Advent 2008, Vizovice, Mariánské Lázné, Bamberg

   Az elmúlt három év adventjének első vasárnapját egy baráti társasággal Németországban töltöttem. Ezúttal a kirándulást a kelet-morvaországi Vizovicével kezdtük. Tamás még a tavasszal bérelt magának egy trezort a Jelinek pálinkafőzdében, és ezzel a Jelinek pálinkabarátok klubjának tagjává vált. November 28-án délután 1 órára hívták meg kísérőjével az új szilvapálinka kóstolására, és disznótoros fogadásra. Az ember hölgyet nem nagyon visz egy pálinkafőzdébe, de hat férfi azonnal vállalkozott Tamás kíséretére. A belépő 500 koronába került személyenként. Nem volt egyszerű szállást találnunk a Vizovicétől 19 kilométerre található Luhacovice - monarchiabeli hangulatot őrző - fürdővárosban. Személyesen ismerem az ottani két legjelentősebb szálloda tulajdonosát, de most ők sem tudtak segíteni. Lehet, hogy csak az egyéjszakás rendelés nem hozta lázba őket. Végül találtunk megfelelő szállodát, szép helyszínen, ablakaink a sétáló utcára néztek. Nagyon szép, napsütéses, száraz hidegben érkeztünk, ami megfelelő klíma a pálinkakóstoláshoz. Időben a Jelineknél voltunk, ahol azonban kiderült, két órával csúszik a program. Petr - a közönségkapcsolatokért felelős munkatárs - személyében végre találtunk egy idegen-nyelvet is beszélő embert! Elnézést kért a félreértésért, és vigasztalásul elénk tett egy üveg borovicskát, hogy könnyebben teljen az idő. Egy kóstoló után inkább elmentünk a városba sétálni, mert tudtuk, később férfias feladat vár ránk. Ismerve a csehek sörimádatát, csak abban bízhattunk, a disznótoros étkek mellé nem csak pálinkát ajánlanak. Vizovice központja neoklasszicista, neobarokk polgári hangulatot sugároz, csak egy szocreál kultúrház rondít a városképbe brutálisan. Ez azonban nem egyedi eset a cseh és a szlovák városokban.

 
   A programkezdésre visszaérünk a pálinkafőzdébe, ahol talán nyolcvan-száz ember várakozik. A főzde udvarába sátrat állítottak. Hideg van, de látjuk, rendelkezésre áll egypár nagyteljesítményű gázfűtő, no meg a szlivovic. Nyolcféle pálinkát kínálnak, óvatosnak kell lennünk. Örömmel látjuk, hogy több helyen katonás rendben Pilsner Urquell sorakozik. Megmenekültünk! Az ételkínálat lenyűgöző. Megszokhattuk már, hogy Svejk és Hrabal utódai is jókat szeretnek enni, de a kínálat túlmegy az előzetes várakozásainkon. Társaságunk tagjai még a konzervatív magyar konyha rajongói, tányérjuk hamar megtelik véres- és májashurkával, sültkolbásszal, párolt káposztával. Mellénk telepedig egy középkorú, filmrendező kinézetű ember fiatal szlovák barátjával. A művész népszerű lehet errefelé, külön köszöntik, és felkérik, hogy asztaltársaságával együtt vegyen részt az új whisky minősítésében. A Jelinek főzde megvett az elmúlt években egy skót whisky lepárlót, és az ital egy részét Vizovicében készítik. Megköszönjük a szíves invitálást, és inkább pálinka után nézünk. A főzdének a leghíresebb terméke a szlivovic, abból is a kóser 10 éves. A szilvát az érés idejének megfelelően szállítják először Spanyolországból, Horvátországból, a Mediterraneum vidékéről, később Magyarországból, Szlovákiából. Az EU SAPARD előcsatlakozási alapjából korszerűsítették az üzemet, berendeztek egy múzeumot, létrehoztak egy látványfőzdét és egy boltot, ahol az összes terméket meg lehet vásárolni.
  A mostani fogadás alatt három helyen kínálták a pálinkát. Ezúttal – már csak a novembervégi hideg és a disznótoros lakoma okán – a fenyőpálinkánál maradtunk, némi körtével kiegészítve. Este a szállásunkra érve megállapítottuk, egyedülálló élménnyel lettünk gazdagabbak, és másnap reggel örömmel tapasztaltuk, hogy másnaposságnak egyikünknél sincs semmi jele.
  Kora délelőtt búcsút mondtunk a kelet-morva Luhacovicének, és elindultunk a Csehország nyugati határánál fekvő Mariánské Lázné felé. Császári fürdővárosból császári fürdővárosba. Az előbbi kevésbé, az utóbbi nálunk is jobban ismert. Brüno környékén havas eső esett, lehangoló volt az időjárás. A német előrejelzésben bíztunk, ami szerint úticélunk környékén felhős-napsütéses száraz hidegre számíthatunk a hét végén. Prága körül megállt az eső, néha kisütött a nap, jobb kedvre derültünk. Nemsokára elértük Plzent, és letértünk az autópályáról. Szidjuk a magyar autópályákat, de lepattantságban a Brüno-Prága közöttinek mifelénk nincs versenytársa. Ráadásul fizetni is kell érte. Felhívást a matricavásárlásra nem láttunk, szerencsére azonban feltűnt az autópályán elhelyezett videokamerák sora. Ezúttal Plzenben sem álltunk meg, egyébként is a szép főterén és a sörmúzeumán kívül nincs sok látnivalója. Koradélután érkeztünk Marienbadba, így még alkalmunk volt világosban sétálni egyet. Hosszú sétálóutcájának neobarokk és szecessziós házai a monarchia hangulatát őrzik. Külön öröm, hogy fürdőit, szállodáit nem vásárolták fel az orosz újgazdagok, mint tették azt a közelben lévő Karlovy Varyval. Karlovy Vary talán szebb környezetben, a Tepla folyó két partján épült ki, de az orosz nyomulás – ma már a boltokban mindent kiírnak oroszul is – lehangoló. Sétánkat a 120 méter hosszú, öntöttvasból épült Kollonade-ban fejezzük be, ahol mindig akadnak érdeklődők, akik a gyógyvizet kortyolgatják. Megkeressük még a katolikus templomot, hogy megnézzük, hova jövünk vasárnap délelőtt misére. A templom ajtaja előtt egy közlekedési tábla, rajta: turistáknak tilos a bemenet. Egy sánta, idős úr érkezik, kérdezem, mit is jelent valójában ez a tábla? Azt a választ kapom, tiltja, hogy a misét ne zavarják meg a turisták. Mondja, tíz perc múlva kezdődik az istentisztelet, ha van kedvünk, vegyünk részt rajta. Rövid tanakodás után elfogadjuk az invitálást, hisz ezzel vasárnap nyerhetünk két órát, és korábban érkezünk a bambergi karácsonyi vásári forgatagba. Az istentiszteleten aztán kiderül, a templom plébánosa invitált minket. A résztvevők száma elkeserítően kevés, talán, ha harmincan lehetnek a hideg novembervégi szertartáson. Az előttünk lévő padsorból egy idős néni néz ránk időnként, szúrós szemekkel. A templom egy románkori bazilikát idéz. Feltűnik a Jasna Gora-i Madonna másolata. A mise végeztével a plébános büszkén mutatja nekünk a festményt, és azt mondja, hogy Czestochowa-ból kapták, aztán letérdel eléje imádkozni.

Marienbad, Kollonade

  Vacsorára a Hodovar Planá-i barlangsörözőbe foglaltunk asztalt. A lehangoló novemberi hideg ellenére lehetnek vagy kétszázan – főként németek  a sörözőben. A sört helyben főzik. A többség világosat iszik, én – mint itt mindig – barnát. Az ételrendelésnél már nincs széthúzás (magyar átok!), mindenki csülköt eszik. Megállapítjuk, bajor rajongásunk ellenére, itt készítik a legjobb csülköt az óperenciás tengeren (ober Enns-en) innen és túl. Kifelé a vendéglőből veszünk még néhány karton sört, aminek másnap jelentősége lesz.

   Lenyűgöző a vasárnapi reggeli a Danubius egyik szállodájában. Ha erre járunk, mindig itt szállunk meg, így egy kicsit büszkének érezhetjük magunkat, hogy magyar (!?) szállodalánc vetette meg a lábát ezen a szép fürdőhelyen. A reggelinél leginkább a sütemény fogy, egy-két idősebb hölgy tányérszám hordja az asztalához a finomságokat, nem győzik pótolni. Húsz éve még szégyelltem, ha társaságomban valaki nem tudott tartózkodni a „svédasztalos” reggelinél. Azóta tapasztalhattam, a mohóságban már valóban egységes Európa. Kicsit lehangolt, hogy egy-két asztalnál hangos orosz beszédet halottam, gondolom telik nekik az utazásra a folyamatos gázáremelésekből. A cseh portásokkal némi szóváltásba keveredtünk, hisz kétszer próbálták kifizetetni velünk az idegenforgalmi adót. Látva felháborodásunkat, végül utunkra engedtek bennünk. 160 kilométert kellet legyűrnünk ahhoz, hogy belevethessük magunkat a bambergi Weihnachtsmarktba. Az út alatt éppen belemerültem Herényi István Bulcsú horkáról írt könyvébe, amikor szóltak a többiek, hogy egy személykocsiból azt jelzik, álljunk meg ellenőrzésre. Amerikai akciófilmre emlékeztet a jelenet, mintha Kojak nyomozó tette volna ki lepattant kocsija tetejére a kékfényű villogóját. Itt most a hasonló állapotú járgány (Mein Gott! - egyáltalán Bajorországban vagyunk?) hátsó ablakában jelenik meg egy villogó fény, hogy „kövessenek!”. A felszólítás nagyobb izgalmat okoz, mint Bulcsú Lech mezei veresége, de jogkövető európaiként (tehetnénk mást?) letérünk az autópályáról. A kopott öltözetű, civil ruhás rendőrök furcsán viselkednek, mintha fel sem készültek volna egy esetleges támadásra vagy szökésre. Egyikük igazolja magát, és bajor tájszólással azt kérdezi, hova megyünk, és milyen célból? Kértem, próbálja kérését lefordítani hochdeutschra, mert mifelénk azt tanítják. Ha belegondolok, persze, hét férfi egy magyar mikrobuszban a cseh-német határon nem lehet mindennapi látvány. Elmondtam neki, hogy meg szeretnénk nézni a bambergi katedrálisban a „Bambergi lovas” szobrát, ami Szent Istvánt ábrázolja. Sétálunk utána egyet az óvárosban, és megiszunk pár korsó füstölt sört a Schlenkerla serfőzdében. Furcsán tekintett rám Derick felügyelő ifjú kollégája, míg társa benézett a mikrobuszba. Nyugtázta, hogy sörön kívül más szokatlan holmi nincs az autóban, és útnak engedtek bennünket. Ettől a kis kalandtól eltekintve szép utunk volt a hóval borított fenyveserdőkben. Megérkezésünkkor szikrázó napsütés és száraz hideg fogadott minket. Történelmi atmoszférát sugárzó szállodánk az óváros közepén volt, amit csak egyirányú utcák sokaságán át lehetett megközelíteni. A személyzet a megszokott bajor kedvességgel fogadott minket. A legfontosabb információkat megtudakolva elindultunk a katedrális felé.
   Az első székesegyházat II. Henrik építtette, és 1012. május 6-án szentelték fel, Henrik 39. születésnapján. 1081. húsvét szombatján azonban porrá égett. I. Ottó püspök építtette újra 1102-1139 közötti püspöksége alatt. Erre a katedrálisra is hasonló sors várt, hisz 1185-ben leégett. A ma is látható katedrálist 1237-ben szentelték fel. A székesegyház belseje a 17. században barokk arculatot kapott, ám a bútorzatot 1828-1837 között eltávolították, és neo-román stílusúra formálták, ami jórészt ma is látható. A legutolsó restauráció során, a múlt század hetvenes éveinek az elején a főoltárt a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseinek megfelelően keleti irányból nyugat felé fordították. A székesegyház legismertebb műalkotása a „Bambergi lovas”, ami nekünk magyaroknak különösen fontos. A szobrot 1235 körül készítette egy – ma már ismeretlen - alkotó. Bizonytalan, hogy kit ábrázol. A feltételezések egy része szerint a mi Szent István királyunkat, aki az építtető II. Henrik sógora volt. Mások szerint III. Konrád vagy Nagy Konstantin az ábrázolt személy. Mi maradjunk az első változatnál, hisz ez a szobor lehet István király legkorábbi, napjainkban is látható ábrázolása. A lovas fegyvertelen, és nemesi öltözetet visel. A fejét magasra tartva lovagol a szentély birodalma felé, és tekintetével mintha a főoltárt keresné.

 
   A főtemplomból kiérve, az adventi vasárnap lenyugvó napsugarainál érzékelhető volt a meghatottság, ami az előző órában ért mindannyiunkat. A karácsonyi forgatagot meglátva – a városba látogatók legnagyobb része német volt, a külföldieknek kiesik ez a város a kedvelt útvonalaiból – valaki felsóhajtott közülünk, ezért a nagyszerű élményért igazán megérdemelnénk már egy finom apátsági sört. Mifelénk nem nagyon ismert, de tény, hogy Bambergben tíz serfőzde működik még napjainkban is. Abból az okból, hogy a határon érdeklődő rendőröknek a Schlenkerla serfőzdét említettük, meg hát itt főzik a csak Bambergben „őshonos” füstölt sört, ennél a sörözőnél kötöttünk ki. Barátaim arcát látva, nem voltak elragadtatva a kocsonyalére emlékeztető nedűtől, de amikor áttértünk a szűretlen füstölt sörre, felragyogott az arcuk. A sörözőt elhagyva a karácsonyi vásárban forralt borral édesítettük meg a szánk ízét.
   A hétfői nap a hazautazásé. Mint az előző alkalmakkor, most is eleredt az eső. Egy mikrobuszban és a német autópályákon nem nagy probléma ez, 130 km/órás sebességgel utazunk. Regensburgnál aztán elállt az eső, és kisütött a nap. A jó idő megmaradt Ausztriában is. Nem állunk meg, szeretnénk a 680 kilométert mihamarabb magunk mögött tudni, meg hát igyekszünk, hogy egy késői ebédet már Bécs alatt, Mayerlingben fogyaszthassunk el. Megkedveltünk egy vendéglőt, ahol hosszabb nyugati útjainkról hazafelé az elmúlt években mindig megálltunk. A vendéglőben minden a tragikus sorsú Rudolf trónörököst és szerelmét, Vetsera Máriát idézi. A felszolgálók tudnak egy-két mondatot magyarul, nekem ausztriai horvátoknak, „krobótoknak” tűnnek. Ismerősként üdvözölnek, és megkérdezik, már megint Münchenben jártunk? A sok csülök után a társaság fele – mi mást is? – Wienerschnitzelt rendel, a másik fele – a Bécsi erdőben vagyunk – szarvas sültet áfonyával. A sör már csak halvány mása a bajornak, de a sógorok nagyon büszkék erre is. Túlzottan szénsavas, másnaposságra gyógysörként fogyasztható. Indulás előtt még a vendéglős megkérdezi, hogy fáradtak vagyunk-e? Egy pillanatra nem értem a kérdést, aztán eszembe jut, hogy az ebéd végén házi pálinkával szoktunk búcsút venni ettől a történelmi vendéglőtől, és most bizonyára ennek az aktusnak az elmaradását hiányolta.
 
   

München, Oktoberfest 2008.

   Lassan szokásunkká válik, hogy a sörfesztivál nyitójára egy baráti társasággal Münchenbe utazunk. Így volt ez az elmúlt két évben, és így történt ez most is. A világ legnagyobb népünnepélyének beharangozott rendezvény kezdő napjára azért érdemes elmenni, mert az ember végignézheti a felvonulást is. A Festzugon az összes sörgyár részt vesz, így a szemlélődő ízelítőt kaphat abból a kínálatból, ami a fesztivál helyszínén vár rá. Két éve találtunk magunknak egy hangulatos sörözőt, ahonnét jól látható a menet. Kissé mosolyogva nézzük a japán és amerikai turistákat, akik súlyos pénzért a tribünökön ülnek. Az első hintókban a főpolgármester és a bajor miniszterelnök. Utóbbinak úgy tűnik, a fesztivál sem hozott szerencsét, hisz két hét múlva megbukott. Érdekes volt látni a kocsit kísérő biztonsági embereket, álcázva bajor népviseletben. Az egyik szekéren feltűnt Fritz Wepper, alias Harry, Derick felügyelő szárnysegédje is, láthatóan nem az első Mass sört szorongatta. Elvonult előttünk az Augustiener, a Hacker-Pschorr, a Löwen Brau, a Hofbrau, a Spaten, a Franziskaner, a Paulaner sörgyárak virággal díszített, négy sörös ló által húzott kocsija, és a többi sátor személyzete. A kocsik között rezesbandák, ilyen-olyan jagerek vonultak. A pénzügyi válságnak nyoma sincs. A nagytestű sörös lovakat vélhetően azért tartják, hogy évente ezen a rendezvényen felvonuljanak. A felvonulás profizmusára jellemző, hogy a sort a takarító autó zárja. Negyedórával a rendezvény után, már tiszta a terep, és csak az oszladozó tömeg látványából lehet arra következtetni, történt itt valami.
   Jegyünk 18 órától érvényes a Heinz Wurst und Hühnerbraterei sátrába, ahol két évvel ezelőtt már voltunk. Tapasztalat, csak valahogy nem akarunk tanulni belőle, a nagyobb, 5000-7000 fős sátrakba már év elején le kell foglalni a helyet, pontosabban meg kell vásárolni a kötelező fogyasztást. Nekünk ez most 25 Euróba került, amiért nagyjából egy húsételt (1 Schweinehaxe, fél csirke stb.) és egy Mass sört (7.90 Euró, mint tavaly) lehet kapni.
   Volt még 5 óránk a sörözésig, ezért elmentünk megnézni a nyáron nyílott „BMW – Weltet” és a BMW Múzeumot. Jóllehet gépipari technikumban végeztem, és három évig dolgoztam esztergályosként, én mégis inkább a képzőművészeti kiállításokat járom. A társaság zöme műszaki ember, így meghajoltam a többség akarata előtt. BMW-ket láttam már Münchenben 1986-ban a Deutsches Múzeumban, és már akkor is meglepett, hogy gyerekek játszottak egy robottal, ami gombnyomásra szétszedett- és összeszerelt nekik egy autót. Na de a mostani!
   Maga a komplexum az Olympiapark és a BMW gyár között helyezkedik el. Az épület szépen belesimul a környezetébe. Hátteréül a ’72-es olimpia stadionjának részletei láthatók. A BMW hetvenes években épült, hengerfejre emlékeztető magas irodaépülete már eddig is München jelképévé és tájékozódási pontjává vált. A harminc évvel későbbi épületek szépen illeszkednek a korábbiakhoz, de egyben a XXI század építészetét előlegezik meg. A BMW Világba belépve a látogató azonnal valami tudományos-fantasztikus film környezetében érzi magát. Ezen a helyen állították ki az összes új modellt, amelyek a helyszínről vásárlás után el is szállíthatók. Megtekinthetők a legújabb technikai fejlesztések, és multimédiás bemutatókon szemléltetik az újításokat. A gyerekeket különtermekben és speciális foglalkozásokon vezetik be az autófejlesztés rejtelmeibe.

   A múzeum az 1973-ban átadott elődjének jelentős átalakítása után nyílott meg 2008. június 21-én. A kiállításon a BMW kilenc évtizedes történetének az összes, több mint 120 eredeti autója és az összes motorkerékpár látható. Láthatóak a James Bond filmekből ismert autók is. Külön rész jut a formatervezésnek, ahol a legképtelenebb ötletek is megszemlélhetők. Mindjárt az első teremben a földre szórt krómszínű gömbökből egy gombnyomásra (mi másra is?) láthatatlan szálak perceken belül kirakják térben a legújabb modell körvonalait. A látogatás végén a társaság elragadtatva beszélt a látottakról, és megállapította, ilyenkor döbbenünk rá igazán a német és a magyar gazdaság közötti fájó különbségre. Kesergésre szerencsére már nem volt idő, hiszen indulnunk kellett a sörfesztiválra, hisz ha valaki 15 percet késik, már eladják újra a helyét. A 175. éve megrendezett Oktoberfest tényleg Európa legnagyobb vurstlija. Minden nagy müncheni sörgyárnak (szeretném írni, hogy serfőzde, de ezek már tényleg gyárak) van egy-egy 5-7000 férőhelyes sátra, közöttük pedig áramlik a tömeg. A sörsátrakon kívül külön sátra van a kávézóknak, a pezsgőzőknek, és a (micsoda sértés!) borozóknak. Már itthon olvasom, hogy az idén a hideg miatt a forralt bor volt a nyerő. A sátrakon kívül enni ugyan lehet, de sörözni nem. Érdekes megfigyelni az arcokat. Népviseletbe öltözött fiatal és idős bajor hölgyek és urak, közülük soknak a szemében tükröződik már a folyékony kenyér áldásos hatása. Különös figurákkal lehet találkozni, és sok részeg olasz fiatallal. Ők a leghangosabbak. A legfurább látványt mégis egy bajor népviseletbe (rövid bőrnadrág, hímzett fehér ing és térdzokni) öltözött fekete férfi nyújtja, kicsit Woody Allen Hitlerré változó zsidójára emlékeztet. Mit meg nem tesz az ember a beilleszkedésért!

   Jó félórával előbb érkezünk a sátrunkhoz, van idő megnézni a biztonsági ember munkáját. Udvarias és határozott férfi, észre sem veszi, hogy mikor beszél olaszul, angolul vagy németül. A hangoskodókat egy határozott gesztussal lecsillapítja, de a célja mégis az, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Mellettünk egy fiatal pár civakodik, a lány az ajándékba kapott mézeskalács szívet földhöz vágja, rátapos, majd elviharzik. Nem telik egy percbe, és egy kapatos fiú felveszi a tört szívet, és magával viszi. Keresi a nőt, akit megajándékozhatna vele.

   Végre bejutunk a sátorba, és meglepődve vesszük észre, hogy ugyanaz a horvát pincérnő szolgál ki bennünket, mint két éve. Meglepetésünk csak fokozódik, amikor kiderül, hogy pontosan emlékezik, melyik asztalnál ültünk az előző alkalommal. Elnézem, hogyan dolgozik. Nem látszik hajszoltnak, de folyamatosan hordja a literes söröskorsókat. Nekünk egyszerre hetet, ami igen súlyos teher lehet. Az egy szál billentyűs jó hangulatot teremt. Kinézetre a ’70-es évek bajor szexfilm-hőseire emlékeztet. Játszik mindenféle slágert a nemzetközi közönségnek. Feltűnik, hogy 8-10 percenként felemeli a korsóját és zum Wohl kiáltással szólít fel mindenkit, hogy igyon. Ő maga ezt nem igen teszi, nem is bírná a feszített tempót. Az első Mass után a vendégek fele a padokon állva táncol. Pénzügyi katasztrófa-érzésnek, világvége hangulatnak szemernyi hely sem jut. A vendéglátás olajozottan működik, a gyenge láncszem a WC. A nagyobb sátrakban mindegyikében van egy-egy hatalmas budi, nekünk azonban ki kell menni az utcára, ahol mindig nagyon sokan állnak. Várakozás közben szemlélni lehet a különböző technikákat, ki, milyen módon próbálja visszatartani a visszatarthatatlant. A nők vannak nehezebb helyzetben. Változatos csípőrázásuk beférne bármelyik „Szombatesti láz”-ba. Nem csoda, hogy néhányan közülük végső elkeseredésükben a férfi WC-ben landolnak.

   Csoportunk szokásává vált, hogy a vasárnap délelőttöt istentisztelettel kezdjük. Az elmúlt müncheni kirándulásaink kapcsán megfordultunk már a Frauen Domban, amelyiknek az altemplomában III. Lajos, a sárvári várban elhunyt bajor király nyugszik. Megfordultunk a München környéki Andex kolostorban, Altöttingben, Weihenstephanban. Most a München-Neuhausen városrészi Jézus Szíve templom mellett döntöttünk. Még a tavasszal olvastam egy érdekes cikket a Die Zeitben arról, hogy, míg a moszlimok Németországban egyre hivalkodóbb mecseteket építenek, és példaként a kölnit és a berlinit említik, addig a keresztények identitásválsága a templomépítésen is meglátszik. Példaként a 2000-ben felszentelt müncheni Jézus Szíve templomot hozták. Akkor határoztam el, ha lehetőségem lesz rá fogom nézni. Furcsa ízlésbeli változást vettem észre egyébként is magamon, korábban nagyon idegenkedtem a funkcionalista, üveg-acél úgynevezett „posztmodern” épületektől, újabban azonban találtam már Londonban, Hamburgban, Frankfurtban szépeket is közöttük. Különösen azok tetszenek, amelyek valamilyen történeti környezetbe illeszkednek, mint például a Tower és környéke. Látható Hamburgban egy-két beton bunker, amit a második világháború vége felé építettek, az idő hiányában már nem a föld alá, hanem a föld fölé, égbe törően. (Nem gondoltam volna, hogy kevesebb időt igényel felfelé építkezni mint a föld alá). Az egyik bunkert, egy szörnyű betontömböt, az elmúlt években üveg-acél építménnyel vettek körül, és a belsejében stúdiókat alakítottak ki. Kívülről a kor hangulatát hordozó posztmodern épület, a belseje a hitleri időket idézi, egyébként a XXI. század technikáját rejtő rádióstúdió-rendszer.

   A müncheni Jézus Szíve templom tervezőit meghívásos pályázaton választották ki. Olyan építészeket hívtak Kölnből, Berlinből, Bécsből, Svájcból, Bajorországból, akiknek már voltak hasonló tervezési tapasztalataik. A pályázatot végül egy müncheni tervezőiroda nyerte. A tervezési feladat nagyon összetett volt. A liturgiai és a formai összetevők mellett gazdasági és ökológiai feladatokat is meg kellett oldani, és figyelembe kellett venni az adott városi környezetet is. A nyertes pályázók olyan templomot terveztek, amelyiknek még semmiféle előzménye nem volt a szakrális építészet történetében. Olyan épületet álmodtak meg, amelyik továbbmutat a liturgiai funkcióknál, és a kifelé való nyitottságot hangsúlyozza, de egyben egy védelmező menedékhelyül szolgál. A templom korunk megszokott templomi építészeti jellemvonásainak tagadását jelenti. Maga az épület egy 48x21x16 méteres egyenes hasáb. Pontosabban két hasábot is tartalmaz, a külső üvegből épült, és egyszerűen akadályt képez a természeti elemeknek. A belső hasáb fából készült, ez istentisztelet helye. A két hasáb közötti tér képezi kétoldalt a mellékhajókat. Ilyen puritán katolikus templommal még nem találkoztam. Elgondolom, vajon a mai Magyarországon megépülhetne-e? A „mellékhajókban” Jézus szenvedéstörténete fekete-fehér képeken a jeruzsálemi Via Dolorosa-ról. Az egész templom egyetlen színes festményén a Szent Szűz látható. A festmény készítése az 1500-as évek elejére tehető, Jan Polack műhelyében készült. Az orgonát az a marburgi Gerald Woehl építette, aki 2000-ben fejezte be a lipcsei Szent Tamás templom orgonáját. (Tudjuk, ott volt Bach kántor). A hárommanuálos orgonának több mint 4000 sípja van.

   A természetes fénynek térmeghatározó szerepe van, a hívőt vezeti a templom belseje felé. Az amerikai fénytervező ezzel a művével 2001-ben a Német Építészeti Múzeum díját nyerte el. A napszakoknak megfelelően hullámzó fény meghatározza a templom belső képét, és utal a teljes ikonográfiai programra annak teológiai üzenetével együtt. A kivilágított templom este is lenyűgöző látványt mutat. A kékes árnyalatú üveghasáb teljesen átlátszik, így a barnás belső hasáb különös hangsúlyt kap. A főbejárat ajtaja 14 méter magas, szinte az egész homlokzatot ki lehet nyitni, igaz évente egyszer-kétszer, csak a legnagyobb ünnepeken tárják ki egészen. Más alkalmakkor csak egy kisebb, alig látható ajtót használnak. Az üvegfalakon János Evangéliuma olvasható különös ikonográfiával. Tervezője az Angliában élő bolgár származású Alexander Beleschenko, aki az ókori mezopotámiai ékírásra emlékeztető ikonográfiát alkotott. A szöveg-folyam szögekből építkezik.

   Az egyedülálló, szokatlan templomhoz szokatlan pap illik. Meg is kaptuk egy fekete doktorandusz személyében. Úgy tűnt, az egyházközösség szeretettel fogadta. Az istentisztelet után egy környékbeli Augustiner sörözőben beszéltük meg a látottakat.

   A hétfői hazautazás tervezett programjai már nem valósultak meg maradéktalanul. Eldöntöttük, hogy most megállunk végre Passauban és megnézzük a dómban a világ legnagyobb orgonáját, és felkeressük azt a kolostort, ahol Gizella királynénk nyugszik. A dómban egy koncert miatt találtunk zárt ajtókat, a kolostorba pedig csak előzetes bejelentés alapján lehet látogatást tenni. Nem volt mit tenni, elindultunk hazafelé az őszi esőben, és számolgattuk az órákat, mikor érkezünk meg kedvenc vendéglőnkbe a Bécs alatti Mayerlingbe, hogy a sok csülök után végre egy igazi Wienerschnitzelt is ehessünk.

Három tenor

   David Murray miatt Bécsbe utaztam barátaimmal úgy tíz évvel ezelőtt. Akkor egy fesztivál szereplőjeként az oktettjével szerepelt volna, de végül nem érkezett meg. A dühtől alig láttunk, de azért vigasztalásul ott volt még Ornette Coleman Prime Time együttese, és megnyugtattuk magunkat, már csak ezért is érdemes volt eljönnünk. David Murray 2001-ben járt először a Mediawave-en, akkor valahogy nem tudtam meghallgatni. Most, áprilisban azonban minden akadály elhárult, hogy Győrbe utazzunk, és meghallgassuk napjaink egyik leghíresebb szaxofonosát. A koncertet a felújított zsinagógában rendezték, így arra is alkalmunk nyílt, hogy megtekintsük magát az épületet, és megtekintsük a benne kiállított Vasilescu-gyűjteményt. Nehezen teszem túl magam azon, hogy a múlt század második felének egyik legjelentősebb gyűjteménye nem a Szombathelyi Képtárba került, hanem Győrbe. Még 1981-ben rendeztem egy Ország Lili-kiállítást Vasilescu János anyagából a sárvári Nádasdy várban, és bizony akkor egy szűk körön kívül nem nagyon tudták, hogy ki ez az ember. Nem ismerték Győrben sem. Amikor pár évvel ezelőtt aztán Vasilescu János felhívást tett közzé, hogy várja a jelentkezőket, mi is bejelentkeztünk a Szombathelyi Képtárral. Magam kétszer is jártam Vasilescunál, elvittem hozzá Szombathely polgármesterét, és úgy éreztem, sikerül megszerezni az anyagot. Győrbe került, és ez rosszul esett. A döntést talán az befolyásolhatta, hogy Vasilescu úgy gondolta, Ország Lili zsidó sírfeliratokat idéző festményei jobb helyen lesznek egy zsinagógában. A felújítás valóban szépre sikerült. Közben Vasilescu meghalt, én pedig azt olvasom, hogy Győr egy új kiállítótermet épít, és ott kívánja elhelyezni ezt a gyűjteményt is. Jó lelki felkészülést nyújtott a koncertre a gyűjtemény megtekintése. Igaz, az anyagot ismertem, de máshogy érvényesül itt, mint Vasilescu budai, Attila utcai lakásában. Lassan a terem is megtelik, és elkezdődik a koncert. David Murray nem okoz meglepetést. Arra számítottam, hogy dallamos, blues, goszpel alapú zenét játszik majd, amiből aztán néha eljut a szabad improvizációra épülő free jazzig. Számításom beigazolódott. Helyenként úgy éreztem, nem is a hangszerén játszik, hanem meditál. Ahogyan azt Coltrane elgondolta. És valóban, ha meggondolom, ő talán John Coltrane szellemiségének egyik leghűségesebb őrzője napjainkban. A Black Saint Quartet 20 éve koncertező zenekar, amelynek névadója a hasonló nevű lemezkiadó volt. Ez a vállalkozás a free –és az avantgarde meghatározó kiadója volt a ’70-es évektől. A quartet egyedüli új tagja Győrben Lafayette Gilchrist zongorista – fogunk még hallani róla a jövőben -, a többiek stabilak az elmúlt évtizedekben. Adrew Cyrille dobos Cecil Taylorral játszott a ’60-as évek elején, és hangszerének meghatározó alakja volt a free jazz hőskorában. Jaribu Shahid bőgős mindig megtalálható a chicagói avantgarde zenészek körül, én legutóbb Roscoe Mitchell-lel hallottam egy kis burgenlandi faluban, Nickelsdorfban. Felűnö újabban, hogy az amerikai fekete zenészek az ötvenes évek hangulatát idéző öltönyben, nyakkendőt viselve játszanak, és nem volt ez másként a mostani győri koncerten sem. Napjaink fekete hip-hop kultúráját egyedül Jaribu Shahid térdhajlatig lenyúló raszta-frizurája, és utcai banditákat idéző kendője jelentette, ami némi diszkrepanciát okozott sötétszürke öltönyével. David Murray állandó hangszere a tenorszaxofon mellett a basszusklarinét, ami ezúttal sem maradt ki a repertoárból. A nagy ovációval fogadott koncert végén azért Murray felkérte a magyar hallgatóságot, hogy szavazatával támogassa Barack Obamát.

   Osztrák barátom, Udo küldött a napokban egy DVD-t. A felvétel a fenti koncertet követő éjszakán készült. A jam sessionön Murray bluesos alapú zenére improvizál, és ebben a tevékenységében követi őt Lafayette Gilchrist zongorista, Leo Lyons, a Ten Years After basszusgitárosa, és dobon Udo fia, Emil. Legmeglepőbb, a ’60-as, ’70-es évek világhírű rockzenészének, Leo Lyons-nak a meghatódottsága, hogy David Murray-vel játszhat. Az elmúlt időben találkoztam néhány, a progresszív rock világhírű angol képviselőjével, például Hugh Hopperrel, John Marshall-lal (Soft Machine), Keith Tippettel, akik ma már idősödő, udvarias angol urak, nehéz bennük felfedezni a valahai lázadó rockert. Leo Lyons is ezt a benyomást erősíti bennem.
   Fred Anderson chicagói tenorszaxofonos bemutatkozására május negyedikén került sor Sárváron. A Neighbours együttes barátjaként érkezett a koncertre. A Neighbours világszínvonalú osztrák trió, amelyik a szabad improvizációra építi zenei világát, és fennállásának négy évtizede során a stílus számos kiemelkedő zenészével koncertezett. Fred Anderson is évtizedek óta partnerük. Mostani érkezésére azért került sor, mert a zongorista Dieter Glawischnig ebben az évben ünnepelte hetvenedik születésnapját. Dieter a gráci zeneakadémiáról került át a hamburgira, ahol megalapította a jazz szakot, aminek aztán 30 évig, nyugdíjba vonulásáig a vezetője volt, csakúgy, mint a Norddeutsche Rundfunk Big Band-jének. Utóbbi minőségében számos világhírű zenésszel koncertezett, és készített lemezfelvételeket. Úgy tudom, Chet Baker is velük készítette utolsó felvételét. A Neighbours trió még élő másik alapítótagja Ewald Oberleitner, az elmúlt évben volt 70, a gráci akadémia emeritus professzora. A sárvári kvintet további szereplői: John Marshall dob (Soft Machine), és Dieter fia, Hans Glawischnig bőgős, aki New York-ban él, a latin jazz művelőinek köreiben szerzett magának elismertséget. Legutóbb Chick Coreával turnézott.
   A sárvári koncert egyik meghatározó eleme volt a két bőgő, különösen annak a fényében, hogy a zene szabad improvizációra épült. Figyeltem a 79 éves Fred Andersont, aki egyébként rákkal küszködik. A zongorának támaszkodva játszott, nem ülve, mint legutóbb Bécsben a fiatalabb, kissé nagyképű honfitársa, Don Byron. Fred Anderson egyike volt az első chicagói avant-garde zenészeknek már az ötvenes években, és aktív tagja a kreatív zenészek fejlődésének előmozdítását céljául tűző egyesületnek, az AACM-nek. “Hosszú, durva, forma nélküli dallamvonalai brutális erőt sugároznak, és kompozíciói, mint pl. a ‘Saxoon’ és a ‘Little Fox Run’ körbefogják improvizációinak rekedtes blues-sikoltásait” –írja róla John Litweiler: A szabadság elve című könyvében. Sárvári játéka érthető módon valamivel visszafogottabb volt, de nem volt híján az energiának. A közönség visszafojtott lélegzettel hallgatta a kompozíciókat, amelyeknek alapötletét elsősorban Dieter szállította, de a koncert végeztével robbanásszerű, felszabadult ujjongásba kezdett. Megállapítottam, napjaink világzenés, fúziós, hip-hopos világában talán ők az utolsó mohikánjai annak a jazznek, melynek irányát Charlei Parker és John Coltrane jelölte ki. A koncert utáni vacsorán, ahol egyébként Fred a 25 fok ellenére nagykabátban ült, és a másnapi reggelinél beszélgetve, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy napjaink média- kreált “művészeivel” ellentétben földön járó, szerény emberek Európa naposabbik felének, jazztörténelmet író művészei.

 
   Már a tavaly szeptemberi frankfurti tartózkodásomkor meg akartam hallgatni egy koncertet a Jazzkellerben. Megnéztem a programot, és a nekem alkalmas időben éppen Tony Lakatos játszott. Ennyire távol a hazától nem szívesen hallgatnék magyar zenészt, gondoltam, különben is egyszer már Varsóban megjártam. 1976-ban a Jazz Jamboreen Magyarországot a Bergendy együttes képviselte, aki akkor már Demjén Rózsi pop dalaival volt népszerű Magyarországon. Nem tudom, kinek az őrült ötlete volt az egész, Rózsin is látszott, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, én meg szégyenkeztem, hogy az igényes lengyel közönség előtt valamiféle fúziós zenével próbálkozik az akkor már a hazai popzenei listákat vezető együttes.
   Az elmúlt télen elolvastam a "Beszélgetések Albert Mangelsdorffal" cimű könyvet, ami még jobban felkeltette a kíváncsiságomat a frankfurti Jazzkeller iránt. Ebből a könyvből vált számomra világossá, hogy az 1952 óta folyamatosan működő intézmény a legjelentősebb hely Németországban, ahol naponta élő zene hallható. Albert Mangelsdorftól megtudhattam azt is, hogy az 50-es években késő este megjelentek itt az amerikai katonáknak játszó fekete zenészek is, így a jam sessionök kiváló alkalmat szolgáltattak arra, hogy az amerikai és a német jazz-zenészek összecsiszolódjanak. A zenészek akkoriban fellépti díj nélkül játszottak, sörért, whiskey-ért. Albert, a később világhírűvé váló pozanos híres quintetjét is ebben a pincében alapította, és frankfurtiként rendszeres fellépőnek számított. Mostani kint tartózkodásom alkalmából első dolgom volt, hogy tájékozódjam a Jazzkeller programjairól. Egyhetes májusi ottlétem alatt olyan együttes nem akadt, aki igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, de fellépett megint Tony Lakatos a quintetjével. Most már nem volt más választásom, elmentem a koncertjére. Vonakodásomba az is belejátszott, hogy akárhányszor is olvasok róla a magyar sajtóban, állandó jelzőként mindig odabiggyesztik a nevéhez, hogy a világhírű Tony. Olvasva egy tucatnyi szakkönyvet a jazz történetéről, állíthatom, hogy két zenészt szoktak emlegetni külföldön, az Ameikában élt, és halt Szabó Gábort és a Németországban és Amerikában élt Zoller Attilát. A többi csak Magyarországon – főként a zenészek által terjesztett - legenda. Ha egy ilyen szakkönyv írója kitekint Kelet-Európa felé is, akkor az itthon agyonhallgatni próbált Szabados Györgyöt és az általa teremtett iskolát említi. Maga a helyszín is megér egy misét. Frankfurt belvárosában, bankok és biztosítok között, posztmodern felhőkarcolók tövében található, az ember elámul, hogyan tudott megmaradni ilyen épületek környezetében. Nálunk nyilván eldózerolták volna, vagy betont öntenek belé, itt egy ilyen kísérlet közfelháborodást váltott volna ki. A pince egyszerű, botíves, a sárvári Nádasdy-várban számos hasonló található. Nyolcvan-száz vendéggel már túlzsúfolt lehet, ezúttal talán, ha negyvenen vagyunk. A falakon az elmúlt évtizedekben fellépő zenészek portréi. Igazán lenyűgöző névsor. Dizzy Gilespie háromszor is járt itt, először 1958-ban. Igaz, a legenda szerint nem igazán sikerült az első fellépése, a sok welcome drink miatt nehézsége támadt a trombitája megfújásával. Igazi koncertjére 1988-ban került sor, amikor quintetjében – erről eddig nem hallottam - Sam Rivers szaxofonos volt a szólista partnere. Louis Armstrong fellépéséről azt őrzi az oral history, hogy, miközben vörösboros poharával lavírozott a zsúfolt pincében, tuxedóját több helyen is eláztatta. Csak a legnagyobbak közül még néhány: Ella Fitzgerald, Flora Purim, Frank Sinatra , természetesen body guarddal, Jimmy Guffrie, Gerry Mulligan, Stan Getz, Chet Baker, Freddy Hubbard, Clark Terry, Art Blakey, Nat Adderley, Joe Henderson, Archie Shepp, Jimmy Cob. Azt elképzelni sem tudom, milyen hatást válthatott ki Sun Ra kozmikus zenéje ezen a parányi színpadon. Magyar zenészt egyet fedezek fel a plakátokon, Pege Aladár játszott itt Lerry Coriell-lel.
   Úgy érzékelem, manapság Tony Lakatosé a pincében a házigazda szerepe, hiszen rendszeres fellepő. Utoljára élőben Sárváron hallottam, talán 1980-ban. A Laposban szerveztem egy éjszakába nyúló koncertet, ahol két, abban az időben a legtehetségesebbnek ítelt szaxofonos játszott, Dresch Misi és Lakatos Tónika. A fellépők közül már két kiváló dobos, Kovács Gyula és Jávori Vilmos meghalt, Gárdonyi László zongorista pedig még a rendszerváltás előtt az USA-ba költözött. A többiek: Kőszegi Imre, Bontovics Kati, Friedrich Károly stb. idehaza nyomják az ipart.Ez volt az első alkalom Vas megyében, amikor nem egy együttest hívtunk meg egy koncertre, hanem tíz zenészt, akik aztán az éjszaka folyamán különböző felállásokban játszottak, ezzel adva spontán jelleget a koncertnek. Itt Frankfurtban Tony Lakatos fiatal német zenészekkel játszott: Axel Schlosser trombita, Michael Flugel zongora, Thomas Heidepriem bőgő és Jean Paul Hochstadter dob. Mindjárt egy hard-bop számmal indítottak, azonnal felforrósítva a légkört.

 
   A soron következő számokat is a klasszikus felépítés jellemezte: a zenekar belekezd egy témába, amit a trombita és a tenorszaxofon szólója követ, aztán visszatérnek a témához, és befejezik a darabot. Az első két kompozícióban minden hangszernek jutott tér a bemutatkozásra, ebből meggyőződhettünk, hogy valóban jó muzsikusokkal vette körül magát a magyar szaxofonos. A hangszerenként való egymás utáni improvizációnak az az előnye is megvan, hogy könnyen el lehet varázsolni a hallgatóságot, és az idő is telik, és ez nem egy utolsó szempont, amikor egész este kell zenélni. Az ötvenes éveinek elején járó Lakatos Tóni eléggé visszafogottan játszott, az a tűz nem volt benne érezhető már, ami 28 évvel ezelőtt a sárvári játékában megvolt, és ami érezhető volt a 79 éves Fred Anderson játékában. Talán csak kétszer engedte el szárnyalni hangszere rekedtes hangját, nagy tetszést aratva a főként ötvenes éveiben járó közönségnél. Az együttes elsősorban saját kompozíciókat játszott, egy Joe Henderson darab kivételével. A darabok hangulata az ötvenes évek végi, hatvanas évek elejei jazz világát idézte, és egy poszt-Coltrane-i időszakot, aminek méltó reprezentánsa maga Joe Henderson is. Arra számítottam, hogy Tony Lakatos fogja konferálni a számokat, így legalább azt is meghallgathatom, hogyan sikerült egy negyedszázada Németországban élő magyar roma zenésznek elsajátítania a német nyelvet. A kiváló szaxofonos, lehet, hogy túlzott szerénysége okán, azonban mélyen hallgatott.

Broadway, Woodstock és egy csipetnyi Anglia

Az elmúlt időszakban csak rossz híreket kaptunk a londoni Heathrow-ról, ezért úgy döntöttünk, hogy ezúttal Birmingham-be érkezünk a repülővel. Frankfurtból indultunk a lányomtól, és az út onnét már csak egy ugrás. Birmingham egyébként kiesne az érdeklődési körünkből, de így legalább alkalmunk van megnézni az ékszerkereskedők negyedét és a hajózható csatornát. Birmingham milliós város, de ez a központján nem érződik. Nagy területen helyezkedik el, és a lakóit tekintve eléggé színes. Az ékszerészek negyedében sétálva az ember elgondolkodik azon, itt mindenki csak eladni akar, vásárolni senki? Valószínű, a hely presztízse miatt, aki számít valamit a szakmában, itt jelen kell lennie. A kötelező nézelődést letudva, tettünk egy sétát a csatornák partján. Szokatlan, de lenyűgöző látványt nyújtanak a posztmodern épületek között húzódó csatornák, rajtuk lakásonként funkcionáló hajókkal. Ahhoz is kell egy sajátos világszemlélet, hogy az ember ilyen alkalmatosságon élje le az életét. Tippem szerint 3-4 szoba lehet benne, konyhával, fürdőszobával. Egy előnye van - az egyébként szép formájú - hajóknak, ha unalmassá válik a környezet, odébb lehet állni. A birminghami rövid városnézést a csatornaparti The Malt House sörözőben fejezzük be egy Guiness-szel.
 A kora esti órákban megérkezünk vendéglátóink házához a Bould farmra. Chrisnek és Dellynek ez a harmadik otthona, amit már megismerhettem, de házasságuk alatt legalább hatszor költöztek. Előző házukban, ami egy átalakított erdőszéli bakterház volt, azért nem maradtak, mert a fáktól nem látták a környező tájat. Itt, ezen a farmon a látvány lenyűgöző. Leülsz egy kerti padra, és 90-fokos szögben ellátsz 5-6 mérföldre. Látótávolságban nincs egyetlen ház sem, csak dombok és mezők. A táj – a Cotswolds néprajzi egység, “tájvédelmi körzet” közepén vagyunk – leginkább a Zalai Dombságra hasonlít, csak - mit ne mondjak !- a fű zöldebb. Sokan írtak már az angol gyepről, de valószínű, a titok egyszerűen a sok esőben van. Na és a birkák! Ülünk Chrisékkel a kerti padon, és tíz méterre tőlünk birkanyáj legel. Elnézem ezeket az állatokat, és megállapítom, unalmas élet lehet az övék, hisz egész nap csak legelnek, néha árnyékban pihennek. Egy-egy kisbárány elkezdi rángatni az anyja tőgyét, aki gyorsan odébb löki, így ösztönözve arra, hogy legeljen inkább füvet. A környék útjai mellett élő sövény húzódik, ami diszkréten eltakarja a mögöttük lévő épületeket és a legelő birkanyájakat. Barátom mondja, környékükre költözött Kate Winslet is. Egy manor házat (nemesi kastélyt) vett meg, a tőlük 2-3 mérföldre lévő Church Westcote-ban. Egy pillanatra paparazzová válok, és több nézőpontból is lefényképezem a kastélyt. A személyes találkozás sajnos elmaradt, az épületen kőművesek dolgoznak.

  A Titanic elsüllyedt, de hál'Isten Kate Winslet él, ebben a kastélyban

 Vasárnapi kirándulásunkat a Rollrightstonnal kezdjük, hasonló a hangulat, mint a Stonhendge-nél, köralakban nagyon régi kövek, csak rosszabb állapotban, mint világhírű társuk. A hely így is kultuszhelynek számít, barátaim – akik Morris-táncosok – mesélik, hogy május elsején, fél hatkor, amikor a nap felkelt, táncoltak itt az Olswick Morrisszal. Fejet hajtva a Kingstone-nál, utunkat a Broadway Tower irányában folytatjuk. William Morris szokta itt tölteni szabadságát ebben a különös, bolondos toronyban, amelynek tetejéről 13 megyét lehet látni. A torony közelében lévő bokrokban szarvasok heverésznek.

Továbbmegyünk a térség egyik központjába, a történelmi városba – mi nem történelmi itt? – Chipping Campdenbe. Séta a High Streeten, ahol a legszebb házakat gazdag gyapjúkereskedők építették a 14. században. Meredek, kövezett tetőik, oromfalaik és bordázott ablakaik máig őrzik a kor hangulatát. Egyik legszebb épülete a Market Hall, a piac, amelyik boltíves falaival a középkor óta szolgált helyszínéül a vaj, a sajt és baromfiárusoknak. Hétfő délelőtt 11-re a Hook Norton serfőzdébe várnak bennünket. Soha rosszabb hétkezdetet! Sörgyárban megfordultam már néhányban az elmúlt évtizedekben. Örök emlék marad az oxfordi Morells Brewery (ahol a tulajdonos előbb végigkalauzolt minket az üzemben, aztán beszállt zenélni az angol csapatba, a szórakoztatásunkra. A sörfőzdét mára már bezárták), a northamptoni Frog Island Brewery ( ahol a tiszteletünkre a sárvári várról készült címkével ellátott, különleges sört palackoztak). Többször is megfordultam a hamburgi Astra Brauereiben (amelyiknek a tetejéről szokott helikopterrel fel- és leszállni Baalbeckné a „Guldenburg család” filmsorozatban). A sörgyárat azóta lerombolták, és irodaházat építettek helyette, hiszen csodálatos kilátás nyílott a kikötőre. Rajongója vagyok a kehlheimi Schneider Brauereinek. Sörözőjében évente egyszer-kétszer látogatást teszünk, amikor Regensburg mellett vezet el az utunk. A sörfőzésről sem tudnak nagyon sok újdonsággal szolgálni, nem is túl bonyolult az eljárás. Ahogy a Deutsches Reinheitsgebot előírja, sört csak gabonamalátából, komlóból, élesztőből és vízből szabad főzni. Úgy látom, ezt az előírást a 19. században alapított Hook Norton családi serfőzdében is betartják. Nem úgy a belgák! Németország tett egy halvány kísérletet tisztasági törvényük uniós kiterjesztésére, de főként a belgák ellenállásán – tudjuk, ahol például a kriek beert főzik – megbukott. Az angol sörtől, a real ale-től kezdetben idegenkedtem, gondolom így van ezzel a legtöbb magyar sörfogyasztó, aki a sörtől elsősorban azt várja, hogy világos, habos és hideg legyen. A real ale ebből a három kívánságból semmit sem teljesít. A belgák azt hirdetik magukról, hogy a legtöbb fajta sört ők főzik a világon, de, ha a német vagy az angol választékot nézem, azt gondolom, ez a kijelentés nem igaz. Első angliai tartózkodásom során nem nagy lelkesedéssel ittam azokat a söröket, amelyeket a barátaim kínáltak (minden pubban kapható legalább 5-6-féle). Amiket meg én választottam volna, egy sajnálkozó - de hiszen ez lager beer! - megjegyzéssel ők utasítottak el. Második angliai utamra már tudatosabban készültem, és elolvastam Michael Jackson – no nem a romjaiban heverő popsztár – könyvének vonatkozó fejezeteit. A kóstolgatások során megállapítottam, hogy, ha az ember igyekszik előítélet mentesen közelíteni a problémához, sok finomságot fedezhet fel, különösen a real ale illatában és utóízében. Tartós hab azért nincs a sörön, mert nem pasztőrözik, és szénsavat sem adnak hozzá. Ezért kell a sört a hordóból kipumpálni. Ha a csapos úgy ítéli meg, hogy az adott fajtából még egy hordó nem fogyna el azon a napon, akkor egy újat már nem ver csapra, mert másnapra a sör ihatatlanná válna. Nem úgy Magyarországon! Csapolt sört a délelőtti órákban inni csak nagyon kevés helyen szabad, mert az első korsók – ritka kivételtől eltekintve – még az előző éjjel a csőben erjedni kezdett löttyöt tartalmazzák.
 A Hook Norton sörfőzdét 1849-ben alapította John Harris - lám örömteli események is kapcsolódhatnak ehhez az évhez! - Banbury közelében. Abban az időben a legtöbb városnak és a nagyobb falvaknak saját sörfőzdéje volt. Sajnos, ma már nem így van, de a Hook Norton Brewery egyike a kevés, azóta is működő független családi sörfőzdéknek. Az épület maga talán a legszebb példája egy viktoriánus torony- serfőzdének. A százéves malmot ma is egy 25 lóerős gőzgép mozgatja. Az egész gyárlátogatásban az volt a leginkább figyelemreméltó, ami Angliában magától értetődő, mennyire becsülik a hagyományokat. A munkafázisok olyanok lehetnek, mint száz évvel ezelőtt, ami nyilván több alkalmazottat igényel, és drágábbá teszi a serfőzést, de ez mintha nem lenne elsődleges szempont. Ott jártunkkor egy munkás éppen lapátolta a malátát. Az ötemeletnyi épület minden részét bejárva, végül a kóstolásra kerülhetett a sor. Ezúttal nyolc sörfajtát kínáltak, amelyekkel a falra függesztett oklevelek tanúsága szerint számtalan díjat nyertek Európa legjelentősebb versenyein. Végigérve a soron, leragadtam a Hooky Goldnál és az Old Hookynál. Mindkettő gyümölcsös aromájával és lágy ízével ragadott meg.
 Szerencse, hogy az angol sörök nem erősek, így nem volt akadálya, hogy délután kiránduljunk Oxfordba. Angliai utazásomkor, ha tehetem, ellátogatok ebbe a szép városba. Első alkalommal a Sárvárról emigrált Gróf László alaposan bemutatta a várost, ellátogattunk a New Collage-ba, amelyik egyébként az egyetem legrégebbi része, és az egyetemi könyvtárba. Most nem volt sok időnk, a belvárosban sétálgattunk, hogy a város atmoszféráját magunkba szívjuk. Felkerestük azt a helyszínt, ahol a sárvári Regős Együttes szerepelt 1993-ban, és felkerestük az HMV áruházat, hogy vegyek valami CD-t emlékül magamnak. Ehhez a szokásomhoz minden nagyvárosban ragaszkodom, mert otthoni hallgatásukkor felidézik bennem a kinti élményeket, hangulatokat.

 Hazafelé tartva Woodstockon keresztül vezet az utunk, és keressük azokat a jegyeket, amelyek a világhírű amerikai párjára emlékeztetnének. Ilyeneket nem találunk, nyilván a 69-es fesztiváljával híressé vált társát innét elszármazott telepesek alapították. Angliában járva az ember lépten-nyomon olyan városba ütközik, amelyiknek van amerikai párja. Az itteni Woodstockban van azért egy gyönyörű kastély, és talán az sem érdektelen, hogy Winston Churchill szülővárosaként tisztelik. Az 1705-1722 között épült Blenheim kastélyt az angliai barokk építészet egyik mesterművének tekintik. Anna, angol királynő építtette Sir John Vanbrugh építész tervei alapján, kifejezve a nemzet háláját John Churchillnek, Marlborough első hercegének a spanyol örökösödési háborúban a franciák felett 1704-ben aratott döntő győzelemért a Felső-Duna vidékén, Blindheim közelében zajlott höchstadti csatában. A község angolosan kiejtett nevét kapta a kastély. Az angolok a mai napig blenheimi csatának hívják az ütközetet. Ebben az épületben született Winston Churchill 1874-ben.
 Külföldi utjainkon hangsúlyos szerepet kap a templomok, vallásos emlékhelyek felkeresése is. Ha tehetjük, istentisztelettel egybekötve. Ezúttal utóbbi elmaradt, vasárnap éppen a farmon voltunk, és a legközelebbi templomban csak egy hét múlva tartottak istentiszteletet. Úgy tűnik, a körzetesítés nem magyar sajátosság, az elvilágiasodás pedig globális probléma. Egy órányi autóútra volt azonban a Tewkesbury Abbey, így elhatároztuk, hogy a keddi napot ott kezdjük. A hagyomány azt tartja, hogy a szászok alapítottak itt egy monostort a nyolcadik század elején. A jelenlegi épületet a normannok építették a 11. században. A templom az egyike a legszebb román stílusú épületeknek Angliában. Elterjesztőik miatt a román stílust normann stílusnak hívják a szigetországban. Központi tornya a legmagasabb torony ebben a stílusban Albionban. Belépve a templomba, a főhajó látványa azonnal a normann eredetre utal, a teret uraló, kör alakú oszlopaival. A kórus és a kereszthajó majdnem bizonyosan a legkorábbi négyszintes építmény Európában. A De Clare család felejthetetlen emléket hagyott hátra a 14. századból, amikor átépíttették a kórust és a szentélyt, és finom boltívekkel díszítették a főhajót és a presbitériumot. A román oszlopokat az eredeti magasságuk felére redukálták. Néhányat a legkorábbi apátok közül ide temettek, közülük a legismertebb Alan apát, aki az elsődleges forrásunkat jelenti Szent Tamás mártíromságának. Az elmúlt év nyarán árvíz pusztított a városban, amelynek nyomai ma is jól láthatók. Az egész várost elöntő árvíz közepén csak az apátság maradt érintetlen. Az esti órákra Ben születésnapi bulijára voltunk hivatalosak. A születésnapot barátaink úgy ünneplik, hogy összejönnek egy kocsmába, mindenki rendel magának egy sört, aztán táncolnak, zenélnek saját kedvtelésükre. Ez a megemlékezés annyiban különleges, hogy az ünnepelt és barátai a Towersy Morris együttes tagjai, így nyílván minden baráti összejövetel egyúttal táncpróba is. A lényeges számunkra az, hogy egy amatőr művészeti csoport nem várja el megalakulásakor azonnal, hogy a község, a város vagy az állam támogassa önmegvalósító elképzeléseit, hanem megteremt magának lehetőleg mindent. Örül, ha egy kocsma helyet ad a fellépésének. A Towersy Morris minden héten más pubban tartja próbáit, hiszen tagjai egymástól egy-két órányi autóútra vannak. Mi is utaztunk ebből az alkalomból másfelet, valahova High Vycombe közelébe, aztán éjjel másfelet vissza a szállásunkra. Május 14-én, szerdán a Shakespeare kultusznak áldoztunk. Elutaztunk Stratford upon Avonba Shakespeare szülőházát megtekinteni. Jóllehet én már 1993-ban szenteltem egy látogatást a mesternek, mégis úgy gondoltam, hogy az ismétlés a tudás anyja (ez akkor is igaz lehet, ha nem a nagy drámaíró mondta). A legszomorúbb, hogy nagyon kevés bizonyosat tudunk Shakespeare életéről, mindössze annyit, hogy 1564. április 23-án született Stratfordban, és itt halt meg 1616-ban, ugyanezen a napon. Egyetlen aláírás maradt fenn tőle, pontosabban egy végrendelet az ő aláírásával. Egyetlen kézirat nem maradt fenn az ő számtalan drámájából, költeményeiből, levelezéséből, semmi a világ talán legnagyobb drámaírójától. Erre a bizonytalanságra később még visszatérünk. Maga a múzeum nem különbözik a megszokottól Európában. Minden, ami Shakespeare-re és a szülői házra, a korra utal, megtalálható itt. A legérdekesebb talán az a demonstrációs tábla volt, amelyen a rokoni-baráti kapcsolatokat szemléltetve azt lehetett látni, hogy végrendeletében kire, mit hagyott a mester. Számomra a legmeglepőbb talán az a teremőr volt, aki, miután megkérdezte, hogy honnan jövünk, magyarul elnézést kért, hogy nem ismeri a nyelvünket. A gesztusaiból, hanghordozásából, fejformájából ítélve arisztokrata családból származhatott, de lehet, hogy ez csak pozitív tartalmú előítélet a részemről. A szülőház alapos megtekintése után rövid ízelítő egy színdarabból a ház kertjében, aztán egy pint real ale az Old Tramway Inn-ben.
 Hazafelé félúton megállunk Oddingtonban, hogy megtekintsük a Szent Miklós templom freskóit. Oddington már a szászok idejében kedvelt uradalom volt. Ők építették a templomot, amelynek védőszentjéül Szent Miklóst választották. A normannok bővítették, és egyes részleteit gótikus stílusban építtették át. A polgárháború idején jelentős ütközetek helyszíne volt a falu, ahol a királypártiak Rupert herceg vezetésével súlyos vereséget szenvedtek. A templom ólomüveg ablakai is összetörtek, ami megmaradt belőlük, azt beépítették a bledingtoni Szent Leonard templomba. A falu kiürült a 18. században pusztító kolera járvány miatt. 1852-ben egy új templomot építettek, a Szent Miklós templomot csak temetkezési helyül használták. Restaurálása 1912-ben kezdődött, de a legjelentősebb munkák 1969 és 1974 között zajlottak. A templom legjelentősebb alkotása egy 14. századi falfestmény, ami az Utolsó Ítéletet ábrázolja. A festmény felső részén az ülő Krisztus alakja, figyelő angyalok és apostolok gyűrűjében. Alatta angyalok trombitálnak, a halottat hívják a sírból. Jobbra ördögök hajigálják az elveszett lelkeket a Pokol kapuján át. Némelyikét a gyötrődő elkárhozottnak félelmet keltő realizmussal ábrázolta a művész. Groteszk szörnyek főznek embereket, egyikük bömbölve éleszti a tüzet. A művész nagy teret engedett a fantáziájának és a humorának. Az egész falfestmény valamelyest Grünewaldra és Boschra emlékeztet.
 Chrisék házához úgy ötmérföldnyire megállunk egyik barátjuknál, Chris Harveynél, aki – szerintük – szakértője a szőlőtermesztésnek, és a borkészítésnek. Korábbi badacsonyi szőlőművelő múltammal humorosnak érzem ezt a megállapítás, de esélyt adok arra, hogy előítéletemet legyőzze a tapasztalat. Szép kertje van a falu közepén barátunknak, aki büszkén mutatja szőlejét, és egy faházban tárolt borospalackjait. Mire végül a kóstoláshoz jutunk, szomorúan tapasztalom, hogy ciderrel kínál minket. Az almabort náluk sokan kedvelik, engem szegény ifjúságomra emlékeztet, amikor jobb híján ittuk a haverokkal. Az utóbbi években többször is megfordultam Frankfurtban, ahol nagy kultusza van az Apfelweinnek. Kötelességszerűen egyszer megkóstoltam a Sachsenhausen valamelyik kocsmájában, tréfából hoztam egy-két palackot a kollégáimnak, és úgy gondoltam, ezzel örökre vége. És itt van most Angliában újra a cider. A savanyú lőrét vendéglátónk nem mindennapi humora édesíti meg. Az átlag angolnál többet tud a magyarokról, még a finn nyelvrokonságról is hallott. Mikor aztán azzal kezdi egyik mondatát, tudjátok, hogy nekünk angoloknak krumpli arcunk van, kitör a nevetés. Barátaim inkább csak kényszeredetten nevetnek, de azóta már szállóigévé vált nálunk ez a megjegyzés. Vendéglátónk azt kérdezi, hol voltunk ezen a napon? Stratfordban, válaszolom. Megjegyzi, akkor megtekintettétek Shakespeare szomszédjának a szülőházát, és élénk fejtegetésbe kezd, hogy az író eredeti szülőháza valamikor a XVIII. században leégett. Megjegyeztem, hogy akkor évente hétszázezer látogatót vezetnek félre, és a puritán angoloktól ilyent igazán nem tételezek fel. Leküzdve egy-két pohár almabort, elköszönünk nem mindennapi ismerősünktől.
 Angliai tartózkodásunk alatt szinte már szokásunkká vált, hogy a napi kirándulásból késő délután hazaérve egy kávé és némi home made sloe gin mellet beszéljük meg a történteket. Ha visszagondolok, két italt egyáltalán nem ittam, aminek a gyakori fogyasztását az angolokhoz köti a magyar előítélet: teát és whiskyt. Whiskyből hasonló a választék ma már itthon is, a saját maguk ízesítette gin pedig valami olyasmi, mint nálunk a jó ágyaspálinka. Elrettentésül előhoztak 5-6-féle italt, amit a kontinentális Európában vásároltak, és szerintük nem lehet meginni. Szomorúan tapasztaltam, hogy egy dán keserűital, az olasz mandulalikőr és a Becherowka mellet ott díszeleg egy palack „Fütyülős Barack Pálinka” (tartalma: víz, etil-alkohol, eredeti barack pálinka) és egy „Kecskeméti Cseresznye Pálinka” (tartalma: víz, etil-alkohol, eredeti cseresznye pálinka). Forgalmazóját, akinek családja egy keserűitallal írta be magát a történelembe, le sem írom. Vendéglátóink, ha hozzánk jönnek, akkor általában sloe gint hoznak, tőlünk pedig házipálinkát visznek. Utóbbi időben a reptéri biztonsági intézkedések nagyon megnehezítették ezt a gyakorlatot. Az elmúlt évben hazafelé Sármelléken úgy jártak, hogy nem vihették fel a fedélzetre a műanyag palackot, így hát amit tudtak, gyorsan megittak. Még csoda, hogy hazataláltak Angliába!
 A következő napot arra szántuk, hogy meglátogassuk Ivort és Yvonne-t Stony Sratfordban. Náluk 1999-ben jártunk a Sárvári Néptánckörrel, egy woodstocki hangulatot idéző fesztiválon, ahol a sárvári amatőrök nagyobb sikert arattak, mint némelyik ismert angol együttes. Stony Sratford előtt megálltunk még Milton Keynesben, ahol Európa első bevásárlóközpontját építették a 60-as években. Kisváros nagyságú lefedett tér, utcákkal, terekkel, színházzal, térkép kell az eligazodáshoz.
 Stony Sratfordban Ivorék szomorúan mesélik, hogy a Fox&Hounds tulajdonost váltott, és az élőzene helyett discot játszanak a pubban. A szemerkélő esőben elsétálunk a High Sreeten a Cock és a Bull fogadók mellett egészen a Vaults Barig. Egy pint Bass sör mellett egy rövid történetet hallunk arról, hogy a motorizáció előtt a Bull fogadó volt a lovakat cserélő kocsisok, és utasaik kedvenc helye – félúton London és Birmingham között. A friss híreket, amit a helybeliek a kocsmában hallottak, azonnal vitték tovább a pár lépésnyire lévő Cock fogadóba. Az információ a rövid út alatt elég jelentős változásokon esett át, és így terjedt el az egész kisvárosban. A pletykát azért hívják máig errefelé cock and bull storynak.
 Ivorékkal megállapodtunk abban, hogy a jövő évben eljönnek a sárvári folklórnapokra húsztagú clogtánc együttesükkel, hogy bemutassák a show szirupos világa előtti eredeti táncot. Visszafelé megállunk még Buckinghamben, a Tescoban. Meglepetést az okozott, hogy három kasszánál a vásárló saját maga blokkol és fizet. Elgondolkodom, erre a lehetőségre vajon a becsületes magyar vásárló hogyan reagálna?
 Elutazásunk előtti napon a farm környéki kisvárosokat keressük fel. Először Cotswolds „Velencéjében”, Bourton-on-the Waterben teszünk egy rövid sétát, majd átmegyünk „Cotswolds szívébe”, Stow-on-the-Woldba. Ezt a középkori gyapjúkereskedő várost 800 méteres hegyek fogják körül, a legmagasabbak a környéken. Az épületek az itt szokásos agyagszínű, puha kőből épültek, erős tölgyfa gerendázattal. A város jólétének forrása a korábbi évszázadokban a gyapjú volt. A szóbeszéd szerint egy jó vásári napon húszezer birkát is eladtak itt a környékbeli falvakból. Ott jártunkkor az előző napi vásár nyomainak eltüntetésén fáradoztak. Az elmúlt napokban jól érzékelhető volt az a feszültség, amit a vándorcigányok érkezése okozott. Egy-két hasonló nagyságú vásár van évente csak Angliában (nem tudom, mit adnak el egymásnak a romák), és ahogy echósszekereikkel közelednek a város felé, éjszakánként két falu között táboroznak. A településekre éjszakára nem engedik be a liberális Angliában a vándorcigányokat. Környezetemben gipsynek és nem romának nevezik őket. A vásár idejére a boltok nagy része bezár. A vásár utáni napon kérdezi Delly az egyik eladót, mi történt az előző napon. Azt válaszolja, nem tudja, mert nem nyitott ki, de különösebb atrocitásról nem hallott. Végezetül még elmegyünk a 11-15. század között épített Szent Edward templomba, amelynek 88 méter magas, normann stílusú tornyának építését 1447-ben fejezték be, és nyolc darab harangja a legsúlyosabb dörgő hangot adja egész Gloucestershireben. A templom legszebb festménye a keresztre feszítést ábrázolja, készítője Van Dyck és Rubens kortársa, Gaspar de Craeyer volt. Hálát adunk az Úrnak ezért a csodálatos hétért, és áldását kérjük a másnapi hazafelé vezető utunkra.

Adria 2007 június második fele

   Ha jól számolom, hetedik alkalommal nyílott lehetőségem arra, hogy feleségemmel, Líviával két hetet egyik barátunk vitorlásán, a Viktórián töltsünk. Ezúttal is vittük az unokát, aki első útján talán tízéves lehetett. Kis korában még nem zavarta a határtalan, néha nyugtalan tenger, ma már láthatóan szorong, és jobban élvezi a kikötői életet, mint a vitorlázást. Szorongásával nincs egyedül, Lívia a hosszabb utakat a kajütben fekve szokta végigélvezni, ha a vizet bora is bolondította, biztonságot a vécében talált, a szűk helyen nem gurult folyamatosan ide-oda. Vitorlázásaink során általában nyugodt volt a tenger, de megfigyeltük, hogy a visszaúton Lignano felé – nyilván a romantika kedvéért – mindig kifogtunk egy vihart. A legfélelmetesebb az volt, mikor egyszer Rovinjból jövet tornádó söpört el mellettünk, aztán az esti tv-híradóban láttuk, milyen pusztítást végzett Horvátország tengerparti részén. Viharos időben Tamásnak – a hajó tulajdonosának – szavaival nyugtatom magam, miszerint a Viktória sohasem borul fel, úgy működik, mint egy keljfeljancsi. Amióta egy bajor gyártmányú vitorlásról leszakadt a kiegyenlítő súly, és egy magyar turista bennfulladt a tengerben, - ráadásul eszembe jut az angol mondás: „never say never” - némi nyugtalanság ilyenkor rajtam is erőt vesz.
  Ebben az évben már senki sem kívánt nagyobb utat, és egypár napra – születésnapi ünnepség okán – kisebbik lányunk is csatlakozott hozzánk, aki két éve Frankfurtban dolgozik. Úgy döntöttünk, egy lazább kirándulást, amolyan fan tripet teszünk meg a velencei lagunákban. A Viktoria egész évben a Lignanohoz közeli Aprillia Marittima jachtkikötőben dokkol, onnét indul vendégeivel rövidebb-hosszabb útjaira. Maga a kikötői élet is megér egy misét. Az elmúlt évtizedekben Tamás körül kialakult egy baráti kör, akik ügyes-bajos dolgaikkal egymást keresik, együtt vesznek részt rövidebb-hosszabb regattákon, és gyakran vacsoráznak együtt. A jó kocsmák neveit is szájról-szájra adják. Így fedeztük fel magunknak néhány évvel ezelőtt a Ristorante Hotel Centrale di Sandron Franco-t Pertegadaban vagy ebben az évben a Ristorante al „Fiume Stella-t Preceniccoban. Az előbbi az általam ismert legjobb vendéglők közé tartozik, pedig jó egypárban megfordultam már az elmúlt évtizedekben. A különlegességét az adja, hogy kb. 10 Euróért háromfogásos menüt lehet kapni, három menüből lehet választani, a bor és az ásványvíz, néha a grappa és a kávé pedig ingyen van. Mikor először jártunk ott, azt jósoltuk, ilyen üzletpolitikával az étterem nem él meg egy évet, hál’isten rossz jósnak bizonyultunk. A tulajdonos, aki fiatal családtagjaival szolgál fel, az elmúlt években kb. 200 millió forintból teljesen korszerűsítette a házat. Örömünkre az étteremben csak a környékbeli olasz munkások fordulnak meg, turistákat nem igen látni.
   A Stella folyó partján működő másik étterem azért különleges, mert hajóval is meg lehet közelíteni. Másfél órás az út a kikötőnktől a Lagunában és a folyón felfelé, ami különösen nagy élmény. Az élményt fokozta, hogy visszafelé a 15-éves unoka, Ricsi – mint egy Verne-hős -, kormányozta a hajót, ami némi izgalmat okozott. Amikor azonban barátunk, az osztrák Peter Rath - kitűnő vitorlázó, regatták győztese és szőrszálhasogató ember – napolajat kért az orrára, és lefeküdt a vitorlás elejére napozni, mi is megnyugodtunk. Nem is lett semmi baj, rendben beértünk a kikötőbe.
   Peter Rathról külön beszélnünk kell. Hatvanöt éves lehet, a kelet-stájer Fürstenfeldből származik, élete nagy részét Münchenben a Siemensnél töltötte, mint mérnök. Van egy szép háza a karintiai Faker See-nél, egy lakása az Aprillia Marittimán, melynek teraszánál a vitorlása van kikötve. Több ilyen sorház van a környéken, igen érdekes tulajdonosokkal. Az egyik szomszédnak egy – fantasztikus filmekbe való -, rakétaszerű fémhajója van, no meg fiatal barátnője. Az ilyen járgányokat a vitorlázók nem nagyon becsülik. Míg vitorlással a kikötőből - éjszakai kikötéssel - két nap a horvátországi Mali Losinj, egy ilyen eszközzel pár óra az út, igaz, fogyaszt óránként vagy 120 liter üzemanyagot. Péter szomszédjának ez nem probléma, gyakran ugrik el kedvesével oda egy kávéra. A másik szomszéd egy stájer vállalkozó, aki nagy értékű kórházi gépeket gyárt, és szállít. A lányával volt alkalmunk többször is találkozni, aki arra a hírre, hogy Lívia palacsintát süt Peter Rathnál, mindig megjelent. A palacsintasütésnek története van. Közös útjainkon megfigyeltem, hogy ha velünk volt Peter, a vacsorát mindig lekváros palacsintával fejezte be. Mondtam neki, az olyan palacsinták, amilyeneket az Adria melletti vendéglőkben adnak, merényletet jelentenek egy magyar ember számára. Megígértük, ha a hosszú útról hazaérünk, Lívia süt nála igazi palacsintát, olyat, amit mi magyarok palacsintának tartunk. Amikor aztán hazaérve elkezdtük keresni a hozzávalókat, kiderült, hogy mákot hiába is keresünk, diót ugyan még lehet találni, de felháborítóan drága. Egyszer azért megvásároltuk, de a következő években már hazulról hoztuk. A nyári kánikulában a palacsintasütés hősi tett, amiből mi férfiak csak az elfogyasztására vállalkoztunk. A magyar palacsintának aztán híre ment, kezdtek szállingózni a szomszédok, zavarukban jóféle pezsgőkkel (trentinoi Mezzocoronával, Champagne-i Piper-Heidsieckkel, Moet&Chandonnal) érkeztek. Tapasztaltam, az osztrák, olasz ízlés megakadt a lekváros, túrós palacsintánál, a diósat, mákosat kevésbé értékeli. Nagyon örültem neki, hisz utána reggelire napokig Gundel-palacsintát ehettem.
   A legmeglepőbb Péter lakásában az, hogy az ember mindig nyitva találja, és ez a helyzet az olasz közbiztonságról való magyar tudásunkkal – előítéleteinkkel – némi kognitív disszonanciát okoz. Péterhez való érzelmi viszonyulásunk ambivalenciáját pedig az okozza, hogy – jóllehet mindig elfogadja ebéd vagy vacsora meghívásunkat – még nem jutott eszébe azt viszonozni. Valószínű, ez az ő különös ismertető jegye, mégis mindenki szereti. Keresik a többiek mindenféle apró-cseprő problémával, amit általában meg is tud oldani. Ezermester, legutóbb két elromlott GPS-ből egy működőt csinált. A lakástulajdonosok megválasztották lakóbizalminak, ezért aztán minden információt tud. Igaz, a szárazföldi tájékozódással problémái lehetnek, nehezen tudtuk meggyőzni, hogy Passau nem Ausztriában van.
   Az idei vitorlás utunkat úgy terveztük, hogy első nap a Caorle melletti St. Margareten szigetére megyünk (4-5 órás út), másnap pedig Velencéig. Velencében három éjszakát töltünk, közben felvesszük Zsóka lányunkat, aki Frankfurtból jön repülővel az anyja 60. születésnapját megünnepelni.
   Terveink szerint késő délután megérkeztünk San Margaritara. A stég végén kötöttünk ki, ami jó ötletnek tűnt, de másnap megbántuk. Szemben velünk, a benzinkútnál kikötött, és egész éjszaka maradt egy luxusjacht – a vitorlázók az ilyeneket joghurtos doboznak hívják -, aminek aztán kora reggel odébb kellett állni. A marinero szabadkozva kért bennünket, hogy menjünk félre, mert a jacht miattunk nem tud megfordulni (miért is vesz valaki egy milliárd forintot érő monstrumot?) Teljesítettük kérését, és közben figyeltük mi történik a hajón? Két egyenruhás, zselézett hajú fiatal férfi tüsténkedett a fedélzeten, gondolom, egy-kettő pedig a hajó belsejében tartózkodott. Egymás közt tört angolsággal beszélgettek, az egyik olasz a másik talán horvát lehetett. Órákig mosták, törülgették fehér kesztyűben a hajó oldalát, aztán a szárazföldről megérkezett egy robogóval a munkafelügyelő. Elhízott ember, látszott rajta, hogy mindig a munka könnyebbik oldalára állt. Tett néhány megjegyzést a tisztaságra, mutatott egy-két foltot a hajó oldalán, aztán szó szerint elrobogott. A 21. század cselédjei pedig egy „fuck you”-ot mormolva folytatták tovább értelmetlen munkájukat.

   Tervünknek megfelelően továbbindultunk Velence felé. Nem volt vitorlázáshoz elegendő szél, a Volvo motort használtuk. Jesolo hosszú strandját elhagyva aztán a kora délután megérkeztünk a velencei vitorlás-kikötőbe. Kikötésünk nem volt problémamentes. Ahogy tolattunk a mólóhoz, egy váratlan áramlat a mellettünk levő vitorláshoz lökött minket. Nem volt nagy ütközés, arra elég, hogy egy kicsit megkarcolja a hajó oldalát. Kijött a tulajdonosa – 65-70 év körüli ember, krokodil vagy kígyóbőr kalapban, és készségesen segített nekünk a kikötésben. Franciául beszélt, és a koccanás ellenére meglepően nyugodt és udvarias volt, amit én franciáknál nem tartok természetesnek. Meghívtuk egy hazai szilvapálinkára (home made és 10 years old), és megkérdeztem, honnét jött. Új Kaledóniából volt a válasz. Kicsit elképedtem, és próbáltam elhelyezni magamnak a térképen. Talán Új Zélandhoz van közel? Igen – válaszolta, kb. 2000 mérföldnyire. Elmesélte, megkerülik a Földet a feleségével, és úgy tervezik három évig lesznek úton. Amikor ő kérdezte, és mi honnan jövünk, halkan válaszoltam, csak Lignanoból. A jacht kikötő közvetlenül a labdarugó stadion mellett volt, tízpercnyire a biennálék helyszínétől. Az egész utcát leander bokrok szegélyezték, nagy kedvet kaptam a reggeli futásokhoz. Két alkalommal is befutottunk kora reggel Ricsivel a Szent Márk térre. A távolság oda-vissza 8 kilométer lehetett, hidakkal tarkítva. Állítólag van Velencében olyan tájékozódási futóverseny, ahol a térképen nem jelölik be a hidakat. Örömmel állapítottam meg, hogy nagyon sok ember futott a reggeli vagy az esti órákban. Ennyit még sehol sem láttam. A parkban krómnikkelből készült sporteszközök, ami nálunk a színesfém kereskedőknél landolna. Az élmény lenyűgöző, megéri a fáradtságot. A San Marco kora reggel még jórészt üres, galambok is alig zavarnak. Az útikönyvek azt írják, Velence igazán akkor gyönyörű, ha hajóval a Laguna felől közelítjük meg. Először mi is így érkeztünk Punta Sabbioni felől 1990-ben, és valóban csodálatos látványt nyújtott, ahogy a Dózse palotát megpillantottuk, és egyre közelebb értünk a Szent Márk térhez. Ennél felejthetetlenebb élmény akkor ért bennünket, amikor egyik utunkon vitorlással érkeztünk Chioggiaból, és a tér előtt elhajózva koccintottunk egy Isola Augusta pezsgővel.
  Egy jacht kikötőben mindig sok érdekes ember verődik össze. Az újkaledóniai házaspár mellett a szemközti szomszédunk is különös figura volt. Magyar olvasónak azonnal Piszkos Fred, a kapitány jutna eszébe róla. A bárkája Tamás szerint az amerikai Nagy Tavakról való, még ütött-kopott formájában is szép. Megfejteni nem sikerült, mit csinál az öreg tengeri patkány – a korát nem nagyon tudtuk megítélni -, de úgy tűnt, nem a hajón alszik, mindig a reggeli órákban érkezett. Ez persze így nem ésszerű, hiszen a kikötésért jelentős összeget kell fizetni, a pénzbőség pedig nem sugárzott róla. Lehet az is, hogy a marineroknak fizetett valamit, hisz – mint később számunkra is bebizonyosodott – ez sem járhatatlan út. Amikor reggelenként megérkezett, akkurátusan kicsomagolt, és nagyon komótosan elvégzett néhány apró-cseprő munkát. Legérdekesebb a vízmelegítője volt. Egy nagyobb nejlon szatyorban melegítette a tűző napon a vizet, aztán időnként – bár ez nem nagyon látszott rajta, leöntötte belőle magát a hajó hátsó részében.
    A lányunknak, Zsókának szerettük volna megmutatni Muranot, de Tamáséknak ezúttal nem nagyon volt kedvük, így vaporettoval utaztunk. Az igazi élményt oda is a vitorlázás jelenti. Többször is úgy adódott, hogy felhajóztunk a muranoi Canal Grande-n egészen a Ponte Longo közeléig. Általában egy kavicsszállító hajóhoz kötöttük ki magunkat, és megállapítottuk, Olaszország valóban liberális jogállam, hiszen mindent – még ezt is – lehet, amit törvény nem tilt. A hajó tulajdonosa mondta, azért reggel, amikor indul, oldjuk el a köteleket a hajójától. Kikötésünk helye ideális volt, a Fondamenta dei Vetrai, Murano fő utcájának a felső végénél. Itt található az 1437-ben épült, majd tűzvész miatt 1509-ben újjáépült bazilika Szent Péter mártír dominikánus szerzetes tiszteletére. Szemben vele a Campo Santo Stefano. A bazilika falain többek között Veronese, Tintoretto és Bellini freskói. Közvetlenül a Campo Santo Stefano mellett van kedvenc éttermünk a Busa alla Torre. Ha Tamás velünk van itt is ismerősként üdvözlik. A muranói üveg világhírű – és, még ha a tömegigény miatt számos giccs is készül -, van benne valami megragadó. Ezen a napon is benéztünk egy üveghutába, végigsétáltunk a Rio dei Vetrai két partján sorakozó manufaktúrák kirakatai előtt, elcsendesedtünk a bazilikában, aztán leültünk ebédelni az említett étterembe. Az ebéd legemlékezetesebb része a tiramisu volt, ennél finomabbat – eltekintve Lívia készítményétől – csak Dr Galannál, Veneto régió elnökénél ( a „velencei dózsénál” ) ettem a Palazzo Balbiban.
   A hajóút visszafelé egy kissé lehangoló volt. A szél a vitorlázáshoz nem volt eléggé erős, de olyan hullámokat gerjesztett, hogy a tengeri fürdőzést mégis lehetetlenné tette. Ezt leginkább a lányom bánta, aki ki akarta próbálni, milyen érzés hatvan méteres vízben a Viktóriát körül úszni. Megnyugtató érzés volt azonban koradélután Lignanoba visszaérkezni, hisz mindannyian tudtuk, Lívia születésnapjára a Gelsiben az asztal már megterítve vár.

Hétvége Párizsban

   Az elmúlt hosszú hétvégét feleségemmel Párizsban töltöttük. Utoljára 26 évvel ezelőtt jártunk ott, eltöltve három hetet a fény városában. Én 2001-ben azért tettem egy villámlátogatást ezen a csodálatos helyen. Akkor jószerével arra volt időm, hogy megnézzem, a műemlékek a helyükön vannak-e? Azért meglátogattam a modern művészetek múzeumát egy átalakított vasúti pályaudvaron, a Musée d’Orsay-t. Ott található a legszebb impresszionista, posztimpresszionista gyűjtemény Európában.
   Ezúttal is elsétáltunk a múzeumhoz, de olyan hosszú sor állt ott, hogy elment a kedvünk a többórás várakozástól. Szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, hogy mi az oka annak, hogy az impresszionizmus az a festészeti stílus, amelynek kiállításaira tömegek zarándokolnak. A döntő ok az lehet, hogy a látogatóban az az illúzió alakul ki, mivel felismerni véli az ábrázolt tájat, érti is a művet. Azért kiállítás nélkül most sem maradtunk. Salvador Dali 300 mesterművét mutatják be a Montmartre-on, karnyújtásnyira a Sacré Coeur-től. Ez a kiállítás a legnagyobb gyűjteménye Dali eredeti szobrainak Franciaországban. Nem vagyok nagy rajongója a mesternek, de ez a tárlat lenyűgözött. A harmincas években festett világhírű képet az elfolyó időről a hetvenes évek végén több szoborkompozícióban is megfogalmazta. Négy szobor volt látható Szent Antal megkísértéséről, póklábú elefántokon ülve ábrázolta a szentet. A legszebb szobor talán az „Űr Vénusz” volt. Egy gyönyörű női alak, a test a derekánál síkban megtörve, a has előtt egy tojással. Egyik szobrát, egy cserjéket növesztő hüvelykujjat mintha a La Défense-on láttam volna a hatalmas posztmodern épületek között.

   Ha már La Défense: nem rajongok az üveg-acél toronyépületekért sem, de Londonban, Frankfurtban és itt, Párizsban megbarátkoztam vele. Épült itt egy óriási diadalív ebben a stílusban, nyilván a 20. század végi Franciaország hatalmasságát szimbolizálva, és, hogy funkciója is legyen, helyett kapott benne a közlekedési és tengerészeti minisztérium, és – mi más – egy bank központja. A látvány azért lenyűgöző: a diadalív közepétől tiszta időben látszik az Arc de Triomphe a Charles de Gaulle Étoile-on, hátrébb az obeliszk a Concorde téren és leghátrébb a „kis” diadalív a Jardin des Tuileries mögött. Teljesen egyenes sugárút, és lehet úgy 15 kilométer.

   Egy ilyen látogatáskor az ember nem hagyhatja ki a legismertebb helyeket. Többször is elmentünk az araboktól, feketéktől hemzsegő Montmartre-ra. 26 évvel ezelőtt egy ottani szállodában aludtunk, 10 percnyi járásra a Pigalle-tól. A szálloda most is megvan, éppolyan lepattant mint akkoriban volt. Arabok tulajdona lehetett, és találkozó helye volt az egész éjjel hangoskodó nagycsaládnak. A Montmartre-on mindig elgondolkodom, ki is a francia? A Pigalle-t sötétben, kivilágítva érdemes látni. Nem hagyható ki az Eiffel torony sem, ami – ha már az ember nem megy fel rá – a Trocadero-ról nyújtja a legszebb látványt. A Louvre környékén sétáltunk, de – micsoda szentségtörés! – a múzeumot ezúttal nem látogattuk meg. A Notre-Dame-ot és környékét, a Pompidou Központot szombaton délelőtt kerestük fel, a vasárnap délelőttöt pedig a Pére Lachaise-i temető megtekintésére szántuk. Gyönyörű, nyárias időben kerestük fel több világhírű művész, író, tudós sírját. A legújabb közülük a 2003-ban elhunyt, világhírű szociológusé, Pierre Bourdieou-é volt. A Tízparancsolat kőtábláját idézi a síremlék, felirata minimális. A tudós nevét és születési, halálozási évszámát közli.

   Nagy Imre emlékművénél volt egy külföldi házaspár, legalább is előttünk idegen nyelven beszéltek. Nem szeretem különösebben Rajk László művészetét, de ez az alkotása szépre sikerült. Egy viharban szétroncsolódott vitorlást jelképez. Megállapítottuk, miként 1981-ben, most is Jim Morrison sírjánál álltak a legtöbben. Zarándokhelyévé vált ez a sír a Doors rajongóknak, akik a világ minden tájáról érkeznek, és ma már több generációt képviselnek. Úgy tudom, az idén a Doors még élő tagjai, más néven ugyan, de koncert körutat terveznek.

   Párizsban szerencsére csak angol, amerikai vagy német napilapokat olvashattam. Az 5 nap alatt talán két magyar vonatkozású hírre bukkantam. Az egyik egy budapesti nemzetközi orvos kongresszusról tudósított, amelynek témája a túlzott elhízás volt. A másik cikk – a Herald Tribune-ban vagy a The Observerben olvastam – az UEFA európa-bajnoki döntéséről tudósított. Itthon, ahogy lenni szokott, egymást vádolták a pártok a sikertelen pályázatunkért, de ebben az egész oldalas írásban talán két mondat jutott a magyar-horvát pályázatnak. A lényege kb. az volt, hogy a pályázatban ötvözni próbálták a dicső magyar labdarugó múltat annak az útnak a hangsúlyozásával amit a horvátok tettek meg a nacionalista háborútól a japán-koreai vb. harmadik helyéig. Nem nagyon sajnálkoztak rajtunk. Az következne számunkra ebből, hogy Európán kívül is van élet? Be kellene már látnunk, nem mi fújjuk Európában a passzát szelet.

   A legérdekesebb írást az International Herald Tribune április 20-i számában olvastam. A szerzője az a Jacques Attali, aki Miterrand elnöki tanácsadója is volt. A cikk címe: Ti mindannyian csak irigyek vagytok. A szerző felsorolja mindazokat az előítéleteket, amiket a franciákról szoktak mondani: a túlbürokratizált társadalomtól a lusta francia emberig, aki bármelyik pillanatban kész azonban gigantikus sztrájkokat kirobbantani homályos eszmék érdekében. A külföld egyszerűen irigy Franciaországra, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a francia termelékenység és az életminőség az elsők között van a világon. Pozitív példaként említi Attali, hogy a francia állam kulcsszerepet játszik a francia nyelv védelmében. Sem a baloldal sem a jobboldal nem akar olyan országban élni, amelyik az etnikai közösségek „patchwork”-évé válik (!). A legmeglepőbb kijelentése: Franciaország szenvedélyesen hisz az asszimilációban és veszélyes fejleménynek tartaná azt, ami Angliában vagy Hollandiában már bekövetkezett, ahol atomizált emberek és egymástól elzárt közösségek léteznek. Ezt írhatja egy francia világhírű baloldali gondolkodó, a magyar liberalizmus pedig száz éve az integrációt sürgeti, asszimilációról hallani sem akar.

   Szállodánk a Gare de Lyon közelében volt, igen jó helyen, hiszen mindent könnyedén el lehetett érni a pályaudvarról induló metrókkal. Párizs (al)világa valóban egy külön világ. Emberek százezrei lehetnek a föld alatt minden pillanatban, és utaznak a 14 metróvonal valamelyik szerelvényén vagy a gyorsvasúton, esetleg bevásárolnak valamelyik földalatti bevásárló központban, vagy várakoznak a Louvre földalatti bejárata előtt. A 14-es metrót azért ki kell próbálni, hiszen vezető nélküli járataiban az embert megérinti a 21. század szele.

Róma, 2003.03.23

 Egy hűvös márciusi napon szólt a titkárnőm, hogy a köztársasági elnök hivatalából keresnek. B. Zoltán főosztályvezető, az elnök egyházügyi tanácsadója volt a vonal másik végén. Közölte, hogy az elnök úr szeretettel hív Batthyány-Strattman László boldoggá avatási szertartására Rómába. Közölte azt is, hogy a szombathelyi megyéspüspök kifejezett kérése volt, hogy engemet is hívjanak meg az elnököt kísérő delegációba. Hozzáfűzte még, mint református lelkész, személy szerint ő is örül egy evangélikus politikus meghívásának, hisz a szegények orvosának boldoggá avatása az egész kereszténység ünnepe.
 A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, de szerencsére B. Zoltán érvelését hallgatva visszanyertem higgadtságomat. Elmondtam, mennyire megtisztelnek a meghívással, és befejeztük a beszélgetést.
 Az útra március 23-án került sor. Reggel 6-kor találkoztunk Ferihegyen, a kormányváróban. Az autóútra Sárvártól három órát szántunk, ezért két órakor kellett felkelnem. Nem szeretek sötétben utazni, de az előttem álló nap programjaira gondoltam, és nem a hajnali megpróbáltatásokra. A kocsiban velem utazott még Szombathelyről Sz. Kálmán főorvos, a Batthyány-Strattmann Társaság vezetője. Első alkalommal indultam Ferihegyről a kormányváróból, ami új élményt jelentett. A légkör - gondolom előítélettel - az elmúlt fél évszázadban nem sokat változott. A pozíciónak szóló udvarias kiszolgálás, welcome-drink a nap minden órájában, magyar- és külföldi napilapok, hetilapok gazdag választéka.
 Megérkezik a köztársasági elnök, mehetünk a repülőgépre. Miközben a felszálláshoz készülődünk, az elnök úr köszönt minket, és jó utat kíván. L. János volt KDNP-s miniszter mellé kerülök. Az utaskísérő azonnal hozza a reggelihez szóló menükártyát. Tapasztalatlanságomat jelzi, hogy a kínálatot úgy értelmezem, háromféle reggeliből kellene választani. Mire meghoznám ezt a fontos döntést, hozzák is az első fogást. Rövid időn belül kiderül, hogy az étlap összes ajánlatát felszolgálják. Szívesen innék a nagy izgalomra egy pohár pezsgőt, végtére is már öt órája úton vagyunk, de az illendőség visszatart. Amikor látom, hogy Antall József valahai osztálytársa, ma a Magyar Máltai Lovagok elnöke ír krémlikőrt kér, én is veszem a bátorságot, és száraz pezsgőt rendelek. A szomszédom láthatóan nagy tapasztalatokkal rendelkezik, és a felszolgált áfonya lekvárból kér egypár kis üveggel, mondván, hogy a felesége ezt használja ikonfestéshez. Gondoltam, már ezért az információért érdemes volt eljönnöm, és hol van még a nap vége! A repülőn tekintélyes személyek ülnek. Az Orbán-és a Meggyesi-kormány egy-két minisztere, Göncz Árpádné, Orbán Viktor felesége, a parlamenti pártok és a sajtó képviselői, a köztársasági elnök kísérete.
 Sárvárról igen hideg időben indultam, téli ruházatban, de Rómában későtavaszi idő fogadott minket. A Ciampino repülőtér VIP- várójában E.G., a vatikáni magyar nagykövet, és K.I., római magyar nagykövet kávéval, teával vártak bennünket. Rövid pihenő után indultunk is a Vatikánvárosba. A Szent Péter tér sok ezer hívővel van tele, kiderült, ezen a napon öt személyt is boldoggá avatnak. Batthány-Strattmann herceg mellett spanyol, svájci, portugál és dél-amerikai apácák és papok részesülnek ebben a nagy elismerésben.

 A „szentélyben”, a hetedik sorban kaptunk helyet. Mellettem KDNP-s és SZDSZ-es parlamenti képviselő ül. Gondolom, utóbbit inkább a hely szelleme, mint a boldoggá avatási szertartás inspirálta az utazásra. A sorban előttünk a burgenlandi politikai elit feszít, ennyivel nagyobb a lobbi-erejük még a Vatikánban is. Csillogó napsütésben kezdődik az istentisztelet. Fejünk felett helikopter köröz, terrorfenyegetést kaptak az előző napokban az olaszok. Közben elindult a római maraton is, résztvevői a XII. Pius téren érintik a hívők utolsó sorait, így kölcsönözve Jiri Menzel-i hangulatot az eseménynek. XII. János-Pál fáradtnak tűnik, de a mise több mint kétórás. A Szent Péter-bazilika ablakaiból a boldoggá avatottak hatalmas portréit lengeti a szél. Nagyon büszke vagyok K. N. Ádám molinójára, természetesen az ő portréját látom a legsikerültebbnek. Jó érzés lehet rokonainak, barátainak mindezt a magyar televízióban, élő adásában látni. A teret szegélyező oszlopsor tetején a magasban fotósok hada. Észreveszem közöttük B. Sándort is a Vas Népétől. Később kaptam tőle egy fotót, amelyen a mi delegációnk is látszik. A nap nagyon erősen süt, amire – március lévén - senki sem számított. A szentmise végére leég a homlokom. A szertartás végén a köztársasági elnököt és szűk kíséretét II. János Pál pápa elé az oltárhoz kísérik. Közöttük van Sz. Kálmán főorvos is.

 A mise végeztével keresztülrohanunk a Szent Péter-bazilikán, és busszal megyünk a Ponte Sisto szállodába ebédelni. Az ebédre a szálloda belső udvarán, narancsfák árnyékában kerül sor. Igazán meghitt a hangulat. Ebéd után kapunk egy kis pihenőt, ebből a célból lefoglaltak egy-két szobát, hogy legyen alkalmunk tisztálkodni is. Pihenésre nincs idő, S. Zsolt KDNP-s képviselő vicceivel leköti a társaságot. Nagyhangú ember, láthatóan hozzászokott az efféle rendezvényekhez. H. Gyula szocialista képviselő, gondolom, az egyensúly kedvéért igyekszik lépést tartani vele, a viccre egy másik viccel válaszol. Magyarországon gyakran hozzák fel példaként a nyugati politikusokat, akik úgymond a parlamenti bírálatban nem kímélik egymást, de az országházzal szembeni kocsmákban már együtt söröznek. Úgy tűnik, Rómának vagy boldog Batthány-Strattmann Lászlónak áldásos hatása van az ellenfelekre.
 A Pápai Magyar Intézetbe gyalog sétálunk a Tevere partján, igazán szép tavaszi időben. Az intézet díszterme zsúfolásig megtelt. Ennyi bíborost és püspököt egy helyen én még nem láttam. Itt vannak a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai, de megjelentek osztrák politikusok is. Maria R.Kallaht egészségügyi minisztert én mutatom be Cs. Juditnak, magyar partnerének, és felajánlom nekik, hogy első hivatalos találkozásukra a vasi megyeházán kerüljön sor. Lehet, hogy a kiváló hangulat tette, de mindketten igent mondtak a szombathelyi találkozóra.

 Az osztrák miniszter asszonyt régebb óta ismerem. Magyar gróf a férje, akiről mostanában a Grippen botránnyal kapcsolatban jelennek meg hírek. Egyszer meghívtak vacsorára a burgenlandi birtokukra. Ott tapasztaltam először, hogy a falra függesztett ülésrend van. Középen ült a házigazda, vele szemben pedig a felesége. A vendégeket aztán fontossági sorrendben a vendéglátók mellől jobbra indulva, két félkörben helyezték el. Megbecsültek, hisz a miniszter asszony mellé ülhettem. Győri kollégám kicsit távolabbra került, látszott az arcán, hogy nem esett jól neki ez az ültetési rend. Lehet, hogy azt is figyelembe vették, ki tud németül. A társaságban volt még Magyarország bécsi nagykövete, és több családtag. Közülük egyik Japán tiszteletbeli főkonzulja, a másik talán a gróf édesapja, aki a Máltai Lovagrend valamelyik nagy vezetője. Közel voltunk a magyar határhoz, nem lepődtem meg, hogy a személyzet magyar. A burgenlandi idegenforgalmat magyar vendégmunkások tartják életben, a politikusok mégis mindent megtesznek, hogy a munkaerő szabad áramlását korlátozzák. Azóta már tudom, nagy lobbista a gróf, vadászkastélyában rendszeresen fordultak meg magyar miniszterek. A szóbeszéd szerint járt nála O.V. és GY. F. is, természetesen nem egy időben.
 A fogadás előtt a Pápai Magyar Intézetben az egri érsek tartott beszédet, pohárköszöntőt pedig a köztársasági elnök mondott. A tartalma rendben volt, a formája azonban nagyon szürkére sikeredett. Egy tapasztalt jogászprofesszortól nem ilyen beszédet vár az ember. A fogadás egyébként kifogástalan volt. Tapasztalatom, hogy Olaszországban vannak a legkiválóbb fogadások, igaz ezúttal a költségeket a Vas megyei megyéspüspök viselte. Megtudtam azt is, hogy az esemény tiszteletére volt egy másik fogadás is később Bécsben, azt pedig a magyar nagykövet adta. Így ünnepelték meg a sógorok Batthyány-Strattmann László boldoggá avatását, amit herceg burgenlandi birtokai okán saját érdemüknek tekintettek. Azóta, hogy Liszt Ferenc Bayreuth-i sírjánál láttam egy burgenlandi címerrel díszített táblát, rajta a felirattal: „Burgenland nagy szülöttjének tisztelettel”, már nem lepődök meg a burgenlandi politikusok tolakodásán.
 Minden jónak vége szakad egyszer, elérkezett a visszaindulás ideje. Késő délután busszal vittek ki minket a reptérre, aztán rövid búcsúzkodás után indultunk vissza Budapestre. A terv szerint 18.40-kor megérkeztünk a ferihegyi repülőtérre. Este tízkor már Sárváron voltam, így nem volt akadálya annak, hogy a hétfő reggeli előadásomat megtartsam a Berzsenyi Főiskolán. Kassák Lajos párizsi utazását megörökítő versének sorai jutottak eszembe, kicsit módosítva az én utamra is érvényesnek vélem: láttam Rómát, de nem láttam semmit. Mikor hétfőn este a barátaim megjegyezték, nem láttak a vasárnapi istentiszteleten, némi büszkeséggel jegyeztem meg, nem is láthattak, mert a pápánál jártam.