Hétvége Párizsban

   Az elmúlt hosszú hétvégét feleségemmel Párizsban töltöttük. Utoljára 26 évvel ezelőtt jártunk ott, eltöltve három hetet a fény városában. Én 2001-ben azért tettem egy villámlátogatást ezen a csodálatos helyen. Akkor jószerével arra volt időm, hogy megnézzem, a műemlékek a helyükön vannak-e? Azért meglátogattam a modern művészetek múzeumát egy átalakított vasúti pályaudvaron, a Musée d’Orsay-t. Ott található a legszebb impresszionista, posztimpresszionista gyűjtemény Európában.
   Ezúttal is elsétáltunk a múzeumhoz, de olyan hosszú sor állt ott, hogy elment a kedvünk a többórás várakozástól. Szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, hogy mi az oka annak, hogy az impresszionizmus az a festészeti stílus, amelynek kiállításaira tömegek zarándokolnak. A döntő ok az lehet, hogy a látogatóban az az illúzió alakul ki, mivel felismerni véli az ábrázolt tájat, érti is a művet. Azért kiállítás nélkül most sem maradtunk. Salvador Dali 300 mesterművét mutatják be a Montmartre-on, karnyújtásnyira a Sacré Coeur-től. Ez a kiállítás a legnagyobb gyűjteménye Dali eredeti szobrainak Franciaországban. Nem vagyok nagy rajongója a mesternek, de ez a tárlat lenyűgözött. A harmincas években festett világhírű képet az elfolyó időről a hetvenes évek végén több szoborkompozícióban is megfogalmazta. Négy szobor volt látható Szent Antal megkísértéséről, póklábú elefántokon ülve ábrázolta a szentet. A legszebb szobor talán az „Űr Vénusz” volt. Egy gyönyörű női alak, a test a derekánál síkban megtörve, a has előtt egy tojással. Egyik szobrát, egy cserjéket növesztő hüvelykujjat mintha a La Défense-on láttam volna a hatalmas posztmodern épületek között.

   Ha már La Défense: nem rajongok az üveg-acél toronyépületekért sem, de Londonban, Frankfurtban és itt, Párizsban megbarátkoztam vele. Épült itt egy óriási diadalív ebben a stílusban, nyilván a 20. század végi Franciaország hatalmasságát szimbolizálva, és, hogy funkciója is legyen, helyett kapott benne a közlekedési és tengerészeti minisztérium, és – mi más – egy bank központja. A látvány azért lenyűgöző: a diadalív közepétől tiszta időben látszik az Arc de Triomphe a Charles de Gaulle Étoile-on, hátrébb az obeliszk a Concorde téren és leghátrébb a „kis” diadalív a Jardin des Tuileries mögött. Teljesen egyenes sugárút, és lehet úgy 15 kilométer.

   Egy ilyen látogatáskor az ember nem hagyhatja ki a legismertebb helyeket. Többször is elmentünk az araboktól, feketéktől hemzsegő Montmartre-ra. 26 évvel ezelőtt egy ottani szállodában aludtunk, 10 percnyi járásra a Pigalle-tól. A szálloda most is megvan, éppolyan lepattant mint akkoriban volt. Arabok tulajdona lehetett, és találkozó helye volt az egész éjjel hangoskodó nagycsaládnak. A Montmartre-on mindig elgondolkodom, ki is a francia? A Pigalle-t sötétben, kivilágítva érdemes látni. Nem hagyható ki az Eiffel torony sem, ami – ha már az ember nem megy fel rá – a Trocadero-ról nyújtja a legszebb látványt. A Louvre környékén sétáltunk, de – micsoda szentségtörés! – a múzeumot ezúttal nem látogattuk meg. A Notre-Dame-ot és környékét, a Pompidou Központot szombaton délelőtt kerestük fel, a vasárnap délelőttöt pedig a Pére Lachaise-i temető megtekintésére szántuk. Gyönyörű, nyárias időben kerestük fel több világhírű művész, író, tudós sírját. A legújabb közülük a 2003-ban elhunyt, világhírű szociológusé, Pierre Bourdieou-é volt. A Tízparancsolat kőtábláját idézi a síremlék, felirata minimális. A tudós nevét és születési, halálozási évszámát közli.

   Nagy Imre emlékművénél volt egy külföldi házaspár, legalább is előttünk idegen nyelven beszéltek. Nem szeretem különösebben Rajk László művészetét, de ez az alkotása szépre sikerült. Egy viharban szétroncsolódott vitorlást jelképez. Megállapítottuk, miként 1981-ben, most is Jim Morrison sírjánál álltak a legtöbben. Zarándokhelyévé vált ez a sír a Doors rajongóknak, akik a világ minden tájáról érkeznek, és ma már több generációt képviselnek. Úgy tudom, az idén a Doors még élő tagjai, más néven ugyan, de koncert körutat terveznek.

   Párizsban szerencsére csak angol, amerikai vagy német napilapokat olvashattam. Az 5 nap alatt talán két magyar vonatkozású hírre bukkantam. Az egyik egy budapesti nemzetközi orvos kongresszusról tudósított, amelynek témája a túlzott elhízás volt. A másik cikk – a Herald Tribune-ban vagy a The Observerben olvastam – az UEFA európa-bajnoki döntéséről tudósított. Itthon, ahogy lenni szokott, egymást vádolták a pártok a sikertelen pályázatunkért, de ebben az egész oldalas írásban talán két mondat jutott a magyar-horvát pályázatnak. A lényege kb. az volt, hogy a pályázatban ötvözni próbálták a dicső magyar labdarugó múltat annak az útnak a hangsúlyozásával amit a horvátok tettek meg a nacionalista háborútól a japán-koreai vb. harmadik helyéig. Nem nagyon sajnálkoztak rajtunk. Az következne számunkra ebből, hogy Európán kívül is van élet? Be kellene már látnunk, nem mi fújjuk Európában a passzát szelet.

   A legérdekesebb írást az International Herald Tribune április 20-i számában olvastam. A szerzője az a Jacques Attali, aki Miterrand elnöki tanácsadója is volt. A cikk címe: Ti mindannyian csak irigyek vagytok. A szerző felsorolja mindazokat az előítéleteket, amiket a franciákról szoktak mondani: a túlbürokratizált társadalomtól a lusta francia emberig, aki bármelyik pillanatban kész azonban gigantikus sztrájkokat kirobbantani homályos eszmék érdekében. A külföld egyszerűen irigy Franciaországra, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a francia termelékenység és az életminőség az elsők között van a világon. Pozitív példaként említi Attali, hogy a francia állam kulcsszerepet játszik a francia nyelv védelmében. Sem a baloldal sem a jobboldal nem akar olyan országban élni, amelyik az etnikai közösségek „patchwork”-évé válik (!). A legmeglepőbb kijelentése: Franciaország szenvedélyesen hisz az asszimilációban és veszélyes fejleménynek tartaná azt, ami Angliában vagy Hollandiában már bekövetkezett, ahol atomizált emberek és egymástól elzárt közösségek léteznek. Ezt írhatja egy francia világhírű baloldali gondolkodó, a magyar liberalizmus pedig száz éve az integrációt sürgeti, asszimilációról hallani sem akar.

   Szállodánk a Gare de Lyon közelében volt, igen jó helyen, hiszen mindent könnyedén el lehetett érni a pályaudvarról induló metrókkal. Párizs (al)világa valóban egy külön világ. Emberek százezrei lehetnek a föld alatt minden pillanatban, és utaznak a 14 metróvonal valamelyik szerelvényén vagy a gyorsvasúton, esetleg bevásárolnak valamelyik földalatti bevásárló központban, vagy várakoznak a Louvre földalatti bejárata előtt. A 14-es metrót azért ki kell próbálni, hiszen vezető nélküli járataiban az embert megérinti a 21. század szele.

Róma, 2003.03.23

 Egy hűvös márciusi napon szólt a titkárnőm, hogy a köztársasági elnök hivatalából keresnek. B. Zoltán főosztályvezető, az elnök egyházügyi tanácsadója volt a vonal másik végén. Közölte, hogy az elnök úr szeretettel hív Batthyány-Strattman László boldoggá avatási szertartására Rómába. Közölte azt is, hogy a szombathelyi megyéspüspök kifejezett kérése volt, hogy engemet is hívjanak meg az elnököt kísérő delegációba. Hozzáfűzte még, mint református lelkész, személy szerint ő is örül egy evangélikus politikus meghívásának, hisz a szegények orvosának boldoggá avatása az egész kereszténység ünnepe.
 A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, de szerencsére B. Zoltán érvelését hallgatva visszanyertem higgadtságomat. Elmondtam, mennyire megtisztelnek a meghívással, és befejeztük a beszélgetést.
 Az útra március 23-án került sor. Reggel 6-kor találkoztunk Ferihegyen, a kormányváróban. Az autóútra Sárvártól három órát szántunk, ezért két órakor kellett felkelnem. Nem szeretek sötétben utazni, de az előttem álló nap programjaira gondoltam, és nem a hajnali megpróbáltatásokra. A kocsiban velem utazott még Szombathelyről Sz. Kálmán főorvos, a Batthyány-Strattmann Társaság vezetője. Első alkalommal indultam Ferihegyről a kormányváróból, ami új élményt jelentett. A légkör - gondolom előítélettel - az elmúlt fél évszázadban nem sokat változott. A pozíciónak szóló udvarias kiszolgálás, welcome-drink a nap minden órájában, magyar- és külföldi napilapok, hetilapok gazdag választéka.
 Megérkezik a köztársasági elnök, mehetünk a repülőgépre. Miközben a felszálláshoz készülődünk, az elnök úr köszönt minket, és jó utat kíván. L. János volt KDNP-s miniszter mellé kerülök. Az utaskísérő azonnal hozza a reggelihez szóló menükártyát. Tapasztalatlanságomat jelzi, hogy a kínálatot úgy értelmezem, háromféle reggeliből kellene választani. Mire meghoznám ezt a fontos döntést, hozzák is az első fogást. Rövid időn belül kiderül, hogy az étlap összes ajánlatát felszolgálják. Szívesen innék a nagy izgalomra egy pohár pezsgőt, végtére is már öt órája úton vagyunk, de az illendőség visszatart. Amikor látom, hogy Antall József valahai osztálytársa, ma a Magyar Máltai Lovagok elnöke ír krémlikőrt kér, én is veszem a bátorságot, és száraz pezsgőt rendelek. A szomszédom láthatóan nagy tapasztalatokkal rendelkezik, és a felszolgált áfonya lekvárból kér egypár kis üveggel, mondván, hogy a felesége ezt használja ikonfestéshez. Gondoltam, már ezért az információért érdemes volt eljönnöm, és hol van még a nap vége! A repülőn tekintélyes személyek ülnek. Az Orbán-és a Meggyesi-kormány egy-két minisztere, Göncz Árpádné, Orbán Viktor felesége, a parlamenti pártok és a sajtó képviselői, a köztársasági elnök kísérete.
 Sárvárról igen hideg időben indultam, téli ruházatban, de Rómában későtavaszi idő fogadott minket. A Ciampino repülőtér VIP- várójában E.G., a vatikáni magyar nagykövet, és K.I., római magyar nagykövet kávéval, teával vártak bennünket. Rövid pihenő után indultunk is a Vatikánvárosba. A Szent Péter tér sok ezer hívővel van tele, kiderült, ezen a napon öt személyt is boldoggá avatnak. Batthány-Strattmann herceg mellett spanyol, svájci, portugál és dél-amerikai apácák és papok részesülnek ebben a nagy elismerésben.

 A „szentélyben”, a hetedik sorban kaptunk helyet. Mellettem KDNP-s és SZDSZ-es parlamenti képviselő ül. Gondolom, utóbbit inkább a hely szelleme, mint a boldoggá avatási szertartás inspirálta az utazásra. A sorban előttünk a burgenlandi politikai elit feszít, ennyivel nagyobb a lobbi-erejük még a Vatikánban is. Csillogó napsütésben kezdődik az istentisztelet. Fejünk felett helikopter köröz, terrorfenyegetést kaptak az előző napokban az olaszok. Közben elindult a római maraton is, résztvevői a XII. Pius téren érintik a hívők utolsó sorait, így kölcsönözve Jiri Menzel-i hangulatot az eseménynek. XII. János-Pál fáradtnak tűnik, de a mise több mint kétórás. A Szent Péter-bazilika ablakaiból a boldoggá avatottak hatalmas portréit lengeti a szél. Nagyon büszke vagyok K. N. Ádám molinójára, természetesen az ő portréját látom a legsikerültebbnek. Jó érzés lehet rokonainak, barátainak mindezt a magyar televízióban, élő adásában látni. A teret szegélyező oszlopsor tetején a magasban fotósok hada. Észreveszem közöttük B. Sándort is a Vas Népétől. Később kaptam tőle egy fotót, amelyen a mi delegációnk is látszik. A nap nagyon erősen süt, amire – március lévén - senki sem számított. A szentmise végére leég a homlokom. A szertartás végén a köztársasági elnököt és szűk kíséretét II. János Pál pápa elé az oltárhoz kísérik. Közöttük van Sz. Kálmán főorvos is.

 A mise végeztével keresztülrohanunk a Szent Péter-bazilikán, és busszal megyünk a Ponte Sisto szállodába ebédelni. Az ebédre a szálloda belső udvarán, narancsfák árnyékában kerül sor. Igazán meghitt a hangulat. Ebéd után kapunk egy kis pihenőt, ebből a célból lefoglaltak egy-két szobát, hogy legyen alkalmunk tisztálkodni is. Pihenésre nincs idő, S. Zsolt KDNP-s képviselő vicceivel leköti a társaságot. Nagyhangú ember, láthatóan hozzászokott az efféle rendezvényekhez. H. Gyula szocialista képviselő, gondolom, az egyensúly kedvéért igyekszik lépést tartani vele, a viccre egy másik viccel válaszol. Magyarországon gyakran hozzák fel példaként a nyugati politikusokat, akik úgymond a parlamenti bírálatban nem kímélik egymást, de az országházzal szembeni kocsmákban már együtt söröznek. Úgy tűnik, Rómának vagy boldog Batthány-Strattmann Lászlónak áldásos hatása van az ellenfelekre.
 A Pápai Magyar Intézetbe gyalog sétálunk a Tevere partján, igazán szép tavaszi időben. Az intézet díszterme zsúfolásig megtelt. Ennyi bíborost és püspököt egy helyen én még nem láttam. Itt vannak a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai, de megjelentek osztrák politikusok is. Maria R.Kallaht egészségügyi minisztert én mutatom be Cs. Juditnak, magyar partnerének, és felajánlom nekik, hogy első hivatalos találkozásukra a vasi megyeházán kerüljön sor. Lehet, hogy a kiváló hangulat tette, de mindketten igent mondtak a szombathelyi találkozóra.

 Az osztrák miniszter asszonyt régebb óta ismerem. Magyar gróf a férje, akiről mostanában a Grippen botránnyal kapcsolatban jelennek meg hírek. Egyszer meghívtak vacsorára a burgenlandi birtokukra. Ott tapasztaltam először, hogy a falra függesztett ülésrend van. Középen ült a házigazda, vele szemben pedig a felesége. A vendégeket aztán fontossági sorrendben a vendéglátók mellől jobbra indulva, két félkörben helyezték el. Megbecsültek, hisz a miniszter asszony mellé ülhettem. Győri kollégám kicsit távolabbra került, látszott az arcán, hogy nem esett jól neki ez az ültetési rend. Lehet, hogy azt is figyelembe vették, ki tud németül. A társaságban volt még Magyarország bécsi nagykövete, és több családtag. Közülük egyik Japán tiszteletbeli főkonzulja, a másik talán a gróf édesapja, aki a Máltai Lovagrend valamelyik nagy vezetője. Közel voltunk a magyar határhoz, nem lepődtem meg, hogy a személyzet magyar. A burgenlandi idegenforgalmat magyar vendégmunkások tartják életben, a politikusok mégis mindent megtesznek, hogy a munkaerő szabad áramlását korlátozzák. Azóta már tudom, nagy lobbista a gróf, vadászkastélyában rendszeresen fordultak meg magyar miniszterek. A szóbeszéd szerint járt nála O.V. és GY. F. is, természetesen nem egy időben.
 A fogadás előtt a Pápai Magyar Intézetben az egri érsek tartott beszédet, pohárköszöntőt pedig a köztársasági elnök mondott. A tartalma rendben volt, a formája azonban nagyon szürkére sikeredett. Egy tapasztalt jogászprofesszortól nem ilyen beszédet vár az ember. A fogadás egyébként kifogástalan volt. Tapasztalatom, hogy Olaszországban vannak a legkiválóbb fogadások, igaz ezúttal a költségeket a Vas megyei megyéspüspök viselte. Megtudtam azt is, hogy az esemény tiszteletére volt egy másik fogadás is később Bécsben, azt pedig a magyar nagykövet adta. Így ünnepelték meg a sógorok Batthyány-Strattmann László boldoggá avatását, amit herceg burgenlandi birtokai okán saját érdemüknek tekintettek. Azóta, hogy Liszt Ferenc Bayreuth-i sírjánál láttam egy burgenlandi címerrel díszített táblát, rajta a felirattal: „Burgenland nagy szülöttjének tisztelettel”, már nem lepődök meg a burgenlandi politikusok tolakodásán.
 Minden jónak vége szakad egyszer, elérkezett a visszaindulás ideje. Késő délután busszal vittek ki minket a reptérre, aztán rövid búcsúzkodás után indultunk vissza Budapestre. A terv szerint 18.40-kor megérkeztünk a ferihegyi repülőtérre. Este tízkor már Sárváron voltam, így nem volt akadálya annak, hogy a hétfő reggeli előadásomat megtartsam a Berzsenyi Főiskolán. Kassák Lajos párizsi utazását megörökítő versének sorai jutottak eszembe, kicsit módosítva az én utamra is érvényesnek vélem: láttam Rómát, de nem láttam semmit. Mikor hétfőn este a barátaim megjegyezték, nem láttak a vasárnapi istentiszteleten, némi büszkeséggel jegyeztem meg, nem is láthattak, mert a pápánál jártam.