Frankfurt jegyzetek 5.

   Ha május, akkor Frankfurt, kezdhetném ezt a beszámolót egy belga film címének gyakran hangoztatott, mára elcsépelt felidézésével. A Majna-parti város idei meglátogatásának két aktualitása volt: lányunk családjával a Frankfurt elővárosának számító Neu-Isenburgba költözött, Maxim unokánk pedig a helyi óvoda szorgalmas látogatója lett. A 850 kilométeres út már annyira ismerős a gépkocsinknak, hogy GPS és térkép nélkül is, szinte magától eltalál a megadott címre. Izgalmat legfeljebb az új lakás elérése okoz, hisz Zsóka új otthona Neu-Isenburg – mára már sétálóutcává alakított – történelmi városközpontjában van.

(Neu-Isenburg, Markt-platz)

   Neu-Isenburgot a hugenotta menekültek alapították 1699-ben, miután kiüldözték őket Franciaországból. XIV. Lajos 1685-ben, az úgynevezett Fontainebleau-i Rendeletben megfosztotta a francia protestánsokat vallási és polgári jogaiktól, és ezzel végleg megsemmisítette IV. Henrik király Nantes-i Rendeletét. IV. Henrik, aki maga is kálvinistából konvertált katolikussá, 1598-ban kibocsátott rendeletében a franciaországi (kálvinista) protestánsoknak vallási toleranciát és teljes polgárjogot biztosított, de meghagyta a katolicizmust, mint államvallást. Richelieu bíboros (ki más?) nagy veszélyt látott ebben a dekrétumban az abszolút államra, és lényegében már 1629-ben érvénytelenítette. A jogfosztás után, egy-két hónapon belül százezrek menekültek Hollandia kálvinista részeire és a svájci kálvinista kantonokba. Johann Philipp von Isenburg-Offenbach biztosított menedéket, vallásszabadságot és szabad francia nyelvhasználatot 42 hugenotta családnak egy olyan lakatlan helyen, ahol a középkorban „A Szent Kereszthez” nevű búcsújáró kápolna állt. A menekült családoknak egy négyzetalaprajzú várost alakítottak ki, ahol a sarkokból átlósan vezettek az utak a piactérre. A bevándorlók kezdetben paraszti munkából éltek, de hamarosan visszatértek eredeti foglalkozásukhoz, és mint harisnyakötők megalapozták a város fejlődését. Első istentiszteletüket egy öreg tölgyfa árnyékában tartották 1700. május 20-án. 1706-ban már egy fából készült templomban gyülekeztek a francia-reformátusok. 1702-ben városházát építettek a Piac-térre, de az írások szerint ebben az évben működött már az „Arany oroszlánhoz” címzett fogadó is, ami egészen 1918-ig várta a vendégeket. Utóbbi épületben ma helytörténeti múzeum működik. 1775-re a fatemplomot átépítették kőtemplommá, ami ma is a hugenották utódainak liturgikus helyszínéül szolgál. Ilyen történelmi környezetben, pár lépésre a Piac-tértől lelt új otthonra lányom és családja.
   Unokánkat, Maximot sikerült némi szerencsével és az itt is létező „kapcsolati tőkével” a város jobb hírű óvodájában elhelyezni. Néhányszor elkísértük az unokát új „munkahelyére”, így bepillantást is nyerhettünk az intézmény működésébe. Az óvónők között van egy fekete óvóbácsi is, aki angol nyelvre tanítja a három-négy éves kisgyerekeket. Az angol nem ismeretlen az unokánk számára, hisz szülei ezen a nyelven beszélnek egymással. Újabban a gyerekek táncot is tanulnak, ezért már külön fizetni kell valamit. Néhány alkalommal éjszakára is benntartják a nebulókat, így próbálják a függetlenségre rászoktatni őket. Maxim az első alkalommal az anyját kereste, ezért a kísérlet gyorsan kudarcba fulladt. A délutáni hazavitelkor az óvónő (óvóbácsi) előveszi a jegyzeteit, és beszámol a gyerek napi tevékenységéről: mit evett, és milyen aktívan vett részt a különböző foglalkozásokon. Ez az alaposság nekem szokatlan, lehet, hogy nálunk is ez ma már a gyakorlat, régen jártam magyar óvodában. Maxim német nyelven beszélget a csoporttársaival és az óvónőkkel, és úgy tűnik, ma még ez az elsődlegesen használt nyelve, jóllehet az édesanyjától csak magyar szót hall. Magyarul beszélünk hozzá, aztán németül mesél. Néha komikusan keveri a két nyelvet. Amikor megkérdeztem tőle: „jól laktál?”, a következőképpen válaszolt: „mein pocak is so voll”. Édesapja holland utasításait végrehajtva, németül reagál. Kíváncsian várjuk, mikor tud rendet vágni ebben a nyelvi rengetegben?

(Modern Művészetek Múzeuma - Frankfurt)

   Amíg unokánk az óvodában gyarapítja műveltségét, mi képzőművészeti kiállítást keresünk Frankfurtban. Két tárlat kelti fel leginkább az érdeklődésünket: a Schirn Kunsthalle-ben rendezett Edvard Munch kiállítás és a Modern Művészetek Múzeumában látható „Warhol: Headlines”. Munch életművét volt szerencsém látni korábban Oslóban a róla elnevezett múzeumban, és egyébként is, arra a hírre, hogy a Sikoly egyik változatát minden idők legdrágább képeként, 119,9 millió dollárért sikerült értékesíteni az elmúlt napokban, a sznobok megrohamozták a frankfurti tárlatot. Andy Warhol kiállítására sem nagy lelkesedéssel mentem, de azt gondoltam, talán a bemutatott művek meggyőznek arról, hogy ebből az extravagáns emberből mégsem a média fabrikált világhírű művészt. A jegypénztárnál már rutinszerűen játszom el a szegény kelet-európai nyugdíjast, ezúttal azonban született német hölgyet fogtam ki. Megkérdezte, hogy nálunk mi a nyugdíjkorhatár, és azt válaszolta, hogy bizony náluk sokkal tovább kell dolgozni az embereknek. Beszélgetésünket figyelmesen hallgatta – az egyébként szintén született németnek látszó biztonsági őr –, de nem avatkozott bele az eszmecserébe. A német és a magyar szociális problémák rövid értékelése után, végül nyugdíjas jegyeket kaptunk, ráadásul olyat, amellyel a többi kiállítást is megtekinthettük.

  A kiállítás négy múzeum összefogásával valósult meg. Frankfurtba Washingtonból érkezett, és Rómába, majd a Pittsburgh-i Andy Warhol Múzeumba szállítják tovább. A tárlat először mutatja be Warhol mind a nyolcvan alkotását, amelyet a bulvárlapok vezető hírei ihlettek. A bemutatott festmények, grafikák, filmek a kortárs tömegmédia szenzációhajhászására és ellentmondásos jellegére világítanak rá. Az elmúlt évszázad hatvanas éveiben Warhol figyelme a popkultúra közönséges tárgyai és a sztárkultusz felé fordult (miközben maga is szép lassan sztárrá vált), és elkezdte gyűjteni az újságok fotóit, karikatúráit, a popkultúra egyéb megjelenési formáit. A tárlaton érzékelhető, hogyan használt fel olyan témákat, mint a celebek világa, a halál, a katasztrófák, és alakította át egy sajátos egyéni világgá. Érdeklődése nem egyszerűen a tömegmédia működésmódja felé irányult, leginkább a véleményformáló riportok hangzatos főcímei érdekelték. A kiindulási pont, egyike a művész fő műveinek: a „Daily News” 1962-ből. A műben radikális módon vizsgálja a művész a tömegmédia társadalmi szerepét. Ezeknek a munkáknak a középpontjában az az ellentmondás áll, amelyik az „áruk világa” és a műalkotások „igaz világa” között feszül. Warhol útmutató megállapításaival a tömegmédia területén, nem csak egy előfutár volt, de még ma is korszerű, azok a fő témák, amiket a 60-as években munkái alapjául választott, ugyan abban a formában megtalálhatók a mai médiában is. A kiállítás kiegészül a popkultúra olyan jelentős alkotóinak műveivel, mint Roy Lichtenstein, Jasper Johns vagy James Rosenquist. A kiállításon látható a New York Post 1987. február 23-i címlapja, a következő főcímmel: „Andy Warhol meghalt 58 évesen”, és kiemelve művészetének egy mondatos, a bulvár elvárásainak megfelelő, és mégis találó megjegyzésével: „a pop art hercege, aki bevitte a konzervesdobozt a múzeum kincstárába”. A tárlaton is látható „100 Campbell’s leveses konzerv” című, 1962-ben készített képe a 20. század egyik kulcsművévé vált. A konzervdoboz azóta számtalan rajzon és festményen tűnt fel motívumként. A Campbell konzervleves iparilag előállított tömegtermék. A képen sorozatban való megjelenése egyaránt idézi az előállítását és az ipari társadalom termelési módját. A kép ezért nem csak egy képe a leveses konzerveknek, hanem egyszerre képe a sorozatnak önmagában. Az iparilag előállított élelmiszer nem egyszerűen a termelésről ad felvilágosítást, hanem rólunk is, akik mindannyian vásárlók vagyunk. Az ember vásárlóként való meghatározása egy különleges formáját vezeti be az egyenlőségnek. A modern nyugati társadalmak ipari árukínálata szabványosított, és legnagyobb részében a tömegtermék formájában jelenik meg. A termék magas darabszáma egy azonosulási lehetőséget ajánl az éppúgy magas számú fogyasztónak, ami azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt birtokolja, csak talán néhányan többet belőle. A levesesdobozok készítésének idejében Warhol rajzolt, és nyomatott dollár bakjegyeket is, amelyek a fenti elvet tették még egyértelműbbé. A pénz jellege, mint általános csereérték (lásd foxi-maxi politikai gazdaságtan első óra), a dollárbankjegyekből ennek az egyenlőségnek a különleges formáját teremti meg. Egy 1962-es rajzon csendéletté ötvözi Warhol a pénzkötegeket és a levesesdobozokat. Párhuzamosan a konzervdobozokkal és a papírpénzekkel látható az a sorozat is, ahol a coca-colás dobozokat használja, mint az amerikai életmód szimbólumát.

   Egy Warhol kiállításról nem hiányozhat Jacqueline Kennedy sem, sőt! 35 példányban megsokszorozva van jelen. „35 több, mint 1” – mondta a művész, és hozzáfűzte: „Jacqueline Kennedy portréival a Halál-szériában az arcát és az idő múlását akartam kifejezni attól a pillanattól, amikor a golyó elérte John Kennedyt addig a pillanatig, amikor eltemette, vagy valami hasonlót. Az Egyesült Államokban az a nagyszerű szokás uralkodik, hogy mindenkiből és mindenből egy hőst csináljanak. Az ember itt mindent megtehet. Vagy semmit sem.” A kiállított képek eredetileg sajtófotókból származnak, amelyek röviddel a gyilkosság előtt vagy után készültek. A nevető Jackie gyógyszeresdobozzal közvetlenül a merénylet előtt Dallasban, Johnson eskütételekor vagy a férje temetésén. Utóbbin, a fátyollal eltakart arca egy Madonna-képet idéz.

   Nem mondanám, hogy kifelé jövet már rajongójává váltam Andy Warholnak, a tárlatán is inkább a kísérő szövegek ragadták meg a képzeletemet, mint a művek maguk. Egyébként is, jobban tetszett Roy Lichtenstein kiállított műve, és az a felismerés, hogy Warhol felkarolta, és világhírűvé segítette Keith Haringet, a New York-i metró-aluljárókat telepingáló zsenit, és több közös művet is készített vele, amelyekből néhány Frankfurtban is látható. Ezen a májusi németországi kiránduláson még utamba akadt a graffity-művészet megteremtője, de erről később. Kifelé jövet Andy Warhol szállóigévé vált kijelentése jutott eszembe: „a jövőben mindenki 15 percre világhírűvé válik majd”, és azon töprengtem, mikor jön el számomra ez a pillanat?

   Visszasétálva a Römerre, az egyik antikvárium előtti ládában megpillantom Bruckner 8. szimfóniáját Solti Györggyel és a Bécsi Filharmonikusokkal. Az 1965-ben kiadott bakelitlemezt nem nagyon hallgatták, egy karcolást sem fedeztem fel rajta. Bár kényelmi okokból fekete lemezt már nem gyűjtök, de az 1 euróért kínált darabot nincs szívem otthagyni. Kiderül, a boltos éppen elment ebédelni, én meg nem szívesen hagynám ott az utcán a pénzt, ilyet maximum Kőszegen teszek, ha megkívánom a kapu elé kitett gyümölcsöt. Belépek a szomszédos ékszerboltba, és megkérem az éppen szendvicsét falatozó eladót, hogy adja át a pénzt a szomszédjának, amit ő készségesen megígér.

   Megnézem a Jazzkeller heti műsorajánlatát, amiben a legkiemelkedőbb eseményt Ernie Watts koncertje és Tony Lakatos fellépése jelenti. Mindkettőjüket hallottam már korábban ezen a patinás helyen, most nem vállalom az éjszakai villamosozást, ezúttal már Neu-Isenburgba, ami napközben is 30-40 percet vesz igénybe.

   A családom frankfurti ágával töltött egy hét hamar elrepült, vasárnap elindultunk Bajorországba. A vasárnapot azért választjuk, mert elenyésző a kamionforgalom, ami hétköznap szinte elviselhetetlen Németország autópályáin. Egy-két napot Hansi barátunknál töltünk a Günzburg melletti kis faluban, Goldbachban. Hansival a sárvári folklórnapokon kötöttünk barátságot, ami már közel három évtizede tart. 1986-ban jártunk először nála és családjánál, és ez volt az első németországi, mit írok!, bajorországi utunk. Hansi volt az első, aki bevezetett a bajor sör szinte kiismerhetetlen rejtelmeibe, és amikor Goldbach felé közeledve a szűretlen barna baksörökre gondoltam, a pavlovi reflex nálam is működésbe lépett. Lívia vezetett, mint mindig, én pedig a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungot olvastam, mint mindig Frankfurtból hazafelé tartva. Hogy Líviát felélénkítsem, megígértem neki, hogy egy kapucsínóra megállunk majd a gyönyörű Rothenburgban, de annyira az újságba merültem, hogy túlhajtottunk a kijárón. Hogy mentsem a menthetetlent, azt javasoltam, hogy menjünk Dinkelsbühlbe, ott úgyis régebben jártunk, igaz, hogy kétszer 12 km kitérő, de mit számít ez, egy 350 km-es úton? Próbáltam pozitív gondolkodásra áthangolódni, és azzal nyugtattam magam, hogy most legalább eldöntöm, melyik kisvárost találom szebbnek a fent említett kettő közül? Amikor Rothenburgban járok, megállapítom, hogy ez a Tauber-parti város az első számú kedvencem a sok szép középkori német kisváros közül (vetélkedik még nálam: Lüneburg, Celle, Einbeck), amikor a két kereskedelmi útvonal kereszteződésében épült középkori Dinkelsbühl utcaköveit koptatom, elégedetten nyugtázom, hogy nincs nála szebb heted-hét (Német)országban. A Rothenburg-i városkapun (hol, máshol?) érkezünk az óvárosba. A Luther Márton úton sétálunk a városközpont felé. Az út végén a katolikusok főtemploma, a Szent György székesegyház található. Szinte érthetetlen magyar ember számára ez az ökumenikus összeborulás. A 15. század második felében épült, késő-gótikus templom nyugati tornya – a mai főbejárat – a román stílus hagyományait őrzi. Belépve a fénnyel teli templomba, ami nem is annyira megszokott a hasonló késő-gótikus katedrálisok között, azonnal a matematikailag hibátlan tervezésű épület hatása alá kerülünk. A lenyűgöző térhatás és a megvalósult harmónia magyarázatot ad arra, hogy mért tekintik a legszebb templomnak Dél-Németországban. A Szent Sebestyén szárnyasoltár festményeit az 1520-as években festették. A mártírhalált szenvedett Szent Sebestyén gyönyörű oltára alatt Szent Aurél maradványai láthatók egy szépen dekorált nyitott koporsóban. Szent Aurélt Néró rémuralma alatt végezték ki Rómában. A 19. század végén készített neogót főoltár legszebb része az a későgót oltármaradvány, amit 1490-ben készítettek, valószínűleg egy bambergi festőműhelyben. A gyönyörű fafaragás a keresztre feszítést ábrázolja. A vasárnapi istentisztelet helyett időt szentelünk némi kontemplációra, aztán a megérdemelt kapucsínóra, majd lélekben gazdagodva, folytatjuk utunkat Ulm felé.

(Dinkelsbühl- utcarészlet)

   Kora délután megérkezünk Goldbachba, és a viszontlátás örömére lehajtunk egy üveg Autenrieder apátsági baksört. Látom, Hansi felkészült a fogadásunkra, és arrafelé valóban lenyűgöző a kínálat. Házigazdánk javasolja, utazzunk el Ulmba, pont sétálni való idő van. Mindig szívesen kószálok az óvárosban, ami napjainkban a svábokhoz tartozik, és a Duna választja el a bajorországi Neu-Ulmtól. Az 1805-ös ulmi csatáig – amikor Napóleon győzelmet aratott az osztrák csapatok felett – az egész város Bajorországhoz tartozott, de a napóleoni háborúk után Würtemberghez csatolták. Különösen jó érzéssel tölt el, hogy a – 161,53 méter magasságával a világ legmagasabb templomtornyú – Münster az evangélikusokhoz tartozik. 1530-ban a város polgárai referendumban döntöttek a római katolikus egyház elhagyásáról, és a protestáns vallás felvételéről. A templom nem valódi székesegyház, hisz soha nem szolgált püspöki székhelyül, és ezt jelzi a templom egyetlen tornya is, mert a székesegyházaknak rendszerint két tornya van. Az istentisztelet végére érkezünk, a hatalmas katedrális szentélyében ülnek talán százan a vasárnap esti Gottesdiensten. Szomorúan tapasztalom, hogy a templomba járók száma erre felé is csökken. A Münster mellett puritán szépségű, ultramodern városháza áll, ami a világhírű amerikai építész Richard Meier tervei alapján készült. Az épületet kezdetben sok kritika érte, mára már befogadta a város polgársága. A városháza alakja jól érzékelhetően a katedrális és a tér geometriájához illeszkedik. A dob formájú épület tulajdonképpen az ellenpontját képezi a szögletes katedrálisnak. A székesegyház környezetében még egy vöröslő Keith Haring „szobor” is áll, mintha csak a New York-i metró falából lépett volna ki erre a kitüntetett helyre. Az elmúlt tíz évben sok modern, poszt-modern épületet emeltek Ulm óvárosában. Nem ismerek magamra, már nem is bánt ez az építészet! Az új városi könyvtár a Louvre üvegpiramisára emlékeztet. Hansi megjegyzi, csak a használatbavétel után derült ki, hogy kibírhatatlanul meleg van bent nyáron. Egy előítélettel kevesebb, hisz a németeket nagyon alapos, megfontolt népnek gondoltam, eddig. Közben ránk esteledik, és hazafelé vesszük az irányt Goldbachba.

(Ulm - városháza, háttérben a Münster)

   A hétfői napot augsburgi sétára szánjuk. Többször jártam már ebben a gyönyörű városban, de most is szívesen jövök. Szeretem a német középvárosokat (is), amelyekből sugárzik a történelem. Augsburgba azért is érdemes magyar embernek eljönni, hogy kényszeredett nemzeti önteltségében kicsit elbizonytalanodjon, és rádöbbenjen, hogy ami nekünk nemzeti tragédia, az errefelé a győztes augsburgi (Lech-mezei) csata. Minden jó és kevésbé jóérzésű hagyományőrző, és hátrafelé nyilazó honfitársamnak ajánlom, hogy zarándokoljon a haldokló Nyugatra legalább eddig. A városháza – amit az érdeklődők a csodálatos nagyterme, a Goldener Saal miatt látogatnak meg – egy parányi kiállítása ízelítőt ad a nem-magyar történelem-értelmezésről. Egy háromalakos bronzszobor-kompozíció fő alakja magasra emelt kezében keresztet tart. Mögötte a falon a következő magyarázó szöveg: „955-ben a Lech-mezei csatában Ulrik püspök és I. Ottó király legyőzte a magyarokat. Ulrik fegyver nélkül, csak egy kereszttel a kezében, sértetlen maradt. 993-ban szentté avatták, és Augsburg védőszentje lett.” Tanulságos Sárvárról 700 kilométerre nyugatra utazni, hogy a „kereszténység védőbástyája” önáltató önképet kiverjék belőlünk, és belássuk, hogy volt idő, amikor mitőlünk védték a kereszténységet, bár mindez manapság, bizonyos nézőpontból még pozitív példa is lehet.

(Augsburg - Goldener Saal)

    Augsburg belvárosában sétálva a szemlélődő mindenhol a Fuggerek nyomára bukkan, igaz, hogy evangélikusoknak a Luther Mártonhoz köthető emlékek is nagy élménnyel szolgálnak. Itt van mindjárt a Szent Anna evangélikus templom, amelyik a dóm és a Szent Ulrik székesegyház mellett a harmadik legjelentősebb templom a városban. A 14. században szerzetesek építettek egy karmelita kolostort a hozzátartozó templommal. A 15. században egy kápolnával egészítették ki, amelyiknek szép freskói ma is láthatók. A 16. században újra átalakították az épületet, akkor gazdagodott például Lucas Cranach festményeivel is. Ebben az időben építtetett a Fugger család egy temetkezési kápolnát ide, amelyik az első reneszánsz stílusú építmény egész Németországban. A templom a reformáció idején vált evangélikussá. Történelmi jelentőségre amiatt tett szert, mert Luther Márton ebben a kolostorban éjszakázott 1518-ban, amikor a pápai küldött, Cajetan bíboros arra akarta kényszeríteni, hogy megtagadja 95 tézisét. Luther kihallgatása október 7-től 20-ig tartott a Fuggerek palotájában. Akkoriban Augsburg katolikus fellegvárnak számított. Amikor elutasította pápai kívánságot, még az éjszaka leple alatt elmenekült a városból, nehogy a császári katonák letartóztassák. Luther egykori szállásának helyén, születésének ötszázadik évfordulóján egy kis múzeum nyílott. A lépcsőfeljárón olvasható Luther írása: „legyen üdvözölve mindenki a nevemben, függetlenül attól, hogy én visszatérek-e vagy sem”. A szövegből kiviláglik, hogy Luther nem volt biztos abban, hogy Augsburgot élve fogja elhagyni. A Szent Anna templom a közelmúltban is jelentős eseménynek volt a helyszíne. Sok évtizedes iszapbirkózás után itt írták alá 1999. október 31-én, a Reformáció Napján a katolikusok és az evangélikusok közötti megegyezést az üdvözülésről (szerintünk, evangélikusok szerint egyedül kegyelem által üdvözül az ember, ahogy Pál apostol tanítja). A kálvinisták nem írták alá a nyilatkozatot, a metodisták pedig 2006-ban csatlakoztak hozzá.

(Augsburg - Szent Anna templom)

   Mint fentebb említettük, Augsburg történelmében a mai napig minden a Fuggerekről szól. A Fuggerek egy család példa nélküli felemelkedését vitték végbe, három generáción belül, egyszerű takácsokból a világ legjelentősebb gazdasági hatalmává váltak a 16. században. Akkoriban a Fugger szó egyet jelentett az árukereskedelemmel, a bányászattal, a banküzlettel egész Európában. Ez volt az első polgári származású família, amelyiknek a hatalma az uralkodókéval vetekedett. A Fuggerek befolyása karriereket indított el, vagy tört ketté, kölcsöneik segítségével háborúról vagy békéről döntöttek, a pápák legbefolyásosabb üzleti partnereiknek vagy bankáraiknak számítottak. 500 000 Guldent osztottak szét azok között a választófejedelmek között, akik Maximilián császár halála után unokáját, V. Károlyt trónra segítették. Ez egy akkora összeg volt, ami több mint egy tonna aranyat tartalmazott. Nem véletlen, hogy a család Luther haragját is kiváltotta. Egyik jegyzetében írja, „hogyan lehetne isteninek és jogosnak tartani azt, hogy egy ember rövid időn belül olyan gazdag lett, hogy királyokat és császárokat vásárolhatna meg?”. A család legnagyobb alakja, Jakob Fugger Luther kihallgatásán személyesen nem volt jelen, de jelenvalósága mindenben érezhető volt, miként érezhető Augsburgban még ma is. A belvárosi séta során a látogató előbb-utóbb eljut a Fugger Bank központi palotájához, vagy a 16. században a világon elsőként épített szociális lakótelephez. Utóbbit 1521-ben hozta létre Jakob Fugger két halott bátyja tiszteletére, szegény katolikus emberek számára. Akkoriban a bérleti díj egy évre egy rajnai Gulden volt, ami mai értékre átszámítva 0.88 Euró. Ennyit fizetnek manapság a bérlők. Az egyik leghíresebb lakója Mozart dédapja volt. A szerencsés lakók kötelessége volt napi három ima az alapítóért és a Fugger családért. Hogy az imádkozást megkönnyítsék, Markus és Philipp Fugger 1581/82-ben építtetett egy szép kis templomot. A szépen felújított 67 házban napjainkban 150 ember él. A lakótelep múzeumában látható egy fényképen, hogy Gorbacsov is látogatást tett itt valamikor az ezredfordulón, gondolom, megtapasztalta, mit jelentett a létező szocializmus a középkori Augsburgban. Városi sétánk végeztével, elégedetten ültünk be a König von Flandern házi serfőzdébe. Május a baksörök ideje, hagyománytisztelőként rendeltünk egy-egy korsóval a főzde nevezetességéből.

   Kedden délelőtt vendéglátónk, friss nyugdíjas gimnáziumi tanár, elment a karitásznak élelmiszert gyűjteni. Minden kedd délelőttjét ennek a munkának szánja, ilyenkor sofőr egy teherautón. Végiglátogatják a környék élelmiszerboltjait, bevásárlóközpontjait, ahol összeszedik a lejárat előtti élelmiszereket. Délután aztán Günzburgban szétosztják a rászorulóknak. Azok kapnak, akiknek van egy igazolványa, amin az is fel van tüntetve, hogy tulajdonosa mennyi élelmiszerre jogosult. A délelőttöt olvasással és zenehallgatással töltöttem. Hansi az 1980-as években építette a házát Goldbachban, akkor még nem nagyon voltak szomszédjai. Mára már eléggé beépült a környék, de még mindig a zöld dominál a környéken. A teraszról kinézve lenyűgöző a táj. Feltűnő, hogy a repceföldekbe több helyen is naperőművek ékelődnek. A házigazdától megtudom, jobb üzletet jelent ma mára farmereknek az állami támogatás miatt, mint a repcetermesztés. Bajorországi (és német, angol, cseh) látogatásaink elmaradhatatlan része egy serfőzde közelebbi megismerése. Ezúttal az Ichenhausen melletti Autenrieder kastélysörfőzdére esett a választásunk. A főzde választékát Hansi jóvoltából már ismertem, de egészen más hangulata van annak, ha az ember a helyszínen ízleli meg a termékeket. A szép barokk kastély ma már egy orosz érsek (vagy érsekség) tulajdonában van, de a sört hál’isten még bajorok főzik, az oklevelek tanúsága szerint nem is rosszul. 160 alkalommal ismerték el valamilyen DLG (egész Németországra kiterjedő, évenként megrendezett verseny) éremmel, közülük 11 alkalommal aranyérmet kapott. Emellett az európai versenyeken („European Beer Star Award) 19 kitüntetést gyűjtött be. A németországi megmérettetés legfőbb kritériuma az 1516-os bajor (ma már német) tisztasági törvény betartása, miszerint sört csak vízből, malátából, komlóból és élesztőből lehet főzni. Érdekes nekünk, hozzá-nem-értőknek az a kritérium is, hogy minden sörből két évjáratot minősít a tíz kiválasztott szakember, amelynek értelme az, hogy nem szabad észrevehető különbséget érezniük a friss és a régebbi sör között. Ha a magyar sörözőkre gondolok, elszomorodok, hisz gyakran tapasztalom, hogy egy évjáraton belül is különbség van a délelőtti és a délutáni csapolás között, ami nyomós indok arra, hogy az ember ebéd előtt csapolt sört Pannóniában ne nagyon igyon. Időnként felerősödik a vita a német közvéleményben, hogy a közel ötszáz éves tisztasági törvény mi is valójában: kiváló marketing eszköz vagy fogyasztóvédelmi előírás? (Volt idő, amikor a németek az egész unióra ki akarták terjeszteni, de a belgák megakadályozták) Akik az utóbbi véleményen vannak, azt hangsúlyozzák, hogy a tisztasági törvény rendkívül kreatívvá teszi a serfőző mestereket, hiszen szigorúan behatárolt, kevés összetevőből kell valami újat alkotni. A puristák kijelentik, hogy a különböző komlóaromák használatával kell a különböző ízlésirányzatokat elérni. Mások felvetik, hogy miért nem lehet olyan hozzávalókat felhasználni, amelyek a legnagyobb élelmiszerminőségi elvárásoknak is megfelelnek? Példaként az aromához felhasználandó gyógyfüveket és a sör erejét fokozó kukoricát vagy rizst szokták emlegetni.

(Schloss Autenried és serfőzde)

   Az Autenrieder serfőzde múzeumát megtekintve, elérkezettnek láttuk az időt, hogy a sör kiválóságáról magunk is meggyőződjünk. A széles választékból ezúttal a 7,7%-os „Schwarzer Baront” választottuk, és elégedetten állapítottuk meg, hogy minőségében kiemelkedik a bajor dupla-baksörök közül. A magas alkoholtartalom jól jött a májusi fagyos időben.

   Hazafelé az első 500 kilométert zuhogó esőben tettük meg. Felüdülést legfeljebb a müncheni Allianz Aréna közeli látványa okozott, és az a remény, hogy kedvenc csapatom, a Bayern München a következő napon győzelmet arat a Chelsea fölött. Mikor ezeket a sorokat írom, már azt is tudom, hogy kedvenc nemzeti tizenegyemnek, a Nazionalelfnek sem sikerült az Európa-bajnoki címet elhódítania. Időnként felteszem magamnak a kérdést, lehet, hogy valóban hanyatlik a Nyugat?

   

Saint Patrick's Day Írországban

   A húsvéti feltámadásra készülve egy hosszú hétvégét néhány barátommal Írországban töltöttem. Az út súlyos erkölcsi döntés elé állított, felfüggeszthető-e a böjt néhány napra, vagy a világhírű ír sörök és whiskeyk kóstolásáról kell lemondanom? (a világhírről annyit, hogy a számítógép helyesírási-ellenőrző programja a whiskyt automatikusan skót helyesírásra javítja). Döntésem indoklásához a trappista szerzeteseket hívom segítségül, hisz ők voltak azok (más szerzetesrendekkel együtt), akik a böjt idején erős baksörökkel pótolták a húsfogyasztás mellőzése következtében hiányzó kalóriát. Miután volt idő, amikor a Zöld szigeten élő szerzetesek őrizték a keresztény hitet leginkább egész Európában, a rájuk való hivatkozás talán nem olcsó kibúvó a böjti megpróbáltatások elviselése alól.
   Egyszer már alkalmam volt betekinteni, ha csak rövid időre is az írek életébe és gazdag kulturális örökségébe valamikor az ezredforduló idején. A hétköznapi életet annyira közelállónak éreztem a magyarhoz (talán még a portugál ilyen), hogy megfogadtam, ha még egyszer beteszem a lábam Írországba, megírom az élményeimet.
   Első napunk Dublinban mindjárt Szent Patrik napjára, március 17-re esett, ezért fő programként a látványosnak hirdetett jelmezes felvonulást iktattuk be magunknak. Szállásunk, a Sandymount Hotel a város új labdarúgó stadionjának, az Avia Stadiumnak közvetlen szomszédságában volt. A posztmodern építmény lenyűgöző látványától elállt a lélegzetünk, de dublini kísérőnk, John lehűtött bennünk, mikor megjegyezte, hogy nem ez a legnagyobb stadion a városban, van egy 90 ezer fő befogadóképességű is a gaelic football számára, amelyik jóval népszerűbb sport, jól lehet, amatőrök játsszák, mint a labdarúgás vagy a rögbi. A sportesemények összes látogatóinak 34 százalékát teszik ki ennek a sportágnak a nézői, míg a második helyezett a maga 23%-os látogatottságával a hurling – sorolja a statisztikai adatokat. Az utóbbit – fűzi hozzá – ütővel és labdával játsszák a kelták már legalább 3000 éve, és a világ leggyorsabb mezei csapatsportjának tartják. A magyarok által kedvelt, ám az utóbbi évtizedekben szinte csak csalódást okozó futballt még a rögbi is megelőzi népszerűségben az Ír-szigeten.
   A felvonulás 12 órától indul, de mi már órákkal előtte a helyszínen vagyunk. A müncheni Oktoberfesten bevált módszerünket szeretnénk itt is alkalmazni, egy söröző teraszáról kívánjuk a parádé eseményeit követni. Ami Münchenben bevált, itt nem működik. A kiszemelt helyen közölték, hogy sört fél tizenkettőig nem adhatnak, megpróbálkoztunk az ír kávéval is, de átláttak a szitán. Beültünk az évszázados hangulatot sugárzó Millstone Restaurantba, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nincs csapolt sör, de készségesen hoztak egy-egy üveg félpintes Guinnesst. A sörgyáron nem múlik, abból a célból, hogy a kiöntött üvegből is a csapolt sörhöz hasonló kemény, karamellaszínű hab zárja le a pohár tetejét, műanyag golyót helyeznek az üvegbe. A sör látványa mindenkit megigéz, igaz, kesernyés és enyhén pörkölt izétől már néhányan nincsenek elragadtatva. Vigasztalom őket, hogy a Guinness-rajongók szerint egy mahagóni és márvány berendezésű dublini pubban elfogyasztott pint Guinness lerövidíti a bölcsesség és szellemesség közötti utat, és nézzenek csak körül, épp ilyen pubban ülünk. Valaki megjegyzi, az egy pinthez még hiányzik a fele, és rendelne egy újabb üveggel. A felszolgáló kérdezi, hogy ennénk-e valamit, mert az a szabály, hogy délelőtt csak egy sört adhatnak. Kicsit értetlenkedve kérjük a számlát, aztán beállunk a bámészkodó tömegbe. 8-9 Celsius-fok van, az eső időnként megered. Meglepetten látjuk, hogy a helyiek – különösen a fiatalok – pólóban, némelyikük szandálban álldogál a tömegben. A felvonulási útvonal szinte teljesen bezöldült, az ünnepnap tiszteletére mindenki valami zöld maskarába öltözött. A viselet pogány hagyományokra utal, de mi köze mindehhez Szent Patriknak?– kérdezem magamtól. Már 1681-ben leírta Thomas Dinely ezt a napot a „Megfigyelések egy túrán keresztül az Ír Királyságban” című beszámolójában. Megemlíti, hogy mindegyik ír ember a kalapjához rögzített keresztet visel, amit zöld fonálból készítettek. A lóherét csak az alsóbb osztályok képviselői viselték, akik egyébként pénzügyi támogatást követeltek erre a napra a földesuruktól vagy a mesterüktől. A pénzt persze az első városban alkoholra költötték. A kereszt tradícióját Jonathan Swift is megfigyelte Londonban az ír kisebbség között 1713-ban. Manapság vannak, akik egy egyszerű zöld szalagcsokrot viselnek, mások egy hárfa-kitűzőt, egy zöld sálat vagy mindezt együtt, egy vakmerő kombinációban. Ne feledjük, hogy a Szent Patrik Nap a nagyböjt közepére esik, a koplalás és az önmegtartóztatás idejére. (Valószínű, hogy ez volt az egyetlen hely a keresztény világban, ahol a böjtöt én is bűntudat nélkül felfüggeszthettem ebben az évben). A körülöttünk állók fokozódó izgalmából érződik, a felvonulás felénk közeledik. Egy lelátó mellett álldogálunk az utcakereszteződésnél. Velünk szemben a Christ Church katedrális vagy hivatalosabban: a Szent Háromság katedrális gótikus épületegyüttese. A lelátón egy-kétszáz néző foglal helyet, fejenként 60 euróért. Nagyjából ugyanazt látják, amit mi, de védve vannak a szemerkélő esőtől. Gondolom, a VIP-vendégeken kívül leginkább távol-keleti és amerikai turistákkal lehet megfizettetni a borsos jegyárat, akik utazási irodákon keresztül rendelnek helyet. A menetet a tűzoltóság skótdudásai vezetik, érthető módon nagy zajt csapva. Később egy kalózhajó érkezik az egész legénységével, és végigvonul a pogány világ összes ismert szörnye. A keresztény ember számára a riói- és a velencei karnevállal befejeződött az idei báli szezon, de mi köti össze Írország védőszentjét ezzel a pogány ünneppel?

   Szent Patrik jómódú családba született Britannia római fennhatósága alá tartozó részén 385 körül. Apja hivatalnok volt, és talán a család társadalmi helyzetére utal Patrik latin neve, a Patricius is. Ír tengeri rablók hurcolták magukkal 16 éves korában, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik később elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert elfordult Istentől, és nem tartotta be parancsolatait. Az idegen fogságban teljes szívből megtért, és arra kérte Istent, hogy „gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával”. A fogolynak birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Hatévi fogság után egy éjszaka álmában hangot hallott, aminek hatására elmenekült, és hosszú menetelést követően érte el a tengert, a sziget keleti partjainál. Egy hajón Galliába utazott, később visszatért Britanniába a szüleihez. Hite arra ösztönözte, hogy egyházi pályára lépjen, de ezt Britanniában megakadályozták. Galliában kapott kiképzést, később Celesztin pápa őt küldte vissza – már püspökként – Írországba hittérítőnek. Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik püspök Krisztus után 461. március 17-én halt meg.
   Az egyik híres legenda azt beszéli el, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. A legendát úgy foghatjuk fel, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét. Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.
   Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülő aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit győzelme nem mérhető a világ mértékeivel. Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re (a http://www.katolikus.hu/szentek/0317.html -nyomán)
   A Szent Patrik Nap még egy kellemes feladat elvégzését tartogatta számunkra. A Guinness Storehouse meglátogatásával a magunk szerény módján hozzá kívántunk járulni a sörgyár által erre a napra meghirdetett Guinness világrekord-kísérlet sikeres végrehajtásához, amit a hangzatos „Az év legbarátságosabb napja” elnevezéssel hirdettek meg, és amelyik tulajdonképpen a legnagyobb Szent Patrik napi ünnepséget jelentette. Amikor a sörgyár bemutatótermébe léptünk, egy digitális kijelzőn láttuk, hogy 80 ezer fölött van már az aznapi látogatók száma. Elhűltünk, hisz Sárvár lakosságának ötszöröse fordult meg már a sörgyár múzeumában ezen a napon. A hétemeletes épület bemutatja a kezdetektől napjainkig azt a folyamatot, hogyan vált a dublini St. James’s Gate-i sör egy világmárkává. A fogadóterem csigalépcsőt befogadó központja tulajdonképpen a világ legnagyobb söröskorsója, amelyik felnyúlik a hetedik emeleten található Gravity Barig. Ha megtöltenék, 14,3 millió pint Guenniss férne bele. Az óriási korsó alján, hangsúlyos helyen található az a haszonbérleti szerződés, amelyet a sörgyár alapítója, a 34-éves Arthur Guinness kötött 9000 évre egy használaton kívüli sörfőzdére a dublini St. James’s Gate-nél, évi 45 fontért. Gondolom, a város vezetői már ezerszer megbánták felületes döntésüket, de mit tehetnek, a szerződést arrafelé be kell tartani. Különben is, mára Írország elsőszámú turistaattrakcióvá vált a Guinness sörgyártás központja, nyilván jelentős bevételhez juttatva a várost. Azzal pedig, hogy a világ 150 országába szállítják a kesernyés fekete nedűt, az írek jó hírét is erősítik. A serfőzés 250-éves históriájának számos története körül a legkedvesebbek egyike az az Európában elterjedt legenda, hogy a Guinness segítette a felépülését egy, a Waterloo-i csatában súlyosan megsérült lovassági tisztnek. A dinasztia-alapító unokája, Sir Benjamin Lee Guinness Dublin főpolgármesteri pozíciójáig vitte, és jelentős karitatív tevékenysége közül kiemelkedik, hogy 150 000 fonttal támogatta a St. Patrick katedrális felújítását. A sörgyár 1886-ra már a világ legnagyobbjává vált, évi 1,2 millió hordós termeléssel. 1950-ben napi 5 millió pint sör fogyott a világon, ami 2008-ra 10 millióra növekedett. Több, mint 150 országban fogyasztják rendszeresen napjainkban. Azt a csapolt Guinnesst, amit mi ismerünk, 1959-ben főzték először. Azt a problémát, hogy üvegből vagy dobozból is hasonlóan kemény, krémes habú sört lehessen önteni, egy golyó segítségével érik el. Írországban a csapolt Guinnesst nem pasztőrözik, mivel a nagy forgalom ezt lehetővé teszi. Az ír kocsmák hangulata mellett ez lehet az oka, hogy az íze finomabb itt, mint bárhol máshol a világon. A kiváló íznek azonban semmi köze a sörgyárhoz közel folyó, Dublint kettészelő Liffey folyó vízéhez. A bemutatóteremben több helyen is olvasható, hogy ez csak legenda, hisz a sörfőzéshez szükséges vizet a közeli Wicklow-hegység forrásából nyerik. Ha ennyire fontos a víz minősége (amit egyébként minden szakkönyv állít), akkor mit kezdjünk például a Kínában főzött Guinness-szel? – teszem fel magamnak a költői kérdést. A puristák egyébként a palackozott változatot kedvelik a legjobban, a Guinness Extrát, amint azt Írország és Nagy-Britannia egyes részeinek kocsmáiban árulják. Ennek a változatnak friss a karaktere, ami felfedi az íz összetettségét, különösen a komló jellegét. Minden jó stout pörkölt ízű egy kicsit, és a Guinness is felhasznál némi pörkölt, de nem malátázott árpát is, és ettől lesz az íze egyedüli. Még két előítélettel kell leszámolnunk, mielőtt megkóstolnánk a Guinnesst. Hűtés nélkül kell fogyasztanunk, így adja vissza az összetett, kesernyés aromáját. A másik előítélet az, hogy a Guinness Írországban a legerősebb, de ez nem igaz. Főként adózási okokból 4,3% alkoholtartalmú.

   A bemutatóterem óriási üvegkorsójában felfelé haladva, minden emeleten valamilyen látványosság fogadott minket. Az egyik szinten ír népzene, a másikon soul és gospel hallatszik. Aki eljut az ötödik emeletig szokatlan „kelta punk-rock” együttest hallhat. Több helyen sört kínálnak, a Guinness Extra mellett, a kevésbé ínyenceknek Harp világos sört. A kaviáros sörkorcsolyával különösen ízletes a nedű. Mire felérünk a Gravity bárba, hogy a belépőjegyhez járó pint sörünket megigyuk, többünknek nehezére esik már a kóstolás. A kör alakú, tiszta üveg bárból szép kilátás nyílik Dublinra. (http://www.guinness-storehouse.com/en/WeatherCam.aspx) A drum ’n’ basst játszó DJ zenéje jótékonyan hűti le a felfokozott hangulatot. Kifelé a kapunál egy hölgy a kezünkbe nyomja a díszes látogatói oklevelet. Felnézek a digitális kijelzőre, 82 424 látogatót mutat. Arra gondolok, milyen fárasztó munka lehetett ennyi oklevelet személyesen átadni.

   A vasárnap délelőtt legfőbb programja az istentisztelet. Reménytelenül próbálom rávenni katolikus barátaimat, hogy az anglikán Szent Patrik székesegyházba menjünk. A város főtemplomában mégis más hangulata volna az istentiszteletnek. A társaság azonban hajthatatlan, és ír vezetőnk elkísér minket a Szent Teréz templomba. Séta közben elmeséli, hogy az ír lakosok 80 %-a katolikus és csak 10%-a anglikán, ennek ellenére Dublin két legjelentősebb, a mai, végső formáját a XII-XIII században elnyerő katedrálisa, a Szent Patrik és a Szent Háromság katedrális anglikán fennhatóság alá tartozik, és a turisták által nagy számban látogatott hely jelentős bevételhez juttatja tulajdonosait. Vasárnapi misénk helyszíne, a Szent Teréz templom jóllehet homlokzata eredeti, belseje már modern épület. Meglepetésünkre professzionális kórus szolgál az istentisztelet alatt. A szólóénekes szopránhangja utat nyit a transzcendenciához. A 137. Zsoltár hangzik fel: „Babilon folyóvízénél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat. Mert énekszóra nógattak ott elfogatóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnénk az Úrnak énekét idegen földön?!” Rádöbbenek, a zsoltárban bent van az ír sors, és a magyar. Lehet, hogy ezért is érzem úgy, az írek mentalitása közel áll hozzám? Nyugat magyarjai volnának, ahogy Yeats nevezte magát? A szentbeszéd János Evangéliuma 3:14-21-en (Jézus beszélgetése Nikodémusszal) alapszik. „Mindenki, aki gonoszul cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei ki ne derüljenek. De aki az igazságot cselekszi, az a világosságra igyekszik, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, mert azokat Istenben végezte el.” Gondolataim a prédikáció alatt a magyar közélet felé kalandoznak, és felsóhajtok, milyen jó is volna, ha a magukat keresztényeknek hívó politikusok betartanák az Úr parancsolatait! A plébános áldása után valóban emelkedett lélekkel hagyjuk a Istennek házát, hogy Dublin történelmével ismerkedjünk. Vezetőnk, John az O’ Connell Street felé sétál velünk. Időnként rámutat egy-egy házra, amelyik az Ulysseshez kötődik. Büszkén mondom neki, hogy a regény főhőse, Leopold Bloom Szombathelyről származik. Jutalmul elvezet minket az egész alakos James Joyce szoborig. A szobor talapzatánál két junkies hangos szóváltása töri meg a zavartalan irodalmi emlékezést. Megállapítjuk, hogy Veres Gábor szombathelyi alkotása feltűnő hasonlóságot mutat a dublini művel, jóllehet, a házfalból kihajoló író a szombathelyi Fő-téren eredeti ötlet. Kísérőnk rámutat a szoborral majdnem szemközti főposta épületére, és megrázó történetet mesél. Ebben az épületben kiáltották ki az ír függetlenséget 1916-ban. Az angolok a Liffey folyón felvonuló hadihajókról lőtték a posta épületét, no meg a környéket, egészen addig, amíg a kilátástalan küzdelmet látván a függetlenségi nyilatkozat 7 aláírója meg nem adta magát. Később mindegyiküket kivégezték. A felkelésnek 400 halottja volt, és több ezer függetlenségpártit letartóztattak. A köznépet addig nem érdekelte túlságosan a függetlenség, de ettől a kegyetlen megtorlástól sokan a köztársaságpártiak oldalára álltak. Az elszakadást szorgalmazó Sinn Féin párt felemelkedése is ettől az időtől kezdődött. A megrázó történet után John könnyes szemekkel elénekli a Foggy Dew balladát, amelynek ez a megrázó esemény volt az ihletője. A kíséret nélküli ének az O’ Connel Streeten pedig minket rázott meg. A ballada egy szép előadása Sinead O’ Connorral és a Chieftainsszel itt hallható:  http://www.youtube.com/watch?v=13MQFCfCYdQ , egy másik a Dublinersszel pedig itt:  http://www.youtube.com/watch?v=dSs2VJBfOUo 

Ködharmat 

Egyszer utam völgyön át büszke városba vitt, 

Láttam sok férfit masírozni ott, felvegyverkezve mind. 

Nem pergett dob, síp nem hallatta harcba hívó dallamát, 

Csak a lélekharang zengett a folyó felett a ködharmaton át.

A város házain megannyi harci zászló hetykén lobogott a szélben 

Haljak inkább szabad ég alatt, mintsem éljek más szolgája képpen. 

Lásd hát a csatába vonuló erős férfiak számtalan sorát. 

Mert idegen népek szörnyű fegyverekkel jőnek a ködharmaton át. 

A sötét éjben fegyver ropog, megrettentve mindent, ami él 

Golyó záporozva hull, mint a tűz, úgy lángol a gyilkoló acél. 

Ki kardot ránt, imát mormol. Megesket: Életeddel védd hazád! 

Reggel jő, de a harci zászló még lobog, leng a ködharmaton át. 

Mert mindig más hívott harcba, hogy máshol más legyen szabad. 

Sírjainkra idegen nem visz virágot, dísztelen nyugszunk más ege alatt. 

Haltunk volna bár hősi halált saját földért vívott véres csatában! 

Őseinkkel együtt pihenhetnénk a ködharmat fedte lenti világban. 

Elhulltak a legbátrabbak, érettük kondul a harang nemes gyászban 

Elmúlni mentek az év megújulást hozó szakában. 

Megállt a világ, az emberek áhitattal nézték azt a néhány daliát 

Kik életükkel óvták a szabadság lángját, vitték a ködharmaton át

Hazafelé visz az utam völgyön át, szívem örök fájdalom szorítja összé

 Bátrakkal indultam harcba, egyiküket sem látom viszont soha többé. 

Álmaimban szárnyalok, csendes imát elmondani értettük idő mégis marad. 

Hamvaik bár ködharmat fedi, haláluk nem volt hiába, mert népem szabad. 

(Antal András fordítása, amelyet ezúttal is köszönök)

   A balladát olvasva, hallgatva kezdem érteni, miért is érzem magamhoz közelállónak az ír mentalitást. A függetlenségéért nagyon sokat szenvedett népnek az Európai Unió megnyította a fejlődés útját. Igaz, mostanában a “kelta tigris” betegeskedéséről beszél Európa, de ők már a válságból kifelé tartanak. Kísérőnk rámutat három üres házsorra, tömegük kitesz egy lakótelepet, és meséli, hogy irodaházaknak épültek, de az ingatlanlufballon kipukkanása miatt nem találtak bérlőket. A millenium idején még az egekig szökő ingatlanok nagyon sokat vesztettek értékükből. A Liffey partján sétálva rámutat egy posztmodern lakóépületre, amelynek a legfelső szintje a U2 gitárosáé, Edge-é, itt tengeti az életét, ha éppen Dublinban van. A U2-ra, miként egész popkultúrájukra büszkék az írek, elsétálunk ahhoz a szállodához, ahol az első fellépésük volt, és megtekintjük a graffitykkel telefestett saroképületet, amit stúdióként használtak. Még a gazdaság szárnyalása idején tervpályázatot írtak ki egy toronyházra a rehabilitálni kívánt dockland területén, amelynek az egész legfelső szintjét megkapta volna a U2. Kihirdették a pályázat eredményét, de a pénzügyi krízis elsöpörte az álmokat.

   Időközben megérkeztünk a Szent Patrik székesegyházhoz. Most is lehangol, hogy belépőjegyet kell venni. Azonnal a szuvenírboltba érkezünk, érzékeltetve, hogy keveredik az üzleti élet a vallásos élettel kétezer évvel azután, hogy Jézus kiűzte a kufárokat a templomból. Igaz, a szuvenír és kegytárgyárusítás ma már szinte minden műemléktemplomra jellemző. A templom melletti parkban volt található az a forrás, aminek vízénél Szent Patrik keresztelt, ezért a mai templom helyén már az V. században állt egy templom. A normannok építettek ide egy kőtemplomot 1191-ben, amit a 13. században felújítottak, és lényegében ezt az épületet látjuk ma is. A gótikus katedrális lenyűgöz, mint mindig, ha hasonlót látok valahol Európában. Most inkább a katedrálishoz kötődő gazdag szellemi örökséggel foglalom el magam. Jonathan Swift 1713-45 között dékán volt itt, Handel Messiásának ősbemutatóját pedig ebben a katedrálisban tartották 1742-ben. A koncerten közreműködött a Szent Patrik és a Szent Háromság katedrálisok kórusa. A korabeli orgona ma is látható a kiállított műtárgyak között. Az állandó kiállításnak az “Élő kövek” nevet adták, hangsúlyozva azt a szerepet, amelyet a székesegyház a város múltjában és jelenében betölt. A városnézésből még a Trinity College van hátra. Vasárnap délután ellenére elég nagy sor áll az évszázados könyvtár bejárata előtt. Mindenki a The Book of Kells (a Kells Könyve) kiállítást szeretné megtekinteni. A tömeg szerencsére a kiállítótermekben szépen eloszlik, ezért a fő attrakció, a “Könyv” néhány lapja alaposan szemügyre vehető. Maga a Book of Kells egy pazarul illusztrált könyv, amelyik a négy evangéliumot tartalmazza latin nyelven. A könyv a 9. század elejéről származik, és minden valószínűség szerint a Skócia nyugati partjaihoz közeli Iona szigetek monostorából. Az ott élő szerzetesek készítették 561 körül. A szerzetesek 806 után elvándoroltak a Meath megyei Kellsbe, amikor Iona szigetét a vikingek megtámadták, aminek következtében 68 szerzetes megöltek. A könyvet 1653-ban biztonsági okokból szállították Dublinba, hogy védelmet találjanak neki a cromwelli pusztítások idején. A példaszerűen megrendezett kiállításon kinagyítva, és magyarázószöveggel ellátva láthatók a könyv legérdekesebb lapjai. A vitrinben elhelyezett eredeti példány oldalait havonta egyszer lapozzák, hogy egyformán legyenek kitéve a szigorúan szabályozott, de mégis veszélyt jelentő fénynek és klímának.

   Városnéző programunk az Old Jameson Whiskey lepárlóban zárult. Érzékeltem, társaságunknak bőven elege van már a kultúrtörténeti kalandozásból, szívesen átváltanának a szeszfőzés történetére, természetesen némi kóstolással egybekötve. A szépen restaurált régi épület Dublin óvárosában található. 1998-ban újították fel, és részben múzeummá alakították. A Jameson Whiskeyt néhány másik, nálunk nem nagyon ismert társával együtt a Cork melletti Midletonban főzik, de erről majd később. John, érzékelve fáradtságunkat, egy mellékajtón vezet be minket a főzdébe, és ettől azonnal VIP vendégeknek érezzük magunkat. Az eljárás hasonló a serfőzéshez, amiben már van némi ismeretünk, ezért a tárlatvezetés nagy része nem köt le. Figyelmem akkor élénkül meg, amikor egyik végén üveggel lezárt tölgyfahordókon szemléltetik, mennyit veszít 3, 5 és 12 évig tartó érlelésekor. (A nálunk ismert normál Jamesont legkevesebb 3 évig érlelik tölgyfahordóban). Nem akarunk hinni a szemünknek, a 12-éves hordó már félig üres (optimistáknak félig tele, persze). A veszteség azonban meglátszik az árban. Az ír szeszfőzés történetének egyik legjelentősebb alakja John Jameson egy skót volt, aki 1780-ban a dublini Bow Streeten alapította meg első lepárlóját, és világszerte ismertté tette az ír whiskeyt. Már a 19. század végén 300 munkatársat foglalkoztatott, és Dublin utcái alatt 10 millió liter nedűt tárolt. A dublini lepárlót a Cork megyei Midletonba költözteték 1971-ben. A whiskey-főzés történetét a hozzáértők azzal kezdik, hogy a kémiában járatos szerzetesek, akik a bort borpárlattá változtatták, nem akarták ugyanezt megtenni a sörrel, és felfedezték a whiskeyt. A történeti vitáktól eltekintve, hogy kié az elsőség, kétségkívül Írország ideális hely a whiskey készítéshez. Van finom, lágy víz, elegendő árpa, és a múltban olyan vidéki népessége, amelyik a lepárlást olyan lehetőségnek tekintette, amellyel a bevételét növelheti. A 18. század végére szakadék keletkezett a vidéken előállított Poitín és a gyakran gyógynövényekkel fűszerezett városi whiskey között, amit nem csak Dublinban, hanem a párizsi, londoni úri társaság között is divatossá vált. A városi főzdék megnyerték a whiskey lelkéért folyó versenyt, miközben a vidék szegényei a törvényhozók céltábláivá váltak a 19. század elején. A karizmatikus lelkész, Father Mathew által vezetett önmegtartóztató mozgalom hatására kifőzdéket és kocsmákat semmisítettek meg. Az 1845-49-es éhínség árpahiányt okozott, a kis vidéki főzdék fennmaradásának végső lehetőségét is elvéve, és az emberek millióit kivándorlásra kényszerítve. A tőkeerős főzők, mint John Jameson, John Power Dublinban vagy a Murphy testvérek Corkban hamar ellenőrzésük alá vették az egész iparágat, és annyira meg voltak győződve a pot stílust követő whiskey-jük minőségének felsőbbrendűségéről, hogy minden újabb eljárást elutasítottak. Az ír pot stílusú whiskeyt egészen addig a legjobbnak ismerték el a világon, amíg a Blended Scotch meg nem jelent. ( A Blended Scotch-t gabonából és malátából keverik, a pot stílusú ír árpamalátából készül.) A dublini Jameson lepárlóban, a whiskey készítéssel megismerkedve, mi is egy kóstolón estünk át, amelynek során el kellett döntenünk, melyik a jobb whiskey: az egyszer párolt, új amerikai tölgyfahordóban érlelt újvilági, vagy a kétszer párolt, fűszeres tölgyfahordóban érlelt scotch, esetleg a háromszor lepárolt, fűszeres tölgyfahordóban érlelt ír? Ne fogja el az olvasót kétség, mindannyiunknak az ír ízlett legjobban. Én ezzel már korábban is így voltam, lehet, hogy rajongásomat az ír whiskey iránt a kevésbé pörkölt – és korábban portói vagy cherrybor tárolására használt – tölgyfahordótól némi vaníliás árnyalatot nyerő, ezáltal különösen bársonyos érzés keltette bennem. Ezen a próbán az édes és erősen parfümös hangsúlyú amerikai whiskey tűnt ellenszenvesnek, amelyiknek a nevét csak illendőségből nem írom ide.

   A következő teljes napot a moheri sziklákhoz való kirándulás kötötte le. Utunk során alkalmunk volt a vidéki ír életbe is bepillantani, hisz keletről haladva elérjük a Zöld sziget nyugati partvidékét, amely egyben Európa legnyugatibb részének is számít. A Moher sziklák a leglátogatottabb három ír úticél között szerepel. A 8 km hosszan elnyúló Atlanti óceáni partszakasz lélegzetelállító látvány nyújt, amit a korábbi írországi utam alkalmából már megtapasztalhattam. Akkor még, 2003-ban csak elkezdték építeni az autópályát, ma már teljesen elkészült. Az elmúlt évtizedben kilenc autópályát építettek, amelyekkel összekötötték egymással a sziget szélein található legnagyobb városokat. Az írek előbb egyetemeket, főiskolákat hoztak létre, és a 21. század iparágait fejlesztették uniós pénzből, csak utána költöttek autópályákra. Ennek a szemléletnek is köszönhető, hogy a Google európai központja is Dublinba került, ahol 3000 magasan képzett szakembert, köztük magyarokat foglalkoztatnak. Első utamkor gyakran felmerült a kérdés, mi az ír csoda titka? Vendéglátóink meglepetésre a következő okokat sorolták fel leggyakrabban: az angol nyelv használata és az idegenbe szakadt írek (vannak vagy 30 millióan) anyaországi befektetései. Még a múlt század hetvenes éveiben vásároltam az egyik varsói valutás boltban egy fehér moher-pulóvert, gondoltam, most legalább meglátom hol készül valójában? A pulóvert nekiadtam egyébként az apósomnak, mert annyira bökött, és erre a tulajdonságára felhívtam a figyelmét útitársaimnak is. Legelő birkákat persze nem csak ezen az autóutunkon láttunk, Dublin legnagyobb parkjait is azok nyírják. Szemerkélő esőben érkeztünk a moheri sziklákhoz. A természetnek ez a csodája 8 kilométer hosszan húzódik az Atlanti óceán partján, 180-200 méter függőleges fal csapódik a vízbe. A legmagasabb pontján 214 méter. A szél olyan erős, hogy némelyik helyen szökőkútként tolja fel a vizet a zöld pázsitra. Időnként fogódzókat kell keresnünk, és meglepődve látjuk, akadnak felelőtlen emberek, akik a tiltás ellenére kiülnek a sziklák szélére. A távolban az Aran szigetek körvonalai látszanak és a Galway-öböl. Sirályok küzdenek, nekem úgy tűnik, reménytelenül a viharos széllel, de ők tudják, hogyan kell az erős légáramlatokat kihasználni. Néhány sólymot is megpillantok az O’ Brien’s Tower közelében, ahogy vadászterületüket őrzik. Ezek a peregrine sólymok a földkerekség leggyorsabb teremtményei. A tornyot Cornelius O’ Brien kilátónak építtette 1835-ben a turistáknak. (Ebben az időben mi még a reformkorban éltünk!) A látogatói központban arra a titokra is fény derül, hogyan alakultak ki ezek a sziklák kb. 320 millió évvel ezelőtt, amikor ez a terület sokkal melegebb volt, és egy nagy folyó torkolatánál terült el. A folyó sok agyagot és homokot hozott magával, végül lerakódott és megkövesedett a környéken. A páratlan természeti csoda látványától fellelkesülve, megálltunk a közeli Dollin halászfaluban, hogy a Fitzpatrick Pubban egy kiváló fish&chipsben részesüljünk. Kiderült, hogy a szakács magyar, és küldött ki a sörhöz némi előételt. Távol Dublintól már nyugodtabban kértem Murphy’s-t, gondoltam itt már nem néznek ki a kocsmából. Írországban nincs sokféle sör, a helyiek négyből-ötből választhatnak. A turisták meg, ha szokatlan nekik az Irish stout, igyanak Heinekent. Mire az esti órákban hazaértünk, már elment a kedvünk attól, hogy az éjszaka elejét a Temple Bar szórakozónegyedben töltsük, elsétáltunk inkább egy közeli kocsmába, amit előző nap fedeztünk fel magunknak.

   A hazautazásunk előtti teljes napot kirándulással töltöttük. Ezúttal délnek vettük az irányt. Félúton megálltunk Kilkennyben, aminek nagyon örültem, hisz már előző utamon megállapítottam, hogy Írország legszebb városában jártam, másrészt az a vöröses színű nedű, amit ebben a történelmi kisvárosban főznek, a kedvenceim közé (mi nem?) tartozik. Teszünk egy sétát a középkori város főutcáján, megtekintjük, megtekintjük az apátságot, de arra nincs időnk, hogy megtekintsük a híres Smithwick és Kilkenny Sörfőzdét. Kísérőnk rámutat egy étteremre, amelyikben az ír származása amerikai Clinton elnök ebédelt egy alkalommal. Kinézünk magunknak egy hangulatos kocsmát, de kiderül délelőtt nem szolgálhatnak sörrel. Csalódottan indulunk tovább, abban a reményben, hogy a sörözést majd Corkban bepótoljuk. Megérkezésünket Írország második legnagyobb városába, egy séta követi. A kikötőváros nem tesz rám olyan benyomást, mint Kilkenny. A piacon sétálva feltűnik egy zöldség-gyümölcs stand, tele az angol királynő fényképével. Jobban szemügyre veszem az árut szortírozó tulajdonost, és akkor fedezem fel, hogy több fényképen ő látható Erzsébettel. Megtudom, hogy angol király legutóbb 1911-ben tette be a lábát a Zöld szigetre, a mostani királynő nagyapja, V. György látogatott el – az akkor még a brit korona fennhatósága alá tartozó – Írországba. Gondolom, a tulajdonos családjának hivatkozási alap lesz ez a kitüntető esemény legalább egy évszázadig. Sétánk végeztével, és egyébként is a Cork-i harangok elütötték már a delet, beültünk egy hangulatosnak látszó pubba, hogy – némi falatozni való mellett – megkóstoljuk a helyi söröket. A leghíresebb három stoutból kettőt Corkban főznek. A Beamish serfőzdét 1792-ben, míg a Murphy’s-t 1883-ban alapították. Megállapítom, hogy a kissé édesebb és lágyabb Beamish ezúttal jobban ízlik, mint a határozottabb testű és hangsúlyosabban pörkölt Murphy’s. Elhatároztam, hogy ezt az emléket elraktározom, ha más országokban ír sörre vágyom, tudjam, melyiket válasszam. A délután már csak egy jelentősebb programot tartogat, a Corkhoz közeli Old Midleton Distillery meglátogatását. A lepárlót a Murphy testvérek alapították 1825-ben. Ma már szinte az összes ír whiskey-t it főzik, az egyik kivétel az Észak-Írországban, Belfast közelében főzött Bushmills. Ezúttal egy filmmel kezdünk, amin sokan szunyókálnak egyet. Az eljárás újbóli megismerése után, jó pap holtig tanul, némi betekintést kapunk az 1975-ben bezárt régi lepárló muzeális rejtelmeibe. Láthatjuk a vízimalmot, ahol az árpát megőrölték, és a hozzá kapcsolódó évszázados meghajtó-szerkezeteket. Ma ez a körültekintően restaurált 18. századi ipari komplexum az egyedüli a maga nemében az egész Brit-szigeteken. A látogatás a Jameson Bárban végződik, és alkalmunk van egy újabb whiskey-tesztre. Talán nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy megint a Jameson volt a nyerő. A boltban megnézzük a kínálatot és az árlapot. A legdrágább palack kb. 80 000 forintba kerül. Megkérdezem az eladót, vette-e már valaki ebből a fajtából. “Ebben az évben még, nem, de tavaly igen” – hangzik a válasz. “Amerikai turista talán?” – kérdezősködöm tovább. “Nem, hanem magyar” – replikázik az eladó. Az emelkedő magyar életszínvonalnak ettől a látványos megnyilvánulásától megnyugodva indultunk vissza Dublinba.

   Maradt még egy szabad délelőttünk Dublinban, gondoltuk, ha már nem kóstoltunk bele az éjszakai Temple Bar hangulatába, legalább sétáljunk egyet ott nappal. Ez egy kicsit olyan, mint a délelőtti séta a Pigalle-on Párizsban, de a számtalan vendéglő és bolt építészetileg is nagyon érdekes. Amíg néhányan a Hard Rock Caffeban vásárolnak, ahol egyébként a bejáratnál a plafonról a U2 Actung Baby lemezéről ismert egyik Trabant lóg, én a környező utcákban teszek egy sétát. Láthatóan street art művészek vették birtokukba a falakat, az egyiket ki is nevezték a “hírességek falának”. A falon Van Morrison, Rory Gallagher, Sinead O’ Connor, a Thin Lizzy, a Cheafteins, a Dubliners portréi, nyugtázom, naprakész vagyok az ír popkultúrában. Kicsit arrébb, egy “Foglald el a Dame Streetet!” akció keretében újabb festményekre lelek. Az egyik azt a pillanatot, amikor Phil Lynott beugrott jammelni Rori Gallagherhez a Puncheston Racecourse fesztiválon 1982-ben. Ma már az égben játszanak együtt – olvasható a szöveg. Odébb a falon a négy Nobel-díjas ír író portréja, alatta kiemelve: “Toll a kard ellen” és a magyarázat: “Amikor Shakespeare megírta a Vihart, és visszavonult Stratford on Avonba, aztán meghalt 1615-ben(?) I. Elizabeth királynő befejezte Írország meghódítását, és elhunyt. Az utolsó ír vezetők, O’ Neill és O’ Donell Spanyolországba emigráltak, Ulstert pedig a korona alattvalóivá tették. 1613 és 1922, a függetlenségi háború között, amikor Írország elnyerte az önrendelkezést az ország legnagyobb része felett, egyetlen valóban értékes angol nyelvű szimpadi művet nem írt más, mint ír szerző. Na, fejtsd meg ezt: ki hódított meg, kit?” A szemközti ház falán egy szép Sinead O’ Connor portré, és egytalányos szöveg: “Sinead egyedül neked volt igazad, mi tévedtünk. Nagyon sajnálom”. A talányos megjegyzésre azóta sem találom a választ. 

   A reptéren még, a becsekkolás után leülünk egy utolsó Guinnessre. A falon egy James Joice vers bekeretezve : 

Hallom zaját nyögő vizeknek 

Minduntalan; 

Búsít, mint albatroszt, ha árva 

Útján suhan, 

S hallja, hogy sír a szél a vizeknek 

Egyhangúan. 

Sötét, hideg szelekkel járva 

Utamon, 

Hallom zaját zúgó vizeknek 

Távol nagyon. 

Folynak csak föl-le, meg nem állva, 

S én hallgatom. 

(Tótfalusi István átköltése)

   Hazafelé a repülőúton eszembe jut dublini kalauzunknak, Johnnak a megjegyzése, az Írországba látogatók legnagyobb része az ír kultúra, különösen az ír zene miatt látogat a Zöld szigetre.

Advent 2011 – Hamburg, Lübeck, Travemünde

   A Várakozás első vasárnapját – 2005-höz hasonlóan – ezúttal is az észak-német Hanza-városokba terveztük. Baráti társaságunk az elmúlt években meggyőződött arról, hogy a legszebb karácsonyi vásárok a német városokban vannak, jártunk már Bambergben, Würzburgban, Altöttingben, Lübeckben és néhányszor Münchenben, de az igazán lenyűgöző Weinachtsmarkt mégis csak a hamburgi. A környezet mindenhol szép, különösen a müncheni Marien Platz, de amit a hamburgi Rathausmarkton láthat az ember, attól a lélegzete is eláll. De ne rohanjunk ennyire előre, hisz még előttünk van 1300 kilométer. A távolságot korábban egyhuzamban megtettük, ma már öregesen, elkényelmesedve, megszállunk valahol félúton. Északnak tartva – ami lehetne egy arany középút a Nyugat felől elforduló, Kelet felé igyekvő honfitársainknak is –, kiváló megálló a csehországi Hodová Planá, pontosabban a Chodovar sörbarlang. Korábbi alkalmakkor a csehországi oldalon közelítettük meg, keletről nyugatra tartva, így az út kb. 150 kilométerrel rövidebb, és az ember megállhat Ceske Budejovice-ben egy korsó Budweiserre, de a szép tájon és hangulatos kisvárosokon keresztül vezető út igénybe vesz szinte egy egész napot. A környező dombokra tekintve Rudolf Hrusinszky jut eszünkbe, akit az ilyen táj mindig versmondásra sarkalt, legalább is Jirzi Menzel elképzelése szerint. Legutóbb kedvenc sörözőnket zárva találtuk Budejovice-ben, és egyébként is szívesen próbálkozunk új utakkal, eldöntöttük tehát, hogy ezúttal a németországi autópályákat választjuk. Ha hihetünk a Michelin úttervező programjának, a hosszabb út két órával kevesebb időt vesz igénybe. Az útitervnek közülünk többen örültek, mondván, így legalább alkalmuk lesz egy Shell-kútnál kedvenc „roppantós” virslijükre. Passaunál léptünk Németországba, és Regensburgnál fordultunk északra, a 93-as autópályán, majd Pilzen irányába haladtunk. Ma már a német határt Pilzennel is autópálya köti össze, így – a Sárvár-Sopron közti távolságot leszámítva – csak az utolsó 20-30 kilométert kellett autóúton megtennünk. Késő délután érkeztünk Hodová Planába. A sörgyár zárt, négyszögletes épületének egyik sarkában szépen kialakított szálloda van, a három csillag ellenére a reggelinél a szokásos sonkák, virslik, sajtok mellett meleg fánkot (!) pillantottam meg. Eszembe jutott Marx egyik klasszikus megállapítása, miszerint az áru iránti szükségletet az áru látványa okozza, és felhívtam barátaim figyelmét erre a ritka lehetőségre. Ellenálltam a kísértésnek, de jóérzéssel nyugtáztam, milyen finomságot ehetnék, ha nem lenne bennem ekkora lelkierő! Szállásunkat elfoglalva, az élmények fokozása kedvéért tettünk egy sétát a 12 kilométerre lévő Marianské Lazné (magyarul: Marienbad) – az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatát idéző – sétálóutcáján. A lenyugvó nap fényénél, a mínusz 2 fokban irigykedve állapítottuk meg, hogy elődeink, a Millennium idejének magyar elitje milyen szép helyen kúráltatta magát. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a Danubius szállodavásárlásokkal legalább megmaradt a magyar jelenlét, igaz – a közeli Karlovy Vary-hoz hasonlóan, ám szerencsére, nem olyan mértékben – az oroszok nyomulása már itt is jól érzékelhető. Sokan álltak az ivókutaknál, mi szomjúságunkat azonban a hodovári barnasörrel kívántuk oltani. A sörbarlangról korábban már írtam, ismétléssel nem terhelném az olvasót. A november végi, hétköznapi este ellenére legalább ötvenen voltak az étteremben. A hely csak egy ugrásra van a német határtól, ezért nem meglepő, hogy leginkább német beszéd volt hallható, ami az elfogyasztott korsók után egyre csak erősödött. Az étlappal nem sokat bajlódunk, ilyenkor – kötelezően – csülköt rendelünk, leginkább azzal az indokkal, hogy legalább alkalmunk lesz az összehasonlításra a bajor hasonmásával. Társaságunk véleménye megoszlik, többségben vannak azok, akik állítják, jóllehet a cseh módra készített csülök könnyebben fogyasztható, az ízei meg sem közelítik a bajorét. Gondoltam, ennél nagyobb konfliktus ne legyen közöttünk az előttünk álló hosszú úton, és már a következő napot terveztem.

   Az időjárással, hasonlóan a 2005-ös utunkhoz, most is szerencsénk volt. Napsütéses, hideg reggel fogadott bennünket. Ezúttal a határnál a bajor rendőrök sem néztek minket illegális bevándorlóknak, így megállás nélkül hajthattunk tovább észak felé. Előbb a 93-as autópályán haladtunk Hof irányába, majd a 9-es autópályára hajtottunk. Az egykori NDK területén utazva feltűnik, hogy a hitleri macskaköves autópályákat felváltotta az aszfalt, gondolom, alapnak meghagyva az eredetit. A német-német határra egy tábla emlékeztet az egyik híd előtt valahol Hirschberg környékén. A 780 kilométernyi unalmas autóutat a szélerőművek – soha véget nem érő – látványa és a déli „roppantós” virsli enyhíti. Az útvonal Gera-Halle-Magdeburg irányában halad, aztán Helmstedtnél elérjük Németország naposabbik felét. A 2-es autópályán Hannover irányába haladunk, majd Alsó-Szászország fővárosát elérve, utunkat az A-7-esen folytatjuk. Ez már ismerős terep, az elmúlt két évtizedben hétszer-nyolcszor mentem hasonló irányban rajta. A 160 kilométer már nem tűnik soknak, és az útjelző táblákat olvasva beindul az emlékezés. Celle, a csodálatos középkori város, a Brunswick-Lüneburg-i hercegség egykori székhelye, óvárosában több mint 400 faszerkezetes házával és a reneszánsz és barokk stílusban épült kastélyával. A város déli kijáratát képezi a lüneburgi pusztának. Elkerülik a magyar turisták, hasonlóan a többi gyönyörű középkori német kisvároshoz. A Lüneburger Heide, ahol Kristiannak, a Bundeswehr egykori főtörzsőrmesterének kalauzolásában gyalogoltunk egy teljes napot, és piknikeltünk „Hannibal sírja” közelében. A tájat, ameddig a szem ellátott, a puszta egyetlen virága, az Erica színezte bíborvörösre.

   Az emlékezés elterelte a figyelmemet az unalmas autóútról, mire ismét az út menti táblára pillantottam, már Hamburg közeledett. Németország második legnagyobb városát hat irányból lehet megközelíteni Autobahnon, mi az észak-dél irányú, a dán határtól a Bodeni-tóig vezető 7-es autópályán érkezünk, dél felől. Úticélunk a kikötő, amit legegyszerűbben a régi Elba-hídon áthajtva érhetünk el. A híd és környezete, a Speicherstadt bismarki idők hangulatát sugározza. Balra a távolban a Köhlbrand-Brücke égbetörő oszlopai látszanak, amelyek óriási tömegük ellenére kecsesen hasítanak bele az égboltba. Amikor a Szent Miklós templom lenyűgöző, a II. Világháborúban kiégett neogótikus tornyát elhagyjuk, már otthon érzem magamat. Szállásunk az Empire Riverside Hotelben van, a kikötő közvetlen közekében. A tengerészek, no meg az éjszakai élet iránt fogékony turisták tudják, hogy a Reeperbahn közelében vagyunk. Legutóbbi hamburgi látogatásunk, 2005-óta szállodánk utcáját, a Bernard-Nocht Srassét teljesen átépítették. Nekünk különösen kedves a hely, mert korábban itt, az ASTRA sörgyár asztalitenisz csapatával ápoltunk baráti viszonyt, de a sörgyár, a polgármester minden fogadkozása ellenére (ott sem szabad mérget venni a választási ígéretekre!) ingatlanfejlesztők áldozatául esett. Az egykori sörgyár irodaépületének tetejére szállt le rendszeresen helikopterével Balbekné, a „Guldenburgok öröksége” című TV-sorozatban. Az utcában egyedül a tropikus betegségekre specializálódott világhírű kórházat hagyták érintetlenül. A környék modern építészete nekem tetszik. Egészségesen ötvözi a vámszabad terület (Speicherstadt) Bismark-kori vöröstéglás raktárépületeinek stílusát a 21. század posztmodern, üveg-acél épületeivel. A hamburgi kikötőt porig rombolták az angol bombázók, a szükség kényszerítette ki a modern építészet megteremtését, de ami született, az emberi léptékű. A háború vége felé – ki gondolná? – a bunkereket idő hiányában nem a föld alá, hanem felfelé építették. Ezeket a beton monstrumokat üveggel vették körül az elmúlt évtizedekben, és rádió és lemezstúdiókat alakítottak ki bennük.

   Szállodánkból kitekintve, meglepődve fedeztük fel a dokkban a Queen Mary 2-őt. Másnap korán reggel, még sötétben, a szállodánk étterméből kipillantva, elállt a lélegzetünk a kivilágított óceánjáró látványától. Azt gondolnánk, Európa egyik legnagyobb kikötője a tengerparton van, pedig még 100 kilométert kell hajózni az Északi-tengerig. Igaz, mint fenti példánkból sejthető, az óceánjárók rendszeresen kötnek ki Hamburgban. Vacsorázni a Hanseaten-Grönniger sörpincébe mentünk, és elégedetten állapítottuk meg, hogy jól tettük, hogy asztalt még itthonról foglaltunk, mert a novemberi péntek este ellenére csordultig megtelt. A söröző a föld alatt két utcát is összeköt, az ember belép az 1700-as évek végén épült, az elmúlt évszázad 80-as éveiben renovált barokk-homlokzatú épületbe, és távozik egy másik utcán a sörfőzdén keresztül, a kikötő felé. Az ajtónál ellenőrzik a foglalásunkat, és elkísérnek az asztalunkhoz. Társaságunk nagy része nem rajongója a reformkonyhának, tőlük Schobert Norbi éhen is halhatna, ezért mindannyian Gröninger Brauerschmaust, „parasztlakomát” rendelünk, amelyiknek nagy sikere volt már előző látogatásunkkor is. A disznósajttal, házikolbásszal, nyárson sült húsokkal és sült szalonnával kevert burgonyasalátával bőven megrakott fatányér kitartana itthon egy szolidabb hétvégén. A súlyos ételhez egy tízliteres hordó Gröningert veretünk csapra. Vacsora után jólesik a séta vissza a Reeperbahnra. Meglepetten tapasztaljuk, hogy a kerületi rendőrkapitányság előtt karácsonyi vásár fogad minket. A Santa Pauli Weichnachtsmarkt magát a legérzékibb hamburgi karácsonyi rendezvénynek hirdeti. A kikötővel határolt vigalmi negyed a St. Pauli kerület része, amit zenés színházai, sörözői mellett, leginkább a könnyű erkölcsű hölgyeiről ismernek. A vásár egyik pavilonjában non-stop sztriptíz látható, belépődíj nélkül, de az ajtóban álló gorillák elveszik a kedvünket az olcsó élvezettől. A Reeperbahn szemközti oldalán Tesco-méretű bevásárló központ, ahol, hm… felnőtteknek szóló DVD-ket, szexuális segédeszközöket – ki tudja még, miféle hasznos dolgot? – árusítanak. A belépő 1 euró (legalább is ez volt 2005-ben), amiért adnak egy óvszert a látogatónak. Remek ötlet ez a Herbert Strasse környékén. A végletekig túlhajszolt fogyasztói társadalom szélsőséges megnyilvánulása ez – állapíthatnám meg némi társadalomkritikai éllel –, csakúgy, mint – elnézést a hasonlatért – az a fatimai bevásárlóközpont, ahol kizárólagosan csak kegytárgyakat lehet vásárolni az iparszerű zarándoklat szünetében. „Minden út a boldogsághoz a vásárláson keresztül vezet” – írja a posztmodern szociológus, Zygmund Bauman. A kötelező forralt bor után, lefekvés előtt azért teszünk egy sétát a Herbert Srassén. Azok, akik már jártak itt, az emlékeik miatt égtek magasabb hőfokon, akik nem, azok meg a várható látvány miatt. Várakozásunkban ezúttal sem kellett csalatkoznunk, a csak férfiak által látogatható kis utcácska kirakataiban szebbnél-szebb hölgyek ültek (a kivétel itt is erősíti a szabályt). Némelyik hölgy szépsége filmvászonra való, nem tudni, milyen végzet kényszerítette őket erre az útra? Úgy tűnik, az elit kelleti magát a kirakatokban, az esendőbbek az utcasarkon, a kerületi rendőrkapitánysággal átellenben kínálják bájaikat. Kínálhatják magukat, de erőszakosan nyomulni nem lehet. Egy szebb napokat látott hölgy leszólít egy német fiatalembert, aki azzal próbál kibújni a felkérés elől, hogy mutatja, nincs egyedül. A hölgy int a legközelebbi sorstársának, és már mennek is négyesben egy bezárt ajtóhoz. A kuncsaft megkérdezi, hova is mennek? Amikor a hölgy felmutat egy emeleti szobára, alkalmi vendége meglepetten jegyzi meg, azt hitte ide, a sörözőbe! Érzékeltem, hogy társaságunk tagjai felszedtek annyi élményt, hogy hetekig lesz mit mesélniük idehaza, és a szálloda felé vettem az irányt. Az utcasarkon kínai turistacsoportba ütköztünk, akiket egy kétméteres, miniszoknyás transzvesztita próbált bevezetni St. Pauli éjszakai rejtelmeibe.

(Travemünde)

   Szombaton korán reggeliztünk, mert nem mondtunk le arról a vágyunkról, hogy egy kis hajóutat teszünk Travemündében. Erre 50% esélyt adtam magunknak, hisz az itthoni foglalásunkat a várható viharra hivatkozva lemondta a hajótársaság. A fényárban úszó Queen Mary II. látványával nem tudunk betelni. Még nem sokan reggeliznek, alkalmam nyílik az étteremi személyzet alaposabb megfigyelésére. Az étteremvezető Fördős Tibi ifjúkori barátom szakasztott mása, aki maga is dolgozott évtizedekkel korábban Bonnban, valami szállodában, manapság pedig Almádiban várja, hogy ráköszöntsenek az első nyugdíjas évek. Az étteremvezető fáradhatatlanul magyaráz az őt körülálló személyzetnek. A két sajttálat átrendezteti, mutatja, hogy mihez illik a zöldpenészes sajt, és mihez nem. Biztosan az „egy életen át tartó tanulás” pedagógiájának elkötelezett híve, gondolom, képzetlen személyeket nem alkalmaznak a négy és fél csillagos szállodában. A személyzet – és ez kezd általánossá válni Németországban – angolul kérdezi, hogy kávét rendelünk-e? Visszakérdezek, hogy szabad-e Németországban németül beszélni? – amire általában mosollyal válaszolnak. Lehet, persze, hogy a személyzet nagyobbik része vendégmunkás, és nyílván a vendégek között is több a külföldi. Hamburgban és a környékén főként lengyel és más baltikumi vendégmunkásokkal találkozik az ember. Minket is általában lengyeleknek vagy oroszoknak vélnek, és ez jelentős kihívás a nemzeti büszkeségünknek.

   Tíz óra körül érkezünk Travemündébe, a mondén, „nagyvilági” kisvárosba. Világiasságát Lübeck közelségének köszönheti, és annak, hogy a Skandinavienkai Európa legnagyobb kompkikötőjévé épült ki az elmúlt évtizedek fejlesztéseinek köszönhetően. Innét indulnak az óriási sétahajók Skandináviába, Észtországba és Oroszországba. A 11 000 lakosú kisváros legszebb része a 16. századi St. Lorenz plébániatemplom köré épült óváros, és a Strandpromenád. Utóbbin mi is szívesen sétálunk, és fényképezzük az Alte Kurhaust vagy a többi favázas épületet. A kikötőben felfedezem azt a hajótársaságot, amelyik viharra hivatkozva lemondta az utunkat. Megnyugodva mutatom Tamásnak, hogy nem trükköztek, hisz piros kézírással olvasható, hogy a várható vihar miatt, nem indul járat. Elúszik mellettünk Finnország felé egy nagy komphajó. Miközben a többiek a fotózásával vannak elfoglalva, én tovább sétálok. Indulni készül egy kisebb sétahajó, de érzékelem, hogy éppen lekéstük. A következőre másfél órát kellene várnunk, kérdezem Tamást, várjunk-e ebben a hidegben? Miközben tanakodunk, a gangwayt felszedő alkalmazott (nem tudom, lehet-e matróznak nevezni?) megkérdezi, hogy sétahajózni szeretnénk-e? Kiderült, hogy az óriási komphajó miatt késnek az indulással 10 percet. Öröm fogott el, és némi izgalom, hogy sikerül-e gyorsan összetrombitálnom a többieket? A hajó megvárt mindannyiunkat, megnyugodva ültünk le a hajó belsejében. Örömünkben azonnal rendeltünk egy Johnny Walkert ( ír whiskeyt sajnos nem tartottak) és egy pohár sört a november végi hideg, szeles időben. A harmincas éveiben járó, zselézett hajú, előzékeny matróz-felszolgáló megkérdezi, honnét jöttünk? Válaszom után én is kérdezősködni kezdek. Kiderül, hogy Mesut Özil sorstársa, a nagyapja vándorolt be a ’60-as években Törökországból. Meséli, a nagypapa összegyűjtött kis vagyonából vásárolt egy házat Törökországban, és a németországi nyugdíjából élvezi az életet. Most vált érthetővé számomra az előzékenysége, feltételezem, egy született német nem várt volna ránk egy percet sem, hanem a szabályoknak megfelelően elindítja a sétahajót. A „vámmentes” boltban még vásárolunk valami ajándékitalt, a sok ismert nemzetközi áru mellett, az elmúlt alkalomhoz hasonlóan, most is a dán specialitást, az Aalborg Akvavitet választjuk. Vámmentesség ide vagy oda, aranyárban adják, jóllehet fűszeres-köményes ízesítése szokatlan a magyar gyomornak. Vigasztaljuk magunkat, hogy legalább jobban működnek a szelek. Minden jónak vége szakad egyszer, másfél óra után kikötünk ismét. Sietnünk kell, hisz még egy kiadósat szeretnénk sétálni a „Hansa városok királynőjének” nevezett Lübeckben.

   Az egész óvárost – amely az UNESCO-világörökség része – víz öleli körül. Ezúttal nem a Holstentornál lépünk a városba, jóllehet, Lübecknek ez a hatalmas, 1478-ban épült kéttornyú jelképe, ma már a városi múzeum mellett arról is híres, hogy az 50 márkás papírpénz hátoldalán volt – az Euró bevezetéséig – látható. A Burgtornál érünk az óvárosba, és szinte azonnal a Weinachtsmarktba csöppenünk. A karácsonyi forgatag központja (hol máshol?) a Rathausmarkton van. A teret a városháza 13-századi homlokzata uralja. Az L alakú épület különös ismertetőjegyét képezik a fából készült magas falak és a kecses tornyok. Északi szárnyának homlokzatát – reneszánsz stílusban – égetett homokkővel borították. A város hét jelentős temploma közül ezúttal a Városháza-tér északi oldalát szegélyező Sankt Marien Kierchébe lépünk be. Kellemes meglepetés (nem kellene, hogy Észak-Németországban az legyen), hogy lutheránus istentiszteletek helyszínéül szolgál. Az már lehangol, hogy 1 euró a belépődíj. Az érett-gótikus stílusban a 13-14. században épült hatalmas téglaépület főhajója 80 méter hosszú és 40 méter széles. Istennek ez az óriási hajléka sok téglából épített gótikus templomnak szolgált példaképül a Keleti-tenger partjainál, elég talán, ha Rostockot és Stralsundot említjük. A templom egyik ékessége az 1512-ben egy németalföldi mester által festett Mária-oltár. Egy mellékkápolna oltárképében Günter Grass alkotását ismerjük fel. Az elmúlt időben Európa több helyén is a Nobel-díjas író keze-nyomát fedeztem fel (például boroscímke formájában Toszkánában), Lübeckben azonban otthon van. Thomas Mann után újabb világhírű írónak lett lakhelye ez a gyönyörű Hansa-város. Günter Grass hatalmas szénrajzán a Megváltót és a két latort három hajlott fatörzs szimbolizálja. Az Isten fia és a másik két halálraítélt, jóllehet nem látható a képen, de misztikus jelenvalóságuk kétségbevonhatatlan. Titokban azt reméltem, hogy az adventi forgatagban találkozom a világhírű személyiséggel, és megköszönhetem neki azokat a könyveket, amelyek nagy hatással voltak rám az elmúlt évtizedekben. A nyolcvanas éveiben járó mesternek lehet, hogy nagyon terhes már a vásári forgatag, sajnos nem sikerült találkoznunk. Forralt borral vigasztaltuk magunkat, és megállapítottuk, hogy a nagyon ízléses, egy kisgyerek által rajzolt, lübecki házakat ábrázoló pohár méltó képviselője a világhírű városnak.

   „Hazatérve” Hamburgba, belevetettük magunkat a karácsonyi forgatagba. Nagy várakozással mentünk a városháza elé, ki azért, mert tudta, hogy páratlan élményben lesz része, ki azért, mert először járt ebben a világvárosban. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a Binnen-Alster szélén, az előkelő Jungfernstieg teljes hosszában is kialakítottak egy karácsonyi vásárt. Mi azonban először a Rathausmarkthoz sétáltunk, mert ez ígérte a legszebb látványt. A két helyszínt egyébként egy utcasarok választja el egymástól. A fényárban úszó városháza látványa lenyűgöző. Az épület és zárt udvara szabadon megtekinthető, teszünk egy sétát a neogótikus épületben. A vásár bejáratánál egy hatalmas betlehemi jászol fogad minket. Végig préseljük magunkat a forgatagon, aztán találunk végre egy falatozót. Évek során már szinte szenvedélyünkké vált az alkalmi borospohár gyűjtése, és megállapíthatjuk, hogy a hamburgi a szebbek közül való. Szóltam az eladónőnek, hogy szeretnénk magunkkal vinni a használt poharunkat, ő azonban újakat adott. A metróhoz tartva végigsétáltunk a Jungfernstiegen, hogy alkalmunk legyen összehasonlítani a felszolgált forralt bort. A sétáló út egyik oldala a városközpont elitüzletházainak a szegélyét képezi, a másik a kiindulópontja a városon belüli hajóutaknak. Romantikus kirándulásokat lehet tenni a Hamburgot keresztül-kasul szelő csatornarendszeren, és a látogató rádöbbenhet, hogy az utcákon átívelő 2376 darab híd több, mint ami a „Hidak városában”, Velencében vagy „Észak Velencéjében”, Amszterdamban található. Késő este van már, oszladozik a tömeg, de a hangulatosan kivilágított Alsterpavillonban még sokan üldögélnek. A pavilonból most is lélegzetelállító látványt nyújt a Binnen-Alster környéki luxusszállodák fényárban úszó sora. Már Heinrich Heine is ebben a pavilonban búslakodott Amália unokatestvére felé irányuló, beteljesületlen szerelme miatt. A költő hat évet élt – kisebb megszakításokkal – a városban, nagybátyjának a Jungfernstiegen működött a bankja.

   Még ennek a tartalmas napnak is vége szakad egyszer, szállodánkhoz közelítve sétáltunk még egyet a Herbert Strassén, egy pillantást vetettünk a kivilágított Queen Maryre, aztán nyugovóra tértünk. Lefekvés előtt azonban még felkészítettük a kezdőket a reggeli Fischmarktra. Lelkesedésünk a viharos szélben azért nem volt olyan nagy, hogy piacnyitásra, 6 órára megjelenjünk, de 8-kor sem maradtunk még le semmiről. Mi, tapasztaltabbak azokat az árusokat kerestük, akik előtt nagyobb tömeg állt, mert ebből tudtuk, nagyobb attrakcióra is számíthatunk. Van néhány halárus és virágárus, aki fáradtságot nem ismerve, és hangszálait nem kímélve ajánlja a portékáját. A legjobbakat a holland virág- és gyümölcsárusok szerződtetik. Nem tudom olyan gyorsan leírni a látottakat, amilyen gyorsan eladnak egy kosár déligyümölcsöt. Az árus az árakkal mindig lefelé licitál, de van egy határ, amit elérve félreteszi a kosár gyümölcsöt, és azt mondja, hogy ennyiért már neki is megéri, és elkezd összeállítani egy másik kosarat. A legfurább figura ezúttal egy jamaicainak kinézető alak volt. Nem csinált nagy faksznit, valami monoton zenére mozgatta a fenekét, amelyik a drogoktól már elég soványnak tűnt, és kávét főzött. Nem szólt egy szót sem, nem tett nagy gesztusokat, mégis folyamatos volt a rendelés. Lepusztult masinája a magyar illegális pálinkafőzők némelyikére emlékeztetett. Gondoltuk, ennyi elég a hidegből, betértünk a szépen felújított, egykori tényleges halpiac épületébe. A hamburgi magisztrátus egyik, 1703-ból származó rendeletéből tudjuk, hogy „amíg a harangok el nem ütik a fél kilencet (ami az istentisztelet kezdetét jelenti) árulhatják a halászok a romlandó zsákmányukat”. Az épület két végében manapság színpad van, és a keményebb rockot játszó együttesek szünet nélkül gondoskodnak a hangulatról. A tömegben vannak olyanok, mint mi, akik az első sörüket isszák, is vannak olyanok, akik az előző napi utolsót. Rajtuk azért meglátszik a Reeperbahnon átmulatott éjszaka. Némi bűntudattal, hogy istentisztelet előtt már belefogtunk a frühschoppenba, gyorsan lehajtunk egy ASTRÁt, és indulunk a fél tizenkettes misére. Sziréna jelzi, hogy a piacnak egyébként is vége. Itt, ha egy árust elkapnak, hogy nem vetett véget a munkájának, súlyos büntetésre számíthat. A tapasztaltabbak ilyenkor vásárolnak, hisz még jobb üzletet köthetnek. Rádöbbenünk, még nem vásároltunk semmilyen ajándékot, veszünk néhányan egy-egy szatyor csokoládét, és hazaérve elégedetten nyugtázzuk, hogy nagyon jó üzletet csináltunk.

   Az istentisztelet helyszínét nem volt egyszerű kiválasztani. Hamburgot legnagyobb számban lutheránusok lakják, de csoportunkban rajtam kívül senki sem tartozik az ágostai hitvallás követői közé. Milyen nagyszerű lenne Hamburg főtemplomában, a Michaelis Kirchében egy istentiszteleten részt venni! – gondoltam magamban, de a pápista többség akarata előtt meghajolva, a Kleiner Michel (St. Ansgar) felé vettük az irányt. Kicsit izgultam, mert még itthon a világhálón bogarásztam, hogy 11.30-kor kezdődik a mise, és ha információm téves, oda az adventi áhitat. A kis templomtéren – mi más? – karácsonyi vásár fogad minket. A templomajtóban szokatlan, de szimpatikus módon a plébános vár a hívőkre. Kérdezem tőle, jó-e a kezdésre vonatkozó információm? Megerősít, és megkérdezi, hogy Magyarországról jöttünk-e? Igenlő válaszom után elárulom neki, hogy ő az első hamburgi, aki eltalálja származásunkat. Megjegyzi, egyszer elbiciklizett Szegedig. A mise kissé elüt a nálunk megszokottól, magán viseli az evangélikus szertartás és az évszázados hamburgi szabadabb szellem nyomait. Az igehirdetés Márk Evangéliumának a következő soraira épül: „Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Elküldi angyalait, és egybegyűjti választottait az ég négy tája felől, a föld végétől az ég határáig” (Márk 13,24-27). A plébános mikrofont ragad, és lemegy az első sor elé. Gondolatait láthatóan egy-egy hívő szemébe nézve fejti ki. Kicsit tudományos előadás-jellege van az egésznek. A hívők között sok a színes, és láthatóan a szegényebb rétegek képviselői. Mellettem megcsörren egy mobiltelefon. Gazdája, amolyan román vagy délszláv bevándorló, bokáig érő bőrkabátban, hegyesorrú csizmában kikopog a templomból. Gondolom, a Reeperbahni „üzlettársai” keresik. Kisvártatva visszatér, de néhány perc múlva megismétlődik a jelenet. Családja tekintetétől kísérve kikopog a templom előterébe, és szerencsére már nem jön vissza. Az áhitatomnak azért lőttek, a „csak ujjongjatok mindannyian, ti jámborak, mert a mi üdvösségünk eljön” kezdetű énekkel kivonulunk a templomból. A plébános – protestáns szokás szerint – mindenkivel kezet fog, és szót vált. Minket meghív a közösségi terembe egy pohár forralt borra, de a társaság nem él a meghívással, talán azért, mert néhányuknak nem tetszett a szabadabb szellemű mise. Keserűen állapítom meg, hogy rögös út vezet az ökumené felé. Gondoltuk, a kétórás istentisztelet után már igazán megérdemlünk egy pohár sört, amit a városháza mögötti serfőzdében kívántunk elfogyasztani. Megeredt az eső, és megérkezett az a viharos szél is, amit előző napra jósoltak. Mi azért örültünk, hogy a Travemünde-i hajókirándulásunkat nem tette lehetetlenné. A Joh. Albrecht serfőzde ablakai az Alster folyóra néznek, ami még ebben az esős, hideg időben is páratlan látvány. A söröző csordultig megtelt az ebédidőre, felteszem magamnak a költői kérdést, hogy nem főznek otthon a hamburgiak? Német nagyvárosok vendéglőit járva, megállapíthatjuk, nyoma sincs az Európát elöntő pénzügyi válságnak. Nincs sok időnk, sietnünk kell, hogy a kikötőben horgonyzó tengeralattjárót még megtekinthessük. A barátságtalan időben szinte üres az egész kikötő, de minket egy kedves hölgy fogad. Elégedetten nyugtázzuk, hogy jó volt a belépőket még itthon megrendelni. Többen, műszaki érdeklődésűek révén, lelkesen másznak be a tengeralattjáróba, én inkább egy kortárs képzőművészeti kiállítást tekintettem volna meg a Deichtorhallenban vagy a Kunsthalléban. Az U-434-es kém-tengeralattjáró, jóllehet 2002 áprilisáig még hadrendben állt, és szolgálatot teljesített főként az USA és Kuba partjainál, lehangoló látványt mutat. Az orosz származású kalauzunk, aki a ’90-es években telepedett le Hamburgban, lelkesen magyaráz. Megtudhatjuk, hogy a Szovjetunió megszűnése után 150 tengeralattjárót vontak ki a hadrendből, a legtöbbet 1995-ben. Biztonsági okokból csak nagyon keveset adtak át múzeumoknak. A hamburgi kikötőben látható darabot, amelynek az orosz besorolása B-515, 1976-ban állították hadrendbe. Az úgynevezett Tango osztályhoz tartozik, amiből 20 darabot készítettek. Amikor a hamburgi múzeumnak átadták, a hajtóművét – érthető módon – leszerelték. Az Elba medréhez van rögzítve, ezért nem emelkedik a vízszinttel. Azt gondolná az ember, a berendezésére még az oroszok sem sajnálták a pénzt, de a látvány lehangoló. Mindenhol huzalok kötegei, a „bútorzat” egy hatvanas években nyitott magyar falusi kultúrház funér alkalmatosságaira emlékeztet. Tapasztalhattam, hogy bőven van fa Oroszországban, elképzelni sem tudom, miért ez az igénytelenség? A parancsnokot annyiban becsülték többre, hogy neki egyedül jutott egy szűk kis kalyiba. Némelyik matróz priccse a vezetékek között volt kialakítva, nehéz elgondolni, hogyan fordult az alvó ember az oldalára. Azzal vigasztaltam magam, lehetséges, hogy ez a standard, amit én szeretnék látni, az az amerikai akciófilmek hamis valósága. Megkönnyebbülve kászálódtam ki a tengeralattjáróból. Meglepődve láttuk, hogy az egykori szovjet büszkeség már majdnem teljesen víz alá került. Az esti híradásból tudtuk meg, hogy néhány órán belül az Elba el fogja önteni a kikötőt. Az Északi-tengeren tomboló vihar nyomta vissza a folyót úgy, hogy a következő napokban az egész Fischmarkt víz alatt állt. Szerencsénk volt, egy nappal később érkezve már törölni kellett volna néhány programunkat.

Hétfőn reggel a napsütéses ám szeles hidegben elindultunk hazafelé. A hamburgiak véleménye szerint az Elbától délre kezdődik a Balkán, amit a Neuer-Elbtunnel elhagyásával percek alatt el is értünk. A kétnaposra tervezett út első napján 760 kilométer hosszú autópálya leküzdése várt ránk. Szállást a Regensburgtól 20 kilométernyire délre, a Duna partjára épült Kehlheimben foglaltunk. A festői táj által körülvett – az Altmühl és a Duna közé ékelődött –történelmi kisváros két szempontból is fontos nekünk, Sárváriaknak. A bajor Wittelsbach királyi család székhelye Kehlheim már a XI. századtól. I. Lajos bajor király 1846-os kezdeményezésére megépíteni szándékozott Ludwig-Duna-Majna csatorna bejárata található itt. A csatorna, amelyik előzménye a mai Majna-Duna csatornának, azt a célt szolgálta, hogy az Északi-tengert összekösse a Fekete-tengerrel. I. Lajos nagy népszerűségnek örvend Kehlheimben, míg az utolsó bajor király, a Sárváron 1921. október 18-án elhunyt (a trónjától már 1918-ban megfosztott) III. Lajos a mi kisvárosunkban népszerű. Az utóbbit az én jelenlegi irodámban (akkor még a vár kápolnájában) ravatalozták fel, és a müncheni Frauen Dómban temették el. A másik ok, amiért időnként ellátogatunk ebbe a bajor kisvárosba, az, hogy itt főzik kedvenc szűretlen búzasörünket a Weisses Brauhausban. A serfőzde a legrégebbi, ma is működő, csak szűretlen búzasöröket főző üzem Bajorországban. I Maximilián alapította 1607-ben, akkor még Kurfürstliches Weisse Hofbrauhaus néven. George Schneider 1946-ban telepítette ide serfőzdéjét, miután az eredetit 1944-ben Münchenben lebombázták. I. George Schneider abban is első volt, hogy ő volt az első polgári származású vállalkozó, aki II. Lajos királytól kiváltságot kapott szűretlen búzasör főzésére. Ma már VI. György vezeti a G. Sneider & Sohn Weisses Brauhaust, igaz a vállalati központ, egy kiváló sörözővel együtt Münchenben van, de ez már egy másik történet. Szállást, már csak hagyománytiszteletből is a Wittelsbacherhofban rendeltünk, ami az óváros főutcáján található. A szálloda kívülről belesimul a többi barokk homlokzatú épületbe, belülről azonban teljesen felújított, minden kényelmi igényt kielégít. Meglepetésünkre elég sok vendég tartózkodott december első napjaiban is a szállodában, leginkább azért, mert az Audinak volt valami tréningje. Pont fogadásra készültek, de mi inkább a Schneider sörözőbe mentünk. Scweinshaxét rendeltünk, hogy összehasonlítsuk a cseh csülökkel. Nem árulok el titkot, a csülök állta a próbát (egyébként is, kinek a pap, kinek a papné), de az elfogyasztott Aventinus Weizenstarkbier semmi mással össze nem hasonlítható. Ebben a sötét rubinvörös szűretlen baksörben fűszeres, csokoládé aroma keveredik az ember orrában a szárított gyümölcsök aromájával. A 8,2% alkoholtartalmú sör nevét arról a reneszánsz tudós Aventinusról kapta, akinek leírásaiból tudunk valamit egyáltalán a honfoglalás-kori magyarok „győri csatájáról”. A vacsora végeztével egy pohár Aventinus Weizen-Eisbockkal habzsoltuk az életet, és búcsúzunk ettől a páratlan sörözőtől. A 12%-os mahagóni színű baksör keserűmandulára és marcipánra emlékeztető aromája méltó versenytársa a belga Bush Noëlnek. A szállodánk felé sétálva ámulatba ejt minket a fényárban úszó óváros látványa. A lenyűgöző élmény miatt azt is elfelejtjük, hogy ezúttal nem volt alkalmunk egy kis dunai hajókirándulásra, és a Weltenburg kolostor meglátogatására, főként abból a célból, hogy a kiváló Weltenburger Asambockot megkóstoljuk. Ne legyünk telhetetlenek! - gondoltam, és már a kora reggeli indulásra készültem.

   Az előttünk álló 600 kilométer az ismerős úton már-már rutinnak számít. Az egyhangú autóutat csak a Bécs alatti Mayerling hangulatos kiskocsmájában elfogyasztott ebéd oldotta fel. A vendéglő horvát származású vezetője ismerősként üdvözölt minket, és megjegyezte, régen jártunk nála. Szeptemberben kerestük, a müncheni sörfesztiválról jövet, de nem találkoztunk – válaszoltam. A vadászkastély szomszédságában található kiskocsmában szokás szerint Wiener Schnitzelt rendeltünk, és a scwechati sört kortyolgatva a Schneider Weissére emlékeztünk. A sógorok nagyon büszkék a söreikre, de hol van az a bajor folyékony kenyértől?