Az utazási
irodától kaptuk ezt a kissé fennhéjázó elnevezést kilenc napos utunkra a
Zöld-szigetre. Ha meggondoljuk, hogy harmadszor vágunk neki Írország
felfedezésének, és most már keverjük az új, ígéretesnek tűnő helyeket a
megkedvelt régiekkel, nem is tűnik nagyképűnek a haladó jelző. Két évvel
korábbi utunkról részletesen beszámoltam a blogomban, itt nem bocsátkoznék
ismétlésekbe, hanem annak elolvasására ösztönözném az olvasót.
Újdonságként néhány napos észak-ír kiruccanást terveztünk. A
dublini reptérről azonnal tovább is indultunk Belfastba, kihagyva a welcome
drinknek tervezett pint Guennesst is. Gondoltunk, majd félúton megállunk egy
hangulatos pubban, de ilyet hiába keres az ember az autópálya mellett. Többen
zúgolódtak, hisz a repülőn sem ittak semmit, én azonban titokban örültem, mert így esély adódott az esti Bayern-Arsenal visszavágó megtekintésére. 8 óra után
érkeztünk a Hotel Europa szállodába. Bejelentkezés közben megakadt a szemem egy
bronz emléktáblán, mely szerint William Jefferson Clinton ebben a hotelben
szállt meg a feleségével, Hillaryvel 1995-ben. Már ezért az információért
érdemes volt eljönni, gondoltam, de érdeklődésemre a concierge elmesélte, kisebb
botrány keletkezett belőle, mert a város legelőkelőbb szállodái értetlenkedtek
az amerikai elnök választása miatt. A felfedezéstől egyszerre feszesebb lett
mellemen a pundra. Az 1971-ben épült szálloda a külföldi újságírók kedvenc
kikapcsolódási helyévé vált az északír zavargások idején. (A sok halálos áldozattal
járó konfliktust a szállodai ismertető enyhe eufémizmussal trouble-nek írja). A
szállodával szemben három hangulatos pub is található, a legrégebbi, a „The
Crown Liquor Saloon” már az 1700-as évek végétől működik. Gondoltuk, ezzel a
hellyel majd az utolsó estét koronázzuk meg, és a baloldali sörözőbe mentünk.
Épp elkezdődött a mérkőzés, de pechünkre csak a söntésben volt televízió.
Feltettem a szónoki kérdést a társaságnak: focimeccs némi sörrel, vagy vacsora
az emeleten? Mondták, a mérkőzés leginkább engem érdekel, majd időnkét
érdeklődjek az állásról. Első alkalommal mindannyian fish and chips-szet
rendeltünk – megjegyzem, én egész úton, némiképp feloldva a böjt okozta
kognitív disszonanciámat –, és itt sem csalódtunk.
A másnapi városnézést gépkocsival kezdtük. Dublini kísérőnk
azonnal a várost katolikus és protestáns negyedre kettéosztó fal mellett vitt
el bennünket. Érzékelhetően benne is mély nyomot hagyott a békétlenség. A fal
tele graffityvel, környezete lepusztult. Megállunk egy résznél, ahol a világ
ezernyi ismert vagy ismeretlen személyisége fejezte ki a békevágyát.
Felfedezzük a dalai láma aláírását is. A fal nekünk ismerős, nincs ellenünkre
aláírásunkkal is kifejezni szolidaritásunkat a megbékélésre.
A kisbusszal bejárjuk Belfast érdekesebb részeit, aztán megállunk a Titanic Múzeumnál. Bevallom, nem tudtam, hogy a szerencsétlenül járt hajót ebben a városban építették, és Kate Winslet színészi képességeire is csak később figyeltem fel. A múzeumot arra a helyre építették, ahol a hajó eredetileg készült. A (poszt)modern épület uralja a dokk látványát. Napjaink – minden világvárosban fellelhető – építészetének jelentős alkotásával találkozhatunk itt. A geometriai, absztrakt formája ellenére történetet is mesél az épület. Jól kivehetően azt a pillanatot örökítette meg az építész, amikor a hajó orra beleszalad a jéghegybe, és behasítja. A bejáratnál egy életnagyságú „Titanica” női figura - kezeit szárnyszerűen széttárva - lebeg a posztamensen, a lélek szárnyalásának szép megfogalmazásaként. Belépve a múzeumba az acél és a fa drámai ötvöződése köti össze a múltat a jelennel, és teremt egy autentikus 21. századi hajógyári atmoszférát. Három emeleten kilenc galéria vezeti végig a látogatót az 1910-es évekbeli hajógyártól napjainkig. Figyelmemet leginkább a száz évvel ezelőtti hajógyári- és a munka utáni élet bemutatása kötötte le leginkább. Számítógép vezérelte nyitott, kétszemélyes kabinokban (lanovkára emlékeztetnek) alkalmunk van a különféle műhelyeket és munkafázisokat megtekinteni. Az emeletek és gépek között úgy cikázunk, hogy néha olyan érzésem támad, előbb-utóbb összeütközünk valamivel. A hangok és szagok jobban átélhetővé teszik azt az életet, amiben a korabeli hajógyári munkás élt. A ’60-as évek végén magam is inaskodtam egy sárvári kis manufaktúrában, az ottani esztergályos- és lakatosműhely erősen emlékeztetett a fél évszázaddal korábbi belfasti környezetre, igaz, a korabeli hajógyár a világszínvonalat képviselte. A munkások mellényben és szürke ingben dolgoztak, ezzel is nyomatékot adva a szakmájuk iráni megbecsülésnek. Ez az elegancia a Kádár-kori magyar szakmunkásból már kiveszett. A szegecselők munkája már-már egy dzsessztrió művészi összeszokottságát idézte. Ketten különböző ritmusban ütöttek az izzó szegecs fejére, míg egy harmadik munkás a másik oldalon ellentartott. A milliónyi szegecsnek, gondolom – bár már régen tanultam mechanikát –, statikai szerepe volt. A kiállításon bepillantást nyerhettünk a munka utáni életbe is, ami – kell-e mondanom? –, a kikötői pubokban zajlott. Az öltönyös munkások Bushmills whiskey-t ittak sörrel. Ez a szokás a magyar munkásnál is megmaradt, bár szelídebb minőségű italokkal, sőt az idők során odáig fajult, hogy munkakezdés előtt sem hagyták ki a közeli talponállót. A nyugati munkakultúra újbóli elterjesztésével együtt terjedt el nálunk az alkoholszonda munkakezdés előtti használata a modern nagyüzemekben.
Az interaktív kiállítótérben a látogató egyszer csak egy
hajókabinban találja magát. Mindhárom osztály kabinja virtuálisan belakható.
Nagy képernyők segítségével egy virtuális turné részévé válhatunk, ami elvisz
minket a kazánháztól a kapitányi hídig. A látogatás végén helyet foglalhatunk
egy kis színházteremben, ahol azok a felvételek láthatók, amit Robert Ballard
készített 1985-ben, amikor a Titanic roncsait felfedezte. A nézőtérről
lesétálva, a színház üvegből készített alján sétálunk, és látjuk, hogy milyen
roncsdarabokat találtak a tenger fenekén. Megvallom, félve lépdeltem, jóllehet
gyermekkoromban megyei bajnokságot is nyertem 200 méter gyorson, mert a tenger
látható mélysége szorongással töltött el.
A nap hátramaradt részét már kísérőnk nélkül, sétálva töltöttük el. Így alkalmunk volt arra is, hogy a magyar gyerekmondókát felnőttesre alakítva – sétálni, sétálni, egy kiskocsmába becsücsülni –, időnként tartsunk egy kis szünetet a nevezetes épületek között. A városháza hatalmas parkját megkerülve, hirtelen ötlettől vezérelve, belépünk az épületbe. A biztonsági emberek mondják, hogy a látogatói idő letelt, de holnap szeretettel várnak minket. Fordulnánk ki az ajtón, amikor egy polgármester kinézetű ember rohan le a márványlépcsőkön – épp megérkezett a szolgálati autója –, a kezünkbe nyom egy ismertetőt, és mondja, nyugodtan tekintsük meg a szép belső teret. Nem akarunk visszaélni a szívélyes gesztussal, és körbsétáljuk a hatalmas, márványból készült főbejáratot, és az első emeletet. Viktória királynő 1888-ban adományozott Belfastnak városi rangot, ezért döntöttek úgy a városatyák, hogy egy új városházával kell reflektálni erre a kitüntetett státuszra. Az épület 1906-ra készült el, olyan időszakban, amikor példa nélküli fejlődést élt át a város. Mindez meg is látszik a mindent uraló márvány belsőtérben, aminek alapanyagát Carrarából, Pavonazzoból, Bresciából hozatták. Mire befejeztük a villámlátogatást, a polgármester-kinézetű úriember már elviharzott a 700-as BMW-vel.
A következő nap
érdekes programot ígért Észak-Írország tengerparti részén. Már előző útjaimon
tapasztaltam, hogy a Zöld-sziget gazdag kulturális élete mellett a természeti
látványosságok miatt vonzza leginkább a turistákat. Erre a napra ilyenből
nekünk kettő is akadt. Az első a Carrick-a-Rede Rope Bridge, egy kötélhíd volt Ballintoy közelében, Antrim megyében. A híd a szárazföldet kapcsolja össze a
parányi Carrickarade szigettel. A szigetnek nyilvánvalóan a kelták adtak nevet,
akik Carraig a’ Ráid-nek hívták, és hozzáértők szerint öntött sziklát jelent. A
kötélhíd fesztávolsága 20 méter, és 30 méter magasan húzódik a morajló tenger felett.
Lazachalászok építették 350 évvel ezelőtt. 1970-ig csak az egyik oldalán volt
kapaszkodó. Ma már nem használják halászok a hidat a júniustól szeptemberig
tartó lazachalászat idején, mivel nagyon kevés hal van errefelé a vízben. A
’60-as években még naponta 300 lazacot fogtak, 2002-re már csak az egész szezonban
fogtak ennyit. A mai hidat 2000-ben hegymászók építették, és 10 tonnával
tesztelték. Jóllehet még senki sem esett le a hídról, nagyon sok látogató nem
tudja vállalni az átkelést, inkább hajón kel át a parányi szigetre. Megvallom,
nekem is tériszonyom van, nem keresem a hasonló megpróbáltatásokat. A félelem
legyőzésének szándéka azonban nagyobb kihívás volt számomra, mint rettegés a
mélységtől, és – miként ez az írás is tanúsítja – sikeresen túlestem a
bátorságpróbán.
A következő látványosság a Giant’s Causeway volt. Az
UNESCO világörökség-listáján szereplő földtörténeti csodához számos legenda és folklórelem kapcsolódik. A
legenda szerint a partot Finn Mc Cool óriás formálta az ősidőkben. A helyiek
úgy hiszik, hogy a szabályos hatszög alakú sziklákat mitikus alakok varázsolták
erre a helyszínre. A tudomány állítása szerint a 40 000 – egymásba fonódó
– bazalt oszlop 60 millió évvel ezelőtti lávakitörés tengervíz okozta hirtelen
lehűlésének az eredménye.
A tudományos magyarázatnál sokkal érdekesebb a legenda az ír
óriásról, Finn Mc Coolról, akinek a legfélelmetesebb ellenségei a skót óriások
voltak. Finn egyszer olyan mérges lett rájuk, hogy elhatározta, megöli
őket, és ebből a célból épített egy óriása átkelőt Ulster és Skócia között.
Szokatlan hatszögű macskakövekből építette, úgy készítette, mint valami
méhsejtet. Egy napon úgy döntött, hogy élet-halál harcra hívja a skót óriást,
Benandonnert, a Vörös Embert, és átkelt a maga építette mólón. De, amikor
megpillantotta, rádöbbent, hogy a skót óriás sokkal hatalmasabb nála.
Visszafutott, és azt mondta a feleségének, hogy felvette ugyan a harcot, de végül
jobbnak látta, ha hazatér. Hirtelen meghallotta a skót óriás lépteit.
Félelmében 5 fontnyi agyagot dugott mindkét fülébe. A skót óriás lándzsájával –
ami akkora volt, mint egy vártorony –, kopogtatott az ajtón. Finn félelmében
mozdulni sem tudott, felesége hirtelen belelökte a fürdőbe, és betakarta, majd
kinyitotta az ajtót, mondván a skót óriásnak: „milyen kár, de Finn éppen elment
szarvasra vadászni”! „Szeretnél bejönni, és megvárni itt? Megmutatom neked a
házunkat, foglalj helyet, bizonyára elfáradtál az úton.” Oonagh, Finn hitvese
ezután azt ajánlotta Red Mannek, hogy nyugodtan nézzen körül.
”Szeretnéd letenni
a lándzsádat?” – kérdezte. „Csak tedd oda Finn lándzsája mellé”! Egy hatalmas
fenyőfa volt ott, a tetején egy csúcsos kővel. „Ott van finn pajzsa” – mutatott
egy óriási tölgyfa építményre –, ami akkora volt, mint négy szekérkerék. „Finn
bizonyára elkésik az ebédről. Meg akarod kóstolni a kedvenc eledelét?” Az ebéd
után megkérdezte az asszony: „szeretnéd üdvözölni a csecsemőnket? Várj egy
kicsit, előbb megetetem!” Oonagh adott egy hatalmas szelet kenyeret a
hüvelykujját szopó óriási bébinek, aki
természetesen nem volt más, mint maga Finn McCool. Benandonner – megpillantva
az óriásbibét – azt válaszolta, a mézsörtől eléggé berúgott, inkább kimenne egy
kicsit kiszellőztetni a fejét. Az asszony megmutatta neki a kertet, ahol akkora
sziklák voltak elszórva, mint maga az óriás. „Finn a barátaival labdázni
szokott ezekkel a kövekkel” – jegyezte meg, mintegy mellékesen. „Finn úgy
gyakorol, hogy feldobja ezt a követ, aztán futva megkerüli a házat, mielőtt
leesne”. A feldobást természetesen a skót óriás is megpróbálta, de épphogy csak
a feje fölé volt képes emelni a követ, olyan nehéz volt. Szégyenkezve köszönte
meg a vendégszeretetet az asszonynak, mondván, nem tud tovább várni, vissza
kell térnie Skóciába, mielőtt a dagály megérkezne. Finn kiugrott az óriási
bölcsőből, és köszönetet mondott feleségének a ravaszságáért, és azért, hogy
elüldözte Benandonnert Írországból. Finn búcsúzóul még kiszakított egy óriási
földdarabot, és utána hajította a távozó óriásnak. A tátongó lyuk vízzel telt
meg, és kis idő múltával a legnagyobb tóvá alakult Írországban. A hatalmas
földdarab, amit utána dobott a skót ellenségnek, célt tévesztett, és az Ír
tenger közepén esett le, ebből lett napjaink közkedvelt offshore paradicsoma, az Isle of Man sziget.
Ennyi természeti csoda láttán – gondoltuk
elégedetten – épp eljött az ideje, hogy a világ legrégebbi engedéllyel
rendelkező whiskey lepárlóját is megtekintsük. Old Bushmills felé vettük tehát
az irányt. Kísérőnk már megtapasztalta, hogy két kulturális program között
szívesen iszik társaságunk egy sört, ezért a hangulatos kisváros parányi
főterén bekalauzolt minket egy étterembe. Már nem is lepődtünk meg, hogy a
műintézmény története a XIX- századig vezet vissza. A karamellahabú Guinness
után felfrissülve indultunk a lepárlóba, hogy az északír köztársaság pártiak
kultikus whiskey-jének készítésével megismerkedjünk. Mialatt a bebocsátásra
várunk, kérdezem kísérőnktől, honnét a Bushmills név? A bush-t meg a millt még
csak értem, de hogyan jön a kettő össze? „Most megfogtál” – válaszolta – „én
sem tudom, született dublini vagyok, de mindjárt megkérdezem”. Megkönnyebbülve
érkezik vissza, és mosolyogva mondja, hogy a kisvárost átszelő folyót hívják
River Bush-nak. Ésszerű magyarázat, gondoltam, csak rá kellett volna pillantani
a térképre. A lepárló megtekintése sok újdonságot nem tartogatott, láttunk már
hasonlót Dublinban és Midletownban, azzal a különbséggel, hogy most nem a
Jameson minőségének mindenekfölött valóságáról, hanem a Bushmillsszéról
bizonyosodhattunk meg. A palackozóban megakadt a szemem egy 60 év körüli
férfin. Monoton munkája egy-két mozdulatsorból állt. A gép hármasával
szállította neki a dobozokat, amibe egy papírból készült rácsozatot helyezett
abból a célból, hogy az üvegek ne törjenek össze egymástól. Míg a három
papírdoboz megérkezett, munkásunk három darab papírrácsot hajtogatott ki, aztán
egyesével a dobozba helyezte az üvegek közé. Az egész művelet néhány
másodpercig tartott, és ebből állt össze a 8 (?) óra. Láttam már gyártósorokat,
lehangoló, gépies munkákat, mi több, magam is szereztem néhány éves
tapasztalatot a vagongyár új sárvári gyártósorai között a hetvenes évek első
felében, de ez a látvány sokkolt. Lehet, persze, hogy magam is a nyugdíj felé
közeledve, különös empátiával fogadtam ír kortársam lélektelen munkáját. Az
átélt tapasztalat után nagyobb tisztelettel kóstoltam a lepárló termékeit,
amiből leginkább a Black Bush sherrys, gyümölcsös utóízének emlékét hoztam
magammal. A kóstolótól jó kedvre derülve elindultunk Dublin irányába. Az
ösztönzőre szükségünk is volt, hosszú út állt még ezen az estén előttünk.
Dublini szállásunk az O’ Connell Streeten lévő Gresham Hotelben
volt, a városközpontban. A következő napot a változatosság kedvéért utazással
töltöttük. Úti célunk a Moher-i sziklák voltak. A lenyűgöző természeti
jelenségről korábban már írtam, csakúgy, mint a dublini látnivalókról, nem
szeretném ismételni magam. Az elmúlt alkalommal felfedeztünk egy hangulatos
éttermet Moher közelében egy kis halászfaluban, ahol, mikor kiderült, hogy
magyarok vagyunk, a magyar szakács küldött az asztalunkhoz néhány
sörkorcsolyát. Ettől úgy meghatódtunk, hogy ismét visszatértünk a helyszínre.
Váltottunk néhány szót a Kaposvárról származó szakáccsal, aki elmondta, nagyon
jól érzi magát, és a közeljövőben nem tervezi a hazatérést. Ismét
megállapítottuk, hogy az itt készült fish&chips a legízletesebb, amit
Írországban eddig ettünk.
Dublini tartózkodásunk egy része már bevált
helyszínek ismételt felkeresésével telt. Így látogattunk el a Jameson
lepárlóba, és Szent Patrik napján, a felvonulás után a Guinness Storehouse-ba.
Utóbbi tetősörözőjében, a csodálatos panorámát nyújtó Gravity Bar-ban
találkoztunk egy magyar építési vállalkozóval, aki a dublini tűzoltók
parancsnokának barátjaként egyenruhában vett részt a felvonuláson. A nagydarab
alföldi férfi úgy nézett ki a szűkre szabott uniformisban, mintha egy Jirzi
Menzel-filmből szalasztották volna.
Kicsit lehangoltan állapítottuk meg, hogy minden olajozottabban működik,
mint első látogatásunkkor, de a gépiességben elveszett az érzelemgazdag figyelmesség. Maga a Szent Patrik-napi
felvonulás már a müncheni Oktoberfest első napjával vetekszik, mind nagyságában
mind látványosságában. Jó helyet sikerült találnunk a Christ Church katedrális
előtt a kanyarban, éppen egy domb tetején. Innét mindent jól láthattunk, és
sajnáltuk az amerikai turistákat, akik drága lelátókon igyekeztek követni az eseményt.
A katedrálisban azt is megtudtam, hogy Händel Messiásának ősbemutatóját nem a
Szent Patrik székesegyházban rendezték, ahol az orgonáját is őrzik, hanem – a
tömeg nagysága miatt – a két székesegyház között. Ezekben a napokban szinte
minden pubban élőzenét hallhat az ember, és rajtunk igazán nem múlott, hogy
elmerüljünk az ír népzene gazdag hagyománykincsében.
A következő nap első felét egy kis kirándulással töltöttük
Wicklow-ba. A Powerscourt Gardens hasonló élmény nyújt, mint a Versailles-i
vagy a Sanssouci kastély parkja, színesítve a 6. században szerzetesek által
épített Tower Valley-vel. Dublinba visszafelé megálltunk a Johnnie Fox pubban,
már csak a szép emlékek okán is, hisz jó évtizeddel korábban már eltölthettem
egy kellemes estét ebben az 1798-ban nyitott műintézményben. Abból a célból,
hogy az – egyébként nem nagy választékú – ír sörökkel jobban megismerkedjek, most egy
pint Galway Hooke-ot rendeltem. A városból kivezető postautakon két
híres pub található, amelyekben minden este élő műsor is van. A szállodákból
buszokkal lehet eljutni a helyszínre, és az ember a vacsorajeggyel a műsort és
a szállítást is kifizeti. A másik postaúti pub a Merry Ploughboy, amelyet az
elmúlt három évben a legjobb tradicionális vacsora és műsor helyszínének választottak
Írországban. Panaszunk nem is lehetett az ellátásra és a műsorra, amelyet
egyébként az étterem-tulajdonos folklóregyüttes szolgáltatott, táncosokkal
kiegészítve. A profizmus lenyűgöző, bevonják a táncba a bátrabb jelentkezőket,
akik aztán kapnak egy pólót vagy egy CD-t jutalmul, a zenekarvezető meg rámutat
a vitrinre, ahol a helyszínhez kapcsolódó ajándéktárgyakat vásárolhatnak az
érdeklődők. Színes közönség gyűlik össze egy-egy este, közöttük láthatóan sokan
vannak az amerikai írek.
Pár lépésnyire a szállodánktól, az egyik mellékutcában van
egy katolikus székesegyház, oda megyünk vasárnap délelőtt istentiszteletre, ami
maga egy műalkotás. A bevonuló antifóniát
latinul énekli a fiatal gyerekekből álló kórus, akik a két mellékhajóban érkeznek, aztán a főhajóban találkoznak. A Szentlecke a Teremtés Könyvéből
való: „Ekkor az Úr azt mondta Ábrahámnak: »Menj ki földedről, a rokonságod
közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté
teszlek, és megáldalak, és naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom
azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged«.” Az
Evangélium Szent Máté könyvéből való: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette
Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas
hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái
pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés,
és beszélgettek vele.”
A mise végeztével egy kis kiállítást fedeztünk fel
a Milánói lepelről a baloldali mellékhajóban. A Lepel persze fényképekről volt
látható, de korabeli régészeti leletekkel, és rövid magyarázó szövegekkel
kiegészítve. A legutóbbi vizsgálatok eredményeit is ismertették, így tették ezt
a csodás tárgyat a hétköznapi embernek is könnyebben megközelíthetővé.
Az istentisztelet után a megérdemelt
„Frühschoppen”, de előbb még sétálunk egy kiadósat. Átmegyünk a várost középen
elválasztó Liffey hídján, aztán kikötünk a Temple Bar-nál. Megjegyzem, túl kora
van az itteni szórakozáshoz, de a többség úgy dönt, iszunk egy sört, aztán majd
este újra visszajövünk. Nem nagyon szeretem azokat a helyeket, amelyek tömve
vannak turistával, mint például a Hofbrau Haus Münchenben, vagy a Temple Bar
Dublinban. A sok apró teremből álló kocsma kora délután még nem zsúfolt,
lehetnek két-háromszázan, de a vendégek folyamatosan érkeznek. Az első zenekar
is elkezd játszani. Állva maradunk a pult mellett, és a kedvező helyet
megtartjuk még úgy négy-öt óráig. Közben úgy feltöltődik az összes terem, hogy
valóságos túlélő túra a budiig eljutni. Még szerencse, hogy az ír sörök nem
szénsavasak, csak annyi van bennük, ami az erjesztéskor „terem”, így álljuk a
sarat. Egy kreolbőrű fiatal férfi tökéletes magyarsággal kérdezi, honnan
jöttük? Mikor megtudja, hogy Sárvárról, megjegyzi, magyar édesanyja vett neki
egy lakást egy lakóparkban Nagycenken, és tervezi, hogy megnézi. Németországban
dolgozik, aprótermetű kísérője egy osztrák fiú. Nem tudjuk lebeszélni, hogy
rendeljen egy kör Guinnesst, ami természetesen azt jelenti, mi meg viszontrendelünk.
A változatosság kedvéért én néha Kilkenny-t és Smithwicks-szet kérek. Az ír
söröket nem lehet egy húzással csapolni – a németet sem –, a fiatal csapos
érdekes technikával dolgozik, hogy eleget tegyen a szűnni nem akaró
rendelésnek. Az alkarja két csapot is átér, így mindkét kezével ráfekszik a
csapoló karokra, így egyszerre négy pint Guinness készül. Az elmúlt években
kifejlesztett valaki egy technikát, amelynek segítségével 30 másodperc alatt
megtöltötte az egy pintes poharat, de a felháborodás olyan elemi erejű volt,
hogy lekerült napirendről ez az újítás. Ne tegye be a lábát egy pubba az,
akinek nincs néhány perc ideje a várakozásra! A színpadon jobbnál jobb énekesek
váltják egymást, nem véletlenül választották a Temple Bar-t minden évben 2002
óta az év legjobb hagyományos zenei
kocsmájának Írországban. Közben ránk esteledett. Úgy döntöttünk, hogy ide már
nem térünk vissza, vacsorázni keresünk majd egy kellemes helyet a szállodánk
közelében.
Másnapra
már csak a hazautazás maradt. A dublini reptéren – az elmúlt alkalomhoz
hasonlóan – kávézás közben megakadt a szemem egy falra függesztett Joyce-idézeten, rátéve a
tejszínhabot a kesernyés ír kávémra.