Újabb cock-and-bull történetek

„A cock-and-bull story olyan történet, amely nyilvánvalóan nem igaz, különösen előszeretettel alkalmazzák mentegetőzésre.”
(Cambridge International Dictionary of English)

   Az angol nyelvi finomságok iránt mélyebben érdeklődőknek egészen az angliai Buckingham megye északi részében található festői szépségű kisvárosig, Stony Stratfordig kell utaznia, hogy a fenti kifejezés értelmét, és keletkezésének történetét megértse. A Londontól északra vezető, már a rómaiak által is használt út - amelynek mai megfelelője az A5-ös autópálya - érintette Stony Sratfordot. A kisváros a XVIII. század végére, a XIX. század elejére fontos megállóhelyévé vált a posta- és személyszállító kocsiknak. Főutcáján egymás tőszomszédságában működött a „Kakas” és a „Bika” fogadó. Az éjszakára megszálló utasok hozták-vitték a híreket a nagyvárosokból vidékre és vissza. Az egyik fogadóban hallott történetek erősen kiszínezve kerültek át a másik fogadóba. Egy idő után rivalizálás alakult ki a két „műintézmény” között, hogy melyik tud képtelenebb történetekkel szolgálni. Az ilyen történeteket hívják mifelénk pletykának.

   Június 6-án indultunk el Sárvárról a Regös együttessel és a Néptánckör négy táncosával, hogy egy kedves fesztivál-meghívás keretében megismerkedjünk a legújabb történetekkel, és szerény képességünkkel néhány újabb cock-and-bull sztorival gazdagítsuk Stony Stratford hagyományokban egyébként is gazdag szellemi életét.

   Az út Sárvártól közel 1700 kilométer az angliai kisvárosig. A hosszú autóutat egy éjszakás kölni megszállással és két gépkocsivezetővel terveztük. Induláskor kiderült azonban, hogy az egyik gépkocsivezetőnek nem érkezett meg a buszra is érvényes vezetői engedélye. Egy vezető elvitt minket Linzig, onnét hazahozták, mi pedig folytattuk az utunkat egy másik sofőrrel. Kilenc óra állt a rendelkezésünkre, hogy eljussunk a Köln nyugati részében, az autópálya mellett foglalt szállásunkig, ami még 750 kilométer távolságra volt. A mikrobusz maximális sebessége 100 km/órára van korlátozva. Tudtam, hogy Würzburg mellett két helyen is 10 kilométer hosszúságban építik az autópályát, és az elmúlt év októberében feleségemmel egy órát kellett állnunk. Azzal nyugtattam magam, hogy most májusban minden nehézség nélkül átjutottunk ezen a szakaszon. Az ember ilyenkor nem nagyon talál racionális érveket maga és útitársai megnyugtatására, így némi 12-éves Chivas-szal próbál erőt meríteni a vélhető megpróbáltatások leküzdésére. Pesszimista előfeltételezésem beigazolódott, Würzburghoz érve nagy forgalmi dugóban találtuk magunkat. Mindez persze másfél órával később vált világossá számunkra, amikor elhagytuk azt a kisbuszt, amelyik érthetetlen módon, a 60-as korlátozás ellenére balesetet szenvedett. Előttünk volt még 300 kilométer, és a gépkocsivezetőnek rendelkezésére álló idő vészesen fogyott. Rádöbbentem, hogy a velem utazó14 ember ügyes-bajos gondjai mellett, a négynapnyi autóút egy újabb ismeretlent jelent, a megoldandó több ismeretlenes egyenletben. Tanácstalanságomban felhívtam a szállodát, hogy várjanak bennünk, mert későn érkezünk. Megnyugtattak, hogy egész éjjel van ügyelet. Hogy az olvasót kétségek tovább ne gyötörjék, elárulom, a gépkocsivezető a hetente egy alkalommal igénybe vehető plusz két óráját is felhasználva, 7 perccel a kényszerű leállás előtt megérkeztünk szállásunkra. A hosszú útnak azonban olyan következménye volt, hogy a gépkocsivezető kötelező pihenőideje miatt nem indulhattunk időben, így másnap az okozott izgalmat, elérjük-e Calaisban a délután 3 órakor induló kompot, amire jegyet váltottuk? A probléma érzékeltetésére legyen elég annyi, hogy négy és fél óra állt a rendelkezésünkre a 400 kilométer leküzdésére, és a kompra való beszállásra. Gépkocsink engedélyezett sebessége továbbra is maximálisan 100 km/óra. Arról, hogy megálljunk egypár perce, szó sem lehetett. Láttam, hogy a félelemtől senki sem mert sörök-borok után érdeklődni. A Calais-i kompkikötő felé közelítve, érzékeltem, hogy 27 percünk áll rendelkezésünkre az angol bevándorlási hivatal általi ellenőrzésre, továbbá a gépkocsink megfelelő besorolására. Tudtam, hogy ez lehetetlen, gondoltam, utánam az özönvíz. Meglepetésemre gyorsan átjutottunk az útlevél ellenőrzésen. Egy fekete férfi tartotta fel a sort, valami problémát találtak nála, azonnal a jogaira kezdett hivatkozni. Pokolra kívántam a személyiségi jogaival együtt, végül gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen. A furfangos angolok, már francia területen ki szeretnék szűrni a nem kívánatos személyeket, mert, ha a szigetországba beteszik a lábukat, egy idő után szociális segélyért folyamodhatnak. Visszafelé – meglepetésemre – Doverben pedig francia tisztviselők igazoltattak, feltételezésem szerint így teremteve jogot külföldi napidíj elszámolására. Arrafelé még erős a szakszervezet, nyugtázom keserűen.

   Calaisban szerencsénk volt, az első helyre kaptunk besorolást a komp hetedik emeletén, és, amikor a behajtásra várva, a kijelölt helyen megálltunk, 50 percet kellett várakoznunk. Letudtuk tehát a kötelező 45 perc pihenőidőt, és tiszta lappal indulhattunk - igaz baloldalon - a doveri kikötőből. A kompon - a nagy izgalmaktól megnyugodva – ráhangolásként rendeltünk egy pint Murphies-t, ami ugyan ír sör, de ez volt a legvonzóbb a kínálatból. A hátralévő 220 kilométert ezek után már egy fan-trip-nek tekintettük Stony Stratfordig.

   Az esti órákban érkeztünk, vendéglátóink, a Stony Steppers együttes tagjai láthatóan izgalommal vártak. Kértem, intézzük el mihamarabb a szállást, hogy mindenki megnyugodjon. A kisváros főutcáján, a High Street-en három különböző épületben volt a szállásunk. Yvon izgatottan figyelte az arcomat, próbálta leolvasni róla, elégedett vagyok-e a felkínált helyekkel? Szállásaink kétszáz éves épületekben voltak, ami azonnal adott egy történelmi távlatot ottlétünknek. Az együttes egyik része – velem együtt – egy régi iskola volt pedellusának lakásában, egy háromszintes épületben lelt ideiglenes otthonra. Az angolok hagyománytisztelete mindig lenyűgöz. A szobáinkat nálunk már rég átépítették volna, így tüntetve el azt az atmoszférát, amit a nyikorgó ajtók, a remegő padlók sugároznak. Az évszázados épületek tisztelete csak egyik eleme annak a puritanizmusnak, ami mindenfelől érződik. Az angol ember, ha tehető ilyen megállapítás, a belső, lelki gazdagságot tartja fontosnak, a külsődleges csillogás érintetlenül hagyja. Nem az öltözködésre, lakberendezésre fektet hangsúlyt, hanem egy gazdagabb szellemi életre. Max Weber, a szociológia egyik megteremtője a protestáns szellem kialakulásában látta a kapitalizmus létrejöttének legfontosabb feltételét, és ennek a szellemnek a nyomai ma is kézzelfoghatóak az angol hétköznapokban. Nem a hivalkodó fogyasztás a jellemző, hanem egy belső, szellemi-lelki gazdagodás. A lakások ablakain függönyt nem nagyon látni, nincs takargatni való. Mi a németekről gondoljuk, némi előítélettel, hogy nagyon pontosak, de pontosságuk meg sem közelíti az angolokét. Gyakran szokták kérdezni tőlünk - magyarországi tapasztalataikra alapozva -, ha egy időpontban megállapodunk, hogy milyen időszámítás szerint? Mi magyarok, ebben a tekintetben is valami középutat képezünk Európa észak-nyugati fele és a Mediterráneum között.

   Érkezésünk oka a Stony Live! művészeti fesztivál volt, amelynek keretében egy hétig a kisváros összes lehetséges helyszínén zenei és egyéb művészeti programokat rendeztek. A fesztivál csúcspontja, az utolsó napra szervezett Folk on the Green non stop szabadtéri koncert-sorozat volt, de ez a nap megérkezésünk pillanatában még túl távolinak tűnt. Az idei évben már harminckilencedik alkalommal rendezték meg a fesztivált, és ezzel valószínű, hogy a legrégebbi a hasonlóak közül Angliában. A szabadtéren a folkzene a domináns, de a bluestól a jazzig minden műfaj hallható, különösen helyi és környékbeli zenészektől. Országos hírnévre tett szert a Stony Sratfordhoz kötődő, a fesztiválon házigazda szerepet is betöltő The Cock and Bull Band, amelyik amolyan angol Muzsikás együttesnek tekinthető. Ma már az angol folk mellett kortárs popzenét játszó együttesek is fellépnek, és ez a puristákat nem tölti el lelkesedéssel.

   Minket kedden még a legelső fellépés tartott izgalomban, amire szerdán este a York House-ban került sor. A helyszín olyan kulturális központ, amelyiket egy-egy alkalomra bérbe kapnak a civil szervezetek, hogy programjaikat megrendezzék. A város támogatása ebben ki is merül. Meghívóink saját pénzből fizették az ellátásunkat, emiatt már az elmúlt télen is adtak műsorokat, aminek keretében a jelenlévők anyagi hozzájárulását kérték a magyarok júniusi ellátásához. A York House-ban konyha is rendelkezésre állt, így a vacsorát vendéglátóink a helyszínen készítették. A vacsora végeztével az ebédlőt színházteremmé alakították, és elkezdték a műsort. A Stony Steppers énekeseit hallva meglepettség tükröződött a Regös tagjainak arcán. Elégedetten jegyezték meg, milyen jól énekel mindegyikük. Éreztem, kellő késztetést kaptak, hogy megmutassák, mi is a magyar virtus. Mit mondjak, hatalmas ovációval fogadták a programunkat, a legényes táncok különösen nagy sikert arattak. Sean, a kétméteres, csupa szív fiú – ha éppen nem táncolt – a sört csapolta. Meglepetten fedeztem fel, hogy az egyik hordó sör a „Tribute to Regős” fantázianevet kapta. Kell-e mondanom, mindannyian meghatódtunk ezen a figyelmességen, ami egyébként az egész héten, számtalan dologban megnyilvánult. Alkalmi szakácsunk, Ken, a Fox and Hounds kocsma korábbi tulajdonosa elárulta, hogy Northampton-i Frog Island sört takar a tiszteletünkre csapolt hordó, és ez az információ régi emlékeket idézett fel bennünk. Néhányan már jártunk 1999-ben a Stony Live! Fesztiválon, és akkor látogatást tettünk ebben a kis serfőzdében. Üveggyűjteményem féltett darabja a sárvári Nádasy-vár képével díszített különleges palack. Az est folyamán maradtam is ennél a „real ale”-nél, de tapasztalhattam, hogy aromája nem csak engemet nyűgözött le. Az est végén elégedetten, némi büszkeséggel fogadtam a gratulációt, és nem győztem hangsúlyozni, hogy vendéglátóink is kiváló műsort adtak. Megkönnyebbülten sétáltunk a High Street-en visszafelé a szállásunkhoz. Este 11-körül járt az idő, és az angliai kisvárosban ilyenkor zárnak a pubok. A White House előtt kisebb csoport sörözött a járdán. Alkalmi szakácsunk és szállásadónk, Ken tartotta szóval a társaságot, és, mikor megpillantott minket, mindannyiunkat meghívott egy pint Frog Island sörre. Vendéglátóink másnap mosolyogva célozgattak az esti sörözésünkre, így téve átélhetővé egy újabb cock and bull történet keletkezését. A kocsmákban – némi sajnálatunkra – 12.00 óra előtt nem csapolnak sört, vasárnap pedig megvárják az istentisztelet végét.

   A következő napot a Blakeney Nemzeti Parkban (Blakeney National Nature Reserve) töltöttük, a Norfolk Coast-on. Mikor feleségem meglátta, hogy milyen lélekvesztőn fogunk fókákat figyelni, visszafordult, és az idegen környezet ellenére egyedül a parton maradt. Leginkább az esőtől tartott, és kisvártatva kiderült, félelme beigazolódott. Hajósunk belefogott egy hosszabb előadásba a szigeten található közönséges (common) és szürke fókákról és a négyféle – leginkább sirályra emlékeztető - madárról (tern), amelyik közül engem leginkább a Sandwich tern neve ragadott meg. Megtudhattam, hogy a madarat először a Kent grófság-beli Sadwich-ben írta le John Latham ornitológus 1787-ben. A telet leginkább Nyugat-Afrikában tölti, a nyarat pedig a Mediterraneum területén. Az általunk meglátogatott Blakney Pont-nál 3000 pár tölti a nyarat, az Angliában szállást találó madarak 30%-a. Vért izzadtam, persze, amire alkalmi kalauzunk, motoros csónakunk vezetőjének magyarázatát úgy-ahogy megértettem. Korábbi halászok kései, idegenvezetésből megélni próbáló ivadéka, felmenői tájszólását beszélve, nem sokat törődött magyar vendégeivel. Yvon, látva arcomon az elkeseredettséget, kérte legyen figyelemmel ezekre a szárazföldi patkányokra is. 10-12 Celsius fok lehetett a hőmérséklet, erős-hideg széllel, vendéglátóink a kirándulás után fürdést és napozást terveztek a közeli Wells-Next-The-Sea tengerparton. Tettünk egy kis sétát a szigeten, ahol a madártojásokat jelzőszalagokkal védték a látogatóktól. Tim kutyája nagydolgozott egyet alighogy a szigetre lépett, és meglepődve láttam, hogy gazdája elővesz egy zacskót, és zsebre vágja a kutyaszart. Később, a partra érve aztán egy piros – postaládának kinéző – alkalmatosságba öntötte, aminek az oldalán „csak kutya piszoknak!” felszólítás állt. Reggeli, várparki futásaim jutottak eszembe, és a felhőtlenül dolgukat végző kutyákra és elégedetten mosolygó gazdáikra gondolva, eszembe jutott, mennyire messze is vagyunk még Európától

   Stony Stratford láthatóan fesztivállázban égett. Késő este, amikor műsorunkat befejezve szállásunk felé sétáltunk a High Street-en az összes pub tömve volt, és mindegyikből élőzene hallatszott. Ha megálltunk valamelyiknél néhány percre, a zene leállt, és a zenészek köszöntötték a magyar vendégeket. Talán túlzottan is tiszteltek bennünk, pedig kiváló angol zenészeket hallhattunk mindenhol. A történelmi város – magát „historic couching town”-nak hívja, amit nem is könnyű lefordítani – ma már mintha bohémok lakta vidék lenne. Az öltözködésükből is több szubkultúra képviselőjére lehet következtetni. Műsorainkon feltűnt egy csinos huszonéves lány, fekete ruhában, Doc Martens bakancsban, nyakán egy tetovált denevérrel. Haja a kék és a lila árnyalataiban pompázik. Nálunk alternatívnak mondanák. Láthatóan élvezettel veti bele magát a magyar néptánc tanulásába. Kérdezem tőle, van átjárás a két szubkultúra között? Mondja, nem szigorúan kötődik egy szubkultúrához, a viselt öltözet egyszerűen csak tetszik neki.

   A hét gyorsan elmúlt, eljött a vasárnap, a fesztivál záró eseménye, a Horsefair Green-en rendezett egész napos Folk on the Green fesztivál. A hely nevéből valahai lóvásárokra következtetek. Egész nap esett az eső, a délutáni fellépés nem sok jóval kecsegtetett. A Regős együttes tagjait még itthon azzal buzdítottam, hogy képzeljenek el egy kis Woodstockot, és úgy is készüljenek. Most, a hideg, esős időben megkérdezi tőlem Kálóczi Gyuri: „Péter itt lesz 7-8000 ember, ahogy ígérted?” Bizonytalanul válaszoltam valamit, de mikor a színpadra léptek, maguk is meglepődtek. Az eső ellenére, kétezer ember bizonyára volt a parkban. Közülük sokan félmeztelenül csápoltak, vagy a füvön heverésztek. A magyar együttes bekonferálását nagy ovációval fogadták, és legalább ötvenen végig pogózták a műsort, „beautiful, beautiful” rigmust kántálva. Gondolom, a bőven fogyasztott „real ale” - és Isten a megmondhatója, hogy még mi? - tartotta bennük a lelket.

   Utolsó fellépésünk sikerén fellelkesülve mentünk vissza Ivor és Yvon otthonába. Rövid időn belül megérkezett az egész Stony Steppers együttes, kiegészülve két kiváló énekessel, Roddy-val és Timmel, és kezdetét vette az örömzenélés. Először felváltva játszott a magyar és az angol együttes, később közösen énekeltek. A konyha kisebb sörszaküzletre emlékeztetett, megkértem Ian-t, adjon némi eligazítást az áttekinthetetlen választékban.

   Pünkösdhétfőn reggel eljött a legnehezebb, a búcsúzás pillanata. Mindannyian igyekeztünk gyorsan túl lenni rajta, hisz elszorul az ember torka, ha ecsetelni kezdi azt a meleg fogadtatást, amiben részesültünk. Az élményeket a gépkocsiban kezdtük felidézni, volt rá időnk, hisz már Milton Keynes-nél egyórás dugóba kerültünk, és tudtuk, 1700 kilométer autóút vár még ránk. Doverben - a kikötőhöz érve - megpillantottuk az első rendőrt is Angliában, egy forgalmi dugónál szorgoskodott. Lám rendőr és írott Alkotmány nélkül is milyen rendezetten lehet élni a ködös Albionban!

Frankfurti jegyzetek 4.

   Május egyik hetét, miként az elmúlt esztendőkben, most is egy frankfurti utazás tette emlékezetesebbé. Ezúttal az idő valóban tavaszi, kora nyári volt, kitűnő alkalom a városi-városkörnyéki kószálásra. Utazásunk elsődleges célja családlátogatás volt, különös tekintettel a két és féléves Maxim unokánkra. Mindannyian kíváncsian és némi türelmetlenséggel várjuk, hogyan kezd el folyékonyan beszélni, hisz a családi és bölcsődei környezetben négy nyelvvel érintkezik folyamatosan. Ebben a káoszban úgy tesz rendet, hogy általában németül válaszol, ami a bölcsődéje nyelve. Egy-két napnak el kellett telnie, hogy megértsem beszédének nagyobbik részét. Mindent ért, amit magyarul mondunk neki, és apja holland kéréseire is megfelelően reagál, de valami kevert nyelvet beszél, amiben a legtöbb szó német és magyar. A legmulatságosabb az, amikor magyar igéket is német főnévi igenévként használ. A megbontani valamit nála „bonten”. Nincs az a számítógépes program, amelyik modellezni volna képes, mi játszódik le az agyában egy-egy beszélgetéskor. „Egy ember életében nem az első és az utolsó szavak a fontosak, hanem amit közben mond el a világnak” – idézem fel magamban Sütő Andrást.
   Líviával elhatároztuk, hogy elvisszük unokánkat a frankfurti állatkertbe, így teremtünk neki fél napig csak magyar nyelvi környezetet. Kicsit szorongtunk az ötlettől, de figyelmét lekötötte a hosszú villamosút, majd az állatok színes világa. Érzékelhetően a halak, a pingvinek és a majmok viselkedésének megfigyelése kötötte le legnagyobb mértékben a figyelmét. Jóllehet, 15-20 éve nem voltam hasonló helyen, magam is meglepődtem, milyen nyugtatóan hatnak rám az állatok, és hogyan elrepült az idő.
   Szombatra kisebb kirándulást terveztünk, és – mivel a környező városokat: Mainz-ot és Wiesbadent már korábban megtekintettük, most a Frankfurttól 25 kilométerre található Darmstadt-ot választottuk, a változatosság kedvéért az állatkertje miatt. A város magát a tudomány városaként hirdeti, hisz több, az ország vezető tudományos és mérnöki egyetemének, no meg az Alkalmazott Tudományok Protestáns Egyetemének ad helyet. Darmstadt egyedi keverékét hordozza a művészeti hagyományoknak és a technológiai fejlődésnek. Központját – gondolom - lebombázták a II. Világháborúban, a városházán kívül jószerével csak egyhangú - a hatvanas, hetvenes években épített - funkcionalista épületeket lehet látni. Kitüntetett látványosságnak számít a Matildenhöhe, ahol már a huszadik század elején jelentős művészeti és építész kolónia élt, akik megteremtették a Jugendstilt, magyarul szecessziót. A szecessziós polgári épületsorokhoz hasonlókat Rigában láttam. A környék nevezetessége a Hundertwasser tervei alapján épült lakóház. Az antropomorf épület, amelyen egyenes vonal nem nagyon található, a mesék világába ragadja a látogatót. A kérdés azonban mindig felmerül bennem, ha Hundertwasser épületeit szemlélem: hogyan lehetséges benne az élet? A tobzódó ornamentika nem kívánt hatása, a mindig árnyékban lévő zugok és a már helyenként penészes falak pesszimistává tesznek a választ illetően.

   Az állatkertbe lépve, felteszem magamnak a kérdést, Németország anyagi helyzete azt is megengedi, hogy 25 kilométerenként állatkerteket létesítsenek? Két óra hamar elrepült, különösen azért, mert egyszer csak az unokám szemével kezdtem látni a világot. Érzékeltem, hogy legtöbb időt a flamingók és az ara papagájok viselkedésének megfigyelésével töltöttünk. Azóta is, ha skype-on érintkezünk, a falamingók rekedt hangjával vidítjuk fel egymást.
   Németországot - történelmi hangulatot sugárzó, csodálatos szépségű kisvárosai mellett - elsősorban gazdag kulturális életéért szeretem. Kisvárosai valószínű, hogy megúszták a világháborús bombázást, ezért megőrizték a középkori girbe-gurba utcácskáikat, favázas épületeiket. A Majna-parti Frankfurt 600 ezer lakosával Sárvárról nézve nagyváros persze, de nem Hamburg, Berlin, München értelmében. Eltekintve az egy-két tucatnyi felhőkarcolótól, az ember Győrben vagy Székesfehérváron érzi magát. Frankfurti tartózkodásunk idején a következő kiállítások megtekintésére kínálkozott alkalom: szürrealista szobrászat a Schirn Kunsthalle-ben, „Festészet a 14. századtól a 21. századig” – kiállítás a Städel Múzeum saját gyűjteményéből, „Bécsi barokk elefántcsont faragások a Liebig Haus-ban és „Expresszionizmus a Rajna-Majna vidéken” a Museum Giersch-ben. Napokig töprengtem, melyik tárlatot válasszam, hisz mindegyik mellett és ellen is volt érvem. A szürrealista szobrászat ellen két érvem volt: itt volt a legdrágább, 9 Euró a belépő, és márciusi sétámon az andalúziai Marbella-ban 14 életnagyságú Salvador Dali szoborra bukkantam a tengerpart felé vezető sétányon. Gondoltam, ne legyek telhetetlen, szürrealista szobrászatból ebben az évben ennyi elég. A Städel Múzeum hét évszázadot átívelő festészete azért nem vonzott, mert úgy véltem, annyi festményt úgyis képtelenség befogadni, azért az egy-kettőért, ami megmarad az emlékezetemben, pedig nem érdemes egy fél napot eltölteni. A barokk elefántcsont szobrászat nem dobogtatta meg a szívemet, különben is, gondoltam, megnézhetem majd Bécsben, ha később nagyon hiányozna. Maradt tehát a Rajna-Majna menti expresszionizmus. Az egy évvel korábbi Kirchner életmű kiállítás egyébként is mély nyomot hagyott bennem.
   Mint egy égzengéssel járó nyári vihar, úgy csapott le száz évvel ezelőtt II. Vilmos császár konzervatív Németországára az expresszionizmus. Hívták ifjúsági mozgalomnak, ízlésforradalomnak, a meztelenség kultúrájának. Egy olyan életbeállítódás jellemezte, amelyik újraformálta a hétköznapi életet, és utat tört magának az irodalomban, a zenében, az építészetben és az iparművészetben egyaránt. A mai napig olyan nemzetközi elismertségnek örvendő művészek voltak a képviselői, mint Max Beckmann, Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckell vagy Oskar Kokoschka. A Rajna-Majna vidéken a fentiek mellett még élt, és alkotott számos kiváló festő és szobrász. Ezeket a művészeket már életükben elismerték, műveiket adták-vették és gyűjtötték, később, a náci időben törvényen kívül helyezték, némelyiküket meggyilkolták vagy elüldözték, aztán az idő előrehaladtával elfelejtették. Egy nagy kiállítással emlékezett meg erről a rendkívüli stílusirányzatról a Majna-parti múzeum negyedben található Giersch Múzeum. A tárlaton 59 művésztől látható 138 festmény, szobor és grafika, amelyik felöleli az 1908 és 1944 közötti időszakot, e mellett bemutatja a térség legkiválóbb gyűjteményeit és műkereskedőit. Olyan világhírű festmények láthatók most, mint Max Beckmann önarcképe vagy Alexej von Jawlensky meditatív hangulatú arcképei. A kiállítás háromféle módon közelít az expresszionizmushoz: megvizsgálja a művészek hatását, bemutatja a műkereskedőket, akik már korán felismerték ennek az új mozgalomnak a jelentőségét, és rekonstruál néhány nagyon jelentős magánygyűjteményt Darmstadt, Wiesbaden, Hofheim és Frankfurt térségéből. A gyűjtők közül kiemelkedik a frankfurti Carl Hagemann, aki kiemelkedő Kirchner és Heckel művek tulajdonosa volt, vagy a wiesbadeni Heinrich Kirchoff, aki 1908 és 1934 között több, mint 600 festményt és grafikát gyűjtött össze, közöttük Nolde, Klee és Kandinszkij több fűművét. Engem is Paul Klee kisméretű, oldott tájképe nyűgözött le leginkább, amelyik szerénységével megbújt az egyik kis sarokban. Mellette – egyébként az előbbihez hasonló hangulatú – Alexej von Jawlensky absztrakt-expresszív vásznainál időztem sokat. Az egyik teremben bibliai témájú festmények, főként a Keresztút állomásai. Megrázó volt érzékelni a képeken azt a küzdelmet, amit az egyes művészek az I. Világháborúban elvesztett hitük visszaszerzésérért folytattak. Némelyik kép Grünewald Isenheimi oltárát juttatja az emlékezetembe.

  A kiállításnak helyet adó épület is megér egy misét. Az egykori Holzmann villában 2000-től működik a múzeum, Carlo és Karin Giersch házaspár nagylelkű alapítványából. A villa földszintjén a szerencsétlen sorsú anhalti hercegnőre, Henriette Amalie-ra emlékeznek, aki száműzetését töltötte itt, mert gyereket szült az egyik szolgálójától. A hercegnő maga is nagy műgyűjtő volt a 18. században. A frankfurti születésű Giersch házaspár emellett még számos alapítványt hozott létre, amelyekkel a frankfurti kultúrát, a tudományos életet és egy gyermekkórházat támogatnak. Amikor a tevékenységükről szóló ismertetőt olvasom, szomorúan teszem fel magamnak a kérdést, hány évszázadnak kell nálunk még eltelnie, hogy hasonlóan nagylelkű adományozókra bukkanjunk? A magyar nagytőkés nem adományoz, hanem elvárásait fogalmazza meg az államhoz. A házaspár életfilozófiájának alapja: ”Csak az marad meg valakinek, amit elajándékoz”.
   Frankfurti látogatásaim elmaradhatatlan eseménye az 1952-től folyamatosan működő Jazzkeller. Kíváncsian veszem szemügyre a heti programot. Két alkalommal is fiatal német művészek játszanak, nem sok kedvem van a felfedezésre, maradok a szerda esti jam session-nél. A műintézmény házi zenekarát már ismerem, izgalommal az tölt el, kik ugranak be egy kis „dzsemelésre” ezen az estén. Ezúttal Lívia is elkísér, ugyan szorong a zárt pincétől, de jobban félt engem egyedül a frankfurti éjszakában. Húsz perccel a kezdés előtt érkezünk, a pultos fiú az utcán beszélget a barátnőjével. Mondja, semmi pánik, pontosan kezdenek. Sétálunk egyet a környező utcán. Ez a vidék – a felhőkarcolók árnyékában - az üzleti negyed. Olasz, francia, amerikai divatházak, ékszer- és óraboltok, csillogó-villogó Swarowsky-üzlet. A drága öltönyöket, ingeket nézve, az ár-érték arányon elmélkedek. Mindig hasonló következtetésre jutok: a marketinget és a reklámot kell megfizetned. Dübörgő, fúvósokkal tarkított rockzene szól. A szomszédos utcában valami népünnepély van. Öltönyös yuppie-k Schweinwurst-ot esznek állva, Schöferhofer szűretlen barna sörrel leöblítve. Izgulok a Dolce & Gabbana öltönyeikért. Visszasétálunk a Jazzkellerhez. A zongorista épp lelakatolja a biciklijét egy lámpavashoz, bizonyítva, hogy a dzsesszzenész élete Frankfurtban sem fenékig tejföl. A zenészek nem sokat babrálnak, megkezdődik a koncert. A trió egy fiatal tenorszaxofonossal egészül ki, akit az elmúlt évben már hallottam. Tíz óra felé negyvenen lehetnek a pincében. A zenekar az ötvenes évek standardjait játsza, nemcsak a stílustól hűvös a kezdés. Megérkezik egy fiatal, a húszas éveinek elején járó fiú. Láthatóan ideges, kér egy pohár sört. Előveszi altszaxofonját, és játékra jelentkezik. Érkezik egy trombitás is, később kiderül orosz. Rövid megbeszélés a zongoristával, aztán belekezdenek egy Wayne Shorter számba. Igazi hard-bop klasszis, egyből feléled a publikum. A rövid tenorszóló után átadják a teret a fiatal altszaxofonosnak. Félénksége egyszerre elillan, belefeledkezik a hangszerébe, meg akarja mutatni, mit tud. Egy idő után már nincsenek új ötletei, az orosz trombitás lebiggyesztett ajakkal pillant a tenorszaxofonosra. Végre visszatér a témához, és felkínálja a szólót a trombitásnak. Az orosz improvizációja aztán minden kis feszültséget felold. Ismételten megállapítom, hogy az ötvenes évek dzsesszzenéje ál hozzám mostanában a legközelebb. A hard-bopban nincsenek a fülnek szinte elviselhetetlen harmóniák, mint a bebopban, és nincsenek véget nem érő szólók, mint a free-dzsesszben. Utóbbiakat szívesebben hallgatom hanglemezről vagy koncertteremben, de a sör mellé valami lazább zene kívánkozik. Igaz, a mellettünk lévő asztalnál ülő fiatal németek annyira ellazultak, hogy a zenészeket láthatóan zavarja. Megkér a pincér, szóljak nekik, és, amikor értetlenkedek, hogy ezt nem érzem feladatomnak, elmondja, hogy a tapasztalata az, a vendégek sokkal jobban hallgatnak egymásra, mint a személyzetre. Gondoltam, legalább tanultam valamit, amit hasznosíthatok a sárvári Nádasdy-várban rendezett koncerteken.

   Éjfél előtt elindulunk a szállásunkra. A felhőkarcolók között még sokan sétálnak. Az Európai Központi Bank étterméből technozene hallatszik. Irdatlan tömeg táncol a monoton ritmusra. Akárhányszor errefelé jártam az éjszakai órákban, hasonlót tapasztaltam. Mi lehet itt hétvégén, ha szerdán is ekkora vircsaft van? Nem hallottak errefelé a görög pénzügyi válságról?
   Bérelt apartmanunkhoz érve, piknik nyomait fedezzük fel az udvaron. Szállásadónk, egy negyvenes éveiben járó vízvezeték szerelő vacsorázott a feleségével. A kétliteres palack alján még van némi vörösbor. Vidám fickó egyébként, vállig lógó, szőke hajából ítélve Skorpions rajongó. Foglalkoztat 5-6 embert, és két Volkswagen mikrobusza mellett van egy traktorja, és egy fekete Porsche-ja. Kérdem tőle, minek egy városban traktor? Fát gyűjteni az erdőből -válaszolja. Az udvar mediterrán hangulatot áraszt, minden kis tér be van építve. A tüzelőfa az egyik kis lapos tetős ház tetején szárad. Meséli, szombatonként a Porsche-val mennek kirándulni. Amikor vasárnap reggel indulunk haza, feleségével elmennek egy biciklitúrára. Életüket látva elszorul a szívem, ha magyar kartársaira gondolok.

Novgorod, 2003. Pünkösd

A Nemzetközi Folklórszervezet (IOV) osztrák főtitkára, Alexander Veigl hívott Novgorodba, hogy, mint az európai ügyekért felelős főtitkár, vegyek részt a fesztivál ideje alatti végrehajtó bizottsági ülésen. Alexander szelíden erőszakos invitálására nem lehetett nemet mondani, és egyébként is az 1980-as évek eleje óta nem jártam a medve birodalmában, gondoltam, megnézem, mennyire változott meg az élet a „rendszerváltozás” folyamán?
 Kollégámmal, Andrással indultunk útnak. Alexanderrel és titkárnőjével, Sigivel a schwechati reptéren találkoztunk. Úti célunk első állomása Moszkva volt. Moszkva felé közeledve megkért bennünk a stewardess, hogy töltsünk ki egy adatlapot. Izgalom lett úrrá rajtam, hisz a határellenőrzés mindig sok feszültséggel járt a vasfüggöny innenső oldalán. Azt meg már tapasztalhattam, mit is jelent az emberi méltóság egy orosz katonának. András még izgatottabb volt, először járt errefelé. A landolás után gyorsan megérkeztünk a reptéri „senki földjére”, ahova pillanatok alatt több száz ember zsúfolódott össze. Lehangoló a moszkvai reptérnek ez a része, sehol egy ablak, sehol egy WC, a falak a pufajka színére emlékeztetnek, olyan érzésem van, mintha egy bunkerben lennénk. Magam elé engedem Alexandert és Sigit, már csak a korkülönbség okán is, meg titokban azt remélem, megfigyelhetem, hogyan jutnak át az ellenőrzésen, hisz rendszeresen járnak Moszkvába. Sigi öt-hat nyelven beszél, valaha szinkrontolmács volt, ezért is ér bennünket villámcsapásként, hogy félreállítják a sorból. Igazán azt sem tudjuk, mi lehet a probléma, de nincs idő a tanakodásra, mert én is sorra kerülök. A jelenet megismétlődik, félredobják az én papíromat is. Még egyszer próbálkozunk mindannyian, sikertelenül. Elkeseredésemben egy pillantást vetek azokra, akik ott helyben töltik ki a nyilatkozatot. Úgy látom más, mint amilyent mi kaptunk a Lufthansa fedélzetén. Gyorsan kitöltünk egy ilyet is, és megpróbáljuk harmadszorra. Ezúttal sikerül. Felszabadultan megyünk a bőröndjeinkért, aztán ki az érkezési oldalra. Izgalmunk még nem múlott el teljesen, hiszen itt vagyunk a nagy hidegben egy tízmilliós világvárosban, és csak abban reménykedhetünk valaki vár minket. Örömmel fedezem fel a nevünket egy fiatalember kezében tartott táblán, most már megnyugodhatunk. Két gépkocsival várnak: egy vadonatúj Chrysler minibusszal és egy lepattant Volgával. Alexandert és Sigit betessékelik az amerikai járgányba, végtére is ő a szervezetünk főtitkára, Andrásnak és nekem pedig felajánlják a Volgát. Gépkocsink üléseit rókaszőrmével takarták le, gondolom, ez jelenti a luxust. Mindketten sötét öltönyben utazunk, hivatalos útjainkon ezt a gyakorlatot alkalmazzuk, mert így nem gyűrődik meg az öltönyünk annyira, mint ha a bőröndbe pakolnánk. Szomorúan látjuk, hogy öltönyeink vöröses árnyalatot kaptak a rókaszőrtől. Oldani próbálom a  feszültséget, megkérdezem Andrástól, mit gondol, ki jutunk-e még ebből az országból valaha? Huszonéves fiatal, az arcán látom, kérdésemet nagyon komolyan vette. Elől halad a Chrysler, mi pedig – irigykedve – mögötte. Egyszer csak megáll a sugárút szélén, és jelez, hogy mi is álljunk meg. Izgatottan várom, hogy mi lehet a baj? Kiderül, elfogyott az üzemanyaga. Sofőrünk elővesz a Volgából egy húszliteres kannát, és feltölti. Némi elégtétellel állapítjuk meg, hogy mégis csak a megfelelő gépkocsiba ültünk.

(A novgorodi Kreml látképe)

 Szállásunk szocreál betonházak között egy 18. században épített kastélyban van. Rejtély, mi okból hagyták meg? Szemben velünk az afgán nagykövetség. Vendéglátóink mondják, nem vagyunk messze a Kremltől. Meglepetésként ér, hogy a kastély belsejét teljesen felújították, bajor falusi panzióra emlékeztet. Minden gazdagon fával borítva, a fürdőszoba felszerelése nyugati-európai. Kiderül, a kastélyban egy olyan intézmény működik, amelyik egész Oroszországban szervezi-felügyeli a folklórmozgalmat. Vezetője, Elvira főosztályvezetői rangban van a kultuszminisztériumban. Szűk társaságunknak a vacsorával még várnia kell, mert Elvira főnöke késik. Az asztalnál 6-8-an lehetünk, az osztrákokon és rajtunk kívül ott ül még prof. Bucur, a nagyszebeni falumúzeum igazgatója, volt román parlamenti képviselő. Mézes-mázas ember, látványosan udvarias, különösen Alexanderrel. Franciául hajlandó csak beszélni, bár többször, más alkalmakkor észrevettem, jól beszél németül. Nem meglepetés ez a szász Nagyszebenből, meglepetés inkább a látványos német-nyelvi elzárkózás. Az asztalunknál ül Lumenica Moldáviából, aki nem csak szervezetünk tagja, de UNESCO-delegáltja is hazájának. Megfigyeltem, a magyarokon kívül szinte minden kelet-európai, ázsiai ország nagy becsben tartja az UNESCO-tagságot, munkájukban támogatják is őket. Ez alól egyedül Magyarország a kivétel. Szervezetünk, az IOV tagja az UNESCO-nak, Alexandert a főtitkár szokta fogadni, én meg még megyei közgyűlési elnökként sem jutottam a magyar tagozattal semmire. Egy-két fizetett hivatalnok „el van, mint a befőtt”, de a szervezetben valahol a hatvanas években megállt az élet. Az asztalnál ül Elvira jobbkeze, Valerij, aki tökéletesen beszél legalább hat nyelven, igazi orosz értelmiségi, és nagyon kedves ember. Azóta már többször találkoztunk, nála finomabb személyiséget keresve sem nagyon találni. Gyengéje talán csak egy van: az átkozott cigaretta.

 Jó félórás késéssel megérkezik a minisztériumi főosztályvezető, Szása is. Azonnal kér magának egy vizespohárnyi vodkát, és elkezdődhet a vacsora. A vacsorán a szokásos ismerkedés zajlik, Szása, mint a „legnagyobb” vezető viszi a szót. Hangja a vodkás pohár gyakori emelgetésével egyre hangosabb lesz. Ha jól emlékszem, az asztalon volt még bor is Moldáviából – az oroszok ezt becsülik a legtöbbre -, és ez megmentett minket.

 A második napot Kreml-körüli sétával és múzeumlátogatással töltöttük. A Vörös-tér egyik sarkán újra építettek egy ortodox templomot, amit még Sztálin romboltatott le. Pár lépésnyire megnyílott egy bevásárló központ a föld alatt. Megtekintettük – én leginkább nosztalgiából - a közeli GUM áruházat is. Húsz évvel korábban jártam ott. Már akkor is elvarázsolt a szép épület, a milánói Galeria-hoz hasonló, de a tömeg elkedvetlenített. Beálltam a legrövidebb sorba, mert a lányomnak kellett vennem valami játékot. Amikor a pulthoz értem kiderült, NDK-s Piko játékvasutat lehet ott vásárolni. Vásároltam egyet, itthon pedig azzal védekeztem, hogy egy lánynak sem kell mindig „lányos” játékokkal játszania. Ahogy hallom, manapság igen jelentős ára van ennek a márkának.

A GUM ezúttal más arcát mutatja. Az épület talán gyönyörűbb, mint eredeti állapotában lehetett. Elit divatcégek üzletei találhatók benne. Párizsban vagy Milánóban érzem magam. Meglepődve látom, hogy az általunk korábban lesajnált Pobeda órák itt már luxusáron kaphatók. Most könnyen jutnék bármelyik elárusító pulthoz, hisz vásárlót alig látni.

 A délutánt egy hangszermúzeumban töltjük, kora este pedig a Mojszejev együttes műsorát tekintjük meg. Az előadásra megtelik a színházterem, még a lépcsőkön is ülnek, ami persze nem meglepetés errefelé. A műsorra már nem nagyon emlékszem, ha csak nem egy szirupos andalúziai jelenetre. Meglepetésemre a „szovjet” néptánc megteremtője most más európai országok táncait vitte a maga sajátos stílusában színpadra.

(A Szent Szófia katedrális Novgorodban)

 Az éjszaka az utazásé. Vonatunk, az „Ezüst nyíl Expressz” 10 óra körül indul Moszkvából Szentpétervárra. Úticélunk Novgorod. Amikor a vendéglátóktól kapott programfüzetre nézek, elmosolyodom, hisz terv szerint 05.26-kor kell megérkeznünk ebbe a történelmi városba. Magyar vasúti tapasztalatokkal és némi orosz előítélettel gondolok a kora reggeli megérkezésre. Az utazás azonban sokkal kellemesebb, mint vártam. A vonaton padlószőnyeg, papucsban vagy zokniban járnak a tapasztaltabb utazók. Hárman kerültünk egy fülkébe Andrással és Szásával, a kultuszminisztériumi főosztályvezetővel, aki azonnal hozatott nekünk hat adag hidegvacsorát a kalauzzal. Feltűnt, hogy az egyhetes novgorodi útra poggyászként egy diplomatatáskát hozott. Mikor a vodkája elfogyott, meghívott bennünket egy italra az étkezőkocsiba. Nem nagy kedvvel mentünk, de valahogy el kellett ütni az időt. Az étterem már zárt volna, de Szása kedvéért még hoztak egy kör italt, és sós mogyorót. Amikor a fizetésre került sor, Szása összeveszett a csinos, fiatal pincérnővel. Sokallta a számlát, mi meg szégyenkeztünk. Visszaérve a kabinba a mexikói és a müncheni olimpiáról kezdett mesélni, mindkettőn részt vett, gondolom, mint KGB-s. Én már nagyon álmos voltam, de Szása nem hagyott bennünket aludni, és feltette a kérdést, szerintünk miért győzött a Vörös Hadsereg a kurszki csatában? Kérdésétől felébredtem, aztán hallhattam egy hosszantartó előadást arról, hogy az orosz katona kreativitásának köszönhető ez a történelmi jelentőségű győzelem. Magyarázata nem nagyon győzött meg, én inkább arra gondoltam némi rosszindulattal, hogy a bevodkáztatott hadsereg ment, amerre látott, és ezt a fegyelmezett hadviseléshez szokott németek nem tudták mire vélni. Közben nyílott az ajtónk, a moldáviai Lumenica jelent meg fekete hálóingben. A negyvenes éveiben járó, egyébként szemrevaló hölgy keresett valakit, de valószínű, hogy András tetszett meg neki, aki a majdnem kibuggyanó melleket meglátva megrettent, és a falnak fordulva mondta, nagyon fáradt, aludni szeretne. Álmomban megjelent Pepin bácsi, aki azzal a történettel szokta elkápráztatni a nymburki hölgyeket, hogy ő bizony öt bátor, első világháborús „ósztrák” katonával kiverte volna a német hadsereget Csehszlovákiából.

 A kalauz figyelmeztetésére ébredtünk, hogy Novgorod következik. Villámgyorsan összeszedtük magunkat, és készen álltunk a leszállásra. Az órámra pillantottam, nem akartam hinni a szememnek, percnyi pontosan érkeztünk. Ez az utazás sok előítélettől szabadított meg, hisz láthattam, milyen kultúrája van Oroszországban a távolsági vonatozásnak, a kocsik tisztasága magyar szemmel pedig lenyűgöző. 

 Az állomáson a néptáncfesztivál helyi szervezői vártak bennünket, és azonnal a szállásunkra, egy új, négycsillagos hotelbe vittek minket. A Beresta Hotelt az osztrák Rogner família építette. A fiatalabbik tulajdonost személyesen ismerem, még Jörg Haider fogadásán találkoztam vele a karintiai Ossiachban. A szálloda olyan volt, mint bármelyik ebben a kategóriában Európa nyugati felén. A személyzet azonban még láthatóan nem tudott megbirkózni a minőségi követelményekkel. Legfurább a „büfé reggeli” volt. Szabadon lehetett választani egy kínálatból –ez eddig a Nyugat-, azonban csak egy bizonyos összegig -, és ez már a Kelet. Az étlapon mindennek fel volt sorolva az ára, de amíg összeállítottunk egy reggelit, vért izzadtunk. Az egyszerűség kedvéért én mindennap ugyanazt kértem, amit első nap üggyel-bajjal összeállítottam. Szása lelkesen próbált rendelni egy sört is, de Elvira, aki egyébként alárendeltje a hivatali ranglétrán, leintette.

 Novgorodba érkezésünk célja a Sadko Nemzetközi Folklórfesztivál volt, hisz az IOV védnökségét élvezte. Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Azért két fogadás között jutott idő a kultúrára is.

 Velikij Novgorod nagyon büszke a múltjára. A neve ellenére a legősibb orosz város. A varég – a mai Svédország területéről származó viking – Rurik alapította a 800-as évek közepén. Utóda, Novgorodi Oleg 882-ben elfoglalta Kijevet, és a Kijevi Rusz Birodalom fővárosává tette. Novgorod a második legfontosabb kereskedelmi, gazdasági, kulturális központtá vált. A 900-as évek végétől bevezették a kereszténységet, és Bölcs Jaroszláv idején a XI. században Novgorod már egyházi központ. A bojárok és a kereskedők felkelése során 1136-ban elszakadtak Kijevtől, és kikiáltották a Novgorodi Köztársaságot. A városban élők ezt tekintik az első demokráciának. Igaz, a következő 200 évben számos herceget hívtak meg uralkodni, és zavartak el, ha nem vették figyelembe a helyiek kívánságait. Mit szólnának ehhez az okfejtéshez a vikingek Izlandon?- teszem fel magamnak a szónoki kérdést.

 Amennyit láttunk az új városból, az a szocreál világot, és az undorító szovjet légkört árasztotta. Egész más hangulatot sugároz a Kreml és környéke. Ez az erődítmény a Volhov-folyó partjára épült, és a kora középkorba visz bennünk vissza. Ortodox templomok és kolostorok sokasága található itt. A legrégebbi a Bölcs Jaroszláv által építtetett Szent Szófia katedrális 1045-ből. A Kremlben található Oroszország legrégibb palotája is, az 1433-ban gótikus stílusban épült érseki palota.

 A városnézés után a Népművészet Házába megyünk. Az udvaron viseletbe öltözött lány vár minket. Tálcáján kenyér és három pohár vodka. Az első vendégnek fél decit kell inni, a másodiknak egyet, a harmadiknak kettőt. Nem vagyok egy vodka fan, ezért hátrébb maradok. Bucur professzorra azonban mindig lehet számítani. Az első pohár főtitkárunké - végtére is, ő a csoport vezetője-, a második a franciás műveltségű román professzoré, a harmadik pedig vendéglátónké, a vice gubernátoré. Az ötvenes évei végén járó hölgy valamikor nagyon szép nő lehetett, arcvonásai Marina Vladyra emlékeztetnek. Az est folyamán olyan benyomásom támad, korábban lehetett valami love affair közte és főtitkárunk között. Így találok magyarázatot arra, miért is utazik oly gyakran Alexander Oroszországba.

 A fesztivál megnyitójára a Dosztojevszkij Színházban került sor. A főbejárat felé ballagva lehangoló látványt nyújt a betonlapok közül kisarjadt gaz. Az épület valamikor a hatvanas-hetvenes években épülhetett, elhanyagoltsága szembetűnő. A színház azonban hamar megtelik. Nyitóbeszédet a vice gubernátor (tartományi kormányzó-helyettes), Alexander és - némi meglepetésre - a novgorodi érsek mond. Szimpatikus ember, a kora megállapíthatatlan, mint minden ortodox papnak. Kiderül róla, hogy a Sorbonne-on tanult. Az érsek egyébként végig velünk volt a fesztivál alatt. A színházban, amikor éppen nem folklórműsor van, a moszkvai Novaja Opera társulata játszik. Ezúttal Csajkovszkij Anyegin című operáját mutatják be. Moszkva legújabb operatársulatát 1991-ben alapították Jurij Luzskov polgármester kezdeményezésére, és a város jelentős anyagi támogatásával. Ritka lehetőség megtekinteni egy kiváló orosz operatársulatot, ezért örömmel teszünk eleget a meghívásnak. Meglepetést már nem is okoz, hogy csordultig megtelt a színházterem. Jólesik látni, hogy az oroszoknál még nagy presztízse van a magaskultúrának.

 Az egyik napot az Ilmeny-tónál töltöttük. A szabadba tervezték a néptánc-programot piknikkel, de június hatodika ellenére dermesztő hideg volt. Kis idő múltán Jurij, a fesztivál szervezője, aki manapság Moszkvában a kultuszminisztériumban vezető tisztviselő, megszánt bennünk, odahívott a Zsigulijához, és felnyitotta a csomagtartót. Látszott, hogy készült a hidegre, mert tele volt vodkával és áfonyalikőrrel. Azért ennivaló is akadt. Kis idő múltán bementünk a közeli skanzenbe, ahol hideg ebéddel vártak minket. Az asztalon lévő vodkás és áfonyalikőrös palackokat meglátva, gyors fejszámolást végeztem, és ijedten állapítottam meg, hogy mindegyikünkre legalább két palack jut. Az áfonyalikőrt vendéglátóink ugyan a zsenyscsináknak szánták, én mégis annál maradtam, leginkább az alkoholfok drasztikus különbsége miatt. Vendéglátóink elkényeztettek bennünket fogadásokkal, de azt keserűen állapítottam meg, hogy bor vagy sör csak nagyon ritkán került az asztalra.

 Késő délután értünk vissza a szállodánkba, és kaptunk egy kis szabadidőt. Szása invitál a szobájába, és megkínál egy kis Sadko vodkával. Novgorodban minden a tragikus sorsú, szerelmi bánatában a tóba fulladt fiatal zenész, Sadko legendája körül forog. A fesztivált is róla nevezték el. A vodka aranysárga, talán kicsit fűszeres is. Nagyon ízlik, és megígértetem Szásával, hogy elkísér minket egy boltba, ahol vásárolni is lehet. Szása rejtélyes ember, a diplomatatáskáján kívül nincs más poggyásza, reggelenként mégis tiszta, vasalt ingben jelenik meg. Talán a szálloda személyzete gondoskodik ennyire róla. Az illatfelhő, ami körüllengi, nagyon kellemes, de nekem ismeretlen. Megkérem, kimehetnék-e a fürdőszobába dolgomat végezni? Egy pillantást vetek a toalett-felszerelésére, és elhűlve látom, a parfüm neve: „Double whisky”. Ha valami, ez igazán passzol Szása életviteléhez.

 Június 8-án – nálunk pünkösdvasárnap van - a Viteslavlitsy-i Falumúzeumba megyünk a 27. Néptánc-és Népművészeti Fesztiválra. A régi faházak és fatemplomok között bandukolva találkozom T. Lóránd szentpétervári főkonzulunkkal, és megállapítjuk, nem nagyon van olyan szeglete a világnak, ahol magyarokkal ne találkozna az ember. Utolsó napja ez kis küldöttségünknek Novgorodban, ezért is történhetett, hogy háromszor kínáltak vacsorát ezen a napon. Délután négykor a falumúzeumban, hatkor a novgorodi érseknél egy kolostorban, nyolctól pedig a Rossia szállodában. A fénypont az érseki fogadás volt. Talán tizennyolc-húszan lehettünk. Egy idős apáca szolgált fel, aki néha felhajtott velünk egy pohár vodkát. Eltelt úgy másfél óra, mindenki jóllakott, egyszercsak Lumenica kért szót, megköszönte a kiváló vendéglátást, és elbúcsúzott, mert indult a vonata Moszkvába. Kapnánk az alkalmon mi is, búcsúzni szeretnénk, de az érsek azt mondja, ne siessünk, most jön még csak a főétel. Eddig úgy hittem, fogadást az olaszok tudnak a legjobban adni, most módosítanom kell véleményemet. Úgy láttam, rajtam kívül mást nem zavart a zsúfolt asztal látványa, örömmel vállalták a kihívást. A jó hangulatba csak Szása rondított bele. Szót kért, azt gondoltuk helyettünk is megköszöni azt a figyelmességet, ami az érsekből áradt, ehelyett alig félreérthető célzásokat tett arra, hogy ők már milyen régóta ismerik egymást, és mennyire jól együttműködtek a rendszerváltás előtt is. Megfagyott a légkör, András olyan ideges lett, hogy azt súgta, megfolytja ezt az embert. Az érseken nem látott zavarodottság, gondolom, hozzászokott az inzultusokhoz. Másra tereltük a szót, aztán sétáltunk egyet még a templomban. A kolostor udvarán volt egy domb, a tetején fakereszttel. Szent hely lehetett, mert orosz barátaink – kommunista rendszerbe visszanyúló múlttal – odamentek, hasra vetették magukat, és úgy imádkoztak. Szűcs Jenő gondolata jutott eszembe, aki remek esszéjében a hűbéri beiktatásról azt írta, amíg Nyugat-Európában a hűbérúr és a hűbéres egy kézfogással pecsételte meg a kettejük között létrejött szerződést, addig Közép-Kelet-Európában a hűbéres térdre ereszkedett, és megcsókolta hűbérura kezét, Kelet-Európában pedig földre vetette magát előtte. Szűcs Jenő ebben is Európa három történeti régiója létezésének bizonyítékát látta.

 Búcsúzóul – kedves gesztusként – az érsek megköszönte a látogatást, és átadott mindegyikünknek egy kis ikont.

 Pünkösdhétfő a hazautazásunk napja. Mikrobusszal visznek bennünket Szentpétervárra. Lepusztult falvakon keresztül vezet az utunk, pedig hát Oroszország nyugati felén járunk. A festett faházak azonban még elhanyagoltságukban is szépek. Élni, gondolom nagyon nehéz lehet bennük. Bucur professzor oldaltáskájából elővesz egy üveg áfonyalikőrt. Mondja, a fogadásról mentette. Aztán mutatott más apróságokat is, amiket még gyűjtött. Helyette is elszégyelltem magam. Szentpéterváron csak pár órát tölthettünk. Kiadós sétát tettünk, és megtekintettük kívülről a város leghíresebb épületeit. Az Ermitázs körül utcai árusok sokasága. Két történelmi kor portékáit kínáltak leginkább: szovjet katonai sapkákat és a kommunista világ egyéb „ereklyéit”, valamint Nagy Péter és Nagy Katalin képmásait, a kivégzett utolsó cár családjának fotóit. Jól megférnek egymás mellett az ortodox vallásosság kegytárgyai és a sztálini világra emlékeztető giccsek. Az identitástudat zavarát jelképezi a Putyin-Bush párost ábrázoló Matrjoska baba, amiből, ha elkezdjük kibontogatni, előkerülnek a hidegháborús korszak amerikai és orosz vezető párosai idillikus képekben, már semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha a két földrészt tették egymással szembeni halálos ellenséggé.

 Nem sokkal előttünk fogadta Putyin elnök a világ legjelentősebb vezetőit Szentpéterváron, ezért a város csinosítására 21 milliárd dollárt áldozott, ami egyébként meg is látszik rajta. Új repteret is építtetett, amiről aztán a délutáni órákban a mi delegációnk is útnak indult hazafelé.

Frankfurti jegyzetek 3.

 Az elmúlt években, mióta Zsóka lányom a Majna-parti Frankfurtban él, szokásunkká vált májusban és októberben meglátogatni. A látogatásra az elmúlt két évben különösen okot szolgáltatott Maxim unokánk megjelenése a családban. Szeptember közepén múlt két éves, és annak ellenére, hogy a világháló segítségével naponta kapcsolatba léphetünk vele, hiányzik a személyes találkozás.

  Maxim fejlődése azért is figyelmünk központjában van, mert négy nyelv környezetében cseperedik, és nagy izgalommal várjuk, mi jön ki ebből? Az édesanyja magyarul beszél hozzá, az édesapja hollandul. Igaz, utóbbi csak a hét három napját tölti a fiával, mert munkanapokon Svájcban dolgozik. 450 kilométert utazik hétfőn oda, és ugyanannyit csütörtökön este vissza. Pénteken otthonról dolgozhat a számítógépén. Sokszor hallottuk a nyakunkba szakadt pénzügyi-gazdasági válság előtt, hogy a győri Audi nem talál munkásokat, mert a magyar ember nem hajlandó utazni. Az a távolság, amelyet a lányom párja hetente megtesz, körülbelül a Nyíregyháza-Győr távolságnak felel meg oda-vissza, és, mielőtt bárki felvetné, de olyanok a közlekedési viszonyok, halkan jegyzem meg, a fenti utat autópályán lehet már megtenni, ráadásul a kelet-magyarországi részen töredéke a forgalom a Frankfurt-Konstanz közöttinek. Martin munkája arra is jó példa, hogy szemléltesse, egyre kiterjedtebb lesz a fejlett európai országokban a munka egy részének otthoni végzése. Társadalomtudósok (pl. Ulrich Beck) azt állítják, hogy mára már megszűnt az osztály-, réteg-, foglalkozási csoportok tagolta társadalom, hisz szinte minden munkavállaló egyéni életpályát jár be, ezért, ha egyáltalán csoportokat ki lehet tapintani  a késő-modern társadalomban, akkor azok életstílus-, fogyasztási csoportok vagy szubkultúrák. Martin példája arra is jó, hogy elképzeljük, milyen jövő vár a következő évtizedek magyar munkavállalóira.

  A lányom az élettársával angolul beszél, ez a harmadik nyelv, amit az unokámnak meg kell értenie. Maxim február óta német bölcsődébe jár. Nem volt egyszerű a környéken bölcsődét találni, gyermekgondozási segély (Elterngeld) pedig csak egy évig jár, a fizetés 67%-a. Szóval nem minden fenékig tejföl a teutonoknál sem. A legmeglepőbb az unoka fejlődésében momentán az, ha a lányom magyarul kérdez valamit, akkor németül felel. Ha valamelyik játéka megsérül, akkor azt mondja, hogy „putt”, mármint kaputt. Nagyon szeret játszani a különféle földgépekkel, számára mindegyik „Bagæ”, vagyis Bagger. Manapság gyakran teszem fel magamnak a filozófiai kérdést, mi lesz az anyanyelve a magyar anya gyermekének, ha német lesz az első nyelv, amit megtanul?

   Frankfurtban gyakran találkozik az ember az áruházak, élelmiszerboltok eladói között magyarral, igaz legtöbbjük Erdélyországból érkezett. Egyik alkalommal, miközben Líviával egy Goldkenn svájci csoki-hegyben gyönyörködünk, megszólít minket egy csinos, huszonéves elárusítóhölgy. Németül kérdezi, hogy magyarok vagyunk? Elmondja, ő Brassóból származik, az édesanyja magyar, az apja román, de ő nem beszél magyarul. Annak idején, még Romániában azt mondta az apja az anyjának, hogy a magyar nem fontos a gyereknek. Szomorúan gondoltam arra, kár, hogy nem hallotta ezt a történetet a sok hazafias politikus.

   Egyhetes frankfurti tartózkodásomat most is összekötöttem néhány kulturális rendezvénnyel. Németországot azért is szeretem, mert történelmi hangulatot sugárzó városaiban nagyon gazdag a kulturális kínálat. Most ugyan még a Städel Múzeum felújítás miatt zárva tartott, de helyette a Schirn Kunsthalle ajánlott két nagy kiállítást. „Egy álom a modernről” címmel Courbet kevéssé ismert oldalát, a magába merülő, csak a belső világára figyelő művész 80 festményét hozták Frankfurtba a világ négy égtájáról. Jóllehet, sorok kígyóztak a pénztárnál, én most mégis a kevesebb figyelmet kapó másik bemutatót: a „Világvándorok” című tárlatot választottam. A kiállítás azért keltette fel a figyelmemet, mert olyan alkotók bemutatását vállalta, akik mindig is kívül álltak a hivatalos művészeten, mert például nem művészeti akadémiák elvégzésén keresztül szereztek belépőt a hivatásos művészek elitklubjába, hanem kerülőutakon szereztek elismertséget. Egy részük később a művészettörténet fejezetévé vált, gondoljunk csak az „Art Brut”-ra, de a művészeti establishment számára művészetük mindig is idegenül hatott. Az idegenkedést csak tetézte, hogy legtöbbjük mentális problémákkal küszködött. A kiállítás megtekintése azért is ébresztett bennem különleges vágyat, mert a tárlatot August Walla egyik festményéről készült plakáttal hirdették. Vele a Klosterneuburg melletti Maria Guggingban találkoztam Ausztriában, amikor a nagyszerű bajor grafikus, Gerda Lanka és két kollégám társaságában látogatást tettem, hogy megtekintsem a Haus der Künstlert, ezt a világhírű intézményt. A pszichiáter Leo Navratil 1946-tól kezdett el foglakozni az alsó-ausztiai idegklinikán úgy a betegekkel, hogy rajzoltatott velük abból a célból, hogy pontosabb diagnózisokat tudjon felállítani, de ez a tevékenység egyben felébresztette az érdeklődését a pszichózis és a kreativitás közötti kapcsolatokra. A folyamatos alkotómunka során olyan változásokat állapított meg a betegek rajzolási stílusában, amelyek a psziché állapotától függtek. Navratil professzor a művészi tehetséget felmutatókkal, mindenekelőtt a skizofrén betegekkel kezdett el intenzíven foglalkozni, és egyre szabadabb alkotásra motiválta őket.

   A hatvanas években aztán felfedezte Guggingot egy sor osztrák művész, mindenekelőtt Arnulf Rainer, és olyan kreatív erőforrást találtak ott, amelyiknek – szerintük - az osztrák képzőművészetet tartósan befolyásolnia kellene. A guggingiak némelyik munkáját többre értékelték, mint a sajátjukat vagy néhány kollégájukét. Műveiket 1970-ben mutatták be első alkalommal Bécsben a nagyközönségnek, és azóta rendszeresen állítanak ki a világ leghíresebb galériáiban New York-tól Tokióig. A francia festő Jean Dubuffet adta ennek a művészetnek az „Art Brut” elnevezést. Az irányzatot nem befolyásolja semmiféle művészettörténeti vagy kortárs stílusirányzat vagy divat. A guggingi művészek a legjelentősebbeknek számítanak az Art Brut képviselői között.

   Látogatásunkkor mi már az 1986-ban nyugdíjba vonult Navratil professzor utódjával, Dr. Johann Feilacherrel találkoztunk. Ő adta a helynek a „Haus der Kunst” nevet. A „Művészet Házában” körbejárva megállapítottuk, hogy lakóinak művészete teljesen egyedi, nem befolyásolja semmiféle előkép, csak saját maguk személyisége és lelkialkata. A legérdekesebb hajlék August Walláé volt, aki szó szerint a kályhától a mennyezetig kifestette a lakását. Az összhatás egyszerre emlékeztetett egy graffityvel telemázolt New York-i metróállomásra, és valamiféle indián művészetre. A falakon különböző nyelveken írt, szürreális hatást kiváltó szavak láthatók, amelyek összeolvasva különös értelmet nyernek. A mi látogatásunk nem titkolt célja az volt, hogy a sárvári Nádasdy-vár galériájában is rendezzünk egy kiállítást tőlük. Gerda Lanka jó kapcsolatot ápolt Feilacher professzorral, néhány alkalommal készített portrékat az ott élő művészekről, ezért nem volt nehéz rábeszélni egy sárvári bemutatkozásra. A kiállítás végül is a biztosítási költségeken bukott meg, ami számunkra felfoghatatlan nagyságrendű volt, és amekkora összegeket manapság a Szépművészeti Múzeum egy-egy világhírűnek beharangozott kiállítására vállal a magyar állam. Néhány évvel később, mint Vas megye elnöke látogatást tettem Dél-Burgenlandban, a Pannon Intézetben. A látogatás zárásaként az intézetvezető „krobót” (burgenlandi horvát) professzor megmutatta a Geresdorfban, egy picinyke faluban lévő skanzent. Nagy meglepetésemre az egyik parasztházban a guggingiak és Arnulf Rainer kiállítását pillantottam meg. Szívesen megkérdeztem volna a rendezőktől, mennyiért biztosították, de nem találtam olyan személyt, aki a kérdésemre választ adhatott volna.

   Frankfurti tárlatlátogatásaimkor újabban különös kihívásnak érzékelem, hogy rá tudom-e venni a pénztárost valamilyen kedvezményes belépőjegyre. Hárman árusították a jegyeket, a szigorú külsejű férfit nem választhattam. Egy csinos, szőke, középkorú hölgyhöz álltam, és kértem tőle egy csökkentett áru belépőt. Csodálkozva kérdezte: „nyugdíjas vagyok?” Hazudni nem akartam, ezért azt feleltem, „csak szegény kelet-európai”. Elgondolkozott, és 6 Eurót kért. Megjegyezte még, hogy ő is Oroszországból származik. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznomra válik a közös történelmünk, de a szolidaritás meghatott. A sikeren felbátorodva engedélyt kértem még a fotózásra, amit egy adatlap kitöltésével azonnal meg is kaptam.

   A kiállítás egy nagy – művészenként intim részekre osztott – térben mutatja be a 19. századtól a jelenkorig a „kívülállók” művészetét. A sorban egymást követő terekben rendkívüli benyomást keltenek az egyes művészek sajátos, csak rájuk jellemző világukkal. Így léphetünk be Aloise álomvilágába, és George Wildener precíz matematikai utópiájába, vagy találkozhatunk Judith Scott életnagyságú festett-font selyemgubóival. Legnagyobb benyomást rám George Wildener tette. Az 1962-ben az USA-ban született művész munkáiban a memória játszik kiemelkedő szerepet. Az Asperger szindrómában szenvedő autista művész óriási memóriáját kihasználva hozott létre teljesen egyedi művészetet. Memóriájában ezernyi naptári adatot, népszámlálások adatait, történeti adatokat őriz. Érdeklődési köre – ki tudja, miért? – különösen kiterjed Kelet-Európára. Egy élő naptár-kalkulátor, 2004-ben a Japán TV egyik műsorában könnyedén legyőzött egy volt NASA-kutatót, amikor azt a kérdést kellett megválaszolnia, hogy „a hét melyik napjára esik 47.253-ban június 25-e?” A tudós használhatott papírt, tollat, sőt laptopot is, mégsem ő válaszolt elsőre helyesen a kérdésre. Wildener egyébként Cum Laude-val végezte el a Tennessee Egyetemet. Különös szenvedélye a repülés. Gyakran utazik el távoli országokba, de a repteret nem hagyja el. Az engem megdöbbentő képe is a repüléshez kapcsolódik. A festményen harmincegy repülőszerencsétlenség dátuma szerepel, mindegyik vasárnapra esett. A képen olvasható szöveg: „némely ember templomba megy vasárnap, mások repülőre szállnak. Mindegyik imádsággal végződik”. Este meg is kérdeztem a lányomtól, milyen napra esik decemberi repülőutazásuk?

   A kiállítás utolsó állomásaként  August Walla terébe, a „Mennyek Országába” léphet be az ember. A tárlaton berendeztek műveiből egy olyan hajlékot, amilyent Maria Guggingban készített magának. Walla már kora ifjúkorában elkezdte a környezetét művészi módon megváltoztatni, nagy értetlenséget kiváltva. Az a nyers művészet, amit az Art Brut jelent, nagyon jellemző rá. A műveiben számos olyan képzőművészeti stílus és módszer elemeit lehet felfedezni, amelyek az elmúlt évszázad második felében jelentek meg. Szenvedélyesen gyűjtötte civilizáció hulladékait, és a maga elképzelése szerint formálta át. Szimbólumokat és jeleket hagyott a természetben, és befestette a fákat, az utcákat. Kedveli az akció-művészetet, különböző pózokban fotóztatja magát. A frankfurti kiállítás legmegrázóbb fotója volt számomra az, amit idős anyja készített róla. A fényképen a művész meztelenül áll, maga előtt – mellmagasságban – egy írógéppel. Ő maga is fotografál, elsősorban művészeti akcióinak nyomait örökíti meg. Leghelyesebb Gesammtkünstlernek nevezni, aki a látható világ mellett a metafizikai kérdésekkel is foglalkozik. Festményein falfirka szerűen tűnnek fel szélsőséges politikai ideológiák ismert szimbólumai.

  A kiállítás megerősítette bennem azt a véleményt, hogy a normaszegő gondolkodás fantasztikus műveket szülhet. Az alkotói tevékenység összefonódása a hétköznapitól, a „normálistól” többé-kevésbé eltérő lelki állapottal, az outsider művészek munkáját váratlan elemekkel tölti meg. Ők azok, akik gyakran a társadalom peremén állva, az emberi létezés és ellentmondásosság határaira világítanak rá, és egy mély, nehezen megfogható nyugtalanságot közvetítenek a valóság és a fantázia közötti viszonyokról. Az általuk átalakított világ rábírja a szemlélőt arra, hogy a hétköznapi élet bizonyosságaiból, meggyőződéseiből kilépjen.

   A kiállítóhelyet elhagyva még egy meglepetés ért. A kijáratnál plakáton szólítják fel a látogatót, hogy a jegyét ne dobja el, hanem adja tovább, mert még egy érdeklődő bejöhet vele.

A kiállításról szép videó látható az alábbi linken:

http://www.schirn.de/filme/weltenwandler-die-kunst-der-outsider.html

   A Schirn Kunsthalle közvetlen szomszédságában van a Kaiserdom. Ebben a székesegyházban – jóllehet, Frankfurt nem püspöki székhely, az a közeli Mainzban van – választották 1152-től a római császárokat és a német királyokat, 1562-től pedig itt is koronázták őket. Ha a városban járok, nem mulasztom el, hogy megtekintsem ezt a szép gótikus katedrálist, leginkább azért, mert a gyönyörű fa szárnyasoltárok természetfeletti erőt sugároznak, és remek alkalmat szolgáltatnak a kontemplációra. Mostani látogatásom célja elsősorban az volt, hogy tisztázzam, milyen ereklyét őriznek Szent Bertalantól ezen a történelmi helyen? Szeptemberben jártam a Szicília melletti Lipari-szigeteken, és a székesegyház megtekintésekor meglepődve tapasztaltam, hogy a vértanú, Szent Bertalan bőrét a templomban őrzik. A frankfurti dóm névadójáról olvasván, kíváncsi lettem, milyen kapcsolat köti a Lipari-szigetekhez?

   Az Aeoli (Lipari) Szigetcsoportot az egyedülálló természeti nevezetességei, a működő vulkánok, a gyógyvízek és a csodálatosan kék tenger miatt tekintettük meg. A kétórás hajóút önmagában is maradandó élményt nyújtott, érzékeltetésül hadd írjam, hogy félúton egy bálna rajjal is találkoztunk. A Lipari-szigeten, amelyik a hét közül a legnagyobb, már időszámításunk után 250-től megjelent a kereszténység, aminek következtében templomot is építettek. Miután felfedeztek egy kő szarkofágot, amelyik Bartalomeo (Bertalan) apostol maradványait tartalmazta, Agathon püspök szorgalmazta, hogy megfelelő módon helyezzék el a szent ereklyét. Az új katedrálist 476-körül építették, jóval a püspök halála után. A templomot azonban 838-ban lerombolták az arabok. I. Roger normann király építette újjá a kastéllyal és a monostorral együtt. A 15-16. század fordulóján jelentősen bővítették, de 1544-ben a törökök felgyújtották. Sok időnek kellett eltelnie, míg 1800-ra sikerült végre teljesen újjáépíteni.  Két ereklye idézi meg Szent Bertalant. A „Szent Ujj” és egy kis ezüst hajó. A freskókat bámulva arra lettem figyelmes, hogy sokan fényképeznek egy üveghasábban lévő hajót, és, miután kérdezősködni kezdtem, miért a nagy érdeklődés, fény derült a titokra, a hajó Bertalan apostol maradványait őrzi. A történelem folyamán megtörtént, hogy ellopták az ereklyét, és Konstantinápolyba vitték. Egy spanyol tengerész szállította vissza Nápolyba, majd eladta Lipari lakóinak. A legenda szerint az 1672-es szörnyű éhínség során egy francia gabonaszállító hajót sodort a vihar Lipari partjaihoz. A kiéhezett lakosok megtámadták, és kifosztották a hajót. 200 év múlva Lipari érseke elhatározta, hogy ennek a hajónak a tiszteletére elhelyezi a védőszent  bőrét az ezüst hajóban. A hajót 30 kilogramm ezüstből és 20 kilogramm aranyból készítette egy palermói aranyműves.

   Az írások szerint Bertalan apostol – a Biblia Nathanaelként említi – a galileai Kánából származik. A neve arámi nyelven Isten ajándékát jelenti, aki képes felkorbácsolni vagy lecsendesíteni a tengert.  Prédikált Indiában, Mezopotámiában, a Kaszpi-tenger déli részén, Közép-Ázsiában. Örményországban végezték ki Astyages uralkodó parancsára. Bizonytalan, hogy megnyúzták-e, vagy keresztre feszítették? Sok évvel a halála után egy új keresztényüldözés vette kezdetét. A pogányok látták, hogy sok keresztény érkezett a szent sírjához könyörögni, ezért kivették a maradványait, és elhelyezték egy ólomszarkofágban, majd belevettették a tengerbe, mondván: „nem fogod kísérteni a népünket többé!”. Az isteni gondviselésnek köszönhetően azonban az ólomszarkofágot a hullámok a Lipari-szigetekhez sodorták 264-ben. Ez egy jel volt Lipari lakóinak, akik a működő vulkánok és a szigetet körbeölelő, gyakran háborgó tenger miatt ki voltak szolgáltatva a természet erőinek. A keresztények a koporsót kiemelték a tengerből, és elhelyezték a templomukban. Szent Bertalan fontos szerepet játszott a kereszténység történetében, mert a hitet testesítette meg. Egyike volt a legszeretettebb apostolnak a szörnyű mártíromsága miatt. Az ábrázolásokon a jobb kezében kés van, a balban megnyúzott bőrét tartja.

   A frankfurti Szent Bertalanról elnevezett dómba belépve abban reménykedtem, hogy találok valami utalást a névadóra. Körbesétálva a templomban, leültem megpihenni a Választókápolnában, ahol évszázadokon keresztül választotta a királyt a hét választófejedelem. Egy idős úriembert kérdeztem meg, aki éppen angolul mesélt a templom történetéről egy érdeklődőnek, és láthatóan tájékozott volt. Odavezetett a főhajó egyik jellegtelen faliszekrényéhez, és elmondta, hogy abban az ereklyetartóban őrzik Szent Bertalan fejbőrét. Az ereklye 1238-ban került a dómba Itáliából. Évente egy alkalommal augusztus 24-én, Bertalan napkor körmenetben viszik végig Frankfurt központjában. Megköszöntem a szívélyes tájékoztatást, és egy megható történettel a tarsolyomban kiléptem a napsütéses, hideg októberi levegőre.

   Frankfurti tartózkodásom során már nem hagyhatom ki a Jazzkellert sem. Májusban még azon bánkódtam, hogy Ernie Wattsszal elkerültük egymást, de örömmel láttam, hogy újra koncertet ad kedvenc helyemen. A kiváló tenorszaxofonost először John Mayall 1972-es „Moving On” c. lemezén hallottam. A „High Pressure” darabban játszott szólója máig az emlékezetemben van. Később Charlie Haden Quartet West formációjában tűnt fel, aminek állandó tagja ma is. A kétszeres Grammy-díjas művész több mint 500 lemezen játszott, megfordult szinte mindenkinél Frank Zappától Miles Davisen keresztül Julian Cannonball Adderley-ig. Két állandó quartetje van, az egyik Amerikában, a másik Németországban. Az utóbbival lépett fel most a Jazzkellerben. Ebben a 60 éve folyamatosan működő intézményben – a pince jellegénél fogva – nem fér el több, mint 80-100 ember. Gondoltam, egy világhírű muzsikus előadására időben kell érkezni, hogy jó helyet kapjak. Erről a kelet-európai beidegződésemről nem tudok leszokni! A kezdés előtt fél órával érkeztem, egy-két érdeklődő lézengett csak, no, és a zenész, aki éppen hangpróbát tartott. Felesége, Patricia ellenőrizte a hangzást, és adott tanácsokat a férjének. Örömmel nyugtáztam, hogy Wattsék házasságát is a Frauenherrschaft jellemzi. A színpad jobb oldalán, az első asztalnál kaptam helyett, egy hatvanas éveiben járó házaspár, olyan egyetemi tanár félék ültek mellettem. Kértem egy üveg szűretlen Lichert, a copfos pultos fiú szlávnak nézett. Mondtam, a földrajzi irány rendben, de hogy szláv lennék, azt kikérném magamnak. Amikor fizettem, mosolyogva mondta, „köszönöm”.

   Azzal az előítélettel ültem le, hogy Ernie West Coast muzsikát fog játszani. Ezt hallom mindig, amikor a Quartet Westet hallgatom. Már az első hangoknál rájöttem, hogy tévedtem. Az együttes egy klasszikus bebop darabbal kezdett, és Ernie Watts az első pillanattól nagy energiával játszott. Meglepetésemet fokozta, hogy a második darab is egy Dizzie Gilespie kompozíció volt. Ami különös volt, hogy szinte minden számot Ernie szaxofonszólója vezetett be, és a ritmusszekció csak később csatlakozott hozzá. Arra a gesztusára pedig egyáltalán nem találok magyarázatot, hogy szólóit legtöbbször oldalt, a falnak fordulva játszotta. Miles Davis rossz szokása volt, hogy hátat fordított – különösen a fehér – közönségnek, no, de mi az értelme az oldalra fordulásnak? A két gyors szám után a művész a Spirit Songot konferálja be. Egy furulyát vesz elő, és belekezd egy gyönyörű lassú dallamba. Valahol a Grand Canyonban járunk, a dal száll, mint egy Kondor-keselyű. Lehunyom szemem, és a bolíviai Luchio Bedoyára gondolok, aki a sárvári Nádasdy-vár udvarán nyűgözte le többször is a lelkes közönséget. A folklórfesztivál kemény magja évtizedek óta hiába várja a csavargó bolíviai indiánt, akinek nyoma veszett. Az indián népdalt idéző bevezető után azonban Ernie a tenorjához nyúl, és egy erőteljes, extázisig jutó szólót fúj ezen a csodálatos hangszeren. A hangulat, a meditációként felfogott szaxofonjáték John Coltrane-t idézi. A szám közepén lehetőséget ad egy-egy szólóra az együttes többi tagjának is, majd ritmust vált, és lassú furulyaszólóval fejezi be a darabot.

A szám stúdió változata meghallgatható itt: http://www.erniewatts.com/discography/player_spirit.html

   A Coltrane-hatással nem fogtam mellé. Két szám közben Ernie elmondta, hogy a klasszikus Coltrane Quartet napjainkban is olyan energiaforrást jelent neki, amit a színpadon szeretne közvetíteni. A következő darab a zongorista, Christof Saenger impresszionisztikus hangulatú darabja, a Crossing. A koncert előrehaladásával világossá válik, hogy a kvartett legújabb, Four plus Four lemezét hallhatjuk be, amelyiknek egyik felét az amerikai együttes, a másikat az európai játssza, és hallható egy közös szám is. A darabok közötti szövegből egy szimpatikus ember képe bontakozik ki. A 65 éves muzsikus ereiben feltételezésem szerint latin vér csörgedezik, ami a játékában fokozottabban, a beszédében visszafogottabban mutatkozik meg. Elmondja, hogy élete folyamán már mindenféle zenét játszott, szükségét érezte, hogy a saját elképzelését is megvalósítsa. Feleségével létrehozott egy lemezkiadót „Repülő delfin” névvel. Mondja, nem vagyunk olyan nagyok, mint Sonny (nyilván Rollinsra gondol), de műveivel szeretne új értelmet adni a szabadzenének. Megemlíti, hogy a jazztörténet három legjelentősebb szaxofonosa Charlie Parker, John Coltrane és a nemrég elhunyt Michael Brecker volt, és bele kezd az általa írt „For Michael” című számba. Az utóbbi név említése némi meglepetést kelt bennem, de elfogadom, hogy mindenkinek joga van egy saját értékrangsor felállítására. A darab stúdióváltozata itt hallható: http://www.erniewatts.com/discography/player_for_michael.html
   A több mint kétórás koncert szünetében CD-it ajánlja. Patricia kipakolt vagy egy tucatot. Ernie a dedikálással próbál kedvet ébreszteni a vásárláshoz, mondván, sokat fognak érni ezek a lemezek évtizedek múlva. Akadnak is többen, akik vásárolnak.
   Éjfél felé jár az idő, amikor elhagyom a pincét. A felhőkarcolók lábánál néhány járókelő tart hazafelé valamelyik étteremből. A nyomasztó légkörben, acélkék fények árnyékában egy magányos utcazenész pengeti gitárját. A kontraszt lehangoló, megsajnálom a megszállott zenészt. Életnek nem sok jele, egy-két bank nagytermében takarítanak a fogadások után. Megkönnyebbülve érkezem a Willie Brand-térre, és látom, hogy az Európai Centrál Bank éttermében még szól a diszkó. A válság jelét nem érzékelve, nyugodtan szálltam fel 16-os villamosra. 

Webre vele Moderálandó Spam Törlöm

Frankfurti jegyzetek 2.

   A tavasz beköszöntét az elmúlt évekhez hasonlóan egy hétig idén is a Majna-parti Frankfurtban vártuk. A másféléves unokánk szellemi fejlődését igyekeztünk tesztelni, és némi kulturális élményt szerezni ebben a kisvárosi hangulatú világvárosban. Tavaszra az időjárás előrejelzés szerint nem nagyon számíthattunk, de a hideg, esős-szeles idő még pesszimista várakozásunkat is alulmúlta. Vigaszunk csak az volt, hogy itthonról még rosszabb időjárásról jöttek a hírek. Gondoltam, unokázni hidegben is lehet, legfeljebb nem megyünk játszótérre, kiállítás látogatást és dzsessz hallgatást pedig amúgy is belső térbe terveztem. Az elmúlt huszonöt év németországi kalandozásai következtében Sárvártól a frankfurti Kelsterbach Strasse-ig, lányomék lakásáig már nem kell megnéznem a térképet. GPS-t elvből nem vásároltunk még, nehezen viselem a tegező stílusát. Kilenc óra alatt teljesítettük a 850 kilométeres utat, amibe némi izgalmat a sávlezárások és sebességkorlátozások okoztak. Passau előtt, még az osztrák oldalon, az utolsó benzinkútnál nagy sor állt, de muszáj volt tankolnunk. Hol vannak már azok az idők, amikor nagy izgalommal hajtottunk keresztül a sógorokon, mert Németországban jóval olcsóbb volt a benzin?
   A családlátogatás mellett ezúttal a Städel Múzeum Ernst Ludwig Kirchner retrospektív tárlatát, és a Jazzkeller egyik koncertjét szemeltem ki magamnak. Emellett, soha ki nem hagyható elemként, CD, DVD és könyvvásárlást terveztem a Zweitausendeinsben, Németország és talán Európa legjobb bolthálózatának frankfurti üzletében. A Zweitausendeins boltjai kicsik, de ezrével lehet válogatni a dzsessz-, a klasszikus-, a rock vagy a világzene történetének legkiválóbb darabjaiból a kéthavonta megjelenő új katalógusból. Az elmúlt években már Sárvárra is küldik a katalógust, igaz, ebben az évben még nem jutott el hozzám. Az alapos tájékozódás több órát vesz igénybe, ezért most kétszer is el kellett látogatnom a boltba. Mikor elpanaszoltam az egyik alkalmazottnak fájdalmamat a nem kapott katalógusról, azonnal tárcsázott egy számot a központból, és átadta nekem a telefont. Mialatt beszéltem, telefonpartnerem a számítógépén ellenőrizte az adataimat, és mondta, hogy a katalógus már úton van Magyarország felé. Megnyugodva szemrevételeztem tehát a kínálatot, és vásároltam néhány könyvet. Ezekben a boltokban érzékelhetően az értelmiség elitje vásárol, nem véletlen, hogy üzleteik a nagyvárosok egyetemi negyedének környékén találhatók.
  A Kirchner életmű-kiállításra – jelentőségének megfelelően - szántunk egy fél napot. Az elmúlt évben ugyanebben a múzeumban Michelangelo rajzait és leveleit láttam, és – magamnak is meglepetést okozva - sikerült rávennem a pénztáros nőt, hogy nyugdíjas jegyet adjon nekem, így járuljon hozzá Európa keleti felének a felzárkóztatásához. Most már határozottabban kértem két nyugdíjas jegyet, és a pénztáros hölgy rezzenéstelen arccal nyújtotta át a két Euróval olcsóbb, így is 10 Euróba kerülő bilétát. Kicsit mégis lehangolódtam, ilyen öregnek látszanék?
  A Städel Múzeum a nevét Johann Friedrich Städelről kapta, aki 1816-ban a vagyonát a később róla elnevezett művészeti intézményre hagyta. A múzeum 1878-ban költözött abba az épületbe, aminek látványa napjainkban is uralja a Majna partján húzódó „Museumsufer” környezetét. A múzeum nagyon jelentős gyűjteményét Frankfurt adakozó polgárainak köszönheti. Az intézménynek szánt műtárgyvásárlásokról olvasva szomorúan gondolok a mi „polgárainkra”, akik nem sajnálják a pénzüket egy dubai vagy brazil utazásra költeni, de a művészet támogatása még nagyon távol áll érdeklődési körüktől. Ebben a tekintetben is igazat kell adnunk Ralf Dahrendorfnak, aki Kelet-Európa kulturális felzárkózását 60 évre becsülte. Ha jól számolom, már csak negyvenszer 356-ot kell aludnunk, hogy ebből a szempontból beérjük Európa napnyugati felét, ahol sokan, régóta azt állítják, hogy bealkonyult a kultúrának.

Önarckép 

  A Städel Múzeum azért is döntött a Kirchner életművét bemutató retrospektív kiállítás mellett, mert igen jelentős gyűjteménye van a művésztől. 1916-tól a frankfurti Ludwig Schames volt Kirchner galériása. Nagy megelégedettséggel jegyezte be Kirchner a naplójába azt az időpontot, amikor egy új grafikai küldeményt Schames-nek postára adott.

   A Städel művészeti intézmény vezetése már nagyon korán felismerte a német expresszionizmus jelentőségét, és a stílus egyik társalapítójának és fő képviselőjének számított a honban. A mostani kiállítás is elsősorban a múzeum saját Kirchner - gyűjteményére támaszkodik, kiegészítve olyan múzeumok tulajdonában lévő alkotásokkal, mit például a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, a Washingtoni National Gallery of Art vagy a Davos-i Kirchner Múzeum. Látogatásunknak különös izgalmat adott, hogy az az öt festmény is megérkezett-e, amelyik az izlandi vulkánkitörés miatt a tárlatnyitón még nem szerepelhetett. Megnyugodva tapasztaltam, hogy a Kirchner egyik legértékesebb aktjának számító „Marcella” végül is megérkezett a stockholmi Modern Művészetek Múzeumából.

   

Marcella

   Kirchner a Bajorország és Hessen tartományok határán fekvő, Frankfurt-közeli, de még bajor Aschaffenburgban született 1880-ban, polgári családban. 1901-1905 között Drezdában tanult építészetet. 1904-ben ismerte meg Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluff és Fritz Bleyl építészhallgatókat, akikkel 1905-ben megalakította a – később világhírűvé vált - „Die Brücke” csoportot. Ebben az időben váltott át Kirchner az impresszionizmusról az expresszionizmusra. Míg az impresszionistákat leginkább a dolgok külső látványa érdekelte, az expresszionisták a lelki tartalmak kifejezésére helyezték a hangsúlyt. Az expresszionizmus megmutatkozott a színek és a formák szabad alkalmazásában csakúgy, mint a fametszetszerű, csak a légyegesre redukált motívumok használatában. A „Die Brücke” csoport művészeit „groteszk elfajzottaknak”, „színtébolyban szenvedőknek” nevezte a korabeli kritika.

   A csoport 1911-ben átköltözött Berlinbe, ahol Kirchner megalakította Pechsteinnel a „Modern Festészeti Tanítás” intézetet. Az ebben az időben festett művei, különösen az „Utcajelenetek” ma is a legkeresettebb művei közé tartoznak. Eddig festményei közül legtöbbet a „Berlini utcajelenetek”-ért fizettek, 38,1 millió Dollárért kelt el 2006-ban, New Yorkban. A festményt előbb azonban a berlini Brücke Múzeumnak vissza kellett szolgáltatnia jogos zsidó tulajdonosának. Kirchner műveit egyébként, hasonlóan a többi világhírű német művészhez, Londonban vagy New Yorkban árverezik csillagászati összegekért. 2010 elején a Christie’s-nél a „Két meztelen lány lapos kádban” c. festménye 2,93 millió Euróért cserélt gazdát. Az 1910-ben festett „Dodo nagy legyezővel” c. képért pedig 8,5 millió Eurót fizetett az új gazdája 2007-ben.

   A kritikusok színrelépésük idején a „Die Brücke” művészeit „hottentották frakkban” jelzővel illették, jóllehet Kirchner maga nagyon is polgári mentalitású volt. Ez a lenéző, pejoratív jelző arra utalt inkább, hogy a művészek által megformált kép önmagukról nagyon is megtervezett volt. De nem csak az imázsukat, hanem a karrierjüket is megtervezték. Mind emögött azonban egy teljesen konzervatív művészideál rejtőzködött. Kircher festményeinek témái is nagyon kötődtek a 19. századvégi francia festészethez, hiszen az utcaképek, a varieté világa vagy a szabadban megfestett aktok jellegzetes témái voltak a korabeli francia festészetnek. A gyermekaktok előképe Edgar Munch lehetett. De, ha például Munch egy serdülő lányt festett, Kirchnernél a lányok még egypár évvel fiatalabbak voltak. Miközben a „Marcella” című, világhírű lányakt festménye előtt állok, azon gondolkodom, mennyit változott a közgondolkodás. Ha ma egy festő hasonló korú gyermeket festene aktban, bizonyára elítélnék pedofíliáért. Ha az ember körbetekint abban a teremben, ahol a berlini időkben festett utcaképek sorakoznak, földbe gyökerezik a lába. A festményekből kísérteties energia árad felé. Izgató, ahogy ez a megfoghatatlan energia az ember szemét vezeti a képeken, és ahogyan mindenütt a spontaneitás hangsúlyozódik.

   Kirchner nyugtalan, mániás festő volt, a belső világa által meghatározott. A pszichikailag labilis ember a valósághoz való viszonyát elsősorban a művészeti foglalatossággal erősítette meg. Mindvégig az egyszerű, autentikus kifejezési formákat kereste, amelyek a vonalakban, a felületekben és a színekben különböző módon fejtik ki a hatásukat. „Rajzolni az őrületig”- volt a hitvallása. Az aktábrázolásokon érződik egyfajta állásfoglalás is a nyílt szexualitásra, ami különösen az 1910-ből való „Erotica” című litográfia-sorozaton látszik.

   A művészettörténészek egyöntetű véleménye szerint Kirchner legtermékenyebb korszaka a berlini időszakra esik. Az aktfestészet, a varieté valamint a cirkusz-motívumok mellett megjelenik festményein egy további élményvilág is, a kávéházak és a nagybulvárok világa, konzumnőkkel és kérőikkel, az éjszakai élet a Potsdamer Platzon vagy a Friedrich Strasse-n. A szemlélőben felidéződik Fassbinder hetven évvel későbbi filmjének hangulata.

   Kirchner 1918-ban tartósan Svájcba, Davosba költözött, a Thomas Mann által ismertté tett „Varázshegy” környékére. Az egészségügyi problémái még az első világháborúra vezettek vissza. 1915-ben önként jelentkezett katonának. Hamarosan idegösszeroppanást kapott, ezért szabadságra küldték. A kezelésektől gyógyszerfüggővé, később morfinistává vált. Svájcban 1921-ig sikerült legyőznie a gyógyszerfüggőségét.

Utcajelenetek

  Az 1920-as évek végére már egy tárgyiasabb, erősen absztrahált stílusban alkotott. Ellentétben a drezdai, berlini képekkel, a késői, a Davosban készült művek vegyes érzelmeket keltettek a közvéleményben. Egy alpesi ház konyhájáról készült festménye engem azért lenyűgöz. Ha az ember személyesen is ismeri az alpesi tájat, furcsa érzése támad, valami idegen a képeken. Talán a színvilág különbözik nagyon az eredetitől. A múzeumban azonban ezeknek a képeknek mégis varázslatos erejük van, ami talán a tömörségükben rejlik. Ebből a korból engem leginkább egy artista párt ábrázoló, tölgyfából készült szobra ragadott meg. Hihetetlennek tűnik, hogy egy tölgyfatuskóba bele lehetett álmodni egy akrobata pár cirkuszi mutatványát. Ezen a szobrán csak úgy, mint a „Táncosnő felemelt lábbal” címűn is látszik, hogy a plasztikáiban is új megoldásokat keresett a mozgásban lévő emberi testek kiegyensúlyozására. A szobrok alapanyagául leginkább víztölgyet használt, amit végül befestett.

   Kirchnert 1937-ben kizárták a hitleri Németország Művészeti Akadémiájáról. A nemzeti szocialisták 639 művét távolították el a múzeumokból. 1938-as öngyilkosságát is leginkább ezzel magyarázták. Ezt a vélekedést árnyalja azonban, hogy időközben megtalált leveleiből kiderült, hogy 1932-től ismét gyógyszerfüggővé vált, és ez bizonyára szerepet játszhatott az öngyilkosságában.

   A kiállításról kijőve a Majna partján sétálunk vissza a szállodánkba. A vasúti hidat megpillantva felidéződik bennem Kirchnernek erről a hídról festett képe az 1920-as évekből. Arra gondolok, hogy ezután, ha szokásomhoz híven a korareggeli órákban errefelé futok, mindig a kiállítás jut majd az eszembe.

   Ma már a frankfurti látogatáshoz hozzátartozik egy zenés este is a Jazzkellerben. Németország egyik legrégebbi és leghíresebb szórakozóhelyéről van szó, ahol 1952-óta folyamatosan, napról napra élő dzsessz-zene hallható. Első „házi zenekaruk” olyan tagokból állt, mint például a később világhírűvé vált harsonás, Albert Mangelsdorff, a fivére, Emil, Joki Freund vagy Günter Lenz, a német avantgárd színe-java. Szép történetek olvashatók a háború után éledező frankfurti dzsesszéletről Albert Mangelsdorff interjúkötetében. Ha az ember a pincefalakra függesztett plakátokat, portréfotókat nézi, rádöbben, hogy könnyebb felsorolni azokat a világhírű zenészeket, akik nem léptek fel a pincében, mint azokat, akik igen. A mostani frankfurti tartózkodásom idejére nem kínálnak különös csemegét. Szomorúan állapítom meg, hogy a világhírű tenorszaxofonost, Ernie Watts-ot két nappal lekéstem. Az elmúlt évben meggyőződhettem azonban arról, hogy a szerdai jam-sessionnek nagyon jó hangulata van. A pince „házi triója” kezd, ugyanazok, akik a múlt évben: Walter Haimann zongorán, Jonas Lohse bőgőn, Giovanni Gulino dobon játszik. Az előkészületek során észrevesszük, hogy a zongorista óriási köteg kottát helyez a hangszerére, hisz nem tudhatja, hogy milyen zenészek érkeznek majd az est folyamán. Egy sötét öltönybe öltözött fiatal zenész készíti elő hangszerét. Időközben a pince is megtelik, hetvenen-nyolcvanan lehetnek. Most jóval több a fiatal, mint az elmúlt évben, ami jó érzéssel tölt el. Talán marad egy értő közönsége a következő évtizedekben is ennek a csodálatos zenének! A közönség gerincét korombeliek, ötven-hatvanévesek alkotják. Mindig akad egy-két yuppi is a környékbeli bankokból. Ők öltönyben érkeznek, és azonnal Jamisont rendelnek, a többség vagy vörösbort vagy – mint mi is – egy korsó Lichert iszik. Az árak méltányosak, 4 Eurót fizetünk egy korsó sörért. Eszembe jut a történet, hogy Dizzy Gillespie-t első fellépésekor olyan szívélyesen fogadták, hogy az elfogyasztott vörösbortól képtelen volt egy tiszta hangot fújni, sürgősen meg kellett ismételnie a koncertet.

   A trió belekezd Cole Porter: „All of You” című klasszikus kompozíciójába. Érthető módon ilyen alkalmakkor standardokat játszanak, azokat a darabokat, amelyeket mindenki ismer. Ahogy öregszem, úgy megyek én is vissza az időben. A free-dzsessz idején váltam „függővé”, és mára már a negyvenes évek zenéjét is szívesen hallgatom. Érdeklődésem középpontjává az elmúlt években a hard-bop vált, és ezzel - ahogy a műfaj rajongóit ismerem - egyáltalán nem vagyok egyedül. Az ötvenes évek végének zenéjét a világhírű történész, Eric Hobsbawm is a dzsessz csúcspontjának tartja.

Jazzkeller 

   Ami a ma estében szokatlan, a fiatal tenoros már az első számnál játékra jelentkezik. A zongorista a billentyűket bámulja, de a szeme sarkából észreveszi a vendéget, és egy biccentéssel lehetőséget biztosít neki az első szólóra. A vendég – sötétszürke öltönyéhez méltóan – nagyon visszafogottan játszik, takarékosan bánik a hangokkal. Néha úgy érzem, ki fog esni a ritmusból – Dexter Gordon lehet a példaképe – de a végére mindig visszatalál. A közönség értékeli ezt az eleganciát. Észre sem vesszük, hogy egy óra eltelt. A szünetben érkezik egy másik dobos és egy kongás, egy darab konga dobbal a kezében. Giovanni, a „ház dobosa” átadja a terepet, és – számomra örök talány – földugót helyez mindkét fülébe. Udvariatlanságnak értékelem a gesztusát, de, hogy tanácstalanságomat még fokozza, füldugóstól beszélgetésbe merül az egyik vendéggel. Mégis hall valamit?
   Éjfél felé, érzékelve Lívia nyugtalanságát az előttünk álló éjszakai séta miatt, búcsút veszünk a Jazzkellertől, és a felhőkarcolók tövében visszaindulunk a szállodába. A toronyházak között, a kihalt utcákon szorongás fog el bennünket. Mikor megpillantjuk a Römer házsorára vetülő kékes-lilás fényeket, már úgy érezzük, hogy megérkeztünk.
(2010.május)