az én elnökségem alatt került sor. Testvérvárosi szerződések köttettek, delegációk mentek, és érkeztek a gazdasági-és kulturális élet területeiről. Az első partneremmel, Detlef Piepenburggal baráti viszonyba kerültem, aki később a szomszédos – Heilbronn központú – járás vezetője lett. Nagy búcsúztatója volt, amelyen nekem jutott a szerep, hogy Vas megye nevében is megköszönjem a kiváló együttműködést. Ott ismerkedtem meg Neckar-Odenwald járás új vezetőjével, Achim Bröetellel, akivel aztán szoros barátságba kerültem. Mindkét járási vezető a Heidelbergi Egyetem Jogi Karán szerezett doktorátust, és ez úgy tűnik, megnyitja a lehetőséget a politikai karrier előtt is. Kicsit irigyeltem, hogy őket nyolc évre választják, és Achimot az elmúlt évben választották újra. Kirándulásunk egyik apropója a személyes gratuláció volt, de meg kell jegyeznem, ha Achim hivatalos látogatást tesz a megyénkben, soha nem mulasztja el, hogy meglátogasson. A másik oka utazásunknak, hogy megmutassuk lányoméknak a csodálatos tájat és Heidelberget. Szállást a járás székhelyén Mosbachban, általam már ismert panzióban foglaltunk. Vacsorára Achim várt bennünk a város serfőzdéjébe. A vacsora alatt alkalmunk volt a politikáról is beszélgetni. Achim értetlenségét fejezte ki a magyar politikai állapotok miatt, én meg azon az információn lepődtem meg, hogy három baden-würtembergi járás vezetője kezdeményezte, hogy a tartomány összes járása mondja fel a partnerségi kapcsolatot a magyar megyékkel. Még a vita előtt álltak, de Achim megnyugtatott, hogy azon a véleményen van, hogy nem lehet a magyar embereket a politikusok miatt megbüntetni. A beszélgetés hevében észre sem vettem, hogy közben négyen elfogyasztottunk egy méter kiváló barna sört.

   Hazafelé sétálva még betérünk a város főtemplomába. A templom története is megérne egy misét, hisz az ellenreformáció idejétől egy fallal középen kétfelé osztották, azóta egyik felét a katolikusok a másikat az evangélikusok használják. Ezúttal – már csak hitem okán is – az evangélikus részbe lépek be. Megakad a szemem jobbra egy Jézus szenvedéstörténetét megidéző hármas oltáron. Az oltár groteszk szemlélete kapcsolódik a Frankfurtban látott Nolde festményekhez. A mellékelt szórólapból megtudom, hogy a „Bűn és vezeklés” című alkotás Bernhard Apfel szobrászművész munkája. A heidelbergi börtön elítéltjeivel közösen készített oltárt a jezsuiták templomában szentelték fel 2012-ben Heidelbergben. Egy vándorkiállítás keretében jutott el most Mosbachba is. Az oltár készítésére a jezsuita templom lelkipásztora kérte fel a művészt, azzal a különös igénnyel, hogy a készítésben vegyenek részt a heidelbergi börtön elítéltjei is. A mélyen katolikus felső-bajorországi falusi környezetből származó, magát ateistának valló szobrászra láthatóan hatottak a későgótika mesterei, Dürer és Bosch, valamint Dali szürrealizmusa is.

   A vándoroltár egy tulajdonképpeni képeskönyv. Az egyik tábla a „Fájdalom” címet kapta. Az alkotásnak ez a része egy tibeti imamalom, amit forgatni kell. A feltámadás után Jézus megmutatja a tanítványainak a sebét, és hagyja, hogy megérintsék A fájdalom érzékelése – hangsúlyozza a művész – előfeltétele egy sikeres jövőnek. Egy másik táblán egy vörös köpenyes püspök fehér kesztyűs nyújtott kezében egy égnek álló, vörös hajú Madonnát tart. A Piétára emlékeztető jelenet anyafigurája eltúlzottan hatalmas. Úgy tűnik, mintha a halállal szövetkezne. A megrázó jelent érzékelhetővé teszi, hogy összefüggés van a születés és a halál között. A szobrász egy interjúban elmondta, hogy a közös alkotás azért is volt különösen nehéz, mert az elítéltek nagyobb része mozlim volt. Míg ők dogoztak, a jezsuita lelkipásztor magyarázta a szenvedéstörténetet. Kifelé jövet a templomból elgondolkoztam, vajon egy ilyen felfogású faoltár helyet kaphatna-e valamelyik magyar templomban? (Az alkotásról egy kis ízelítő itt látható): http://www.bernhard-apfel.de/index.php/galerie/altar

   Heidelbergbe mindig nagyon szívesen utazom. Ezúttal különössé tette a városnézést, hogy a lányomék még nem jártak ebben a csodálatos városban. Ezért a romantikus hangulatért turisták milliói érkeznek ide évente. Most sem volt másképp ezen a napsütéses májusi szombaton. A Rathaus környékén, a Marktplatzon és a Hauptsraßen nagy volt a tömeg. A turisták jelentős része jól érzékelhetően ázsiai. A város virágkorát a 18. század második felében, Karl Theodor választófejedelem idején érte el, aki elhatározta, hogy – elődeihez hasonlóan – ismét a város fölé tornyosuló kastélyból fog kormányozni. A Schloßt – amelyben a pfalzi választófejedelmek kormányoztak a 13-17 század között –, 1764-ben egy villám lerombolta, de a megmaradt épület, romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt még ma is. A  kastély ihletője volt a romantikának, ami legfőképpen Clemens Brentano és baráti körének a tevékenységére alapozódott. A 19. század eleje volt az az idő, amikor nagy figyelem övezte a német középkort. A romantika tulajdonképpeni központja a Jénai Kör volt, de Novalis halála után, csak a költő, Ludwig Tieck maradt Jénában. Brentano szerette volna Heidelbergbe csalni, hogy újra kiadják közösen a Nibelungok énekét, a Parszifált és más írásokat. Mégis Achim von Arnim lett Brentano társszerkesztője a „Des Knaben Wundernhorn” címmel megjelent népdalgyűjteménynek, ami aztán később Gustav Mahlert is megihlette.

   A kastély múzeumában rézkarcok, fametszetek sokasága bizonyítja, hogy a sanyarú sorsú épületet sok kiváló művész megörökítette. Az épületegyüttes alatt terül el az óváros, amelynek látványa vetekszik a budai várból letekintett Pestével. A Neckaron átívelő Alte Brücke hat évszázadon keresztül képezte az egyedüli szilárd kapcsolatot Heidelberg két partja között. Ami feltűnően különbözik a budapesti látványtól az, hogy egyetlen egy tv-antenna sem éktelenkedik a háztetőkön. A tetők mellett persze a pincét is érdemes megtekinteni, hisz a világ legnagyobb boroshordóját is meg lehet szemlélni. A 220 000 literes hordót Karl Theodor építtette 1751-ben. Fel nem foghatom, milyen bor lehetett benne, de állítólag a választófejedelem egy vezetéken keresztül még a mise alatt is fogyasztotta a kápolnában.

   A délután hátralevő részét sétával töltöttük. A nők az unokámmal inkább a boltokat járták, mi Martinnal, lányom élettársával – megunva a várakozást – betértünk egy vinotékába. A Fő utcától pár lépésnyire lévő helyen egy tábla hirdette, hogy azon a napon portugál fehérbort lehet kimérve fogyasztani. Martin szeretett volna vásárolni egy-két palack olasz és badeni bort, nekem meg szép emlékeim vannak Portugáliáról, gondoltuk benézünk. A romantikából egy mediterrán udvarba kerültünk. A lugas alatt két, ötvenes éveiben járó férfi iszogatott. Amikor elindultunk a pincébe, az egyik utánunk jött, és udvariasan kérdezte, mit szeretnénk vásárolni. A keresett olasz bor nem volt kapható, ajánlott helyette mást. Nagy választék volt a világ minden híres borvidékéről. Kérdeztem tőle, magyar miért nem látok? Szólni kellene a vezetőinknek, hogy figyeljenek Heidelbergre is – válaszolta. Ez a megjegyzés elindított egy beszélgetést az európai és a magyar politikáról. Eljutottunk az Európa-szkepticizmusig és a mindenhol felerősödő intoleranciáig. Felidéztem Peter Sloterdijk gondolatát a harag vezérelte európai kultúráról, amire azt válaszolta, ismeri a könyvet, és szereti szerzőt. Kértem kétszer két deci vinho verdét, hogy Martinnal kiülve a lugas alá nyugodtan elfogyasszuk. Miközben fizettem, beszélgetőpartnerem megjegyezte: „attól, hogy Orbán Viktor hülye, mi még szeretjük a magyarokat” A megjegyzéstől elhűltem, de azzal nyugtattam magam, biztosan valamelyik Heidelbergben kószáló, balliberális magyar entellektüel adta szájába ezeket a mondatokat.

   Neu-Isenburg felé az autóban az unokámmal madarakról beszélgettünk. Amikor a könyvében megpillantott állatot sasnak véltem, kijavított, hogy vándorsólymot látok. Megnyugodtam, attól, hogy német óvodába jár, még nem reménytelen, hogy egyszer felismerje a kultikus magyar turult is.

Írországi körutazás haladóknak

   Az utazási irodától kaptuk ezt a kissé fennhéjázó elnevezést kilenc napos utunkra a Zöld-szigetre. Ha meggondoljuk, hogy harmadszor vágunk neki Írország felfedezésének, és most már keverjük az új, ígéretesnek tűnő helyeket a megkedvelt régiekkel, nem is tűnik nagyképűnek a haladó jelző. Két évvel korábbi utunkról részletesen beszámoltam a blogomban, itt nem bocsátkoznék ismétlésekbe, hanem annak elolvasására ösztönözném az olvasót.

   Újdonságként néhány napos észak-ír kiruccanást terveztünk. A dublini reptérről azonnal tovább is indultunk Belfastba, kihagyva a welcome drinknek tervezett pint Guennesst is. Gondoltunk, majd félúton megállunk egy hangulatos pubban, de ilyet hiába keres az ember az autópálya mellett. Többen zúgolódtak, hisz a repülőn sem ittak semmit, én azonban titokban örültem, mert így esély adódott az esti Bayern-Arsenal visszavágó megtekintésére. 8 óra után érkeztünk a Hotel Europa szállodába. Bejelentkezés közben megakadt a szemem egy bronz emléktáblán, mely szerint William Jefferson Clinton ebben a hotelben szállt meg a feleségével, Hillaryvel 1995-ben. Már ezért az információért érdemes volt eljönni, gondoltam, de érdeklődésemre a concierge elmesélte, kisebb botrány keletkezett belőle, mert a város legelőkelőbb szállodái értetlenkedtek az amerikai elnök választása miatt. A felfedezéstől egyszerre feszesebb lett mellemen a pundra. Az 1971-ben épült szálloda a külföldi újságírók kedvenc kikapcsolódási helyévé vált az északír zavargások idején. (A sok halálos áldozattal járó konfliktust a szállodai ismertető enyhe eufémizmussal trouble-nek írja). A szállodával szemben három hangulatos pub is található, a legrégebbi, a „The Crown Liquor Saloon” már az 1700-as évek végétől működik. Gondoltuk, ezzel a hellyel majd az utolsó estét koronázzuk meg, és a baloldali sörözőbe mentünk. Épp elkezdődött a mérkőzés, de pechünkre csak a söntésben volt televízió. Feltettem a szónoki kérdést a társaságnak: focimeccs némi sörrel, vagy vacsora az emeleten? Mondták, a mérkőzés leginkább engem érdekel, majd időnkét érdeklődjek az állásról. Első alkalommal mindannyian fish and chips-szet rendeltünk – megjegyzem, én egész úton, némiképp feloldva a böjt okozta kognitív disszonanciámat –, és itt sem csalódtunk.

   A másnapi városnézést gépkocsival kezdtük. Dublini kísérőnk azonnal a várost katolikus és protestáns negyedre kettéosztó fal mellett vitt el bennünket. Érzékelhetően benne is mély nyomot hagyott a békétlenség. A fal tele graffityvel, környezete lepusztult. Megállunk egy résznél, ahol a világ ezernyi ismert vagy ismeretlen személyisége fejezte ki a békevágyát. Felfedezzük a dalai láma aláírását is. A fal nekünk ismerős, nincs ellenünkre aláírásunkkal is kifejezni szolidaritásunkat a megbékélésre.

   

   A kisbusszal bejárjuk Belfast érdekesebb részeit, aztán megállunk a Titanic Múzeumnál. Bevallom, nem tudtam, hogy a szerencsétlenül járt hajót ebben a városban építették, és Kate Winslet színészi képességeire is csak később figyeltem fel. A múzeumot arra a helyre építették, ahol a hajó eredetileg készült. A (poszt)modern épület uralja a dokk látványát. Napjaink – minden világvárosban fellelhető – építészetének jelentős alkotásával találkozhatunk itt. A geometriai, absztrakt formája ellenére történetet is mesél az épület. Jól kivehetően azt a pillanatot örökítette meg az építész, amikor a hajó orra beleszalad a jéghegybe, és behasítja. A bejáratnál egy életnagyságú „Titanica” női figura - kezeit szárnyszerűen széttárva - lebeg a posztamensen, a lélek szárnyalásának szép megfogalmazásaként. Belépve a múzeumba az acél és a fa drámai ötvöződése köti össze a múltat a jelennel, és teremt egy autentikus 21. századi hajógyári atmoszférát. Három emeleten kilenc galéria vezeti végig a látogatót az 1910-es évekbeli hajógyártól napjainkig. Figyelmemet leginkább a száz évvel ezelőtti hajógyári- és a munka utáni élet bemutatása kötötte le leginkább. Számítógép vezérelte nyitott, kétszemélyes kabinokban (lanovkára emlékeztetnek) alkalmunk van a különféle műhelyeket és munkafázisokat megtekinteni. Az emeletek és gépek között úgy cikázunk, hogy néha olyan érzésem támad, előbb-utóbb összeütközünk valamivel. A hangok és szagok jobban átélhetővé teszik azt az életet, amiben a korabeli hajógyári munkás élt. A ’60-as évek végén magam is inaskodtam egy sárvári kis manufaktúrában, az ottani esztergályos- és lakatosműhely erősen emlékeztetett a fél évszázaddal korábbi belfasti környezetre, igaz, a korabeli hajógyár a világszínvonalat képviselte. A munkások mellényben és szürke ingben dolgoztak, ezzel is nyomatékot adva a szakmájuk iráni megbecsülésnek. Ez az elegancia a Kádár-kori magyar szakmunkásból már kiveszett. A szegecselők munkája már-már egy dzsessztrió művészi összeszokottságát idézte. Ketten különböző ritmusban ütöttek az izzó szegecs fejére, míg egy harmadik munkás a másik oldalon ellentartott. A milliónyi szegecsnek, gondolom – bár már régen tanultam mechanikát –, statikai szerepe volt. A kiállításon bepillantást nyerhettünk a munka utáni életbe is, ami – kell-e mondanom? –, a kikötői pubokban zajlott. Az öltönyös munkások Bushmills whiskey-t ittak sörrel. Ez a szokás a magyar munkásnál is megmaradt, bár szelídebb minőségű italokkal, sőt az idők során odáig fajult, hogy munkakezdés előtt sem hagyták ki a közeli talponállót. A nyugati munkakultúra újbóli elterjesztésével együtt terjedt el nálunk az alkoholszonda munkakezdés előtti használata a modern nagyüzemekben.

   Az interaktív kiállítótérben a látogató egyszer csak egy hajókabinban találja magát. Mindhárom osztály kabinja virtuálisan belakható. Nagy képernyők segítségével egy virtuális turné részévé válhatunk, ami elvisz minket a kazánháztól a kapitányi hídig. A látogatás végén helyet foglalhatunk egy kis színházteremben, ahol azok a felvételek láthatók, amit Robert Ballard készített 1985-ben, amikor a Titanic roncsait felfedezte. A nézőtérről lesétálva, a színház üvegből készített alján sétálunk, és látjuk, hogy milyen roncsdarabokat találtak a tenger fenekén. Megvallom, félve lépdeltem, jóllehet gyermekkoromban megyei bajnokságot is nyertem 200 méter gyorson, mert a tenger látható mélysége szorongással töltött el.

   A nap hátramaradt részét már kísérőnk nélkül, sétálva töltöttük el. Így alkalmunk volt arra is, hogy a magyar gyerekmondókát felnőttesre alakítva – sétálni, sétálni, egy kiskocsmába becsücsülni –, időnként tartsunk egy kis szünetet a nevezetes épületek között. A városháza hatalmas parkját megkerülve, hirtelen ötlettől vezérelve, belépünk az épületbe. A biztonsági emberek mondják, hogy a látogatói idő letelt, de holnap szeretettel várnak minket. Fordulnánk ki az ajtón, amikor egy polgármester kinézetű ember rohan le a márványlépcsőkön – épp megérkezett a szolgálati autója –, a kezünkbe nyom egy ismertetőt, és mondja, nyugodtan tekintsük meg a szép belső teret. Nem akarunk visszaélni a szívélyes gesztussal, és körbsétáljuk a hatalmas, márványból készült főbejáratot, és az első emeletet. Viktória királynő 1888-ban adományozott Belfastnak városi rangot, ezért döntöttek úgy a városatyák, hogy egy új városházával kell reflektálni erre a kitüntetett státuszra. Az épület 1906-ra készült el, olyan időszakban, amikor példa nélküli fejlődést élt át a város. Mindez meg is látszik a mindent uraló márvány belsőtérben, aminek alapanyagát Carrarából, Pavonazzoból, Bresciából hozatták. Mire befejeztük a villámlátogatást, a polgármester-kinézetű úriember már elviharzott a 700-as BMW-vel.

      A következő nap érdekes programot ígért Észak-Írország tengerparti részén. Már előző útjaimon tapasztaltam, hogy a Zöld-sziget gazdag kulturális élete mellett a természeti látványosságok miatt vonzza leginkább a turistákat. Erre a napra ilyenből nekünk kettő is akadt. Az első a Carrick-a-Rede Rope Bridge, egy kötélhíd volt Ballintoy közelében, Antrim megyében. A híd a szárazföldet kapcsolja össze a parányi Carrickarade szigettel. A szigetnek nyilvánvalóan a kelták adtak nevet, akik Carraig a’ Ráid-nek hívták, és hozzáértők szerint öntött sziklát jelent. A kötélhíd fesztávolsága 20 méter, és 30 méter magasan húzódik a morajló tenger felett. Lazachalászok építették 350 évvel ezelőtt. 1970-ig csak az egyik oldalán volt kapaszkodó. Ma már nem használják halászok a hidat a júniustól szeptemberig tartó lazachalászat idején, mivel nagyon kevés hal van errefelé a vízben. A ’60-as években még naponta 300 lazacot fogtak, 2002-re már csak az egész szezonban fogtak ennyit. A mai hidat 2000-ben hegymászók építették, és 10 tonnával tesztelték. Jóllehet még senki sem esett le a hídról, nagyon sok látogató nem tudja vállalni az átkelést, inkább hajón kel át a parányi szigetre. Megvallom, nekem is tériszonyom van, nem keresem a hasonló megpróbáltatásokat. A félelem legyőzésének szándéka azonban nagyobb kihívás volt számomra, mint rettegés a mélységtől, és – miként ez az írás is tanúsítja – sikeresen túlestem a bátorságpróbán.

   A következő látványosság a Giant’s Causeway volt. Az UNESCO  világörökség-listáján  szereplő földtörténeti csodához  számos legenda és folklórelem kapcsolódik. A legenda szerint a partot Finn Mc Cool óriás formálta az ősidőkben. A helyiek úgy hiszik, hogy a szabályos hatszög alakú sziklákat mitikus alakok varázsolták erre a helyszínre. A tudomány állítása szerint a 40 000 – egymásba fonódó – bazalt oszlop 60 millió évvel ezelőtti lávakitörés tengervíz okozta hirtelen lehűlésének az eredménye.

   A tudományos magyarázatnál sokkal érdekesebb a legenda az ír óriásról, Finn Mc Coolról, akinek a legfélelmetesebb ellenségei a skót óriások voltak. Finn egyszer olyan mérges lett rájuk, hogy elhatározta, megöli őket, és ebből a célból épített egy óriása átkelőt Ulster és Skócia között. Szokatlan hatszögű macskakövekből építette, úgy készítette, mint valami méhsejtet. Egy napon úgy döntött, hogy élet-halál harcra hívja a skót óriást, Benandonnert, a Vörös Embert, és átkelt a maga építette mólón. De, amikor megpillantotta, rádöbbent, hogy a skót óriás sokkal hatalmasabb nála. Visszafutott, és azt mondta a feleségének, hogy felvette ugyan a harcot, de végül jobbnak látta, ha hazatér. Hirtelen meghallotta a skót óriás lépteit. Félelmében 5 fontnyi agyagot dugott mindkét fülébe. A skót óriás lándzsájával – ami akkora volt, mint egy vártorony –, kopogtatott az ajtón. Finn félelmében mozdulni sem tudott, felesége hirtelen belelökte a fürdőbe, és betakarta, majd kinyitotta az ajtót, mondván a skót óriásnak: „milyen kár, de Finn éppen elment szarvasra vadászni”! „Szeretnél bejönni, és megvárni itt? Megmutatom neked a házunkat, foglalj helyet, bizonyára elfáradtál az úton.” Oonagh, Finn hitvese ezután azt ajánlotta Red Mannek, hogy nyugodtan nézzen körül.

      ”Szeretnéd letenni a lándzsádat?” – kérdezte. „Csak tedd oda Finn lándzsája mellé”! Egy hatalmas fenyőfa volt ott, a tetején egy csúcsos kővel. „Ott van finn pajzsa” – mutatott egy óriási tölgyfa építményre –, ami akkora volt, mint négy szekérkerék. „Finn bizonyára elkésik az ebédről. Meg akarod kóstolni a kedvenc eledelét?” Az ebéd után megkérdezte az asszony: „szeretnéd üdvözölni a csecsemőnket? Várj egy kicsit, előbb megetetem!” Oonagh adott egy hatalmas szelet kenyeret a hüvelykujját  szopó óriási bébinek, aki természetesen nem volt más, mint maga Finn McCool. Benandonner – megpillantva az óriásbibét – azt válaszolta, a mézsörtől eléggé berúgott, inkább kimenne egy kicsit kiszellőztetni a fejét. Az asszony megmutatta neki a kertet, ahol akkora sziklák voltak elszórva, mint maga az óriás. „Finn a barátaival labdázni szokott ezekkel a kövekkel” – jegyezte meg, mintegy mellékesen. „Finn úgy gyakorol, hogy feldobja ezt a követ, aztán futva megkerüli a házat, mielőtt leesne”. A feldobást természetesen a skót óriás is megpróbálta, de épphogy csak a feje fölé volt képes emelni a követ, olyan nehéz volt. Szégyenkezve köszönte meg a vendégszeretetet az asszonynak, mondván, nem tud tovább várni, vissza kell térnie Skóciába, mielőtt a dagály megérkezne. Finn kiugrott az óriási bölcsőből, és köszönetet mondott feleségének a ravaszságáért, és azért, hogy elüldözte Benandonnert Írországból. Finn búcsúzóul még kiszakított egy óriási földdarabot, és utána hajította a távozó óriásnak. A tátongó lyuk vízzel telt meg, és kis idő múltával a legnagyobb tóvá alakult Írországban. A hatalmas földdarab, amit utána dobott a skót ellenségnek, célt tévesztett, és az Ír tenger közepén esett le, ebből lett napjaink közkedvelt offshore paradicsoma, az Isle of Man sziget.

   Ennyi természeti csoda láttán – gondoltuk elégedetten – épp eljött az ideje, hogy a világ legrégebbi engedéllyel rendelkező whiskey lepárlóját is megtekintsük. Old Bushmills felé vettük tehát az irányt. Kísérőnk már megtapasztalta, hogy két kulturális program között szívesen iszik társaságunk egy sört, ezért a hangulatos kisváros parányi főterén bekalauzolt minket egy étterembe. Már nem is lepődtünk meg, hogy a műintézmény története a XIX- századig vezet vissza. A karamellahabú Guinness után felfrissülve indultunk a lepárlóba, hogy az északír köztársaság pártiak kultikus whiskey-jének készítésével megismerkedjünk. Mialatt a bebocsátásra várunk, kérdezem kísérőnktől, honnét a Bushmills név? A bush-t meg a millt még csak értem, de hogyan jön a kettő össze? „Most megfogtál” – válaszolta – „én sem tudom, született dublini vagyok, de mindjárt megkérdezem”. Megkönnyebbülve érkezik vissza, és mosolyogva mondja, hogy a kisvárost átszelő folyót hívják River Bush-nak. Ésszerű magyarázat, gondoltam, csak rá kellett volna pillantani a térképre. A lepárló megtekintése sok újdonságot nem tartogatott, láttunk már hasonlót Dublinban és Midletownban, azzal a különbséggel, hogy most nem a Jameson minőségének mindenekfölött valóságáról, hanem a Bushmillsszéról bizonyosodhattunk meg. A palackozóban megakadt a szemem egy 60 év körüli férfin. Monoton munkája egy-két mozdulatsorból állt. A gép hármasával szállította neki a dobozokat, amibe egy papírból készült rácsozatot helyezett abból a célból, hogy az üvegek ne törjenek össze egymástól. Míg a három papírdoboz megérkezett, munkásunk három darab papírrácsot hajtogatott ki, aztán egyesével a dobozba helyezte az üvegek közé. Az egész művelet néhány másodpercig tartott, és ebből állt össze a 8 (?) óra. Láttam már gyártósorokat, lehangoló, gépies munkákat, mi több, magam is szereztem néhány éves tapasztalatot a vagongyár új sárvári gyártósorai között a hetvenes évek első felében, de ez a látvány sokkolt. Lehet, persze, hogy magam is a nyugdíj felé közeledve, különös empátiával fogadtam ír kortársam lélektelen munkáját. Az átélt tapasztalat után nagyobb tisztelettel kóstoltam a lepárló termékeit, amiből leginkább a Black Bush sherrys, gyümölcsös utóízének emlékét hoztam magammal. A kóstolótól jó kedvre derülve elindultunk Dublin irányába. Az ösztönzőre szükségünk is volt, hosszú út állt még ezen az estén előttünk.

   Dublini szállásunk az O’ Connell Streeten lévő Gresham Hotelben volt, a városközpontban. A következő napot a változatosság kedvéért utazással töltöttük. Úti célunk a Moher-i sziklák voltak. A lenyűgöző természeti jelenségről korábban már írtam, csakúgy, mint a dublini látnivalókról, nem szeretném ismételni magam. Az elmúlt alkalommal felfedeztünk egy hangulatos éttermet Moher közelében egy kis halászfaluban, ahol, mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a magyar szakács küldött az asztalunkhoz néhány sörkorcsolyát. Ettől úgy meghatódtunk, hogy ismét visszatértünk a helyszínre. Váltottunk néhány szót a Kaposvárról származó szakáccsal, aki elmondta, nagyon jól érzi magát, és a közeljövőben nem tervezi a hazatérést. Ismét megállapítottuk, hogy az itt készült fish&chips a legízletesebb, amit Írországban eddig ettünk.

   Dublini tartózkodásunk egy része már bevált helyszínek ismételt felkeresésével telt. Így látogattunk el a Jameson lepárlóba, és Szent Patrik napján, a felvonulás után a Guinness Storehouse-ba. Utóbbi tetősörözőjében, a csodálatos panorámát nyújtó Gravity Bar-ban találkoztunk egy magyar építési vállalkozóval, aki a dublini tűzoltók parancsnokának barátjaként egyenruhában vett részt a felvonuláson. A nagydarab alföldi férfi úgy nézett ki a szűkre szabott uniformisban, mintha egy Jirzi Menzel-filmből szalasztották volna.  Kicsit lehangoltan állapítottuk meg, hogy minden olajozottabban működik, mint első látogatásunkkor, de a gépiességben elveszett az érzelemgazdag  figyelmesség. Maga a Szent Patrik-napi felvonulás már a müncheni Oktoberfest első napjával vetekszik, mind nagyságában mind látványosságában. Jó helyet sikerült találnunk a Christ Church katedrális előtt a kanyarban, éppen egy domb tetején. Innét mindent jól láthattunk, és sajnáltuk az amerikai turistákat, akik drága lelátókon igyekeztek követni az eseményt. A katedrálisban azt is megtudtam, hogy Händel Messiásának ősbemutatóját nem a Szent Patrik székesegyházban rendezték, ahol az orgonáját is őrzik, hanem – a tömeg nagysága miatt – a két székesegyház között. Ezekben a napokban szinte minden pubban élőzenét hallhat az ember, és rajtunk igazán nem múlott, hogy elmerüljünk az ír népzene gazdag hagyománykincsében.

   

   A következő nap első felét egy kis kirándulással töltöttük Wicklow-ba. A Powerscourt Gardens hasonló élmény nyújt, mint a Versailles-i vagy a Sanssouci kastély parkja, színesítve a 6. században szerzetesek által épített Tower Valley-vel. Dublinba visszafelé megálltunk a Johnnie Fox pubban, már csak a szép emlékek okán is, hisz jó évtizeddel korábban már eltölthettem egy kellemes estét ebben az 1798-ban nyitott műintézményben. Abból a célból, hogy az – egyébként nem nagy választékú – ír sörökkel jobban megismerkedjek, most egy pint Galway Hooke-ot rendeltem. A városból kivezető postautakon két híres pub található, amelyekben minden este élő műsor is van. A szállodákból buszokkal lehet eljutni a helyszínre, és az ember a vacsorajeggyel a műsort és a szállítást is kifizeti. A másik postaúti pub a Merry Ploughboy, amelyet az elmúlt három évben a legjobb tradicionális vacsora és műsor helyszínének választottak Írországban. Panaszunk nem is lehetett az ellátásra és a műsorra, amelyet egyébként az étterem-tulajdonos folklóregyüttes szolgáltatott, táncosokkal kiegészítve. A profizmus lenyűgöző, bevonják a táncba a bátrabb jelentkezőket, akik aztán kapnak egy pólót vagy egy CD-t jutalmul, a zenekarvezető meg rámutat a vitrinre, ahol a helyszínhez kapcsolódó ajándéktárgyakat vásárolhatnak az érdeklődők. Színes közönség gyűlik össze egy-egy este, közöttük láthatóan sokan vannak az amerikai írek.

   Pár lépésnyire a szállodánktól, az egyik mellékutcában van egy katolikus székesegyház, oda megyünk vasárnap délelőtt istentiszteletre, ami maga egy műalkotás. A bevonuló antifóniát  latinul énekli a fiatal gyerekekből álló kórus, akik a két mellékhajóban érkeznek, aztán a főhajóban találkoznak. A Szentlecke a Teremtés Könyvéből való: „Ekkor az Úr azt mondta Ábrahámnak: »Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, és naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged«.” Az Evangélium Szent Máté könyvéből való: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele.”

   A mise végeztével egy kis kiállítást fedeztünk fel a Milánói lepelről a baloldali mellékhajóban. A Lepel persze fényképekről volt látható, de korabeli régészeti leletekkel, és rövid magyarázó szövegekkel kiegészítve. A legutóbbi vizsgálatok eredményeit is ismertették, így tették ezt a csodás tárgyat a hétköznapi embernek is könnyebben megközelíthetővé.

   Az istentisztelet után a megérdemelt „Frühschoppen”, de előbb még sétálunk egy kiadósat. Átmegyünk a várost középen elválasztó Liffey hídján, aztán kikötünk a Temple Bar-nál. Megjegyzem, túl kora van az itteni szórakozáshoz, de a többség úgy dönt, iszunk egy sört, aztán majd este újra visszajövünk. Nem nagyon szeretem azokat a helyeket, amelyek tömve vannak turistával, mint például a Hofbrau Haus Münchenben, vagy a Temple Bar Dublinban. A sok apró teremből álló kocsma kora délután még nem zsúfolt, lehetnek két-háromszázan, de a vendégek folyamatosan érkeznek. Az első zenekar is elkezd játszani. Állva maradunk a pult mellett, és a kedvező helyet megtartjuk még úgy négy-öt óráig. Közben úgy feltöltődik az összes terem, hogy valóságos túlélő túra a budiig eljutni. Még szerencse, hogy az ír sörök nem szénsavasak, csak annyi van bennük, ami az erjesztéskor „terem”, így álljuk a sarat. Egy kreolbőrű fiatal férfi tökéletes magyarsággal kérdezi, honnan jöttük? Mikor megtudja, hogy Sárvárról, megjegyzi, magyar édesanyja vett neki egy lakást egy lakóparkban Nagycenken, és tervezi, hogy megnézi. Németországban dolgozik, aprótermetű kísérője egy osztrák fiú. Nem tudjuk lebeszélni, hogy rendeljen egy kör Guinnesst, ami természetesen azt jelenti, mi meg viszontrendelünk. A változatosság kedvéért én néha Kilkenny-t és Smithwicks-szet kérek. Az ír söröket nem lehet egy húzással csapolni – a németet sem –, a fiatal csapos érdekes technikával dolgozik, hogy eleget tegyen a szűnni nem akaró rendelésnek. Az alkarja két csapot is átér, így mindkét kezével ráfekszik a csapoló karokra, így egyszerre négy pint Guinness készül. Az elmúlt években kifejlesztett valaki egy technikát, amelynek segítségével 30 másodperc alatt megtöltötte az egy pintes poharat, de a felháborodás olyan elemi erejű volt, hogy lekerült napirendről ez az újítás. Ne tegye be a lábát egy pubba az, akinek nincs néhány perc ideje a várakozásra! A színpadon jobbnál jobb énekesek váltják egymást, nem véletlenül választották a Temple Bar-t minden évben 2002 óta az év legjobb hagyományos  zenei kocsmájának Írországban. Közben ránk esteledett. Úgy döntöttünk, hogy ide már nem térünk vissza, vacsorázni keresünk majd egy kellemes helyet a szállodánk közelében.

   Másnapra már csak a hazautazás maradt. A dublini reptéren – az elmúlt alkalomhoz hasonlóan – kávézás közben megakadt a szemem egy falra függesztett Joyce-idézeten, rátéve a tejszínhabot a kesernyés ír kávémra.