(Hosszú bejegyzés, türelmes olvasást igényel!)
Az a mondás járja, hogy egy katolikus hívőnek életében egyszer el kell jutnia Rómába. Apósom nagyapja, falusi parasztember, tartotta magát az elváráshoz, és a múlt század elején elzarándokolt Rómába. Unokájának, aki élete nagy részét a Kádár-rendszerben töltötte, már nem adatott ilyen lehetőség. Nekem, lutheránusként alkalmam volt a Szent Péter-téren pápai istentiszteleten részt venni, no meg Eisenachban Luther emlékházát megtekinteni. Jártam Fatimában, Toursban, Jasna Gorán, de sokszor megfordult a fejemben, hogy az igazi zarándoklat mégis csak a Szentföldre vezetne. Nem tudom, kinek az ötlete volt, talán az ezredforduló hangulata tette, de a Vas megyei Munkaügyi Tanács úgy döntött, hogy a 2000. évi tanulmányútját Izraelbe szervezi. Később világossá vált, hogy sok megye munkaügyi tanácsa gondolkodott a milleneum idején hasonlóan, mi magunk is találkoztunk más megyéből való zarándokokkal ottlétünkkor. A zarándoklat – mint egy klasszikus görög dráma – katartikus élményt jelentett számomra, sok szempontból megváltoztatta az életről való gondolkodásomat. Szeretném, ha ebből az élményből valamit sikerülne átadnom az olvasónak.
Az utazásra szeptemberben került sor. A vállalkozással járó normális izgalmaknál ezúttal egy kicsit mindenki izgatottabb volt, hisz Izraelből naponta hallhatott feszültségről szóló híreket. Izgalmunk Ferihegyen csak fokozódott, amikor megláttuk az EL-AL járatra felszállni kívánkozók alapos átvilágítását. Izraeli biztonsági emberek érdeklődtek magyarul úti célunk felől, és kérdezősködtek a poggyászunk tartalmáról. Igazán agyafúrt kérdéseket nem kaptam, vagy nem érzékeltem a mögöttes szándékot, így probléma nélkül – hasonlóan a csoport többi tagjához – feljutottam a gép fedélzetére. A közel háromórás út kényelmesen zajlott, a kiváló ebédhez – akkor még – bort is bőven adtak. Először volt alkalmam kóser ételt-italt fogyasztani. A Ben Gurion reptéren aztán balkáni hangulat fogadott. Izraeli kísérünk, Gerson sokat késett, félve gondoltunk az előttünk álló hétre. Újból alaposan kikérdeztek és átvizsgáltak bennünket, de megnyugtattak, mindez a mi érdekünkben történik. Ettől persze egyikünk sem lett nyugodtabb. Előkerült végre Gerson is, és azonmód leteremtett minket, hogy nem vagyunk elég fegyelmezettek. Gondolom, ez már részéről a pszichológiai hadviselés része volt, a lehető legsimábban szerette volna velünk közös programunkat végigcsinálni. Agresszivitása mindenkire rossz benyomást tett, ekkor még nem tudtuk, lesz ez még rosszabb is.
Szállásunk Netanyában van, így arra vesszük az irányt. Kora este érkezünk, még szikrázóan süt a nap. Gyorsan döntünk, és kimegyünk a Fölközi-tengerbe fürödni. A szállodánk majdnem a tengerparton van, nem sokat bajlódunk az öltözködéssel. Az erős szél nagy hullámokat vet, így inkább csak a hangulat kedvéért próbálok úszni. Vacsora után sétálunk egyet az üdülőváros hosszú főutcáján. Széles út, a gépkocsiforgalom elől elzárva, két oldalán éttermekkel, bárokkal. Több helyen is oroszul próbálnak becsalni a vendéglőbe, ami elkedvetlenít. Arra gondolok – ami persze igaz -, hogy ezt az országot is megszállták az oroszok, másrészt pedig dühbe gurulok attól, hogy orosznak néznek bennünket is. Igaz, ajánlották már magukat nekem a hamburgi Reeperbahnon is oroszul a lányok, Karlovy Vary-t pedig teljesen elfoglalták, de ez már egy kicsit sok. Udvariasan nemet mondunk, és leülünk egy söröző teraszára. Pillantást vetek a sörökre, látom, hogy a mindenhol kapható Heinecken és Carlsberg mellett két izraeli sör van, úgy döntünk, mindkettőt megkóstoljuk. Előbb Maccabit, másodjára Goldot rendelünk. A sörön is látszik az angolszász kultúra hatása, engem leginkább a Kilkenny-re – ami persze ír - emlékeztet. Borostyán színű, és kellemesen kesernyés ízű. Miközben a sörünket kortyolgatjuk, katonalányok mennek el mellettünk, vállukon géppisztollyal. Asztaltársam szinte sokkot kap a látványtól, én – furcsa mód - inkább biztonságban érzem magam, és próbálok nem gondolni a médiában gyakran látható amerikai ámokfutókra.
A következő napot Szombathely testvérvárosában, Ramat Gan-ban töltjük. Úgy érzékelem, a város már lényegileg egybenőtt Tel Aviv-val. A városházán az alpolgármester fogad bennünket, és rövid előadásban bemutatja a várost. Szabadkozik, hogy a polgármester nem ér rá, jóllehet tudja, hogy a szombathelyi kollégája velünk van. A két évtizede létező testvérvárosi kapcsolat kimerül abban, hogy évente egy-egy politikai delegáció megfordul a másik városában. Nem emlékszem arra, hogy a Ramat Gan-i polgármester valaha járt volna már Szombathelyen. A tájékoztató után rövid városnézés. Az ember mintha Manhattanben járna. Az üveg-acél toronyépületek között sétálva tolakszik felénk a magány. Különösen a fekete kaftánt és kalapot viselő ortodox zsidók látványa kerül disszonanciába a posztmodern építészettel. A város a gyémánt-készítés és adás-vétel izraeli központja. Nem kerülhetjük el, hogy elmenjünk egy gyémántmúzeumba. Filmet vetítenek a gyémántcsiszolásról, ami engem nem nagyon érdekel, bóbiskolok egyet a kényelmes fotelben. Mikor felébredek, látom többen is mély álomba szenderültek. A kiállított gyémántok annyira érintenek meg, mintha luxuskocsik között bámészkodnék. Megszerzésük lehetősége olyan távoli, hogy nem alakul ki bennem semmiféle vágy irántuk. A városnézés után visszamegyünk Netanyába. Fürdenénk a Földközi-tengerben, de olyan hullámok vannak, hogy csak illendőségből megyünk bele a vízbe. Gondolom, futok egyet a homokos tengerparton, legalább kipróbálom a hosszútávfutás egy újabb lehetőségét. A süppedő talajban azonban hamar elfáradok. Vacsora után sétálunk egyet az esti forgatagban, oroszul beszélő pincérek és állig felfegyverzett katonák között. Egy antikváriusnál megvásárolom Jack London Hawaii élményeit feldolgozó novelláit, míg szobatársam vesz egy kipát.
Másnapi kirándulásunkat Jaffában (Joppa, Jafo) kezdjük. Neve héberül szépséget jelent. Japhetről, Noé egyik fiáról kapta a nevét. Ebből a kikötőből fejlődött ki Tel Aviv a huszadik században. A kikötőt már a Krónikák II. könyve is említi: „ Mi pedig majd vágunk fát a Libanonról, amennyire csak szükséged van, és eltutajozzuk a tengeren Joppéba. Jeruzsálembe szállítani a te dolgod lesz” (2.Krón. 2:16). A kikötő középkori mediterrán hangulatot sugároz, de a bibliai vonatkozások még gazdagabbá teszik az élményeket. Nekünk, keresztényeknek Péter apostol hajótörése teszi különösen fontossá a helyet. Az óváros girbe-gurba utcácskáin való séta után elindulunk Caesarea felé.
Caesarea ősi romja Tel Aviv és Haifa között félúton, a Földközi-tenger partján fekszik Az ősi várost i.e. 20-ban Nagy Heródes építtette, és uralkodásának idejében világszínvonalú kikötővé fejlesztette. Közel 600 évig volt a fővárosa a rómaiak által „Júdea Provinciának” nevezett területnek. Jézus idejében Poncius Pilátus uralkodott a városon. Pál apostolt pedig itt tartották fogva. Megnézzük az ókori amfiteátrumot és egy keresztesek korabeli vizesárkot, majd továbbindulunk észak felé. Haifa a libanoni határ közelében, Izrael észak-nyugati csücskében fekszik. A városból leginkább a tengeröböl és a bahájok világközpontja marad meg emlékezetemben. A XIX. században Perzsia területéről elüldözött vallás képviselői ma már több mint kétmilliónyian vannak, és Haifát tartják szent városuknak. Gyönyörű, aranykupolás központot építettek a Karmel-hegy oldalában, ahova a vallásalapítót, Baha’uk’llah-t temették. Az épületkomplexum és a park csodás látványt nyújt mind a kikötőből felnézve, mind a hegy tetejéről lepillantva. A Carmel-hegyről tiszta időben látszik Akko városa és a libanoni határ. Minden rendezettséget és nagy gazdagságot sugároz. A hegyoldalban kialakított, teraszos parkokban sétálgatva az ember meditációra lesz hajlamos, amit csak a sorban várakozó tömeg és a biztonsági emberek látványa zavar meg. Utóbbiak sűrű utasításokkal rendezik a sort, és a szentélyhez érve levettetik cipőinket. Ez az ellentmondást nem tűrő, nem is nagyon titkolt agresszivitás rosszul esik, még nem tudom, hogy sokszor fogok vele találkozni szentföldi utunkon. Visszaérve a kikötőbe, a strand felé vesszük az irányt. Kánikulai forróság van. Gyönyörű a Földközi-tenger, mindannyian belemegyünk a vízbe. Élvezettel úszom, az sem zavar, ha néha sós víz kerül a számba, gondolom, legalább leköti a gyomorsavamat. Az úszásba feledkezve, hirtelen érdes fájdalom hasít a karomba. Mint amikor vasreszelővel húznának egyet rajta. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, a parton látom, begyulladt kissé a karom. Kiderül, egy medúza támadott meg, ami kedvemet szegi a további fürdéstől. Kis idő múlva már újra úton vagyunk. Irány a Stella Maris monostor. Megtekintjük Illés próféta barlangját, már azt, amelyik a keresztény hit szerint volt a próféta lakhelye. Gerson megjegyzi, a prófétának még két barlangja van, az egyiket a zsidók a másikat a mozlimok tartják szent helynek.
(Bahai központ Haifában)
Következő megállónk Názáret. A városnak az a része, amit mi elsősorban az Angyali Bejelentés Bazilika megtekintése céljából szeretnénk felkeresni palesztin környezetben van. Az utcán, a boltok előtt unatkozó férfiak ácsorognak, és beszélgetnek tízesével. Közöttük kell elsétálnunk a keresett bazilikáig. Elbámészkodom, és kissé lemaradok. A palesztin férfiak között utat vágva igyekszem beérni a csoportot. Közben mindenféle hasznavehetetlen portékát próbálnak rám sózni. A szorongás enyhe kifejezés arra, amit érzek. A bazilika előtt egy nagy sátor, amiben palesztinok táboroznak. Gerson elmagyarázza, azért tüntetnek, hogy a bazilika mellé egy hasonló nagyságú mecsetet építhessenek.
A bazilika külső képe Názáret arameus jelentésére, az „őrtorony”-ra emlékeztet. A bazilikában megtalálhatók két korábbi templom romjai, amiket egy ősi házra építettek, ami a hagyomány szerint az angyali bejelentés színhelye volt. Az 1968-ban épített modern templom nem nyűgöz le különösképpen, jóllehet, a formáját még szépnek is találom, de a mindent eluraló beton lehangol. A bazilikához közel egy bazár. A többiek bemennek, gondolom különösebb cél nélkül, csak a kíváncsiság kedvéért. Én a bejáratnál maradok, és egy fiatal palesztin nőt figyelek. Kis gyermekével ölében ül a járdaszegélyen, és koldul. Amikor nincs a közelben turista, előveszi a mobilját, és telefonál. A domboldalról átlátni Názáret zsidó városrészére. Messziről is érzékelhető a rendezettség, ami különösen az elhanyagolt palesztin negyeddel van kiáltó ellentmondásban. Az izraeli palesztin városokban, városnegyedekben szemet szúró az a rendetlenség, amit az utcákon tapasztalhatsz. Az építészet, a házak formái szépek lennének, csak mindenhol a házak körül, az erkélyeken építési törmelék és szemétkupacok. Mindegyik azt sugallja, hogy sohasem fejezik be. Kísérőnk mindezt adóelkerülési szándékkal magyarázza. Az Angyali bejelentés Bazilikán kívül több nevezetesség is található Názáretben, amelyek Jézus életének fontos eseményeire emlékeztetnek bennünket, de Szent József templomának és Mária kútjának megtekintésén kívül most másra nincs időnk, indulnunk kell esti szállásunk felé.
(Az Angyali Bejelentés Bazilika)
Az éjszakát egy kibucban töltjük a Genezáret-tó partján. A lehetőség, hogy bepillanthatunk egy kibuc hétköznapi életébe, mindenkit izgalommal tölt el. Szállodánk egészen új, puritán, de nagyon kényelmes. Az étterem, és az ott zajló nyüzsgés katonakorom kaszárnyai hangulatát idézi. Az egyik legnagyobb talány Izraelben számomra az volt, hogyan lehet egy olyan társadalomban élni, ahol a Földközi-tengerparti városok építészete és életvitele a New York-i késő-modernt idézi, míg a keleti felén, a kibucokban valami őskommunista társadalomszervezés kísérlete zajlik. Másnap délelőtt körbevisznek bennünket a kibucban, és tartanak egy tájékoztatót. Az elhangzottak szerint miden a legnagyobb rendben. Én azonban nehezen tudom elképzelni a közösségi tulajdon szigetszerű működődését egy posztmodern, a szabadpiac mindenhatóságára épülő társadalomban. A kibuc tagjainak nincs magántulajdona, és mikor azt firtatom, mindenkinek jut-e például gépkocsi, ha utazni akar, vagy mobiltelefon, kitérő választ kapok. Mondják, minden szükségletet ki tudnak elégíteni. Elgondolkodom, lehet-e azt a munkát hosszútávon szeretni, amelyet mások bíznak rám, magamtól azonban nem sok kedvvel csinálnám? Ha örökké az a feladatom például, hogy a konyhában mosogassak, vagy az állatokat etessem? A kibuc életéről közgyűlés dönt, amit hetente tartanak az étkezdében. Ha valaki rossz fát tesz a tűzre, bizonyára nyilvánosan elítélik. Hányan kerülhetnek Angi Vera helyzetébe? A kibuc területét járva mindenütt géppuskaállások, hiszen közel a Golan-fensík. Kívülálló számára felfoghatatlan, milyen a hétköznapi élet az állandó fenyegetettség alatt?
A második napot a Genezáret-tó partján töltjük. Héber neve: Kineret a hárfa szóból ered, hasonló formájú a tenger. Az evangéliumokban különböző neveken szerepel, János Evangéliumában például Tibériás tengereként. Tudjuk, Jézus több csodatétele ehhez e környékhez kötődik.
„Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták: ’bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!’ Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják, és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.” (János 6:14-15). Tabghában két templom emlékeztet Jézus csodálatos lelkészségéről. A Megsokszoródás templomának csarnokait nemrégiben újították fel, követve az ötödik századi kápolna vonalait, amely valamikor ezen a helyen állt. Az ősi mozaikokat belefoglalták az új padlóba. A mozaikokban látható két hal és kenyereskosár felidézi, hogy itt ezrek kaptak enni öt árpakenyérből és két halból. A tó partján – Jézus nyomát követve – beszálltunk egy bárkába, és, miként a tanítványok, elindultunk Kapernaumba, a „tengeren túlra”. A tenger körülbelül 13 kilométer széles és 21 kilométer hosszú. Bárkánk egy nemrég előkerült, Jézus korából származó bárkának a rekonstruált változata volt. Kapernaum is Jézus több csodatevésének és tanításának helyszíne volt. Úgy tartják, hogy Szt. Péter anyósának gyógyítása is itt történt. A hely fölé nemrégiben egy repülő csészealjhoz hasonlító új templomot építettek. Kapernaumot egy zsinagóga helyreállított maradványainak látványa uralja. Az előkerült, díszesen faragott kövek egyikén tudósok a Frigyláda képét vélik felfedezni. Az egyik korinthusi oszlopon pedig a menora jele látható.
Ebédelni a Genezáret-tó partjára megyünk. Vendéglőnk éttermi része még csak kinéz valahogy, de az udvaron keleti kosz és rendetlenség fogad. Hol az ANTSZ? – teszem fel magamnak a szónoki kérdést. Ránk számítottak, rajtunk kívül nincs más vendég. Szt. Péter halat kapunk, a zsidó tulajdonos megjegyzi, hogy csak az itteni tóban él, és mind azonos nagyságú. A nagyságról tett megjegyzését - a tányérokra pillantva – egyetértően nyugtázom. Előbbi állítását pedig egészen addig igaznak tartottam, amíg az adriai olasz és horvát éttermekben nem kínálták ugyanezt. A szentföldi zarándoklatunkat egyébként is végigkísérte a palesztin és zsidó kereskedők „furfangos” áru kínálása. A halat mindannyian nagyon finomnak találtuk, de lehet, hogy csak a hely szelleme okozott mindnyájunknak érzéki csalódást. Kánikula volt, az ebéd után elhatároztuk, hogy fürdünk egyet a tóban. Végre édes vizű tengerben úszhattam, ahol tükörsima volt a felszín, és medúzák sem háborgattak. Az úszás összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt, mint a Földközi tengerben Netanyánál és Haifában vagy később a Holt-tengerben és a Vörös-tengerben. Lelkiekben gazdagodva tértünk vissza a kibucbeli szállásunkra. A másnapot a Jordán folyónál kezdtük, azon a helyen, ahol a hit szerint János keresztelt. Iparszerűen folyik az újrakeresztelkedés, a hívők, akik liturgikus fürdést óhajtanak, fehér köpenyt kölcsönözhetnek. A Jordán folyó nagyon sekély, egyébként mindenhol, ahol láttuk, a kiszáradás fenyegeti. A folyó tele van egy-kétkilós harcsával. Elgondolkozom, milyen harcsapaprikást ehetnénk belőle túrós csuszával, de belátom, hogy elképzelésem ezen a helyen több szempontból sem kóser. Hívő zsidónak csak a pikkelyes hal fogyasztható, másrészt hús tejtermékkel együtt nem ehető. A kegytárgyboltban megpillantok egy kis hebroni üveget, teletöltve a Jordán folyóból vett vízzel. Giccses emlék, mint annyi minden errefelé, de azóta is a könyvespolcomon tartom.
(Szent Péter-hal tányéron)
Elindulunk Jeruzsálem felé, és ez mindenkit láthatóan izgalommal tölt el. A Jordán folyó mentén haladunk, minden kopár és homokszínű. Ahol művelik a földet, és gyümölcsöt termesztenek, még ott sem a zöld szín az uralkodó. A gyümölcsfák leveleit belepi a homok. A nyugat-európai piacokon az ember gyakran találkozik izraeli gyümölccsel, de keresztül-kasul utazva Izraelben, én nem nagyon láttam. Kis szünetet tartunk a palesztinok lakta Jerikóban. A föld talán legrégebbi ma is lakott városáról Gerson megjegyzi, idejárnak Jeruzsálemből a zsidók, mert itt nem tiltott a szerencsejáték. Bekísér minket egy ajándékboltba, nyilván jutalékot kap a tulajdonosától, és megnyugtat bennünket, hogy itt nyugodtan vásárolhatunk. Jó turista a magyar, a kevés pénzét is ajándékokra, használhatatlan csecse-becsékre költi. Nehezen adom meg magam az erőszakos palesztin árusoknak, de – hogy mégse menjek el üres kézzel – vásárolok egy növénymintás porcelán ékszertartót. Csak később, már a napfényen vettem észre, hogy a fedele más mintájú, mint az alja. Azóta is, ha a szobában rápillantok, a ravasz, mindenáron üzletelni akaró palesztin árus jut az eszembe.
Kora este megérkezünk Jeruzsálembe. A szállásunk az óvárosban van, és ennek mindannyian nagyon örülünk. A sikátorokban sétálva keleti, és inkább arab, mint zsidó a hangulat. Ebből a napból már csak egy kis vacsora utáni sörözésre futja az idő. A szombat reggelt betlehemi látogatással kezdjük. Tapasztalt idegenvezetőnk mondja, jobb korán érkezni, különben sokat kell várakozni Krisztus születésének temploma előtt. Betlehem, miként Jerikó, palesztin fennhatóság alá tartozik. Szögesdrót-kerítésen és kerékvetők között araszolva, szigorú ellenőrzések után jut be a buszunk a városba. A negyvenezer lakosú Betlehem Jeruzsálem szomszédságában, a Júdeai sivatag szélén fekszik. A városból szép kilátás nyílik a kopár Moáb hegyeire. Az elsőként Ruth könyvében említett Betlehem héber jelentése: „a kenyér háza”. Ebben a városban vezették Dávid királyt Sámuel próféta elé, és kenték fel olajjal. Amikor Nagy Heródes megkérdezte:
„Hol kell a Krisztusnak megszületnie?” – a bölcsek azt felelték:
„A júdeai Betlehemben” (Máté 2:5)
A Születés Temploma a fölé a barlang fölé épült, ami a keresztény hit szerint Jézus születésének helyszíne volt. A barlangot később befedték egy pogány oltárral, amit Hadrianus császár építetett Adonisz tiszteletére i.sz. 135-ben. Az oltárt Helena királynő romboltatta le, és építtette fel Krisztus születésének templomát 329-ben. Ebbe a templomba költözött Szent Jeromos 384-ben. A 390-ben lefektetett mozaiklapok a mai napig láthatók. A templom hányattatott sorsához tartozik, hogy a szamaritánus lázadás idején megrongálódott, majd Justitianus császár állíttatta helyre 527-ben. I. Baldwint itt koronázták meg 1100. karácsonyán. A barlangban található két kis lekerekített részben csillag jelöli Jézus születésének helyét, és a Szent Család jászolát és pihenőhelyét.
(A Születés Temploma)
Érkezésünkkor a barlang bejáratánál, az Alázatosság Kapujánál már egy lengyel csoport várakozott. Kis idő múltán belátjuk, hogy Gersonnak igaza volt, egyre több zarándok érkezik. Sajnálkozó pillantást vetünk a kis téren mögöttünk összeszoruló tömegre. Időközben a lengyelek bebocsátást nyernek. Izgalommal telten mennénk mi is, de közben kiderül, egy szerzetesrend – talán örmény ortodoxok – misét celebrálnak maguknak. Állítólag ők őrzik (felügyelik? birtokolják?) a templomnak ezt a leglátogatottabb részét. Elhivatottságukat nem vonom kétségbe, mégis azt érzem, hogy a misével való várakoztatásuk célja, hogy érzékeltessék, ki az úr a háznál. A hosszú várakozás miatt fokozottabb izgalommal tekintek a következő percek elé. Végre bejutunk, és megrendülten állunk meg ott, ahol a Megváltó megszületett. A helyet jelölő rézcsillag látványa és a kopott foltos kőlapok szinte megbabonázzák a csoport tagjait. Itt elmosódik a határ hívő és nem hívő ember között, a hely hatása alól nem vonhatja ki magát senki. Az elcsendesedésnek azonban nem sok idő jut, hiszen mögöttünk tömegek várakoznak. Rövid hálaadó imára azért futja a szűkre szabott időből. Kifelé menet látom, hogy miséző papjaink adományt gyűjtenek.
A barlangból kiérve tapasztalom, hogy mindenki mély lélegzetet vesz a forró, száraz levegőből. Továbbsétálunk Szent Katalin templomába. Itt ünneplik a karácsonyt a katolikus hívők. A szentély alatt található három barlang, amelyek közül kettő a Szent Jeromos kápolnának ad otthont. Szent Jeromos ezekben a barlangokban élt, amikor lefordította az Ó-és Új Testamentumot, amit azóta Vulgátaként ismerünk. Mielőtt visszaindulnánk Jeruzsálembe, kísérőnk beterel minket egy arab butikba, ahol keresztény kegytárgyakat árusítanak.
Nagy várakozással tekintek a szombat délután elé, hiszen erre a napra maradt Jeruzsálem óvárosának a felfedezése. Azé a városé, amit Gerhard Konzelmann a gyűlölet és fájdalom városának nevez. Gyűlölet, kiengesztelhetetlenség, fájdalom és gyász örök szövetsége jellemzi, ami átokként tapad Jeruzsálemhez. Az évezredes konfliktus egy 420 méter hosszú és 300 méter széles négyszögletes térre, a szent körzetre koncentrálódik a város délkeleti részén, ami az iszlám világ harmadik legszentebb helyét, a Sziklamecsetet körbefogja. A mozlimok a teret „Harám al-Sharíf”-nak, „Magasztos Szentélynek” nevezik, amióta Omár kalifa birtokába jutott időszámításunk után 638-ban. Véres események láncolatának története ez a tér. A zsidók szemében a Templom-tér, amelynek oldalában, Salamon templomának maradványainál, a Siratófalnál könyörögnek a vallásos zsidók azért, hogy Isten építse fel nekik újra a „Templomot”. A várostól távolélő zsidók Pészah-kor a következő formulával búcsúznak: „Következő évben Jeruzsálemben”, arra emlékezve, hogy a tulajdonképpeni hazájuk Juda hegyének ebben a városában van. Azok a zsidók pedig, akik Jeruzsálemben élnek, a következőt mondják ezen az ünnepen: „Következő évben a feltámadott Jeruzsálemben”, bízva abban, hogy hitük révén a Jóisten újra felépíti a zsidók templomát.
(Bizalmatlan pillantás a Siratófal előtt)
Omár kalifa 638-ban foglalta el Jeruzsálemet, és ragaszkodott hozzá, hogy a keresztény pátriárka maga vezesse el a Templomhegyre. Ott látta csak, hogy a dombot szemétlerakó helynek használják. Dühében arra kényszeríttette Sophronios pátriárkát, hogy négykézláb másszon végig a mocsokban, úgy vezekeljen, amiért semmibe vette más vallások szent helyeit. Egyes legendák szerint a saját kezével kezdte eltakarítani a hulladékot.
A megszentségtelenített helyszín bizonyíték arra, hogy a keresztények ellentmondásosan viszonyultak a Templom rómaiak általi lerombolásához. A lerombolást egyrészt, mint a kereszténység zsidóság feletti győzelmét ünnepelték, Isten büntetését egy olyan vallással szemben, amelyik nem fogadta el Jézust. Másrészt a keresztény hívők számára maga Krisztus vált Templommá, a keresztények testévé.
Tatár György filozófus írja:
„A Nyugat számára immár semmiféle vallási feszültséget nem okoz, ha Jeruzsálemet az iszlám birtokolja, de, hogy éppen a zsidók támasszanak rá igényt, az valami nagyon mélyen fészkelő ellenállást mozdít meg. A keresztény Európa tudatában Jeruzsálem – a végül is kudarcot vallott keresztes hadjáratok korát követően – végérvényesen allegorikus várossá lett: a hit szemei egyedül az új ég és új föld mennyei Jeruzsálemére szegeződtek, és a földi város a jelentéktelen közel-keleti kisvárosok egyikévé, jó esetben félreeső zarándokhellyé süllyedt. A zsidó igény Jeruzsálemre, mint Izrael államának és Izrael népének a fővárosára valami olyanféle berzenkedésre készteti a Nyugatot, mintha a zsidók János Jelenéseinek égből aláereszkedő allegorikus városára mernének kezet emelni. Az iszlám hasonló igénye nem hozza működésbe ugyanezt a berzenkedést: a keresztény allegória a bibliai szöveg betű szerinti zsidó értelmezésével áll szemben, nem az iszlámmal”.
Omár egy háromezer embert befogadó, négyszögletes faépületet emeltetett a Templomhegy közepén. 691-ben azonban Abdelmalik kalifa leromboltatta ezt az épületet, és a lenyűgöző Sziklamecsetet, a Kubbat al-Szakhrát építtette a helyére. A nyolcszög alapú épületet aranykupolával fedette, ami még napjainkban is uralja Jeruzsálem látképét. Ebben az épületben őrzik azt a követ, melyhez a legendák szerint Ábrahám kötötte Izsákot, hogy feláldozza az Úrnak. A hit szerint ez volt az oltár Salamon Templomában is, és innen emelkedett fel Mohamed próféta, hogy szárnyas paripáján a mennybe menjen, és imára vezesse Ábrahámot, Mózest és Jézust. A kő maga is vele akart tartani, a mai napig látható lába nyoma, ahogy visszalökte a földre. Az iszlám elismeri a zsidó és keresztény próféták tanításait, bár szerinte mindkettőt túlszárnyalja. A Sziklamecset csodálatosan fejezi ki ezt a szellemi magasságot: a másik két vallás hagyományaira épül, de magasan áll Jeruzsálem városa felett.
Omár kalifa megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, a keresztényeknek pedig felajánlotta szent helyeik szabad használatát. Nem rajta múlott, hogy mára a zsidók, a mozlimok és keresztények kapcsolata a kibékíthetetlen ellentétekig fajult. Napjainkban a mozlimok birtokolják a tér bejáratának kulcsait, ahol az Ak-Aksza Mecset és a Sziklamecset áll. Hogy ők az urai a Templomhegynek, látogatásunkkor, mi is érzékelhettük.
Ha jól emlékszem, a Damaszkuszi kapun érkeztünk be az óvárosba. Gerson újabb arab barátját ismerhettük meg, aki a jó üzlet reményében azonnal mellénk is szegődött. A szűk utcákat árusok kiáltásai, és fűszerek átható illata tölti be. A Via Dolorosán sétálva csoportunk tagjain a megrendültség érzékelhető. Jézus szenvedésének útja még azokat is meghatja, akik nem vallásosak. A kegytárgyakat áruló arab hangoskodás elidegenítően hat, de próbálom a figyelmemet a szenvedés stációira irányítani. Az első jeruzsálemi vallásos sétákat még a ferencesek szervezték a XIV. században. Az ősi Antonia Erődítmény területére épült az „Elítélés kápolnája”, amely Pontius Pilatus gyalázatos tettét idézi fel. A hely, az Antonia Erőd Jézus korában a római katonák laktanyájaként szolgált. Heródes építette újjá a hasmoneus palotát i.e. 37-35 között, és barátja, Marcus Antonius tiszteletére nevezte el Antonia erődnek. Jeruzsálem i. sz. 70-es lerombolása után Hadrianus állítatta helyre 135-ben. Rövid időre megállunk a VI. stációnál, egy kapu előtt, ahol a hagyomány szerint Veronika megtörölte Jézus arcát. A VIII. állomást egy kis latin kereszt jelöli egy görög kolostor falán, Jézus harmadik elesésének helyére pedig egy oszlop emlékeztet. Lassan a Szent Sír Templomához érünk, amelyik talán a legfontosabb hely volt a keresztény zarándokok számára a bizánci kortól a keresztes hadjáratok koráig. A templom magába foglalja a Kálvária hegyet és Jézus feltámadásának sírját.
„Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, és betette a sziklába vágott, saját új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.” (Máté 27, 57-61). Jézus idejében Jeruzsálem falai nem terjedtek ki annyira észak felé, mint ma, és a Szent Sírt magába foglaló terület kívül esett az északi falon. A hely korábban kőfejtő volt, az Új Testamentum idején azonban már temetőként használták. Heléna királynő építtette itt az első templomot 326-ban.
(A Szent Sír Templom bejárata)
A Keresztút állomásai a Szent Sír Templomán belül folytatódnak. Közel a főkapuhoz található egy lapos kő, a „Bedörzsölés köve”, ahol Jézus temetésre váró testét bekenték olajjal. A „Szenvedések útja” a XIV. államosnál végződik: „Jézust a sírba helyezték”. Valószínű, hogy amikor Hadrianus császár Vénusznak emeltetett oltárt, a sírt eltávolíttatta. Heléna királynő és Konstantin császár, amikor 326-ban megépíttette a templomot, amit Anasztazisznak, Feltámadásnak neveztek, egy kerek építményt helyeztettek a sír fölé. Érkezésünkkor zarándokok sokasága volt a templomban, mint minden szent helyen. Megrendülten állunk meg a „Bedörzsölés kövénél. Szomorúan látom később a híradásokból, hogy karácsonykor két keresztény közösség papjai ezen a helyen is összeverekedtek. Groteszk fintora a sorsnak, hogy a zsidó katonák védték Jézus keresztre feszítésének helyszínét a hivatásos „keresztény” hittérítők agresszív viselkedésétől.
A mindannyiunkat megrázó, ám kellemesen hűvös helyről újra kimegyünk a tűző napra. A Siratófal felé vesszük az irányt. Említettem már, a keresztény zarándokhelyek palesztin fennhatóság alatt vannak. Ahogy áttérünk a zsidó negyedbe, egyszerre rend és tisztaság vesz körül minket. Szombat van, munkaszünet. Az 1949-1967 között teljesen lerombolt negyed az 1967-es „Hatnapos Háború” után kelt újra életre. Helyreállítása után az ősi Jeruzsálem városának részei először látták meg a napvilágot több ezer év után. A Siratófal Salamon temploma alapzatának megmaradt része, ahol annak reményében imádkoznak a vallásos zsidók, hogy az Úr újra, negyedszer is felépíti a Templomot. Nem tudom a hely szellemének hatása alól kivonni magamat, és láthatólag a többiek sem. Hálát adok a Jóistennek, hogy idáig elkísért, és papírra írt kívánságomat a fal egyik repedésébe rejtem. Kontemplációmból hangos szóváltás zökkent ki. Ultraortodox zsidó próbálja a szombathelyi polgármester kezéből kiverni a maroktelefont, azt kiabálva, hogy Sabatkor tilos a munka. Még nem tudom, hogy az intolerancia ilyen agresszív megnyilvánulásával újra találkozni fogok ezen a napon. A Siratófal mellett van az a lépcsősor, amelyik felvezet a Templom-hegyre. Előtte mobil vaskerítés-rendszer, arra hivatott, hogy ne lehessen akadály nélkül felmenni a mozlimok szent helyére. Beállunk várakozni a sorba. 40-42C-fok lehet, nincs tenyérnyi hely, amely árnyékban állna. A feszültség kézzel tapintható. Kísérőnktől megtudjuk, hogy Ariel Saron jobboldali pártvezér (később miniszterelnök) kíván a Templom-hegyen látogatást tenni, amit a mohamedánok hevesen elleneznek. Egy órányi várakozás után végre felsétálhatunk a térre. Döbbenten látjuk, miközben mi várakozásra kényszerültünk, Alah követői szabadon ki-be járnak a térre.
A közteret eredetileg Nagy Heródes tette vízszintessé a Szentély számára. Ma mozlimok gyülekeznek itt, hogy hallják az Al Aqsa mecsetből hangosbemondók által közvetített tanítást. Kísérőnk, Gerson megjegyzi, hogy gyakran megesik az imám lázító beszéde után, hogy az arabok elkezdenek köveket hajigálni az alattuk húzódó Siratófalnál imádkozó zsidókra. Válaszul izraeli katonák rohamozzák meg a teret gumilövedékekkel, és előbb-utóbb vér folyik, a konfliktus eszkalálódik. Ez a zsidó interpretáció. A mozlimokét a téren lévő iszlám múzeumban láthatja az érdeklődő. Az évezredes művészeti remekművek mellett napjaink „csatáinak” véres emlékei. Idejárnak a radikális hívők érzelmi feltöltődést kapni. Az Al Aqsa mecset bejáratánál levetett lábbelik százai kellemetlen szagot árasztanak. Nincs mit tenni, a miénket is el kell helyezni a polcokon. A mecsetet Caliph el Walid építtette 705-714-között. Az építmény kétszer is összedőlt erős földrengések miatt, és legutoljára 1040 körül építették újjá. Nyolcvannyolc éven keresztül a keresztes lovagok használták helyőrségként, nyilván az iszlám kultúra megbecsülése jeléül. Saladin szerezte vissza a mecsetet 1187-ben. Kibővítette egy imádkozó fülkével és egy gyönyörűen faragott fa-szószékkel, amit 1969-ben gyújtott fel egy őrölt keresztény turista. A mecset alatt egy nagy föld alatti terem található, amelynek oszlopai sejtések szerint – hisz ásatások nem végezhetők -, Nagy Heródes korából származnak. A keresztesek istállóként használták, ekkor ragadhatott rá a „Salamon istállói” név is.
Az Al Aqsa mecset szőnyegein sok ezer hívő tud egyszerre imádkozni. Kedélyesen heverésző mozlimok láthatók mindenhol a templomban. Csoportunk egyik tagja, a hosszú várakozás után fáradtan ül le a szőnyegre, mire egy teremőr rárivall, hogy azonnal kelljen fel! Az incidens kiverte belőlem az áhitatot, gyorsan távoztam a templomból. Félve indultam az ezernyi cipő felé, és mikor a sajátomat megpillantottam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, igaz mély lélegzetet nem vettem. Elindultam a Szikla Mecset felé, és Bibó Istvánra gondoltam. A totális intoleranciát tapasztalva, a kölcsönös megértés és megbékélés nemzetközi nagymesterének az elmúlt évszázad hetvenes éveiben íródott, ám alig ismert tanulmánya jutott eszembe. Szerinte az arab és az izraeli lelkiállapot ellentétét éppen az teszi nehezen kiegyenlíthetővé, amiben a kettő azonos:
„Mindkettő hisz az erőszakos eszközök elsőségében, az egyik (a palesztinok) a sikertelen erőszak feletti keserűséggel, és az erőviszonyokat megcserélő fordulat reményében, a másik (a zsidók) a sikeres erőszak feletti önelégültség és a fokozásra való készülődés jegyében. Mindkettő kétségbe vonja a nem erőszakos utakat előíró nemzetközi fórumok hatékonyságát: az egyik azzal, hogy keresztülvihetetlen várakozásokat fűz hozzájuk, a másik azzal, hogy igyekszik semmibe venni őket. S végül mind a két félben él az az aggódó gyanú, hogy a hatalmi eszközökben reménykedő, és a békés nemzetközi utakat megvető magatartások alapvetően téves, és katasztrofális kudarcok lehetőségét rejti magában”. Be kellett látnom, hogy Bibónak, mint általában mindig, most is igaza van, pedig még nem is tudtam, hogy milleneumi zarándoklatunk után egy héttel – Ariel Saron látogatásának „köszönhetően” - kitör a ma is tartó második intifáda.
A Sziklamecsetet Abdelmalik kalifa építtette 691-ben. Számtalanszor újították már fel, a legjelentősebb munkálatokat Nagy Szulejmán alatt végezték a XVI. században. Ő volt az, aki gyönyörű mozaiklapokkal fedette be a kupolát. A huszadik században a tetőt csillogó ötvözettel burkolták be, amelyik aranyként fénylik a napfényben. A Sziklamecset abból a célból épült, hogy vetélytársa legyen a Szent Sír Templomnak. Az épület magasztossága lenyűgöző kinyilatkoztatás az iszlám vallás küldetéséről. Az épület nyolcszögű alakja a bizánci építészet hatását mutatja. Voltak régészek, akik emiatt Constantinusnak tulajdonították az építkezést. Csillogó kupolája a szikrázó napsütésben elkápráztat minket. Valószínű, hogy építtetői ezt a funkciót szánták neki. A kupolát négy pillérből és tizenkét oszlopból álló körkörös árkádsor tartja. Ekörül egy nyolcszögletű, nyolc pillérből és tizenhat oszlopból álló árkádsor található. A körkörös és a nyolcszögletű árkádsor között egy gazdagon díszített körfolyosó helyezkedik el, ugyanúgy, ahogyan a körkörös árkád és a külső falak között. A szikla tehát a körfolyosók közepén, pillérek és oszlopok keretébe van beágyazva. A pillérekből és oszlopokból álló árkádokat arany-, vörös-, kék- és türkizszínű, absztrakt díszítéses mintájú mozaikok borítják. A festett üvegablakokon keresztül szűrődik át a fény, és vetít foltokat a tér belsejébe. A körfolyosó mennyezete csillagmintás hatalmas aranyozott táblákból áll.
A Sziklamecsetet Mohamed „éjszakai utazás”-ának emlékére építették. A sziklát három bibliai esemény helyszíneként is tisztelik: ez volt Salamon oltára, Izsák megkötözésének helyszíne, és az a hely, ahol Dávid király bűnei megbocsátásáért fohászkodott Istenhez. A Templom-hegyen az „éjszakai utazás” további helyszíneit is megtaláljuk. Az egyik helyet Burák istállójának hívják, ahol Mohamed lovát kipányvázták. A Sziklamecsetben lévő szikla alatti barlang arra emlékeztet, hogy a kövek megkíséreltek Mohameddel együtt az égbe emelkedni. A bemélyedés a tetején pedig azt a helyet jelöli, ahol Mohamed lába a földön tartotta a sziklát.
Jeruzsálem az iszlám harmadik legszentebb városa Mekka és Medina után. A szent státuszát elsősorban a Korán, és a Mohamed életéről szóló, „hadisz”-nak nevezett történetek alapozzák meg, amelyeket a VIII. században és később vetettek papírra. Ibn Iszhák, Mohamed első életrajzírója írta a következőket a VIII. században: „Aztán Isten küldöttét éjszaka a Kába-mecsettől az Akszá-mecsetig repítették, amely Aelia Szent Házában (Jeruzsálemben) van”. Mások a történetet tovább bővítették: Gábriel arkangyal jött egy éjjel arra a helyre , ahol Mohamed aludt, kivette a szívét, megtisztította, és üregeit hittel és tudománnyal töltötte meg. Megbökte Mohamedet, hogy felébredjen, aztán kivitte a barlang elé. Volt ott egy fehér szőrű állat, öszvérhez hasonló, amelynek szárnyai voltak, „al-Burák”. Gábriel társaságában Mohamed Jeruzsálembe utazott az állat hátán. Ott találta a templomban egymással tanácskozó Ábrahám, Mózes és Jézus prófétákat. Két csészét adtak Mohamed kezébe, az egyikben tej volt a másikban bor. Mohamed tejet ívott. Gábriel megdicsérte őt: „Az igaz vallás felé vezettek téged, és társaiddal ugyanúgy lesz majd. A bor tiltott számodra”. Ez a magyarázat arra, hogy a muszlimok miért nem isznak bort. Amikor Mohamed visszatért Mekkába, sok ember nem hitte el neki, hogy egyetlen éjszaka képes volt ekkora út megtételére, de Abú Bakr esküvel tanúsította, hogy igazat beszél, és az Isten Hírnöke. A Sziklamecsetet elhagyva még teszünk egy rövid sétát a Templom-hegyen, ahonnét szép kilátás nyílik az Olajfák-hegyére. A hegy gerincétől északra a zsidók évezredes sírjai sorakoznak. A Betániában tartózkodó Jézus a zsidó Húsvét hetén – Virágvasárnap kivételével – minden nap begyalogolt Jeruzsálembe. Útja a hatalmas temetők mellet vezetett el. Az Olajfák-hegye mai napunk zarándoklásainak utolsó állomása.
Az Olajfák-hegye csúcsán lévő Betfage, a „zöld fügék háza”, valószínűleg az a falu, ahonnan Jézus szamárháton ment be Jeruzsálembe Virágvasárnapon (Máté 21). Egy kis görög kápolnát építettek a XIX század végén a fölé a kő fölé, amelyről a keresztesek szerint Jézus felszállt a szamárra. Napjainkban ez a hely a virágvasárnapi körmenet kiinduló pontja. Az Olajfák-hegyén több templom is felidézi Jézus lelkészségének eseményeit. Először a Szent Mária Magdaléna templomba megyünk be. A templomot III. Sándor cár építtette a XIX. század végén, annak tiszteletére, hogy Mária volt családjának védőszentje. Mária Magdaléna volt az a nő, aki Jézus lábait könnyeivel és balzsamokkal dörzsölte be, és akinek „sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett”. A Getsemáné-kerthez érve megáll a lélegzetünk, amikor Gerson rámutat egy olajfára, és azt mondja, hogy ezt még Jézus is láthatta. Lefelé ereszkedve a hegy lábánál megállunk még Mária sírjánál. Zarándokok leírása szerint már a VI. században állt ott egy templom. A templom bejáratának homlokzata valószínűleg a XII. századból származik, tudósok úgy vélik, hogy a masszív lépcsőzet egy korábbi, a VI. századból származó templom része. Az ember hite azonban nem rendül meg a tudományos bizonytalanságokon, a helyet minden kétely nélkül Mária sírjának tartja.
(Ezeket az olajfákat még Jézus is láthatta)
Nehéz szívvel hagyjuk el másnap reggel Dávid városát, hisz’ látni való akadt volna még bőséggel. A buszon a Jeruzsálemben megtapasztalt feszültségre gondolok. Meggyőződésemmé vált, hogy a világbéke kulcsa a szent városban van elrejtve. Igaz, sok esély nincs a megtalálására. Erwing Shaw sorai jutnak eszembe:
„A város nehezen egyensúlyoz az emberi szellem törésvonala fölött, amely – akár a föld törésvonalai a maguk idejében – egyszer csak elmozdul, rengeni kezd, és elpusztít mindent és mindenkit, aki fölötte él… És, ha az embereknek egyszer Jeruzsálemben sikerül békét kötniük, akkor az egész világon is bárhol béke lehet.”
Buszunk a Maszada-erőd felé vesszi az irányt. A név John Zorn együttese okán hangzik számomra ismerősnek. Az erődítmény romjai Ein Geditől délre, egy magasan fekvő fennsíkon találhatók. Eredetileg a hasmoneus uralkodó, Alexander Jannaeus építtette, de Nagy Heródes tökéletesítette, aki fényűző lakóhelyiségeket építtetett a falakon belül. Maszada lenyűgöző látványt nyújt a Holt-tenger felől. Mikor rádöbbenek, hogy feljutni csak egy nagyon magasan és hosszú úton közlekedő drótkötél-pályán lehet, szorongás vesz rajtam erőt. Óvatosan a többiekre sandítok, arckifejezésükből látom, félelmemmel nem vagyok egyedül. A felvonó indulási szakaszán kapunk egy filmvetítést, amiből hollywoodi stílusban kiderül a Maszada szomorú története. Az üldözési-mániás Heródes ide szándékozott elbújni a rómaiak elől, ha üldözni akarták volna. A kor legmagasabb igényeit is kielégítő palotákat építtetett, gőzfürdővel, mozaik padlózattal. Állítólag sohasem járt ott. Az erődítmény szomorú véget ért. A rómaiak ellen fellázadt zelóták tömeges öngyilkosságának színhelyévé vált. A Maszada- erődben i.sz. 70-ben menedéket kereső 960 zsidó harcos inkább a halált választotta, mintsem hogy a rómaiak rabszolgájává váljon. Miután vallásuk az öngyilkosságot tiltotta, több fordulóban sorsolták ki azokat, akik a többieket megölték, míg végül csak egy személy maradt, akinek aztán nem volt más választása, mint az öngyilkosság. A Flavius Silva parancsnok által vezetett rómaiak 3 évig sikertelenül ostromolták az erődöt, még a hegy nyugati oldalán is építettek egy hatalmas feljárót. Nagyon meglepődtek, mikor végre az erődítménybe jutottak, és látták, hogy még évekig elegendő víz és élelmiszer állt a zelóták rendelkezésére, miközben ők hosszú ideje arra vártak, hogy a bent lakókat kiéheztessék. A „szemtanú” Josephus Flavius már nem fest a zelótákról ilyen hősi képet a „Zsidó háború” című művében. Szerinte kegyetlenkedő, gyilkos fanatikusok alkották ezt a szektát, akiknek nagyban köszönhető, hogy a rómaiak porig rombolták Jeruzsálemet. A caldariumban talált első századi szandált szemlélve, megjelenik a korabeli élet, és lepereg előttem az erőd szomorú pusztulása. Ilyen megrázó történetek után persze nem mutathatok félelmet, és bíztatom magam, hogy a látvány majd mindenért kárpótol. Az indulással kicsit várnunk kell, a szombathelyi polgármester valahol még a kétezer éves történetben bolyong. Taps fogadja, mikor végre megérkezik. A kötélpálya alatt sivatag, a távolban a Holt-tenger azúrkék látványa. A kékben vöröses-rozsdabarna foltok, a másik oldalon húzódó kopár hegyláncok tükröződései.
A Holt-tenger a Föld legmélyebben, a tenger szintje alatt 397 méterrel fekvő pontja. A tenger ásványtartalma ötször-hétszer nagyobb, mint más tengereké, és tízszer sósabb, mint a Földközi-tenger. A parthoz érve, mindenki azonnal vetkőzni kezd. 38-40 Celsius lehet, nagyon vágyunk a fürdésre. A tanácsokra senki sem figyel. A vízbe érve furcsa érzés szállja meg az embert. Jó úszónak tartom magam – a 60-as években egy alkalommal 200 gyorson megyebajnok voltam – itt azonban rám tör a bizonytalanság. Mozgáskorlátozott Keljfel Jancsinak érzem magam, aki, ha fejjel lefelé fordulna a vízbe, valószínű, hogy nem tudna újból felkelni. Hasonló érzés lehet - bár sohasem próbáltam - higanyban fürdeni. Szürreális érzés. A vízből kitekintve homoksivatag és a jordániai hegylánc látványa, a parton több hotel, főként német vendégekkel. Mondják, a tengeri sónak gyógyító hatása van. A víz felszínén való lebegés, bár egyedülálló élmény, hamar eluntat. Próbálok úszni. Úszás közben mindig nyitva tartom a szemem, lehet bármilyen koszos a víz. Gyermekkoromban a Gyöngyösön trágya és döglött állattetemek között is így fürödtünk. A szememet hirtelen elkezdi csípni a só. Rohanok a partra zuhanyozni, de jó idő eltelik, míg a látásomat visszanyerem. A Holt-tengeri fürdőzésnek külön kultúrája van, amit nem lehet következmények nélkül megsérteni. Emlékbe azért hozok magammal a tenger aljáról pár darab sót, amit azóta is őrzök, és időnkét megszagolok, hogy felidéződjék bennem a Holt-tenger illata.
A rövid fürdőzés után tovább indulunk, hisz még a Negev-sivatagon átkelve el kell érnünk a Vörös-tengeri Eilatot. Izraelben nincsenek nagy távolságok, és a táj annyira szokatlan, hogy hamar telik az idő. A kilométereket fogyasztva a forró sivatagban vezető egyedüli autóúton, beduin sátortáborokat látunk. A táborokban a sátrakat kör alakban helyezik el. Meglepődve tapasztalom, hogy minden táborban egy ütött-kopott Peugeot gépkocsi áll, gondolom, a törzsi vezetőé csak úgy, mint az egyetlen parabola antenna. Középkori nomád életmód a huszadik századi nyugati civilizációval fűszerezve. Kis pihenőt tartunk a kihalt sivatagban, ám egy szemvillanás alatt a homokból kisgyerekek kerülnek elő, és el kezdenek kéregetni. Hamarosan megjelennek a férfiak is, különféle ócskaságokat próbálnak eladni. Mutatnak piros kockás arab fejkendőket, és kézzel-lábbal magyarázzák, hogy ez nem palesztin, hanem jordániai, az előbbi ugyanis fekete. Nem tudom, miből gondolják, hogy előítéleteink vannak a palesztinokkal, de lehet, hogy az errefelé járó turistákról ez a tapasztalatuk. Azért akad egy hős vagy balek közülünk, aki feláldozza magát, és vesz egy darabot. Jó lesz egyensúlynak a Netanyában vásárolt kipa mellé –szabadkozik. Nagy-nehezen kivágjuk magunkat a nomádok gyűrűjéből, és folytatjuk az utunkat Eilatba.
A Sínai-félszigettől keletre a Vörös-tenger benyúlik a Jordán-szakadék völgyébe, egészen fel északig, Eilatig. Ez az egyetlen izraeli város ennél a tengernél. Ha körülfordulsz, láthatod Egyiptomot, Szaud Arábiát és Jordániát. A kikötői sétálóút végén, két-három kilométerre már Jordánia van. Szívesen átsétálnék, de ez itt nem a határok nélküli Európai Unió. Eilat valószínűleg a bibliai Eisongáber mai neve (I Királyok, 9:26), már Salamon király is megemlítette szépségét. Mivel egész évben süt a nap, a kirándulók paradicsoma a téli hónapokban. A kiadós tengerparti séta után, még vacsora előtt elvisznek bennünket egy gyémántcsiszoló üzembe. Ha jól számolom, ez már a harmadik, amiben járunk. Ennyi lelkes vásárlót, és pénzes embert látnak közöttünk? A műszak vezetője elmagyarázza a csiszolás technikáját, és mikor azt érzékeli, hogy performansza nem sokakat érdekel, az egyik gép mellől hirtelen egy levágott ujjat mutat felénk. A kékharisnyák veszik a lapot, és felsikoltanak, ő meg röhögve mutatja, hogy csak egy műanyag darabot tart a kezében. Hamar a boltban találjuk magunkat, ahol készségesen elmagyarázzák, mennyire jó vételt csinálunk, ha náluk vásárolunk, hiszen kapunk vagy 30% kedvezményt, a reptéren pedig visszaadják a Mehrwertsteuert. Akadnak többen is, akik vásárolnak, én meg örülök, mert végre megszabadulhatunk tőlük. Szállodánk éttermében kapjuk a vacsorát, sokan már türelmetlenek. Az étterem ajtajában egy hosszú copfú, olajozott feketehajú, hatvanas éveiben járó ember vár bennünket. Bemutatkozik, mint az étterem vezetője, és megtudjuk, hogy etiópiai zsidó. Örülök, mert ilyennel még nem találkoztam. Megmutatja a kínálatot, és elmondja, hogy a szakácsnál a főételből egy húst lehet választani. Pazar a kínálat. Sült csirkecombot választok. Időközben orosz zsidó csoport érkezik. Megrohanják a pultokat. A tapasztaltabbak először süteményeket gyűjtenek. Egy idős nénit figyelek, Gobbi Hildára emlékeztet. Rámutat egy csirkére, a szakács készségesen a tányérjára teszi. Rámutat egy másik darab húsra, a szakács csóválja a fejét, aztán azt is a tányérjára teszi. Amikor a harmadik főételre bök, a séf elveszti türelmét, és mutatja, hogy az már nem jár. A mohó néni zavartan pillant körbe, hogy látta-e valaki a malőrt, aztán visszamegy az asztalához.
A következő napot fürdőzéssel kezdjük, és nem mozdulunk a tengerpartról. Nem szép a tenger, nagyon sötét, fekete. A nyolcvanas évek underground számát juttatja eszembe: „ócska rongy vagy Fekete-tenger”. A jelző itt-és most helyénvaló. A tengerpart nagy bazaltokkal van tele, gondolom, ez ad egy sötét árnyalatot a víznek. Kínszenvedés bejutni olyan távolságra, hogy már úszni is lehessen. Kedvenc polgármesterünk neki áll korallokat keresni. Talál is egy-kettőt, mondjuk neki, hogy tilos az elvitele. Zavarában odaadja egyik útitársának, aki másnap érzékeli, hogy az egész bőröndje halszagot áraszt. Nincs mit tenni, még a vámvizsgálat előtt megszabadul ettől a tehertől. Megtekintjük a Korállvilág nevű, víz alatti obszervatóriumot. Unottan követem a többieket, de a gazdag víz alatti világot látva, észre veszem, mennyire megnyugtat a szemlélődés. A színekben gazdag világ éles ellentétben áll az öblöt körülvevő kopár hegyek és száraz vidék látványával. A buszunk csak éjfél körül indul a Tel Aviv-i Ben Gurion reptérre, előtte próbálunk egy kicsit szunyókálni. Szomorúan állapítjuk meg, hogy ez lehetetlen, hiszen a város reptere a szállodánk mellett van, a landoló gépek majdnem súrolják az épület tetejét. Kimegyünk még egyszer a promenádra bámészkodni. A turisták között sétáló géppisztolyos fiatal katonák látványa már nem zavar bennünk. Végre eljön az indulás ideje, látom, mindenki nagy lelkesedéssel száll föl a buszra. Egy unalmas éjszakai út van előttünk. Hajnal felé arra ébredek, hogy megállunk egy város buszpályaudvarán. Ahogy felkapcsolják a villanyt észreveszem, hogy a szombathelyi polgármester a padlón alszik. Kikászálódunk, és bemegyünk a pályaudvarra. Akkor látom, hogy Beer-Shevában vagyunk. Azt már csak utólag tudom meg, hogy a Negev-sivatag szívében fekfő, ma 200 ezer lakosú város majdnem olyan öreg, mint maga az emberiség. A Biblia 35 alkalommal említi különböző időpontokban, és helyeken. Beer-Sheva volt Ábrahám és leszármazottainak, Izsáknak és Jákobnak a városa, jóllehet hivatalosan Hebron számít annak. A város nevének többféle jelentése is van. Jelenthet „Hét forrást”, azonban a Sheva a héber nyelvben nem csak hetet jelent, hanem esküt is, utalva arra a megállapodásra, amit Ábrahám kötött Abimelek királlyal. A település első említése a Teremtés Könyvének 21. fejezetében található: „
Ábrahám azonban szemrehányást tett Abimeleknek a miatt a kút miatt, amalyet Abimelek szolgái erőszakosan elvettek tőle. De Abimelek ezt felelte: ’Nem tudom ki tette ezt. Te nem jelentetted nekem, én pedig nem hallottam róla, csak ma’. Erre Ábrahám juhokat és marhákat vett, odaadta azokat Abimeleknek, és szövetséget kötöttek egymással. Hét bárányt azonban külön állíttatott Ábrahám a nyájból: Abimelek megkérdezte tőle: ’Mire való az a hét bárány, amit külön állítottál?’ Erre ő azt felelte: ’Fogadd el kezemből ezt a hét bárányt: szolgáljanak tanúul nekem, hogy én ástam e kutat.’ Azért nevezték el azt a helyet Beersebának, mert ott esküdtek ők meg ketten. Szövetséget kötöttek tehát Beersebában. Ábrahám ezután Beersebában lakott.”
A város legújabb-kori története 1949-es zsidó bevándorlással kezdődött. Abban az időben háromezren lakták a várost. Azt már csak később, az útikönyvben látom, hogy az évezredek hangulatából nem sok minden maradt. Az építészetre leginkább a rideg funkcionalizmus a jellemző.
A rövid szünet után folytatjuk utunkat át a Negev-sivatagon, hogy kora reggel Tel Aviv-ban legyünk. Fáradtan érkezünk a reptérre, ahol keleti rendetlenség fogad. A bőröndjeinket felnyittatják, beleturkálnak, mondják, a mi érdekünkben. Nagy nehezen azért csak átjutunk az össze biztonsági poszton, és igyekszünk visszaigényelni az ékszerekért fizetett Mehrwertsteuert. A hatalmas sor látványa a kedvemet szegi. Vonakodva azért én is beállok. Látom, valami papírokat kell kitölteni. Nagy nehezen ezen is túljutok, várhatom a gép indulását. A levegőben aztán már megnyugodva állapítom meg, hogy az El-Al légitársaságnál most is bőkezű a kiszolgálás. Hónapokkal később, adventkor kaptam egy meghívót Szentendrére, a Caprice ékszerkereskedés első magyarországi üzletének megnyitására. A magyar közmondásra gondoltam, és megállapítottam, hogy egyszer volt ékszervásár Izraelben. Az invitálásra nem mentem el. Azon töprengtem, hol vezethetnek még rólam valamilyen kartotékot?
(Fotók: Kondor János)
