Novgorod, 2003. Pünkösd

A Nemzetközi Folklórszervezet (IOV) osztrák főtitkára, Alexander Veigl hívott Novgorodba, hogy, mint az európai ügyekért felelős főtitkár, vegyek részt a fesztivál ideje alatti végrehajtó bizottsági ülésen. Alexander szelíden erőszakos invitálására nem lehetett nemet mondani, és egyébként is az 1980-as évek eleje óta nem jártam a medve birodalmában, gondoltam, megnézem, mennyire változott meg az élet a „rendszerváltozás” folyamán?
 Kollégámmal, Andrással indultunk útnak. Alexanderrel és titkárnőjével, Sigivel a schwechati reptéren találkoztunk. Úti célunk első állomása Moszkva volt. Moszkva felé közeledve megkért bennünk a stewardess, hogy töltsünk ki egy adatlapot. Izgalom lett úrrá rajtam, hisz a határellenőrzés mindig sok feszültséggel járt a vasfüggöny innenső oldalán. Azt meg már tapasztalhattam, mit is jelent az emberi méltóság egy orosz katonának. András még izgatottabb volt, először járt errefelé. A landolás után gyorsan megérkeztünk a reptéri „senki földjére”, ahova pillanatok alatt több száz ember zsúfolódott össze. Lehangoló a moszkvai reptérnek ez a része, sehol egy ablak, sehol egy WC, a falak a pufajka színére emlékeztetnek, olyan érzésem van, mintha egy bunkerben lennénk. Magam elé engedem Alexandert és Sigit, már csak a korkülönbség okán is, meg titokban azt remélem, megfigyelhetem, hogyan jutnak át az ellenőrzésen, hisz rendszeresen járnak Moszkvába. Sigi öt-hat nyelven beszél, valaha szinkrontolmács volt, ezért is ér bennünket villámcsapásként, hogy félreállítják a sorból. Igazán azt sem tudjuk, mi lehet a probléma, de nincs idő a tanakodásra, mert én is sorra kerülök. A jelenet megismétlődik, félredobják az én papíromat is. Még egyszer próbálkozunk mindannyian, sikertelenül. Elkeseredésemben egy pillantást vetek azokra, akik ott helyben töltik ki a nyilatkozatot. Úgy látom más, mint amilyent mi kaptunk a Lufthansa fedélzetén. Gyorsan kitöltünk egy ilyet is, és megpróbáljuk harmadszorra. Ezúttal sikerül. Felszabadultan megyünk a bőröndjeinkért, aztán ki az érkezési oldalra. Izgalmunk még nem múlott el teljesen, hiszen itt vagyunk a nagy hidegben egy tízmilliós világvárosban, és csak abban reménykedhetünk valaki vár minket. Örömmel fedezem fel a nevünket egy fiatalember kezében tartott táblán, most már megnyugodhatunk. Két gépkocsival várnak: egy vadonatúj Chrysler minibusszal és egy lepattant Volgával. Alexandert és Sigit betessékelik az amerikai járgányba, végtére is ő a szervezetünk főtitkára, Andrásnak és nekem pedig felajánlják a Volgát. Gépkocsink üléseit rókaszőrmével takarták le, gondolom, ez jelenti a luxust. Mindketten sötét öltönyben utazunk, hivatalos útjainkon ezt a gyakorlatot alkalmazzuk, mert így nem gyűrődik meg az öltönyünk annyira, mint ha a bőröndbe pakolnánk. Szomorúan látjuk, hogy öltönyeink vöröses árnyalatot kaptak a rókaszőrtől. Oldani próbálom a  feszültséget, megkérdezem Andrástól, mit gondol, ki jutunk-e még ebből az országból valaha? Huszonéves fiatal, az arcán látom, kérdésemet nagyon komolyan vette. Elől halad a Chrysler, mi pedig – irigykedve – mögötte. Egyszer csak megáll a sugárút szélén, és jelez, hogy mi is álljunk meg. Izgatottan várom, hogy mi lehet a baj? Kiderül, elfogyott az üzemanyaga. Sofőrünk elővesz a Volgából egy húszliteres kannát, és feltölti. Némi elégtétellel állapítjuk meg, hogy mégis csak a megfelelő gépkocsiba ültünk.

(A novgorodi Kreml látképe)

 Szállásunk szocreál betonházak között egy 18. században épített kastélyban van. Rejtély, mi okból hagyták meg? Szemben velünk az afgán nagykövetség. Vendéglátóink mondják, nem vagyunk messze a Kremltől. Meglepetésként ér, hogy a kastély belsejét teljesen felújították, bajor falusi panzióra emlékeztet. Minden gazdagon fával borítva, a fürdőszoba felszerelése nyugati-európai. Kiderül, a kastélyban egy olyan intézmény működik, amelyik egész Oroszországban szervezi-felügyeli a folklórmozgalmat. Vezetője, Elvira főosztályvezetői rangban van a kultuszminisztériumban. Szűk társaságunknak a vacsorával még várnia kell, mert Elvira főnöke késik. Az asztalnál 6-8-an lehetünk, az osztrákokon és rajtunk kívül ott ül még prof. Bucur, a nagyszebeni falumúzeum igazgatója, volt román parlamenti képviselő. Mézes-mázas ember, látványosan udvarias, különösen Alexanderrel. Franciául hajlandó csak beszélni, bár többször, más alkalmakkor észrevettem, jól beszél németül. Nem meglepetés ez a szász Nagyszebenből, meglepetés inkább a látványos német-nyelvi elzárkózás. Az asztalunknál ül Lumenica Moldáviából, aki nem csak szervezetünk tagja, de UNESCO-delegáltja is hazájának. Megfigyeltem, a magyarokon kívül szinte minden kelet-európai, ázsiai ország nagy becsben tartja az UNESCO-tagságot, munkájukban támogatják is őket. Ez alól egyedül Magyarország a kivétel. Szervezetünk, az IOV tagja az UNESCO-nak, Alexandert a főtitkár szokta fogadni, én meg még megyei közgyűlési elnökként sem jutottam a magyar tagozattal semmire. Egy-két fizetett hivatalnok „el van, mint a befőtt”, de a szervezetben valahol a hatvanas években megállt az élet. Az asztalnál ül Elvira jobbkeze, Valerij, aki tökéletesen beszél legalább hat nyelven, igazi orosz értelmiségi, és nagyon kedves ember. Azóta már többször találkoztunk, nála finomabb személyiséget keresve sem nagyon találni. Gyengéje talán csak egy van: az átkozott cigaretta.

 Jó félórás késéssel megérkezik a minisztériumi főosztályvezető, Szása is. Azonnal kér magának egy vizespohárnyi vodkát, és elkezdődhet a vacsora. A vacsorán a szokásos ismerkedés zajlik, Szása, mint a „legnagyobb” vezető viszi a szót. Hangja a vodkás pohár gyakori emelgetésével egyre hangosabb lesz. Ha jól emlékszem, az asztalon volt még bor is Moldáviából – az oroszok ezt becsülik a legtöbbre -, és ez megmentett minket.

 A második napot Kreml-körüli sétával és múzeumlátogatással töltöttük. A Vörös-tér egyik sarkán újra építettek egy ortodox templomot, amit még Sztálin romboltatott le. Pár lépésnyire megnyílott egy bevásárló központ a föld alatt. Megtekintettük – én leginkább nosztalgiából - a közeli GUM áruházat is. Húsz évvel korábban jártam ott. Már akkor is elvarázsolt a szép épület, a milánói Galeria-hoz hasonló, de a tömeg elkedvetlenített. Beálltam a legrövidebb sorba, mert a lányomnak kellett vennem valami játékot. Amikor a pulthoz értem kiderült, NDK-s Piko játékvasutat lehet ott vásárolni. Vásároltam egyet, itthon pedig azzal védekeztem, hogy egy lánynak sem kell mindig „lányos” játékokkal játszania. Ahogy hallom, manapság igen jelentős ára van ennek a márkának.

A GUM ezúttal más arcát mutatja. Az épület talán gyönyörűbb, mint eredeti állapotában lehetett. Elit divatcégek üzletei találhatók benne. Párizsban vagy Milánóban érzem magam. Meglepődve látom, hogy az általunk korábban lesajnált Pobeda órák itt már luxusáron kaphatók. Most könnyen jutnék bármelyik elárusító pulthoz, hisz vásárlót alig látni.

 A délutánt egy hangszermúzeumban töltjük, kora este pedig a Mojszejev együttes műsorát tekintjük meg. Az előadásra megtelik a színházterem, még a lépcsőkön is ülnek, ami persze nem meglepetés errefelé. A műsorra már nem nagyon emlékszem, ha csak nem egy szirupos andalúziai jelenetre. Meglepetésemre a „szovjet” néptánc megteremtője most más európai országok táncait vitte a maga sajátos stílusában színpadra.

(A Szent Szófia katedrális Novgorodban)

 Az éjszaka az utazásé. Vonatunk, az „Ezüst nyíl Expressz” 10 óra körül indul Moszkvából Szentpétervárra. Úticélunk Novgorod. Amikor a vendéglátóktól kapott programfüzetre nézek, elmosolyodom, hisz terv szerint 05.26-kor kell megérkeznünk ebbe a történelmi városba. Magyar vasúti tapasztalatokkal és némi orosz előítélettel gondolok a kora reggeli megérkezésre. Az utazás azonban sokkal kellemesebb, mint vártam. A vonaton padlószőnyeg, papucsban vagy zokniban járnak a tapasztaltabb utazók. Hárman kerültünk egy fülkébe Andrással és Szásával, a kultuszminisztériumi főosztályvezetővel, aki azonnal hozatott nekünk hat adag hidegvacsorát a kalauzzal. Feltűnt, hogy az egyhetes novgorodi útra poggyászként egy diplomatatáskát hozott. Mikor a vodkája elfogyott, meghívott bennünket egy italra az étkezőkocsiba. Nem nagy kedvvel mentünk, de valahogy el kellett ütni az időt. Az étterem már zárt volna, de Szása kedvéért még hoztak egy kör italt, és sós mogyorót. Amikor a fizetésre került sor, Szása összeveszett a csinos, fiatal pincérnővel. Sokallta a számlát, mi meg szégyenkeztünk. Visszaérve a kabinba a mexikói és a müncheni olimpiáról kezdett mesélni, mindkettőn részt vett, gondolom, mint KGB-s. Én már nagyon álmos voltam, de Szása nem hagyott bennünket aludni, és feltette a kérdést, szerintünk miért győzött a Vörös Hadsereg a kurszki csatában? Kérdésétől felébredtem, aztán hallhattam egy hosszantartó előadást arról, hogy az orosz katona kreativitásának köszönhető ez a történelmi jelentőségű győzelem. Magyarázata nem nagyon győzött meg, én inkább arra gondoltam némi rosszindulattal, hogy a bevodkáztatott hadsereg ment, amerre látott, és ezt a fegyelmezett hadviseléshez szokott németek nem tudták mire vélni. Közben nyílott az ajtónk, a moldáviai Lumenica jelent meg fekete hálóingben. A negyvenes éveiben járó, egyébként szemrevaló hölgy keresett valakit, de valószínű, hogy András tetszett meg neki, aki a majdnem kibuggyanó melleket meglátva megrettent, és a falnak fordulva mondta, nagyon fáradt, aludni szeretne. Álmomban megjelent Pepin bácsi, aki azzal a történettel szokta elkápráztatni a nymburki hölgyeket, hogy ő bizony öt bátor, első világháborús „ósztrák” katonával kiverte volna a német hadsereget Csehszlovákiából.

 A kalauz figyelmeztetésére ébredtünk, hogy Novgorod következik. Villámgyorsan összeszedtük magunkat, és készen álltunk a leszállásra. Az órámra pillantottam, nem akartam hinni a szememnek, percnyi pontosan érkeztünk. Ez az utazás sok előítélettől szabadított meg, hisz láthattam, milyen kultúrája van Oroszországban a távolsági vonatozásnak, a kocsik tisztasága magyar szemmel pedig lenyűgöző. 

 Az állomáson a néptáncfesztivál helyi szervezői vártak bennünket, és azonnal a szállásunkra, egy új, négycsillagos hotelbe vittek minket. A Beresta Hotelt az osztrák Rogner família építette. A fiatalabbik tulajdonost személyesen ismerem, még Jörg Haider fogadásán találkoztam vele a karintiai Ossiachban. A szálloda olyan volt, mint bármelyik ebben a kategóriában Európa nyugati felén. A személyzet azonban még láthatóan nem tudott megbirkózni a minőségi követelményekkel. Legfurább a „büfé reggeli” volt. Szabadon lehetett választani egy kínálatból –ez eddig a Nyugat-, azonban csak egy bizonyos összegig -, és ez már a Kelet. Az étlapon mindennek fel volt sorolva az ára, de amíg összeállítottunk egy reggelit, vért izzadtunk. Az egyszerűség kedvéért én mindennap ugyanazt kértem, amit első nap üggyel-bajjal összeállítottam. Szása lelkesen próbált rendelni egy sört is, de Elvira, aki egyébként alárendeltje a hivatali ranglétrán, leintette.

 Novgorodba érkezésünk célja a Sadko Nemzetközi Folklórfesztivál volt, hisz az IOV védnökségét élvezte. Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Azért két fogadás között jutott idő a kultúrára is.

 Velikij Novgorod nagyon büszke a múltjára. A neve ellenére a legősibb orosz város. A varég – a mai Svédország területéről származó viking – Rurik alapította a 800-as évek közepén. Utóda, Novgorodi Oleg 882-ben elfoglalta Kijevet, és a Kijevi Rusz Birodalom fővárosává tette. Novgorod a második legfontosabb kereskedelmi, gazdasági, kulturális központtá vált. A 900-as évek végétől bevezették a kereszténységet, és Bölcs Jaroszláv idején a XI. században Novgorod már egyházi központ. A bojárok és a kereskedők felkelése során 1136-ban elszakadtak Kijevtől, és kikiáltották a Novgorodi Köztársaságot. A városban élők ezt tekintik az első demokráciának. Igaz, a következő 200 évben számos herceget hívtak meg uralkodni, és zavartak el, ha nem vették figyelembe a helyiek kívánságait. Mit szólnának ehhez az okfejtéshez a vikingek Izlandon?- teszem fel magamnak a szónoki kérdést.

 Amennyit láttunk az új városból, az a szocreál világot, és az undorító szovjet légkört árasztotta. Egész más hangulatot sugároz a Kreml és környéke. Ez az erődítmény a Volhov-folyó partjára épült, és a kora középkorba visz bennünk vissza. Ortodox templomok és kolostorok sokasága található itt. A legrégebbi a Bölcs Jaroszláv által építtetett Szent Szófia katedrális 1045-ből. A Kremlben található Oroszország legrégibb palotája is, az 1433-ban gótikus stílusban épült érseki palota.

 A városnézés után a Népművészet Házába megyünk. Az udvaron viseletbe öltözött lány vár minket. Tálcáján kenyér és három pohár vodka. Az első vendégnek fél decit kell inni, a másodiknak egyet, a harmadiknak kettőt. Nem vagyok egy vodka fan, ezért hátrébb maradok. Bucur professzorra azonban mindig lehet számítani. Az első pohár főtitkárunké - végtére is, ő a csoport vezetője-, a második a franciás műveltségű román professzoré, a harmadik pedig vendéglátónké, a vice gubernátoré. Az ötvenes évei végén járó hölgy valamikor nagyon szép nő lehetett, arcvonásai Marina Vladyra emlékeztetnek. Az est folyamán olyan benyomásom támad, korábban lehetett valami love affair közte és főtitkárunk között. Így találok magyarázatot arra, miért is utazik oly gyakran Alexander Oroszországba.

 A fesztivál megnyitójára a Dosztojevszkij Színházban került sor. A főbejárat felé ballagva lehangoló látványt nyújt a betonlapok közül kisarjadt gaz. Az épület valamikor a hatvanas-hetvenes években épülhetett, elhanyagoltsága szembetűnő. A színház azonban hamar megtelik. Nyitóbeszédet a vice gubernátor (tartományi kormányzó-helyettes), Alexander és - némi meglepetésre - a novgorodi érsek mond. Szimpatikus ember, a kora megállapíthatatlan, mint minden ortodox papnak. Kiderül róla, hogy a Sorbonne-on tanult. Az érsek egyébként végig velünk volt a fesztivál alatt. A színházban, amikor éppen nem folklórműsor van, a moszkvai Novaja Opera társulata játszik. Ezúttal Csajkovszkij Anyegin című operáját mutatják be. Moszkva legújabb operatársulatát 1991-ben alapították Jurij Luzskov polgármester kezdeményezésére, és a város jelentős anyagi támogatásával. Ritka lehetőség megtekinteni egy kiváló orosz operatársulatot, ezért örömmel teszünk eleget a meghívásnak. Meglepetést már nem is okoz, hogy csordultig megtelt a színházterem. Jólesik látni, hogy az oroszoknál még nagy presztízse van a magaskultúrának.

 Az egyik napot az Ilmeny-tónál töltöttük. A szabadba tervezték a néptánc-programot piknikkel, de június hatodika ellenére dermesztő hideg volt. Kis idő múltán Jurij, a fesztivál szervezője, aki manapság Moszkvában a kultuszminisztériumban vezető tisztviselő, megszánt bennünk, odahívott a Zsigulijához, és felnyitotta a csomagtartót. Látszott, hogy készült a hidegre, mert tele volt vodkával és áfonyalikőrrel. Azért ennivaló is akadt. Kis idő múltán bementünk a közeli skanzenbe, ahol hideg ebéddel vártak minket. Az asztalon lévő vodkás és áfonyalikőrös palackokat meglátva, gyors fejszámolást végeztem, és ijedten állapítottam meg, hogy mindegyikünkre legalább két palack jut. Az áfonyalikőrt vendéglátóink ugyan a zsenyscsináknak szánták, én mégis annál maradtam, leginkább az alkoholfok drasztikus különbsége miatt. Vendéglátóink elkényeztettek bennünket fogadásokkal, de azt keserűen állapítottam meg, hogy bor vagy sör csak nagyon ritkán került az asztalra.

 Késő délután értünk vissza a szállodánkba, és kaptunk egy kis szabadidőt. Szása invitál a szobájába, és megkínál egy kis Sadko vodkával. Novgorodban minden a tragikus sorsú, szerelmi bánatában a tóba fulladt fiatal zenész, Sadko legendája körül forog. A fesztivált is róla nevezték el. A vodka aranysárga, talán kicsit fűszeres is. Nagyon ízlik, és megígértetem Szásával, hogy elkísér minket egy boltba, ahol vásárolni is lehet. Szása rejtélyes ember, a diplomatatáskáján kívül nincs más poggyásza, reggelenként mégis tiszta, vasalt ingben jelenik meg. Talán a szálloda személyzete gondoskodik ennyire róla. Az illatfelhő, ami körüllengi, nagyon kellemes, de nekem ismeretlen. Megkérem, kimehetnék-e a fürdőszobába dolgomat végezni? Egy pillantást vetek a toalett-felszerelésére, és elhűlve látom, a parfüm neve: „Double whisky”. Ha valami, ez igazán passzol Szása életviteléhez.

 Június 8-án – nálunk pünkösdvasárnap van - a Viteslavlitsy-i Falumúzeumba megyünk a 27. Néptánc-és Népművészeti Fesztiválra. A régi faházak és fatemplomok között bandukolva találkozom T. Lóránd szentpétervári főkonzulunkkal, és megállapítjuk, nem nagyon van olyan szeglete a világnak, ahol magyarokkal ne találkozna az ember. Utolsó napja ez kis küldöttségünknek Novgorodban, ezért is történhetett, hogy háromszor kínáltak vacsorát ezen a napon. Délután négykor a falumúzeumban, hatkor a novgorodi érseknél egy kolostorban, nyolctól pedig a Rossia szállodában. A fénypont az érseki fogadás volt. Talán tizennyolc-húszan lehettünk. Egy idős apáca szolgált fel, aki néha felhajtott velünk egy pohár vodkát. Eltelt úgy másfél óra, mindenki jóllakott, egyszercsak Lumenica kért szót, megköszönte a kiváló vendéglátást, és elbúcsúzott, mert indult a vonata Moszkvába. Kapnánk az alkalmon mi is, búcsúzni szeretnénk, de az érsek azt mondja, ne siessünk, most jön még csak a főétel. Eddig úgy hittem, fogadást az olaszok tudnak a legjobban adni, most módosítanom kell véleményemet. Úgy láttam, rajtam kívül mást nem zavart a zsúfolt asztal látványa, örömmel vállalták a kihívást. A jó hangulatba csak Szása rondított bele. Szót kért, azt gondoltuk helyettünk is megköszöni azt a figyelmességet, ami az érsekből áradt, ehelyett alig félreérthető célzásokat tett arra, hogy ők már milyen régóta ismerik egymást, és mennyire jól együttműködtek a rendszerváltás előtt is. Megfagyott a légkör, András olyan ideges lett, hogy azt súgta, megfolytja ezt az embert. Az érseken nem látott zavarodottság, gondolom, hozzászokott az inzultusokhoz. Másra tereltük a szót, aztán sétáltunk egyet még a templomban. A kolostor udvarán volt egy domb, a tetején fakereszttel. Szent hely lehetett, mert orosz barátaink – kommunista rendszerbe visszanyúló múlttal – odamentek, hasra vetették magukat, és úgy imádkoztak. Szűcs Jenő gondolata jutott eszembe, aki remek esszéjében a hűbéri beiktatásról azt írta, amíg Nyugat-Európában a hűbérúr és a hűbéres egy kézfogással pecsételte meg a kettejük között létrejött szerződést, addig Közép-Kelet-Európában a hűbéres térdre ereszkedett, és megcsókolta hűbérura kezét, Kelet-Európában pedig földre vetette magát előtte. Szűcs Jenő ebben is Európa három történeti régiója létezésének bizonyítékát látta.

 Búcsúzóul – kedves gesztusként – az érsek megköszönte a látogatást, és átadott mindegyikünknek egy kis ikont.

 Pünkösdhétfő a hazautazásunk napja. Mikrobusszal visznek bennünket Szentpétervárra. Lepusztult falvakon keresztül vezet az utunk, pedig hát Oroszország nyugati felén járunk. A festett faházak azonban még elhanyagoltságukban is szépek. Élni, gondolom nagyon nehéz lehet bennük. Bucur professzor oldaltáskájából elővesz egy üveg áfonyalikőrt. Mondja, a fogadásról mentette. Aztán mutatott más apróságokat is, amiket még gyűjtött. Helyette is elszégyelltem magam. Szentpéterváron csak pár órát tölthettünk. Kiadós sétát tettünk, és megtekintettük kívülről a város leghíresebb épületeit. Az Ermitázs körül utcai árusok sokasága. Két történelmi kor portékáit kínáltak leginkább: szovjet katonai sapkákat és a kommunista világ egyéb „ereklyéit”, valamint Nagy Péter és Nagy Katalin képmásait, a kivégzett utolsó cár családjának fotóit. Jól megférnek egymás mellett az ortodox vallásosság kegytárgyai és a sztálini világra emlékeztető giccsek. Az identitástudat zavarát jelképezi a Putyin-Bush párost ábrázoló Matrjoska baba, amiből, ha elkezdjük kibontogatni, előkerülnek a hidegháborús korszak amerikai és orosz vezető párosai idillikus képekben, már semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha a két földrészt tették egymással szembeni halálos ellenséggé.

 Nem sokkal előttünk fogadta Putyin elnök a világ legjelentősebb vezetőit Szentpéterváron, ezért a város csinosítására 21 milliárd dollárt áldozott, ami egyébként meg is látszik rajta. Új repteret is építtetett, amiről aztán a délutáni órákban a mi delegációnk is útnak indult hazafelé.

Frankfurti jegyzetek 3.

 Az elmúlt években, mióta Zsóka lányom a Majna-parti Frankfurtban él, szokásunkká vált májusban és októberben meglátogatni. A látogatásra az elmúlt két évben különösen okot szolgáltatott Maxim unokánk megjelenése a családban. Szeptember közepén múlt két éves, és annak ellenére, hogy a világháló segítségével naponta kapcsolatba léphetünk vele, hiányzik a személyes találkozás.

  Maxim fejlődése azért is figyelmünk központjában van, mert négy nyelv környezetében cseperedik, és nagy izgalommal várjuk, mi jön ki ebből? Az édesanyja magyarul beszél hozzá, az édesapja hollandul. Igaz, utóbbi csak a hét három napját tölti a fiával, mert munkanapokon Svájcban dolgozik. 450 kilométert utazik hétfőn oda, és ugyanannyit csütörtökön este vissza. Pénteken otthonról dolgozhat a számítógépén. Sokszor hallottuk a nyakunkba szakadt pénzügyi-gazdasági válság előtt, hogy a győri Audi nem talál munkásokat, mert a magyar ember nem hajlandó utazni. Az a távolság, amelyet a lányom párja hetente megtesz, körülbelül a Nyíregyháza-Győr távolságnak felel meg oda-vissza, és, mielőtt bárki felvetné, de olyanok a közlekedési viszonyok, halkan jegyzem meg, a fenti utat autópályán lehet már megtenni, ráadásul a kelet-magyarországi részen töredéke a forgalom a Frankfurt-Konstanz közöttinek. Martin munkája arra is jó példa, hogy szemléltesse, egyre kiterjedtebb lesz a fejlett európai országokban a munka egy részének otthoni végzése. Társadalomtudósok (pl. Ulrich Beck) azt állítják, hogy mára már megszűnt az osztály-, réteg-, foglalkozási csoportok tagolta társadalom, hisz szinte minden munkavállaló egyéni életpályát jár be, ezért, ha egyáltalán csoportokat ki lehet tapintani  a késő-modern társadalomban, akkor azok életstílus-, fogyasztási csoportok vagy szubkultúrák. Martin példája arra is jó, hogy elképzeljük, milyen jövő vár a következő évtizedek magyar munkavállalóira.

  A lányom az élettársával angolul beszél, ez a harmadik nyelv, amit az unokámnak meg kell értenie. Maxim február óta német bölcsődébe jár. Nem volt egyszerű a környéken bölcsődét találni, gyermekgondozási segély (Elterngeld) pedig csak egy évig jár, a fizetés 67%-a. Szóval nem minden fenékig tejföl a teutonoknál sem. A legmeglepőbb az unoka fejlődésében momentán az, ha a lányom magyarul kérdez valamit, akkor németül felel. Ha valamelyik játéka megsérül, akkor azt mondja, hogy „putt”, mármint kaputt. Nagyon szeret játszani a különféle földgépekkel, számára mindegyik „Bagæ”, vagyis Bagger. Manapság gyakran teszem fel magamnak a filozófiai kérdést, mi lesz az anyanyelve a magyar anya gyermekének, ha német lesz az első nyelv, amit megtanul?

   Frankfurtban gyakran találkozik az ember az áruházak, élelmiszerboltok eladói között magyarral, igaz legtöbbjük Erdélyországból érkezett. Egyik alkalommal, miközben Líviával egy Goldkenn svájci csoki-hegyben gyönyörködünk, megszólít minket egy csinos, huszonéves elárusítóhölgy. Németül kérdezi, hogy magyarok vagyunk? Elmondja, ő Brassóból származik, az édesanyja magyar, az apja román, de ő nem beszél magyarul. Annak idején, még Romániában azt mondta az apja az anyjának, hogy a magyar nem fontos a gyereknek. Szomorúan gondoltam arra, kár, hogy nem hallotta ezt a történetet a sok hazafias politikus.

   Egyhetes frankfurti tartózkodásomat most is összekötöttem néhány kulturális rendezvénnyel. Németországot azért is szeretem, mert történelmi hangulatot sugárzó városaiban nagyon gazdag a kulturális kínálat. Most ugyan még a Städel Múzeum felújítás miatt zárva tartott, de helyette a Schirn Kunsthalle ajánlott két nagy kiállítást. „Egy álom a modernről” címmel Courbet kevéssé ismert oldalát, a magába merülő, csak a belső világára figyelő művész 80 festményét hozták Frankfurtba a világ négy égtájáról. Jóllehet, sorok kígyóztak a pénztárnál, én most mégis a kevesebb figyelmet kapó másik bemutatót: a „Világvándorok” című tárlatot választottam. A kiállítás azért keltette fel a figyelmemet, mert olyan alkotók bemutatását vállalta, akik mindig is kívül álltak a hivatalos művészeten, mert például nem művészeti akadémiák elvégzésén keresztül szereztek belépőt a hivatásos művészek elitklubjába, hanem kerülőutakon szereztek elismertséget. Egy részük később a művészettörténet fejezetévé vált, gondoljunk csak az „Art Brut”-ra, de a művészeti establishment számára művészetük mindig is idegenül hatott. Az idegenkedést csak tetézte, hogy legtöbbjük mentális problémákkal küszködött. A kiállítás megtekintése azért is ébresztett bennem különleges vágyat, mert a tárlatot August Walla egyik festményéről készült plakáttal hirdették. Vele a Klosterneuburg melletti Maria Guggingban találkoztam Ausztriában, amikor a nagyszerű bajor grafikus, Gerda Lanka és két kollégám társaságában látogatást tettem, hogy megtekintsem a Haus der Künstlert, ezt a világhírű intézményt. A pszichiáter Leo Navratil 1946-tól kezdett el foglakozni az alsó-ausztiai idegklinikán úgy a betegekkel, hogy rajzoltatott velük abból a célból, hogy pontosabb diagnózisokat tudjon felállítani, de ez a tevékenység egyben felébresztette az érdeklődését a pszichózis és a kreativitás közötti kapcsolatokra. A folyamatos alkotómunka során olyan változásokat állapított meg a betegek rajzolási stílusában, amelyek a psziché állapotától függtek. Navratil professzor a művészi tehetséget felmutatókkal, mindenekelőtt a skizofrén betegekkel kezdett el intenzíven foglalkozni, és egyre szabadabb alkotásra motiválta őket.

   A hatvanas években aztán felfedezte Guggingot egy sor osztrák művész, mindenekelőtt Arnulf Rainer, és olyan kreatív erőforrást találtak ott, amelyiknek – szerintük - az osztrák képzőművészetet tartósan befolyásolnia kellene. A guggingiak némelyik munkáját többre értékelték, mint a sajátjukat vagy néhány kollégájukét. Műveiket 1970-ben mutatták be első alkalommal Bécsben a nagyközönségnek, és azóta rendszeresen állítanak ki a világ leghíresebb galériáiban New York-tól Tokióig. A francia festő Jean Dubuffet adta ennek a művészetnek az „Art Brut” elnevezést. Az irányzatot nem befolyásolja semmiféle művészettörténeti vagy kortárs stílusirányzat vagy divat. A guggingi művészek a legjelentősebbeknek számítanak az Art Brut képviselői között.

   Látogatásunkkor mi már az 1986-ban nyugdíjba vonult Navratil professzor utódjával, Dr. Johann Feilacherrel találkoztunk. Ő adta a helynek a „Haus der Kunst” nevet. A „Művészet Házában” körbejárva megállapítottuk, hogy lakóinak művészete teljesen egyedi, nem befolyásolja semmiféle előkép, csak saját maguk személyisége és lelkialkata. A legérdekesebb hajlék August Walláé volt, aki szó szerint a kályhától a mennyezetig kifestette a lakását. Az összhatás egyszerre emlékeztetett egy graffityvel telemázolt New York-i metróállomásra, és valamiféle indián művészetre. A falakon különböző nyelveken írt, szürreális hatást kiváltó szavak láthatók, amelyek összeolvasva különös értelmet nyernek. A mi látogatásunk nem titkolt célja az volt, hogy a sárvári Nádasdy-vár galériájában is rendezzünk egy kiállítást tőlük. Gerda Lanka jó kapcsolatot ápolt Feilacher professzorral, néhány alkalommal készített portrékat az ott élő művészekről, ezért nem volt nehéz rábeszélni egy sárvári bemutatkozásra. A kiállítás végül is a biztosítási költségeken bukott meg, ami számunkra felfoghatatlan nagyságrendű volt, és amekkora összegeket manapság a Szépművészeti Múzeum egy-egy világhírűnek beharangozott kiállítására vállal a magyar állam. Néhány évvel később, mint Vas megye elnöke látogatást tettem Dél-Burgenlandban, a Pannon Intézetben. A látogatás zárásaként az intézetvezető „krobót” (burgenlandi horvát) professzor megmutatta a Geresdorfban, egy picinyke faluban lévő skanzent. Nagy meglepetésemre az egyik parasztházban a guggingiak és Arnulf Rainer kiállítását pillantottam meg. Szívesen megkérdeztem volna a rendezőktől, mennyiért biztosították, de nem találtam olyan személyt, aki a kérdésemre választ adhatott volna.

   Frankfurti tárlatlátogatásaimkor újabban különös kihívásnak érzékelem, hogy rá tudom-e venni a pénztárost valamilyen kedvezményes belépőjegyre. Hárman árusították a jegyeket, a szigorú külsejű férfit nem választhattam. Egy csinos, szőke, középkorú hölgyhöz álltam, és kértem tőle egy csökkentett áru belépőt. Csodálkozva kérdezte: „nyugdíjas vagyok?” Hazudni nem akartam, ezért azt feleltem, „csak szegény kelet-európai”. Elgondolkozott, és 6 Eurót kért. Megjegyezte még, hogy ő is Oroszországból származik. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznomra válik a közös történelmünk, de a szolidaritás meghatott. A sikeren felbátorodva engedélyt kértem még a fotózásra, amit egy adatlap kitöltésével azonnal meg is kaptam.

   A kiállítás egy nagy – művészenként intim részekre osztott – térben mutatja be a 19. századtól a jelenkorig a „kívülállók” művészetét. A sorban egymást követő terekben rendkívüli benyomást keltenek az egyes művészek sajátos, csak rájuk jellemző világukkal. Így léphetünk be Aloise álomvilágába, és George Wildener precíz matematikai utópiájába, vagy találkozhatunk Judith Scott életnagyságú festett-font selyemgubóival. Legnagyobb benyomást rám George Wildener tette. Az 1962-ben az USA-ban született művész munkáiban a memória játszik kiemelkedő szerepet. Az Asperger szindrómában szenvedő autista művész óriási memóriáját kihasználva hozott létre teljesen egyedi művészetet. Memóriájában ezernyi naptári adatot, népszámlálások adatait, történeti adatokat őriz. Érdeklődési köre – ki tudja, miért? – különösen kiterjed Kelet-Európára. Egy élő naptár-kalkulátor, 2004-ben a Japán TV egyik műsorában könnyedén legyőzött egy volt NASA-kutatót, amikor azt a kérdést kellett megválaszolnia, hogy „a hét melyik napjára esik 47.253-ban június 25-e?” A tudós használhatott papírt, tollat, sőt laptopot is, mégsem ő válaszolt elsőre helyesen a kérdésre. Wildener egyébként Cum Laude-val végezte el a Tennessee Egyetemet. Különös szenvedélye a repülés. Gyakran utazik el távoli országokba, de a repteret nem hagyja el. Az engem megdöbbentő képe is a repüléshez kapcsolódik. A festményen harmincegy repülőszerencsétlenség dátuma szerepel, mindegyik vasárnapra esett. A képen olvasható szöveg: „némely ember templomba megy vasárnap, mások repülőre szállnak. Mindegyik imádsággal végződik”. Este meg is kérdeztem a lányomtól, milyen napra esik decemberi repülőutazásuk?

   A kiállítás utolsó állomásaként  August Walla terébe, a „Mennyek Országába” léphet be az ember. A tárlaton berendeztek műveiből egy olyan hajlékot, amilyent Maria Guggingban készített magának. Walla már kora ifjúkorában elkezdte a környezetét művészi módon megváltoztatni, nagy értetlenséget kiváltva. Az a nyers művészet, amit az Art Brut jelent, nagyon jellemző rá. A műveiben számos olyan képzőművészeti stílus és módszer elemeit lehet felfedezni, amelyek az elmúlt évszázad második felében jelentek meg. Szenvedélyesen gyűjtötte civilizáció hulladékait, és a maga elképzelése szerint formálta át. Szimbólumokat és jeleket hagyott a természetben, és befestette a fákat, az utcákat. Kedveli az akció-művészetet, különböző pózokban fotóztatja magát. A frankfurti kiállítás legmegrázóbb fotója volt számomra az, amit idős anyja készített róla. A fényképen a művész meztelenül áll, maga előtt – mellmagasságban – egy írógéppel. Ő maga is fotografál, elsősorban művészeti akcióinak nyomait örökíti meg. Leghelyesebb Gesammtkünstlernek nevezni, aki a látható világ mellett a metafizikai kérdésekkel is foglalkozik. Festményein falfirka szerűen tűnnek fel szélsőséges politikai ideológiák ismert szimbólumai.

  A kiállítás megerősítette bennem azt a véleményt, hogy a normaszegő gondolkodás fantasztikus műveket szülhet. Az alkotói tevékenység összefonódása a hétköznapitól, a „normálistól” többé-kevésbé eltérő lelki állapottal, az outsider művészek munkáját váratlan elemekkel tölti meg. Ők azok, akik gyakran a társadalom peremén állva, az emberi létezés és ellentmondásosság határaira világítanak rá, és egy mély, nehezen megfogható nyugtalanságot közvetítenek a valóság és a fantázia közötti viszonyokról. Az általuk átalakított világ rábírja a szemlélőt arra, hogy a hétköznapi élet bizonyosságaiból, meggyőződéseiből kilépjen.

   A kiállítóhelyet elhagyva még egy meglepetés ért. A kijáratnál plakáton szólítják fel a látogatót, hogy a jegyét ne dobja el, hanem adja tovább, mert még egy érdeklődő bejöhet vele.

A kiállításról szép videó látható az alábbi linken:

http://www.schirn.de/filme/weltenwandler-die-kunst-der-outsider.html

   A Schirn Kunsthalle közvetlen szomszédságában van a Kaiserdom. Ebben a székesegyházban – jóllehet, Frankfurt nem püspöki székhely, az a közeli Mainzban van – választották 1152-től a római császárokat és a német királyokat, 1562-től pedig itt is koronázták őket. Ha a városban járok, nem mulasztom el, hogy megtekintsem ezt a szép gótikus katedrálist, leginkább azért, mert a gyönyörű fa szárnyasoltárok természetfeletti erőt sugároznak, és remek alkalmat szolgáltatnak a kontemplációra. Mostani látogatásom célja elsősorban az volt, hogy tisztázzam, milyen ereklyét őriznek Szent Bertalantól ezen a történelmi helyen? Szeptemberben jártam a Szicília melletti Lipari-szigeteken, és a székesegyház megtekintésekor meglepődve tapasztaltam, hogy a vértanú, Szent Bertalan bőrét a templomban őrzik. A frankfurti dóm névadójáról olvasván, kíváncsi lettem, milyen kapcsolat köti a Lipari-szigetekhez?

   Az Aeoli (Lipari) Szigetcsoportot az egyedülálló természeti nevezetességei, a működő vulkánok, a gyógyvízek és a csodálatosan kék tenger miatt tekintettük meg. A kétórás hajóút önmagában is maradandó élményt nyújtott, érzékeltetésül hadd írjam, hogy félúton egy bálna rajjal is találkoztunk. A Lipari-szigeten, amelyik a hét közül a legnagyobb, már időszámításunk után 250-től megjelent a kereszténység, aminek következtében templomot is építettek. Miután felfedeztek egy kő szarkofágot, amelyik Bartalomeo (Bertalan) apostol maradványait tartalmazta, Agathon püspök szorgalmazta, hogy megfelelő módon helyezzék el a szent ereklyét. Az új katedrálist 476-körül építették, jóval a püspök halála után. A templomot azonban 838-ban lerombolták az arabok. I. Roger normann király építette újjá a kastéllyal és a monostorral együtt. A 15-16. század fordulóján jelentősen bővítették, de 1544-ben a törökök felgyújtották. Sok időnek kellett eltelnie, míg 1800-ra sikerült végre teljesen újjáépíteni.  Két ereklye idézi meg Szent Bertalant. A „Szent Ujj” és egy kis ezüst hajó. A freskókat bámulva arra lettem figyelmes, hogy sokan fényképeznek egy üveghasábban lévő hajót, és, miután kérdezősködni kezdtem, miért a nagy érdeklődés, fény derült a titokra, a hajó Bertalan apostol maradványait őrzi. A történelem folyamán megtörtént, hogy ellopták az ereklyét, és Konstantinápolyba vitték. Egy spanyol tengerész szállította vissza Nápolyba, majd eladta Lipari lakóinak. A legenda szerint az 1672-es szörnyű éhínség során egy francia gabonaszállító hajót sodort a vihar Lipari partjaihoz. A kiéhezett lakosok megtámadták, és kifosztották a hajót. 200 év múlva Lipari érseke elhatározta, hogy ennek a hajónak a tiszteletére elhelyezi a védőszent  bőrét az ezüst hajóban. A hajót 30 kilogramm ezüstből és 20 kilogramm aranyból készítette egy palermói aranyműves.

   Az írások szerint Bertalan apostol – a Biblia Nathanaelként említi – a galileai Kánából származik. A neve arámi nyelven Isten ajándékát jelenti, aki képes felkorbácsolni vagy lecsendesíteni a tengert.  Prédikált Indiában, Mezopotámiában, a Kaszpi-tenger déli részén, Közép-Ázsiában. Örményországban végezték ki Astyages uralkodó parancsára. Bizonytalan, hogy megnyúzták-e, vagy keresztre feszítették? Sok évvel a halála után egy új keresztényüldözés vette kezdetét. A pogányok látták, hogy sok keresztény érkezett a szent sírjához könyörögni, ezért kivették a maradványait, és elhelyezték egy ólomszarkofágban, majd belevettették a tengerbe, mondván: „nem fogod kísérteni a népünket többé!”. Az isteni gondviselésnek köszönhetően azonban az ólomszarkofágot a hullámok a Lipari-szigetekhez sodorták 264-ben. Ez egy jel volt Lipari lakóinak, akik a működő vulkánok és a szigetet körbeölelő, gyakran háborgó tenger miatt ki voltak szolgáltatva a természet erőinek. A keresztények a koporsót kiemelték a tengerből, és elhelyezték a templomukban. Szent Bertalan fontos szerepet játszott a kereszténység történetében, mert a hitet testesítette meg. Egyike volt a legszeretettebb apostolnak a szörnyű mártíromsága miatt. Az ábrázolásokon a jobb kezében kés van, a balban megnyúzott bőrét tartja.

   A frankfurti Szent Bertalanról elnevezett dómba belépve abban reménykedtem, hogy találok valami utalást a névadóra. Körbesétálva a templomban, leültem megpihenni a Választókápolnában, ahol évszázadokon keresztül választotta a királyt a hét választófejedelem. Egy idős úriembert kérdeztem meg, aki éppen angolul mesélt a templom történetéről egy érdeklődőnek, és láthatóan tájékozott volt. Odavezetett a főhajó egyik jellegtelen faliszekrényéhez, és elmondta, hogy abban az ereklyetartóban őrzik Szent Bertalan fejbőrét. Az ereklye 1238-ban került a dómba Itáliából. Évente egy alkalommal augusztus 24-én, Bertalan napkor körmenetben viszik végig Frankfurt központjában. Megköszöntem a szívélyes tájékoztatást, és egy megható történettel a tarsolyomban kiléptem a napsütéses, hideg októberi levegőre.

   Frankfurti tartózkodásom során már nem hagyhatom ki a Jazzkellert sem. Májusban még azon bánkódtam, hogy Ernie Wattsszal elkerültük egymást, de örömmel láttam, hogy újra koncertet ad kedvenc helyemen. A kiváló tenorszaxofonost először John Mayall 1972-es „Moving On” c. lemezén hallottam. A „High Pressure” darabban játszott szólója máig az emlékezetemben van. Később Charlie Haden Quartet West formációjában tűnt fel, aminek állandó tagja ma is. A kétszeres Grammy-díjas művész több mint 500 lemezen játszott, megfordult szinte mindenkinél Frank Zappától Miles Davisen keresztül Julian Cannonball Adderley-ig. Két állandó quartetje van, az egyik Amerikában, a másik Németországban. Az utóbbival lépett fel most a Jazzkellerben. Ebben a 60 éve folyamatosan működő intézményben – a pince jellegénél fogva – nem fér el több, mint 80-100 ember. Gondoltam, egy világhírű muzsikus előadására időben kell érkezni, hogy jó helyet kapjak. Erről a kelet-európai beidegződésemről nem tudok leszokni! A kezdés előtt fél órával érkeztem, egy-két érdeklődő lézengett csak, no, és a zenész, aki éppen hangpróbát tartott. Felesége, Patricia ellenőrizte a hangzást, és adott tanácsokat a férjének. Örömmel nyugtáztam, hogy Wattsék házasságát is a Frauenherrschaft jellemzi. A színpad jobb oldalán, az első asztalnál kaptam helyett, egy hatvanas éveiben járó házaspár, olyan egyetemi tanár félék ültek mellettem. Kértem egy üveg szűretlen Lichert, a copfos pultos fiú szlávnak nézett. Mondtam, a földrajzi irány rendben, de hogy szláv lennék, azt kikérném magamnak. Amikor fizettem, mosolyogva mondta, „köszönöm”.

   Azzal az előítélettel ültem le, hogy Ernie West Coast muzsikát fog játszani. Ezt hallom mindig, amikor a Quartet Westet hallgatom. Már az első hangoknál rájöttem, hogy tévedtem. Az együttes egy klasszikus bebop darabbal kezdett, és Ernie Watts az első pillanattól nagy energiával játszott. Meglepetésemet fokozta, hogy a második darab is egy Dizzie Gilespie kompozíció volt. Ami különös volt, hogy szinte minden számot Ernie szaxofonszólója vezetett be, és a ritmusszekció csak később csatlakozott hozzá. Arra a gesztusára pedig egyáltalán nem találok magyarázatot, hogy szólóit legtöbbször oldalt, a falnak fordulva játszotta. Miles Davis rossz szokása volt, hogy hátat fordított – különösen a fehér – közönségnek, no, de mi az értelme az oldalra fordulásnak? A két gyors szám után a művész a Spirit Songot konferálja be. Egy furulyát vesz elő, és belekezd egy gyönyörű lassú dallamba. Valahol a Grand Canyonban járunk, a dal száll, mint egy Kondor-keselyű. Lehunyom szemem, és a bolíviai Luchio Bedoyára gondolok, aki a sárvári Nádasdy-vár udvarán nyűgözte le többször is a lelkes közönséget. A folklórfesztivál kemény magja évtizedek óta hiába várja a csavargó bolíviai indiánt, akinek nyoma veszett. Az indián népdalt idéző bevezető után azonban Ernie a tenorjához nyúl, és egy erőteljes, extázisig jutó szólót fúj ezen a csodálatos hangszeren. A hangulat, a meditációként felfogott szaxofonjáték John Coltrane-t idézi. A szám közepén lehetőséget ad egy-egy szólóra az együttes többi tagjának is, majd ritmust vált, és lassú furulyaszólóval fejezi be a darabot.

A szám stúdió változata meghallgatható itt: http://www.erniewatts.com/discography/player_spirit.html

   A Coltrane-hatással nem fogtam mellé. Két szám közben Ernie elmondta, hogy a klasszikus Coltrane Quartet napjainkban is olyan energiaforrást jelent neki, amit a színpadon szeretne közvetíteni. A következő darab a zongorista, Christof Saenger impresszionisztikus hangulatú darabja, a Crossing. A koncert előrehaladásával világossá válik, hogy a kvartett legújabb, Four plus Four lemezét hallhatjuk be, amelyiknek egyik felét az amerikai együttes, a másikat az európai játssza, és hallható egy közös szám is. A darabok közötti szövegből egy szimpatikus ember képe bontakozik ki. A 65 éves muzsikus ereiben feltételezésem szerint latin vér csörgedezik, ami a játékában fokozottabban, a beszédében visszafogottabban mutatkozik meg. Elmondja, hogy élete folyamán már mindenféle zenét játszott, szükségét érezte, hogy a saját elképzelését is megvalósítsa. Feleségével létrehozott egy lemezkiadót „Repülő delfin” névvel. Mondja, nem vagyunk olyan nagyok, mint Sonny (nyilván Rollinsra gondol), de műveivel szeretne új értelmet adni a szabadzenének. Megemlíti, hogy a jazztörténet három legjelentősebb szaxofonosa Charlie Parker, John Coltrane és a nemrég elhunyt Michael Brecker volt, és bele kezd az általa írt „For Michael” című számba. Az utóbbi név említése némi meglepetést kelt bennem, de elfogadom, hogy mindenkinek joga van egy saját értékrangsor felállítására. A darab stúdióváltozata itt hallható: http://www.erniewatts.com/discography/player_for_michael.html
   A több mint kétórás koncert szünetében CD-it ajánlja. Patricia kipakolt vagy egy tucatot. Ernie a dedikálással próbál kedvet ébreszteni a vásárláshoz, mondván, sokat fognak érni ezek a lemezek évtizedek múlva. Akadnak is többen, akik vásárolnak.
   Éjfél felé jár az idő, amikor elhagyom a pincét. A felhőkarcolók lábánál néhány járókelő tart hazafelé valamelyik étteremből. A nyomasztó légkörben, acélkék fények árnyékában egy magányos utcazenész pengeti gitárját. A kontraszt lehangoló, megsajnálom a megszállott zenészt. Életnek nem sok jele, egy-két bank nagytermében takarítanak a fogadások után. Megkönnyebbülve érkezem a Willie Brand-térre, és látom, hogy az Európai Centrál Bank éttermében még szól a diszkó. A válság jelét nem érzékelve, nyugodtan szálltam fel 16-os villamosra. 

Webre vele Moderálandó Spam Törlöm

Frankfurti jegyzetek 2.

   A tavasz beköszöntét az elmúlt évekhez hasonlóan egy hétig idén is a Majna-parti Frankfurtban vártuk. A másféléves unokánk szellemi fejlődését igyekeztünk tesztelni, és némi kulturális élményt szerezni ebben a kisvárosi hangulatú világvárosban. Tavaszra az időjárás előrejelzés szerint nem nagyon számíthattunk, de a hideg, esős-szeles idő még pesszimista várakozásunkat is alulmúlta. Vigaszunk csak az volt, hogy itthonról még rosszabb időjárásról jöttek a hírek. Gondoltam, unokázni hidegben is lehet, legfeljebb nem megyünk játszótérre, kiállítás látogatást és dzsessz hallgatást pedig amúgy is belső térbe terveztem. Az elmúlt huszonöt év németországi kalandozásai következtében Sárvártól a frankfurti Kelsterbach Strasse-ig, lányomék lakásáig már nem kell megnéznem a térképet. GPS-t elvből nem vásároltunk még, nehezen viselem a tegező stílusát. Kilenc óra alatt teljesítettük a 850 kilométeres utat, amibe némi izgalmat a sávlezárások és sebességkorlátozások okoztak. Passau előtt, még az osztrák oldalon, az utolsó benzinkútnál nagy sor állt, de muszáj volt tankolnunk. Hol vannak már azok az idők, amikor nagy izgalommal hajtottunk keresztül a sógorokon, mert Németországban jóval olcsóbb volt a benzin?
   A családlátogatás mellett ezúttal a Städel Múzeum Ernst Ludwig Kirchner retrospektív tárlatát, és a Jazzkeller egyik koncertjét szemeltem ki magamnak. Emellett, soha ki nem hagyható elemként, CD, DVD és könyvvásárlást terveztem a Zweitausendeinsben, Németország és talán Európa legjobb bolthálózatának frankfurti üzletében. A Zweitausendeins boltjai kicsik, de ezrével lehet válogatni a dzsessz-, a klasszikus-, a rock vagy a világzene történetének legkiválóbb darabjaiból a kéthavonta megjelenő új katalógusból. Az elmúlt években már Sárvárra is küldik a katalógust, igaz, ebben az évben még nem jutott el hozzám. Az alapos tájékozódás több órát vesz igénybe, ezért most kétszer is el kellett látogatnom a boltba. Mikor elpanaszoltam az egyik alkalmazottnak fájdalmamat a nem kapott katalógusról, azonnal tárcsázott egy számot a központból, és átadta nekem a telefont. Mialatt beszéltem, telefonpartnerem a számítógépén ellenőrizte az adataimat, és mondta, hogy a katalógus már úton van Magyarország felé. Megnyugodva szemrevételeztem tehát a kínálatot, és vásároltam néhány könyvet. Ezekben a boltokban érzékelhetően az értelmiség elitje vásárol, nem véletlen, hogy üzleteik a nagyvárosok egyetemi negyedének környékén találhatók.
  A Kirchner életmű-kiállításra – jelentőségének megfelelően - szántunk egy fél napot. Az elmúlt évben ugyanebben a múzeumban Michelangelo rajzait és leveleit láttam, és – magamnak is meglepetést okozva - sikerült rávennem a pénztáros nőt, hogy nyugdíjas jegyet adjon nekem, így járuljon hozzá Európa keleti felének a felzárkóztatásához. Most már határozottabban kértem két nyugdíjas jegyet, és a pénztáros hölgy rezzenéstelen arccal nyújtotta át a két Euróval olcsóbb, így is 10 Euróba kerülő bilétát. Kicsit mégis lehangolódtam, ilyen öregnek látszanék?
  A Städel Múzeum a nevét Johann Friedrich Städelről kapta, aki 1816-ban a vagyonát a később róla elnevezett művészeti intézményre hagyta. A múzeum 1878-ban költözött abba az épületbe, aminek látványa napjainkban is uralja a Majna partján húzódó „Museumsufer” környezetét. A múzeum nagyon jelentős gyűjteményét Frankfurt adakozó polgárainak köszönheti. Az intézménynek szánt műtárgyvásárlásokról olvasva szomorúan gondolok a mi „polgárainkra”, akik nem sajnálják a pénzüket egy dubai vagy brazil utazásra költeni, de a művészet támogatása még nagyon távol áll érdeklődési körüktől. Ebben a tekintetben is igazat kell adnunk Ralf Dahrendorfnak, aki Kelet-Európa kulturális felzárkózását 60 évre becsülte. Ha jól számolom, már csak negyvenszer 356-ot kell aludnunk, hogy ebből a szempontból beérjük Európa napnyugati felét, ahol sokan, régóta azt állítják, hogy bealkonyult a kultúrának.

Önarckép 

  A Städel Múzeum azért is döntött a Kirchner életművét bemutató retrospektív kiállítás mellett, mert igen jelentős gyűjteménye van a művésztől. 1916-tól a frankfurti Ludwig Schames volt Kirchner galériása. Nagy megelégedettséggel jegyezte be Kirchner a naplójába azt az időpontot, amikor egy új grafikai küldeményt Schames-nek postára adott.

   A Städel művészeti intézmény vezetése már nagyon korán felismerte a német expresszionizmus jelentőségét, és a stílus egyik társalapítójának és fő képviselőjének számított a honban. A mostani kiállítás is elsősorban a múzeum saját Kirchner - gyűjteményére támaszkodik, kiegészítve olyan múzeumok tulajdonában lévő alkotásokkal, mit például a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, a Washingtoni National Gallery of Art vagy a Davos-i Kirchner Múzeum. Látogatásunknak különös izgalmat adott, hogy az az öt festmény is megérkezett-e, amelyik az izlandi vulkánkitörés miatt a tárlatnyitón még nem szerepelhetett. Megnyugodva tapasztaltam, hogy a Kirchner egyik legértékesebb aktjának számító „Marcella” végül is megérkezett a stockholmi Modern Művészetek Múzeumából.

   

Marcella

   Kirchner a Bajorország és Hessen tartományok határán fekvő, Frankfurt-közeli, de még bajor Aschaffenburgban született 1880-ban, polgári családban. 1901-1905 között Drezdában tanult építészetet. 1904-ben ismerte meg Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluff és Fritz Bleyl építészhallgatókat, akikkel 1905-ben megalakította a – később világhírűvé vált - „Die Brücke” csoportot. Ebben az időben váltott át Kirchner az impresszionizmusról az expresszionizmusra. Míg az impresszionistákat leginkább a dolgok külső látványa érdekelte, az expresszionisták a lelki tartalmak kifejezésére helyezték a hangsúlyt. Az expresszionizmus megmutatkozott a színek és a formák szabad alkalmazásában csakúgy, mint a fametszetszerű, csak a légyegesre redukált motívumok használatában. A „Die Brücke” csoport művészeit „groteszk elfajzottaknak”, „színtébolyban szenvedőknek” nevezte a korabeli kritika.

   A csoport 1911-ben átköltözött Berlinbe, ahol Kirchner megalakította Pechsteinnel a „Modern Festészeti Tanítás” intézetet. Az ebben az időben festett művei, különösen az „Utcajelenetek” ma is a legkeresettebb művei közé tartoznak. Eddig festményei közül legtöbbet a „Berlini utcajelenetek”-ért fizettek, 38,1 millió Dollárért kelt el 2006-ban, New Yorkban. A festményt előbb azonban a berlini Brücke Múzeumnak vissza kellett szolgáltatnia jogos zsidó tulajdonosának. Kirchner műveit egyébként, hasonlóan a többi világhírű német művészhez, Londonban vagy New Yorkban árverezik csillagászati összegekért. 2010 elején a Christie’s-nél a „Két meztelen lány lapos kádban” c. festménye 2,93 millió Euróért cserélt gazdát. Az 1910-ben festett „Dodo nagy legyezővel” c. képért pedig 8,5 millió Eurót fizetett az új gazdája 2007-ben.

   A kritikusok színrelépésük idején a „Die Brücke” művészeit „hottentották frakkban” jelzővel illették, jóllehet Kirchner maga nagyon is polgári mentalitású volt. Ez a lenéző, pejoratív jelző arra utalt inkább, hogy a művészek által megformált kép önmagukról nagyon is megtervezett volt. De nem csak az imázsukat, hanem a karrierjüket is megtervezték. Mind emögött azonban egy teljesen konzervatív művészideál rejtőzködött. Kircher festményeinek témái is nagyon kötődtek a 19. századvégi francia festészethez, hiszen az utcaképek, a varieté világa vagy a szabadban megfestett aktok jellegzetes témái voltak a korabeli francia festészetnek. A gyermekaktok előképe Edgar Munch lehetett. De, ha például Munch egy serdülő lányt festett, Kirchnernél a lányok még egypár évvel fiatalabbak voltak. Miközben a „Marcella” című, világhírű lányakt festménye előtt állok, azon gondolkodom, mennyit változott a közgondolkodás. Ha ma egy festő hasonló korú gyermeket festene aktban, bizonyára elítélnék pedofíliáért. Ha az ember körbetekint abban a teremben, ahol a berlini időkben festett utcaképek sorakoznak, földbe gyökerezik a lába. A festményekből kísérteties energia árad felé. Izgató, ahogy ez a megfoghatatlan energia az ember szemét vezeti a képeken, és ahogyan mindenütt a spontaneitás hangsúlyozódik.

   Kirchner nyugtalan, mániás festő volt, a belső világa által meghatározott. A pszichikailag labilis ember a valósághoz való viszonyát elsősorban a művészeti foglalatossággal erősítette meg. Mindvégig az egyszerű, autentikus kifejezési formákat kereste, amelyek a vonalakban, a felületekben és a színekben különböző módon fejtik ki a hatásukat. „Rajzolni az őrületig”- volt a hitvallása. Az aktábrázolásokon érződik egyfajta állásfoglalás is a nyílt szexualitásra, ami különösen az 1910-ből való „Erotica” című litográfia-sorozaton látszik.

   A művészettörténészek egyöntetű véleménye szerint Kirchner legtermékenyebb korszaka a berlini időszakra esik. Az aktfestészet, a varieté valamint a cirkusz-motívumok mellett megjelenik festményein egy további élményvilág is, a kávéházak és a nagybulvárok világa, konzumnőkkel és kérőikkel, az éjszakai élet a Potsdamer Platzon vagy a Friedrich Strasse-n. A szemlélőben felidéződik Fassbinder hetven évvel későbbi filmjének hangulata.

   Kirchner 1918-ban tartósan Svájcba, Davosba költözött, a Thomas Mann által ismertté tett „Varázshegy” környékére. Az egészségügyi problémái még az első világháborúra vezettek vissza. 1915-ben önként jelentkezett katonának. Hamarosan idegösszeroppanást kapott, ezért szabadságra küldték. A kezelésektől gyógyszerfüggővé, később morfinistává vált. Svájcban 1921-ig sikerült legyőznie a gyógyszerfüggőségét.

Utcajelenetek

  Az 1920-as évek végére már egy tárgyiasabb, erősen absztrahált stílusban alkotott. Ellentétben a drezdai, berlini képekkel, a késői, a Davosban készült művek vegyes érzelmeket keltettek a közvéleményben. Egy alpesi ház konyhájáról készült festménye engem azért lenyűgöz. Ha az ember személyesen is ismeri az alpesi tájat, furcsa érzése támad, valami idegen a képeken. Talán a színvilág különbözik nagyon az eredetitől. A múzeumban azonban ezeknek a képeknek mégis varázslatos erejük van, ami talán a tömörségükben rejlik. Ebből a korból engem leginkább egy artista párt ábrázoló, tölgyfából készült szobra ragadott meg. Hihetetlennek tűnik, hogy egy tölgyfatuskóba bele lehetett álmodni egy akrobata pár cirkuszi mutatványát. Ezen a szobrán csak úgy, mint a „Táncosnő felemelt lábbal” címűn is látszik, hogy a plasztikáiban is új megoldásokat keresett a mozgásban lévő emberi testek kiegyensúlyozására. A szobrok alapanyagául leginkább víztölgyet használt, amit végül befestett.

   Kirchnert 1937-ben kizárták a hitleri Németország Művészeti Akadémiájáról. A nemzeti szocialisták 639 művét távolították el a múzeumokból. 1938-as öngyilkosságát is leginkább ezzel magyarázták. Ezt a vélekedést árnyalja azonban, hogy időközben megtalált leveleiből kiderült, hogy 1932-től ismét gyógyszerfüggővé vált, és ez bizonyára szerepet játszhatott az öngyilkosságában.

   A kiállításról kijőve a Majna partján sétálunk vissza a szállodánkba. A vasúti hidat megpillantva felidéződik bennem Kirchnernek erről a hídról festett képe az 1920-as évekből. Arra gondolok, hogy ezután, ha szokásomhoz híven a korareggeli órákban errefelé futok, mindig a kiállítás jut majd az eszembe.

   Ma már a frankfurti látogatáshoz hozzátartozik egy zenés este is a Jazzkellerben. Németország egyik legrégebbi és leghíresebb szórakozóhelyéről van szó, ahol 1952-óta folyamatosan, napról napra élő dzsessz-zene hallható. Első „házi zenekaruk” olyan tagokból állt, mint például a később világhírűvé vált harsonás, Albert Mangelsdorff, a fivére, Emil, Joki Freund vagy Günter Lenz, a német avantgárd színe-java. Szép történetek olvashatók a háború után éledező frankfurti dzsesszéletről Albert Mangelsdorff interjúkötetében. Ha az ember a pincefalakra függesztett plakátokat, portréfotókat nézi, rádöbben, hogy könnyebb felsorolni azokat a világhírű zenészeket, akik nem léptek fel a pincében, mint azokat, akik igen. A mostani frankfurti tartózkodásom idejére nem kínálnak különös csemegét. Szomorúan állapítom meg, hogy a világhírű tenorszaxofonost, Ernie Watts-ot két nappal lekéstem. Az elmúlt évben meggyőződhettem azonban arról, hogy a szerdai jam-sessionnek nagyon jó hangulata van. A pince „házi triója” kezd, ugyanazok, akik a múlt évben: Walter Haimann zongorán, Jonas Lohse bőgőn, Giovanni Gulino dobon játszik. Az előkészületek során észrevesszük, hogy a zongorista óriási köteg kottát helyez a hangszerére, hisz nem tudhatja, hogy milyen zenészek érkeznek majd az est folyamán. Egy sötét öltönybe öltözött fiatal zenész készíti elő hangszerét. Időközben a pince is megtelik, hetvenen-nyolcvanan lehetnek. Most jóval több a fiatal, mint az elmúlt évben, ami jó érzéssel tölt el. Talán marad egy értő közönsége a következő évtizedekben is ennek a csodálatos zenének! A közönség gerincét korombeliek, ötven-hatvanévesek alkotják. Mindig akad egy-két yuppi is a környékbeli bankokból. Ők öltönyben érkeznek, és azonnal Jamisont rendelnek, a többség vagy vörösbort vagy – mint mi is – egy korsó Lichert iszik. Az árak méltányosak, 4 Eurót fizetünk egy korsó sörért. Eszembe jut a történet, hogy Dizzy Gillespie-t első fellépésekor olyan szívélyesen fogadták, hogy az elfogyasztott vörösbortól képtelen volt egy tiszta hangot fújni, sürgősen meg kellett ismételnie a koncertet.

   A trió belekezd Cole Porter: „All of You” című klasszikus kompozíciójába. Érthető módon ilyen alkalmakkor standardokat játszanak, azokat a darabokat, amelyeket mindenki ismer. Ahogy öregszem, úgy megyek én is vissza az időben. A free-dzsessz idején váltam „függővé”, és mára már a negyvenes évek zenéjét is szívesen hallgatom. Érdeklődésem középpontjává az elmúlt években a hard-bop vált, és ezzel - ahogy a műfaj rajongóit ismerem - egyáltalán nem vagyok egyedül. Az ötvenes évek végének zenéjét a világhírű történész, Eric Hobsbawm is a dzsessz csúcspontjának tartja.

Jazzkeller 

   Ami a ma estében szokatlan, a fiatal tenoros már az első számnál játékra jelentkezik. A zongorista a billentyűket bámulja, de a szeme sarkából észreveszi a vendéget, és egy biccentéssel lehetőséget biztosít neki az első szólóra. A vendég – sötétszürke öltönyéhez méltóan – nagyon visszafogottan játszik, takarékosan bánik a hangokkal. Néha úgy érzem, ki fog esni a ritmusból – Dexter Gordon lehet a példaképe – de a végére mindig visszatalál. A közönség értékeli ezt az eleganciát. Észre sem vesszük, hogy egy óra eltelt. A szünetben érkezik egy másik dobos és egy kongás, egy darab konga dobbal a kezében. Giovanni, a „ház dobosa” átadja a terepet, és – számomra örök talány – földugót helyez mindkét fülébe. Udvariatlanságnak értékelem a gesztusát, de, hogy tanácstalanságomat még fokozza, füldugóstól beszélgetésbe merül az egyik vendéggel. Mégis hall valamit?
   Éjfél felé, érzékelve Lívia nyugtalanságát az előttünk álló éjszakai séta miatt, búcsút veszünk a Jazzkellertől, és a felhőkarcolók tövében visszaindulunk a szállodába. A toronyházak között, a kihalt utcákon szorongás fog el bennünket. Mikor megpillantjuk a Römer házsorára vetülő kékes-lilás fényeket, már úgy érezzük, hogy megérkeztünk.
(2010.május)

Millenniumi zarándoklat a Szentföldre

(Hosszú bejegyzés, türelmes olvasást igényel!)

Az a mondás járja, hogy egy katolikus hívőnek életében egyszer el kell jutnia Rómába. Apósom nagyapja, falusi parasztember, tartotta magát az elváráshoz, és a múlt század elején elzarándokolt Rómába. Unokájának, aki élete nagy részét a Kádár-rendszerben töltötte, már nem adatott ilyen lehetőség. Nekem, lutheránusként alkalmam volt a Szent Péter-téren pápai istentiszteleten részt venni, no meg Eisenachban Luther emlékházát megtekinteni. Jártam Fatimában, Toursban, Jasna Gorán, de sokszor megfordult a fejemben, hogy az igazi zarándoklat mégis csak a Szentföldre vezetne. Nem tudom, kinek az ötlete volt, talán az ezredforduló hangulata tette, de a Vas megyei Munkaügyi Tanács úgy döntött, hogy a 2000. évi tanulmányútját Izraelbe szervezi. Később világossá vált, hogy sok megye munkaügyi tanácsa gondolkodott a milleneum idején hasonlóan, mi magunk is találkoztunk más megyéből való zarándokokkal ottlétünkkor. A zarándoklat – mint egy klasszikus görög dráma – katartikus élményt jelentett számomra, sok szempontból megváltoztatta az életről való gondolkodásomat. Szeretném, ha ebből az élményből valamit sikerülne átadnom az olvasónak.

Az utazásra szeptemberben került sor. A vállalkozással járó normális izgalmaknál ezúttal egy kicsit mindenki izgatottabb volt, hisz Izraelből naponta hallhatott feszültségről szóló híreket. Izgalmunk Ferihegyen csak fokozódott, amikor megláttuk az EL-AL járatra felszállni kívánkozók alapos átvilágítását. Izraeli biztonsági emberek érdeklődtek magyarul úti célunk felől, és kérdezősködtek a poggyászunk tartalmáról. Igazán agyafúrt kérdéseket nem kaptam, vagy nem érzékeltem a mögöttes szándékot, így probléma nélkül – hasonlóan a csoport többi tagjához – feljutottam a gép fedélzetére. A közel háromórás út kényelmesen zajlott, a kiváló ebédhez – akkor még – bort is bőven adtak. Először volt alkalmam kóser ételt-italt fogyasztani. A Ben Gurion reptéren aztán balkáni hangulat fogadott. Izraeli kísérünk, Gerson sokat késett, félve gondoltunk az előttünk álló hétre. Újból alaposan kikérdeztek és átvizsgáltak bennünket, de megnyugtattak, mindez a mi érdekünkben történik. Ettől persze egyikünk sem lett nyugodtabb. Előkerült végre Gerson is, és azonmód leteremtett minket, hogy nem vagyunk elég fegyelmezettek. Gondolom, ez már részéről a pszichológiai hadviselés része volt, a lehető legsimábban szerette volna velünk közös programunkat végigcsinálni. Agresszivitása mindenkire rossz benyomást tett, ekkor még nem tudtuk, lesz ez még rosszabb is.

Szállásunk Netanyában van, így arra vesszük az irányt. Kora este érkezünk, még szikrázóan süt a nap. Gyorsan döntünk, és kimegyünk a Fölközi-tengerbe fürödni. A szállodánk majdnem a tengerparton van, nem sokat bajlódunk az öltözködéssel. Az erős szél nagy hullámokat vet, így inkább csak a hangulat kedvéért próbálok úszni. Vacsora után sétálunk egyet az üdülőváros hosszú főutcáján. Széles út, a gépkocsiforgalom elől elzárva, két oldalán éttermekkel, bárokkal. Több helyen is oroszul próbálnak becsalni a vendéglőbe, ami elkedvetlenít. Arra gondolok – ami persze igaz -, hogy ezt az országot is megszállták az oroszok, másrészt pedig dühbe gurulok attól, hogy orosznak néznek bennünket is. Igaz, ajánlották már magukat nekem a hamburgi Reeperbahnon is oroszul a lányok, Karlovy Vary-t pedig teljesen elfoglalták, de ez már egy kicsit sok. Udvariasan nemet mondunk, és leülünk egy söröző teraszára. Pillantást vetek a sörökre, látom, hogy a mindenhol kapható Heinecken és Carlsberg mellett két izraeli sör van, úgy döntünk, mindkettőt megkóstoljuk. Előbb Maccabit, másodjára Goldot rendelünk. A sörön is látszik az angolszász kultúra hatása, engem leginkább a Kilkenny-re – ami persze ír - emlékeztet. Borostyán színű, és kellemesen kesernyés ízű. Miközben a sörünket kortyolgatjuk, katonalányok mennek el mellettünk, vállukon géppisztollyal. Asztaltársam szinte sokkot kap a látványtól, én – furcsa mód - inkább biztonságban érzem magam, és próbálok nem gondolni a médiában gyakran látható amerikai ámokfutókra.

A következő napot Szombathely testvérvárosában, Ramat Gan-ban töltjük. Úgy érzékelem, a város már lényegileg egybenőtt Tel Aviv-val. A városházán az alpolgármester fogad bennünket, és rövid előadásban bemutatja a várost. Szabadkozik, hogy a polgármester nem ér rá, jóllehet tudja, hogy a szombathelyi kollégája velünk van. A két évtizede létező testvérvárosi kapcsolat kimerül abban, hogy évente egy-egy politikai delegáció megfordul a másik városában. Nem emlékszem arra, hogy a Ramat Gan-i polgármester valaha járt volna már Szombathelyen. A tájékoztató után rövid városnézés. Az ember mintha Manhattanben járna. Az üveg-acél toronyépületek között sétálva tolakszik felénk a magány. Különösen a fekete kaftánt és kalapot viselő ortodox zsidók látványa kerül disszonanciába a posztmodern építészettel. A város a gyémánt-készítés és adás-vétel izraeli központja. Nem kerülhetjük el, hogy elmenjünk egy gyémántmúzeumba. Filmet vetítenek a gyémántcsiszolásról, ami engem nem nagyon érdekel, bóbiskolok egyet a kényelmes fotelben. Mikor felébredek, látom többen is mély álomba szenderültek. A kiállított gyémántok annyira érintenek meg, mintha luxuskocsik között bámészkodnék. Megszerzésük lehetősége olyan távoli, hogy nem alakul ki bennem semmiféle vágy irántuk. A városnézés után visszamegyünk Netanyába. Fürdenénk a Földközi-tengerben, de olyan hullámok vannak, hogy csak illendőségből megyünk bele a vízbe. Gondolom, futok egyet a homokos tengerparton, legalább kipróbálom a hosszútávfutás egy újabb lehetőségét. A süppedő talajban azonban hamar elfáradok. Vacsora után sétálunk egyet az esti forgatagban, oroszul beszélő pincérek és állig felfegyverzett katonák között. Egy antikváriusnál megvásárolom Jack London Hawaii élményeit feldolgozó novelláit, míg szobatársam vesz egy kipát.

Másnapi kirándulásunkat Jaffában (Joppa, Jafo) kezdjük. Neve héberül szépséget jelent. Japhetről, Noé egyik fiáról kapta a nevét. Ebből a kikötőből fejlődött ki Tel Aviv a huszadik században. A kikötőt már a Krónikák II. könyve is említi: „ Mi pedig majd vágunk fát a Libanonról, amennyire csak szükséged van, és eltutajozzuk a tengeren Joppéba. Jeruzsálembe szállítani a te dolgod lesz” (2.Krón. 2:16). A kikötő középkori mediterrán hangulatot sugároz, de a bibliai vonatkozások még gazdagabbá teszik az élményeket. Nekünk, keresztényeknek Péter apostol hajótörése teszi különösen fontossá a helyet. Az óváros girbe-gurba utcácskáin való séta után elindulunk Caesarea felé.

Caesarea ősi romja Tel Aviv és Haifa között félúton, a Földközi-tenger partján fekszik Az ősi várost i.e. 20-ban Nagy Heródes építtette, és uralkodásának idejében világszínvonalú kikötővé fejlesztette. Közel 600 évig volt a fővárosa a rómaiak által „Júdea Provinciának” nevezett területnek. Jézus idejében Poncius Pilátus uralkodott a városon. Pál apostolt pedig itt tartották fogva. Megnézzük az ókori amfiteátrumot és egy keresztesek korabeli vizesárkot, majd továbbindulunk észak felé. Haifa a libanoni határ közelében, Izrael észak-nyugati csücskében fekszik. A városból leginkább a tengeröböl és a bahájok világközpontja marad meg emlékezetemben. A XIX. században Perzsia területéről elüldözött vallás képviselői ma már több mint kétmilliónyian vannak, és Haifát tartják szent városuknak. Gyönyörű, aranykupolás központot építettek a Karmel-hegy oldalában, ahova a vallásalapítót, Baha’uk’llah-t temették. Az épületkomplexum és a park csodás látványt nyújt mind a kikötőből felnézve, mind a hegy tetejéről lepillantva. A Carmel-hegyről tiszta időben látszik Akko városa és a libanoni határ. Minden rendezettséget és nagy gazdagságot sugároz. A hegyoldalban kialakított, teraszos parkokban sétálgatva az ember meditációra lesz hajlamos, amit csak a sorban várakozó tömeg és a biztonsági emberek látványa zavar meg. Utóbbiak sűrű utasításokkal rendezik a sort, és a szentélyhez érve levettetik cipőinket. Ez az ellentmondást nem tűrő, nem is nagyon titkolt agresszivitás rosszul esik, még nem tudom, hogy sokszor fogok vele találkozni szentföldi utunkon. Visszaérve a kikötőbe, a strand felé vesszük az irányt. Kánikulai forróság van. Gyönyörű a Földközi-tenger, mindannyian belemegyünk a vízbe. Élvezettel úszom, az sem zavar, ha néha sós víz kerül a számba, gondolom, legalább leköti a gyomorsavamat. Az úszásba feledkezve, hirtelen érdes fájdalom hasít a karomba. Mint amikor vasreszelővel húznának egyet rajta. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, a parton látom, begyulladt kissé a karom. Kiderül, egy medúza támadott meg, ami kedvemet szegi a további fürdéstől. Kis idő múlva már újra úton vagyunk. Irány a Stella Maris monostor. Megtekintjük Illés próféta barlangját, már azt, amelyik a keresztény hit szerint volt a próféta lakhelye. Gerson megjegyzi, a prófétának még két barlangja van, az egyiket a zsidók a másikat a mozlimok tartják szent helynek.

(Bahai központ Haifában) 

Következő megállónk Názáret. A városnak az a része, amit mi elsősorban az Angyali Bejelentés Bazilika megtekintése céljából szeretnénk felkeresni palesztin környezetben van. Az utcán, a boltok előtt unatkozó férfiak ácsorognak, és beszélgetnek tízesével. Közöttük kell elsétálnunk a keresett bazilikáig. Elbámészkodom, és kissé lemaradok. A palesztin férfiak között utat vágva igyekszem beérni a csoportot. Közben mindenféle hasznavehetetlen portékát próbálnak rám sózni. A szorongás enyhe kifejezés arra, amit érzek. A bazilika előtt egy nagy sátor, amiben palesztinok táboroznak. Gerson elmagyarázza, azért tüntetnek, hogy a bazilika mellé egy hasonló nagyságú mecsetet építhessenek.

A bazilika külső képe Názáret arameus jelentésére, az „őrtorony”-ra emlékeztet. A bazilikában megtalálhatók két korábbi templom romjai, amiket egy ősi házra építettek, ami a hagyomány szerint az angyali bejelentés színhelye volt. Az 1968-ban épített modern templom nem nyűgöz le különösképpen, jóllehet, a formáját még szépnek is találom, de a mindent eluraló beton lehangol. A bazilikához közel egy bazár. A többiek bemennek, gondolom különösebb cél nélkül, csak a kíváncsiság kedvéért. Én a bejáratnál maradok, és egy fiatal palesztin nőt figyelek. Kis gyermekével ölében ül a járdaszegélyen, és koldul. Amikor nincs a közelben turista, előveszi a mobilját, és telefonál. A domboldalról átlátni Názáret zsidó városrészére. Messziről is érzékelhető a rendezettség, ami különösen az elhanyagolt palesztin negyeddel van kiáltó ellentmondásban. Az izraeli palesztin városokban, városnegyedekben szemet szúró az a rendetlenség, amit az utcákon tapasztalhatsz. Az építészet, a házak formái szépek lennének, csak mindenhol a házak körül, az erkélyeken építési törmelék és szemétkupacok. Mindegyik azt sugallja, hogy sohasem fejezik be. Kísérőnk mindezt adóelkerülési szándékkal magyarázza. Az Angyali bejelentés Bazilikán kívül több nevezetesség is található Názáretben, amelyek Jézus életének fontos eseményeire emlékeztetnek bennünket, de Szent József templomának és Mária kútjának megtekintésén kívül most másra nincs időnk, indulnunk kell esti szállásunk felé.

(Az Angyali Bejelentés Bazilika) 

Az éjszakát egy kibucban töltjük a Genezáret-tó partján. A lehetőség, hogy bepillanthatunk egy kibuc hétköznapi életébe, mindenkit izgalommal tölt el. Szállodánk egészen új, puritán, de nagyon kényelmes. Az étterem, és az ott zajló nyüzsgés katonakorom kaszárnyai hangulatát idézi. Az egyik legnagyobb talány Izraelben számomra az volt, hogyan lehet egy olyan társadalomban élni, ahol a Földközi-tengerparti városok építészete és életvitele a New York-i késő-modernt idézi, míg a keleti felén, a kibucokban valami őskommunista társadalomszervezés kísérlete zajlik. Másnap délelőtt körbevisznek bennünket a kibucban, és tartanak egy tájékoztatót. Az elhangzottak szerint miden a legnagyobb rendben. Én azonban nehezen tudom elképzelni a közösségi tulajdon szigetszerű működődését egy posztmodern, a szabadpiac mindenhatóságára épülő társadalomban. A kibuc tagjainak nincs magántulajdona, és mikor azt firtatom, mindenkinek jut-e például gépkocsi, ha utazni akar, vagy mobiltelefon, kitérő választ kapok. Mondják, minden szükségletet ki tudnak elégíteni. Elgondolkodom, lehet-e azt a munkát hosszútávon szeretni, amelyet mások bíznak rám, magamtól azonban nem sok kedvvel csinálnám? Ha örökké az a feladatom például, hogy a konyhában mosogassak, vagy az állatokat etessem? A kibuc életéről közgyűlés dönt, amit hetente tartanak az étkezdében. Ha valaki rossz fát tesz a tűzre, bizonyára nyilvánosan elítélik. Hányan kerülhetnek Angi Vera helyzetébe? A kibuc területét járva mindenütt géppuskaállások, hiszen közel a Golan-fensík. Kívülálló számára felfoghatatlan, milyen a hétköznapi élet az állandó fenyegetettség alatt?

A második napot a Genezáret-tó partján töltjük. Héber neve: Kineret a hárfa szóból ered, hasonló formájú a tenger. Az evangéliumokban különböző neveken szerepel, János Evangéliumában például Tibériás tengereként. Tudjuk, Jézus több csodatétele ehhez e környékhez kötődik. „Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták: ’bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!’ Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják, és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.” (János 6:14-15). Tabghában két templom emlékeztet Jézus csodálatos lelkészségéről. A Megsokszoródás templomának csarnokait nemrégiben újították fel, követve az ötödik századi kápolna vonalait, amely valamikor ezen a helyen állt. Az ősi mozaikokat belefoglalták az új padlóba. A mozaikokban látható két hal és kenyereskosár felidézi, hogy itt ezrek kaptak enni öt árpakenyérből és két halból. A tó partján – Jézus nyomát követve – beszálltunk egy bárkába, és, miként a tanítványok, elindultunk Kapernaumba, a „tengeren túlra”. A tenger körülbelül 13 kilométer széles és 21 kilométer hosszú. Bárkánk egy nemrég előkerült, Jézus korából származó bárkának a rekonstruált változata volt. Kapernaum is Jézus több csodatevésének és tanításának helyszíne volt. Úgy tartják, hogy Szt. Péter anyósának gyógyítása is itt történt. A hely fölé nemrégiben egy repülő csészealjhoz hasonlító új templomot építettek. Kapernaumot egy zsinagóga helyreállított maradványainak látványa uralja. Az előkerült, díszesen faragott kövek egyikén tudósok a Frigyláda képét vélik felfedezni. Az egyik korinthusi oszlopon pedig a menora jele látható.

Ebédelni a Genezáret-tó partjára megyünk. Vendéglőnk éttermi része még csak kinéz valahogy, de az udvaron keleti kosz és rendetlenség fogad. Hol az ANTSZ? – teszem fel magamnak a szónoki kérdést. Ránk számítottak, rajtunk kívül nincs más vendég. Szt. Péter halat kapunk, a zsidó tulajdonos megjegyzi, hogy csak az itteni tóban él, és mind azonos nagyságú. A nagyságról tett megjegyzését - a tányérokra pillantva – egyetértően nyugtázom. Előbbi állítását pedig egészen addig igaznak tartottam, amíg az adriai olasz és horvát éttermekben nem kínálták ugyanezt. A szentföldi zarándoklatunkat egyébként is végigkísérte a palesztin és zsidó kereskedők „furfangos” áru kínálása. A halat mindannyian nagyon finomnak találtuk, de lehet, hogy csak a hely szelleme okozott mindnyájunknak érzéki csalódást. Kánikula volt, az ebéd után elhatároztuk, hogy fürdünk egyet a tóban. Végre édes vizű tengerben úszhattam, ahol tükörsima volt a felszín, és medúzák sem háborgattak. Az úszás összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt, mint a Földközi tengerben Netanyánál és Haifában vagy később a Holt-tengerben és a Vörös-tengerben. Lelkiekben gazdagodva tértünk vissza a kibucbeli szállásunkra. A másnapot a Jordán folyónál kezdtük, azon a helyen, ahol a hit szerint János keresztelt. Iparszerűen folyik az újrakeresztelkedés, a hívők, akik liturgikus fürdést óhajtanak, fehér köpenyt kölcsönözhetnek. A Jordán folyó nagyon sekély, egyébként mindenhol, ahol láttuk, a kiszáradás fenyegeti. A folyó tele van egy-kétkilós harcsával. Elgondolkozom, milyen harcsapaprikást ehetnénk belőle túrós csuszával, de belátom, hogy elképzelésem ezen a helyen több szempontból sem kóser. Hívő zsidónak csak a pikkelyes hal fogyasztható, másrészt hús tejtermékkel együtt nem ehető. A kegytárgyboltban megpillantok egy kis hebroni üveget, teletöltve a Jordán folyóból vett vízzel. Giccses emlék, mint annyi minden errefelé, de azóta is a könyvespolcomon tartom.

(Szent Péter-hal tányéron) 

Elindulunk Jeruzsálem felé, és ez mindenkit láthatóan izgalommal tölt el. A Jordán folyó mentén haladunk, minden kopár és homokszínű. Ahol művelik a földet, és gyümölcsöt termesztenek, még ott sem a zöld szín az uralkodó. A gyümölcsfák leveleit belepi a homok. A nyugat-európai piacokon az ember gyakran találkozik izraeli gyümölccsel, de keresztül-kasul utazva Izraelben, én nem nagyon láttam. Kis szünetet tartunk a palesztinok lakta Jerikóban. A föld talán legrégebbi ma is lakott városáról Gerson megjegyzi, idejárnak Jeruzsálemből a zsidók, mert itt nem tiltott a szerencsejáték. Bekísér minket egy ajándékboltba, nyilván jutalékot kap a tulajdonosától, és megnyugtat bennünket, hogy itt nyugodtan vásárolhatunk. Jó turista a magyar, a kevés pénzét is ajándékokra, használhatatlan csecse-becsékre költi. Nehezen adom meg magam az erőszakos palesztin árusoknak, de – hogy mégse menjek el üres kézzel – vásárolok egy növénymintás porcelán ékszertartót. Csak később, már a napfényen vettem észre, hogy a fedele más mintájú, mint az alja. Azóta is, ha a szobában rápillantok, a ravasz, mindenáron üzletelni akaró palesztin árus jut az eszembe.

Kora este megérkezünk Jeruzsálembe. A szállásunk az óvárosban van, és ennek mindannyian nagyon örülünk. A sikátorokban sétálva keleti, és inkább arab, mint zsidó a hangulat. Ebből a napból már csak egy kis vacsora utáni sörözésre futja az idő. A szombat reggelt betlehemi látogatással kezdjük. Tapasztalt idegenvezetőnk mondja, jobb korán érkezni, különben sokat kell várakozni Krisztus születésének temploma előtt. Betlehem, miként Jerikó, palesztin fennhatóság alá tartozik. Szögesdrót-kerítésen és kerékvetők között araszolva, szigorú ellenőrzések után jut be a buszunk a városba. A negyvenezer lakosú Betlehem Jeruzsálem szomszédságában, a Júdeai sivatag szélén fekszik. A városból szép kilátás nyílik a kopár Moáb hegyeire. Az elsőként Ruth könyvében említett Betlehem héber jelentése: „a kenyér háza”. Ebben a városban vezették Dávid királyt Sámuel próféta elé, és kenték fel olajjal. Amikor Nagy Heródes megkérdezte: „Hol kell a Krisztusnak megszületnie?” – a bölcsek azt felelték: „A júdeai Betlehemben” (Máté 2:5)

A Születés Temploma a fölé a barlang fölé épült, ami a keresztény hit szerint Jézus születésének helyszíne volt. A barlangot később befedték egy pogány oltárral, amit Hadrianus császár építetett Adonisz tiszteletére i.sz. 135-ben. Az oltárt Helena királynő romboltatta le, és építtette fel Krisztus születésének templomát 329-ben. Ebbe a templomba költözött Szent Jeromos 384-ben. A 390-ben lefektetett mozaiklapok a mai napig láthatók. A templom hányattatott sorsához tartozik, hogy a szamaritánus lázadás idején megrongálódott, majd Justitianus császár állíttatta helyre 527-ben. I. Baldwint itt koronázták meg 1100. karácsonyán. A barlangban található két kis lekerekített részben csillag jelöli Jézus születésének helyét, és a Szent Család jászolát és pihenőhelyét.

(A Születés Temploma) 

Érkezésünkkor a barlang bejáratánál, az Alázatosság Kapujánál már egy lengyel csoport várakozott. Kis idő múltán belátjuk, hogy Gersonnak igaza volt, egyre több zarándok érkezik. Sajnálkozó pillantást vetünk a kis téren mögöttünk összeszoruló tömegre. Időközben a lengyelek bebocsátást nyernek. Izgalommal telten mennénk mi is, de közben kiderül, egy szerzetesrend – talán örmény ortodoxok – misét celebrálnak maguknak. Állítólag ők őrzik (felügyelik? birtokolják?) a templomnak ezt a leglátogatottabb részét. Elhivatottságukat nem vonom kétségbe, mégis azt érzem, hogy a misével való várakoztatásuk célja, hogy érzékeltessék, ki az úr a háznál. A hosszú várakozás miatt fokozottabb izgalommal tekintek a következő percek elé. Végre bejutunk, és megrendülten állunk meg ott, ahol a Megváltó megszületett. A helyet jelölő rézcsillag látványa és a kopott foltos kőlapok szinte megbabonázzák a csoport tagjait. Itt elmosódik a határ hívő és nem hívő ember között, a hely hatása alól nem vonhatja ki magát senki. Az elcsendesedésnek azonban nem sok idő jut, hiszen mögöttünk tömegek várakoznak. Rövid hálaadó imára azért futja a szűkre szabott időből. Kifelé menet látom, hogy miséző papjaink adományt gyűjtenek.

A barlangból kiérve tapasztalom, hogy mindenki mély lélegzetet vesz a forró, száraz levegőből. Továbbsétálunk Szent Katalin templomába. Itt ünneplik a karácsonyt a katolikus hívők. A szentély alatt található három barlang, amelyek közül kettő a Szent Jeromos kápolnának ad otthont. Szent Jeromos ezekben a barlangokban élt, amikor lefordította az Ó-és Új Testamentumot, amit azóta Vulgátaként ismerünk. Mielőtt visszaindulnánk Jeruzsálembe, kísérőnk beterel minket egy arab butikba, ahol keresztény kegytárgyakat árusítanak.

Nagy várakozással tekintek a szombat délután elé, hiszen erre a napra maradt Jeruzsálem óvárosának a felfedezése. Azé a városé, amit Gerhard Konzelmann a gyűlölet és fájdalom városának nevez. Gyűlölet, kiengesztelhetetlenség, fájdalom és gyász örök szövetsége jellemzi, ami átokként tapad Jeruzsálemhez. Az évezredes konfliktus egy 420 méter hosszú és 300 méter széles négyszögletes térre, a szent körzetre koncentrálódik a város délkeleti részén, ami az iszlám világ harmadik legszentebb helyét, a Sziklamecsetet körbefogja. A mozlimok a teret „Harám al-Sharíf”-nak, „Magasztos Szentélynek” nevezik, amióta Omár kalifa birtokába jutott időszámításunk után 638-ban. Véres események láncolatának története ez a tér. A zsidók szemében a Templom-tér, amelynek oldalában, Salamon templomának maradványainál, a Siratófalnál könyörögnek a vallásos zsidók azért, hogy Isten építse fel nekik újra a „Templomot”. A várostól távolélő zsidók Pészah-kor a következő formulával búcsúznak: „Következő évben Jeruzsálemben”, arra emlékezve, hogy a tulajdonképpeni hazájuk Juda hegyének ebben a városában van. Azok a zsidók pedig, akik Jeruzsálemben élnek, a következőt mondják ezen az ünnepen: „Következő évben a feltámadott Jeruzsálemben”, bízva abban, hogy hitük révén a Jóisten újra felépíti a zsidók templomát.

(Bizalmatlan pillantás a Siratófal előtt) 

Omár kalifa 638-ban foglalta el Jeruzsálemet, és ragaszkodott hozzá, hogy a keresztény pátriárka maga vezesse el a Templomhegyre. Ott látta csak, hogy a dombot szemétlerakó helynek használják. Dühében arra kényszeríttette Sophronios pátriárkát, hogy négykézláb másszon végig a mocsokban, úgy vezekeljen, amiért semmibe vette más vallások szent helyeit. Egyes legendák szerint a saját kezével kezdte eltakarítani a hulladékot.

A megszentségtelenített helyszín bizonyíték arra, hogy a keresztények ellentmondásosan viszonyultak a Templom rómaiak általi lerombolásához. A lerombolást egyrészt, mint a kereszténység zsidóság feletti győzelmét ünnepelték, Isten büntetését egy olyan vallással szemben, amelyik nem fogadta el Jézust. Másrészt a keresztény hívők számára maga Krisztus vált Templommá, a keresztények testévé.

Tatár György filozófus írja: „A Nyugat számára immár semmiféle vallási feszültséget nem okoz, ha Jeruzsálemet az iszlám birtokolja, de, hogy éppen a zsidók támasszanak rá igényt, az valami nagyon mélyen fészkelő ellenállást mozdít meg. A keresztény Európa tudatában Jeruzsálem – a végül is kudarcot vallott keresztes hadjáratok korát követően – végérvényesen allegorikus várossá lett: a hit szemei egyedül az új ég és új föld mennyei Jeruzsálemére szegeződtek, és a földi város a jelentéktelen közel-keleti kisvárosok egyikévé, jó esetben félreeső zarándokhellyé süllyedt. A zsidó igény Jeruzsálemre, mint Izrael államának és Izrael népének a fővárosára valami olyanféle berzenkedésre készteti a Nyugatot, mintha a zsidók János Jelenéseinek égből aláereszkedő allegorikus városára mernének kezet emelni. Az iszlám hasonló igénye nem hozza működésbe ugyanezt a berzenkedést: a keresztény allegória a bibliai szöveg betű szerinti zsidó értelmezésével áll szemben, nem az iszlámmal”.

Omár egy háromezer embert befogadó, négyszögletes faépületet emeltetett a Templomhegy közepén. 691-ben azonban Abdelmalik kalifa leromboltatta ezt az épületet, és a lenyűgöző Sziklamecsetet, a Kubbat al-Szakhrát építtette a helyére. A nyolcszög alapú épületet aranykupolával fedette, ami még napjainkban is uralja Jeruzsálem látképét. Ebben az épületben őrzik azt a követ, melyhez a legendák szerint Ábrahám kötötte Izsákot, hogy feláldozza az Úrnak. A hit szerint ez volt az oltár Salamon Templomában is, és innen emelkedett fel Mohamed próféta, hogy szárnyas paripáján a mennybe menjen, és imára vezesse Ábrahámot, Mózest és Jézust. A kő maga is vele akart tartani, a mai napig látható lába nyoma, ahogy visszalökte a földre. Az iszlám elismeri a zsidó és keresztény próféták tanításait, bár szerinte mindkettőt túlszárnyalja. A Sziklamecset csodálatosan fejezi ki ezt a szellemi magasságot: a másik két vallás hagyományaira épül, de magasan áll Jeruzsálem városa felett.

Omár kalifa megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, a keresztényeknek pedig felajánlotta szent helyeik szabad használatát. Nem rajta múlott, hogy mára a zsidók, a mozlimok és keresztények kapcsolata a kibékíthetetlen ellentétekig fajult. Napjainkban a mozlimok birtokolják a tér bejáratának kulcsait, ahol az Ak-Aksza Mecset és a Sziklamecset áll. Hogy ők az urai a Templomhegynek, látogatásunkkor, mi is érzékelhettük.

Ha jól emlékszem, a Damaszkuszi kapun érkeztünk be az óvárosba. Gerson újabb arab barátját ismerhettük meg, aki a jó üzlet reményében azonnal mellénk is szegődött. A szűk utcákat árusok kiáltásai, és fűszerek átható illata tölti be. A Via Dolorosán sétálva csoportunk tagjain a megrendültség érzékelhető. Jézus szenvedésének útja még azokat is meghatja, akik nem vallásosak. A kegytárgyakat áruló arab hangoskodás elidegenítően hat, de próbálom a figyelmemet a szenvedés stációira irányítani. Az első jeruzsálemi vallásos sétákat még a ferencesek szervezték a XIV. században. Az ősi Antonia Erődítmény területére épült az „Elítélés kápolnája”, amely Pontius Pilatus gyalázatos tettét idézi fel. A hely, az Antonia Erőd Jézus korában a római katonák laktanyájaként szolgált. Heródes építette újjá a hasmoneus palotát i.e. 37-35 között, és barátja, Marcus Antonius tiszteletére nevezte el Antonia erődnek. Jeruzsálem i. sz. 70-es lerombolása után Hadrianus állítatta helyre 135-ben. Rövid időre megállunk a VI. stációnál, egy kapu előtt, ahol a hagyomány szerint Veronika megtörölte Jézus arcát. A VIII. állomást egy kis latin kereszt jelöli egy görög kolostor falán, Jézus harmadik elesésének helyére pedig egy oszlop emlékeztet. Lassan a Szent Sír Templomához érünk, amelyik talán a legfontosabb hely volt a keresztény zarándokok számára a bizánci kortól a keresztes hadjáratok koráig. A templom magába foglalja a Kálvária hegyet és Jézus feltámadásának sírját. „Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, és betette a sziklába vágott, saját új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.” (Máté 27, 57-61). Jézus idejében Jeruzsálem falai nem terjedtek ki annyira észak felé, mint ma, és a Szent Sírt magába foglaló terület kívül esett az északi falon. A hely korábban kőfejtő volt, az Új Testamentum idején azonban már temetőként használták. Heléna királynő építtette itt az első templomot 326-ban.

(A Szent Sír Templom bejárata) 

A Keresztút állomásai a Szent Sír Templomán belül folytatódnak. Közel a főkapuhoz található egy lapos kő, a „Bedörzsölés köve”, ahol Jézus temetésre váró testét bekenték olajjal. A „Szenvedések útja” a XIV. államosnál végződik: „Jézust a sírba helyezték”. Valószínű, hogy amikor Hadrianus császár Vénusznak emeltetett oltárt, a sírt eltávolíttatta. Heléna királynő és Konstantin császár, amikor 326-ban megépíttette a templomot, amit Anasztazisznak, Feltámadásnak neveztek, egy kerek építményt helyeztettek a sír fölé. Érkezésünkkor zarándokok sokasága volt a templomban, mint minden szent helyen. Megrendülten állunk meg a „Bedörzsölés kövénél. Szomorúan látom később a híradásokból, hogy karácsonykor két keresztény közösség papjai ezen a helyen is összeverekedtek. Groteszk fintora a sorsnak, hogy a zsidó katonák védték Jézus keresztre feszítésének helyszínét a hivatásos „keresztény” hittérítők agresszív viselkedésétől.

A mindannyiunkat megrázó, ám kellemesen hűvös helyről újra kimegyünk a tűző napra. A Siratófal felé vesszük az irányt. Említettem már, a keresztény zarándokhelyek palesztin fennhatóság alatt vannak. Ahogy áttérünk a zsidó negyedbe, egyszerre rend és tisztaság vesz körül minket. Szombat van, munkaszünet. Az 1949-1967 között teljesen lerombolt negyed az 1967-es „Hatnapos Háború” után kelt újra életre. Helyreállítása után az ősi Jeruzsálem városának részei először látták meg a napvilágot több ezer év után. A Siratófal Salamon temploma alapzatának megmaradt része, ahol annak reményében imádkoznak a vallásos zsidók, hogy az Úr újra, negyedszer is felépíti a Templomot. Nem tudom a hely szellemének hatása alól kivonni magamat, és láthatólag a többiek sem. Hálát adok a Jóistennek, hogy idáig elkísért, és papírra írt kívánságomat a fal egyik repedésébe rejtem. Kontemplációmból hangos szóváltás zökkent ki. Ultraortodox zsidó próbálja a szombathelyi polgármester kezéből kiverni a maroktelefont, azt kiabálva, hogy Sabatkor tilos a munka. Még nem tudom, hogy az intolerancia ilyen agresszív megnyilvánulásával újra találkozni fogok ezen a napon. A Siratófal mellett van az a lépcsősor, amelyik felvezet a Templom-hegyre. Előtte mobil vaskerítés-rendszer, arra hivatott, hogy ne lehessen akadály nélkül felmenni a mozlimok szent helyére. Beállunk várakozni a sorba. 40-42C-fok lehet, nincs tenyérnyi hely, amely árnyékban állna. A feszültség kézzel tapintható. Kísérőnktől megtudjuk, hogy Ariel Saron jobboldali pártvezér (később miniszterelnök) kíván a Templom-hegyen látogatást tenni, amit a mohamedánok hevesen elleneznek. Egy órányi várakozás után végre felsétálhatunk a térre. Döbbenten látjuk, miközben mi várakozásra kényszerültünk, Alah követői szabadon ki-be járnak a térre.

A közteret eredetileg Nagy Heródes tette vízszintessé a Szentély számára. Ma mozlimok gyülekeznek itt, hogy hallják az Al Aqsa mecsetből hangosbemondók által közvetített tanítást. Kísérőnk, Gerson megjegyzi, hogy gyakran megesik az imám lázító beszéde után, hogy az arabok elkezdenek köveket hajigálni az alattuk húzódó Siratófalnál imádkozó zsidókra. Válaszul izraeli katonák rohamozzák meg a teret gumilövedékekkel, és előbb-utóbb vér folyik, a konfliktus eszkalálódik. Ez a zsidó interpretáció. A mozlimokét a téren lévő iszlám múzeumban láthatja az érdeklődő. Az évezredes művészeti remekművek mellett napjaink „csatáinak” véres emlékei. Idejárnak a radikális hívők érzelmi feltöltődést kapni. Az Al Aqsa mecset bejáratánál levetett lábbelik százai kellemetlen szagot árasztanak. Nincs mit tenni, a miénket is el kell helyezni a polcokon. A mecsetet Caliph el Walid építtette 705-714-között. Az építmény kétszer is összedőlt erős földrengések miatt, és legutoljára 1040 körül építették újjá. Nyolcvannyolc éven keresztül a keresztes lovagok használták helyőrségként, nyilván az iszlám kultúra megbecsülése jeléül. Saladin szerezte vissza a mecsetet 1187-ben. Kibővítette egy imádkozó fülkével és egy gyönyörűen faragott fa-szószékkel, amit 1969-ben gyújtott fel egy őrölt keresztény turista. A mecset alatt egy nagy föld alatti terem található, amelynek oszlopai sejtések szerint – hisz ásatások nem végezhetők -, Nagy Heródes korából származnak. A keresztesek istállóként használták, ekkor ragadhatott rá a „Salamon istállói” név is.

Az Al Aqsa mecset szőnyegein sok ezer hívő tud egyszerre imádkozni. Kedélyesen heverésző mozlimok láthatók mindenhol a templomban. Csoportunk egyik tagja, a hosszú várakozás után fáradtan ül le a szőnyegre, mire egy teremőr rárivall, hogy azonnal kelljen fel! Az incidens kiverte belőlem az áhitatot, gyorsan távoztam a templomból. Félve indultam az ezernyi cipő felé, és mikor a sajátomat megpillantottam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, igaz mély lélegzetet nem vettem. Elindultam a Szikla Mecset felé, és Bibó Istvánra gondoltam. A totális intoleranciát tapasztalva, a kölcsönös megértés és megbékélés nemzetközi nagymesterének az elmúlt évszázad hetvenes éveiben íródott, ám alig ismert tanulmánya jutott eszembe. Szerinte az arab és az izraeli lelkiállapot ellentétét éppen az teszi nehezen kiegyenlíthetővé, amiben a kettő azonos: „Mindkettő hisz az erőszakos eszközök elsőségében, az egyik (a palesztinok) a sikertelen erőszak feletti keserűséggel, és az erőviszonyokat megcserélő fordulat reményében, a másik (a zsidók) a sikeres erőszak feletti önelégültség és a fokozásra való készülődés jegyében. Mindkettő kétségbe vonja a nem erőszakos utakat előíró nemzetközi fórumok hatékonyságát: az egyik azzal, hogy keresztülvihetetlen várakozásokat fűz hozzájuk, a másik azzal, hogy igyekszik semmibe venni őket. S végül mind a két félben él az az aggódó gyanú, hogy a hatalmi eszközökben reménykedő, és a békés nemzetközi utakat megvető magatartások alapvetően téves, és katasztrofális kudarcok lehetőségét rejti magában”. Be kellett látnom, hogy Bibónak, mint általában mindig, most is igaza van, pedig még nem is tudtam, hogy milleneumi zarándoklatunk után egy héttel – Ariel Saron látogatásának „köszönhetően” - kitör a ma is tartó második intifáda.

A Sziklamecsetet Abdelmalik kalifa építtette 691-ben. Számtalanszor újították már fel, a legjelentősebb munkálatokat Nagy Szulejmán alatt végezték a XVI. században. Ő volt az, aki gyönyörű mozaiklapokkal fedette be a kupolát. A huszadik században a tetőt csillogó ötvözettel burkolták be, amelyik aranyként fénylik a napfényben. A Sziklamecset abból a célból épült, hogy vetélytársa legyen a Szent Sír Templomnak. Az épület magasztossága lenyűgöző kinyilatkoztatás az iszlám vallás küldetéséről. Az épület nyolcszögű alakja a bizánci építészet hatását mutatja. Voltak régészek, akik emiatt Constantinusnak tulajdonították az építkezést. Csillogó kupolája a szikrázó napsütésben elkápráztat minket. Valószínű, hogy építtetői ezt a funkciót szánták neki. A kupolát négy pillérből és tizenkét oszlopból álló körkörös árkádsor tartja. Ekörül egy nyolcszögletű, nyolc pillérből és tizenhat oszlopból álló árkádsor található. A körkörös és a nyolcszögletű árkádsor között egy gazdagon díszített körfolyosó helyezkedik el, ugyanúgy, ahogyan a körkörös árkád és a külső falak között. A szikla tehát a körfolyosók közepén, pillérek és oszlopok keretébe van beágyazva. A pillérekből és oszlopokból álló árkádokat arany-, vörös-, kék- és türkizszínű, absztrakt díszítéses mintájú mozaikok borítják. A festett üvegablakokon keresztül szűrődik át a fény, és vetít foltokat a tér belsejébe. A körfolyosó mennyezete csillagmintás hatalmas aranyozott táblákból áll.

A Sziklamecsetet Mohamed „éjszakai utazás”-ának emlékére építették. A sziklát három bibliai esemény helyszíneként is tisztelik: ez volt Salamon oltára, Izsák megkötözésének helyszíne, és az a hely, ahol Dávid király bűnei megbocsátásáért fohászkodott Istenhez. A Templom-hegyen az „éjszakai utazás” további helyszíneit is megtaláljuk. Az egyik helyet Burák istállójának hívják, ahol Mohamed lovát kipányvázták. A Sziklamecsetben lévő szikla alatti barlang arra emlékeztet, hogy a kövek megkíséreltek Mohameddel együtt az égbe emelkedni. A bemélyedés a tetején pedig azt a helyet jelöli, ahol Mohamed lába a földön tartotta a sziklát.

Jeruzsálem az iszlám harmadik legszentebb városa Mekka és Medina után. A szent státuszát elsősorban a Korán, és a Mohamed életéről szóló, „hadisz”-nak nevezett történetek alapozzák meg, amelyeket a VIII. században és később vetettek papírra. Ibn Iszhák, Mohamed első életrajzírója írta a következőket a VIII. században: „Aztán Isten küldöttét éjszaka a Kába-mecsettől az Akszá-mecsetig repítették, amely Aelia Szent Házában (Jeruzsálemben) van”. Mások a történetet tovább bővítették: Gábriel arkangyal jött egy éjjel arra a helyre , ahol Mohamed aludt, kivette a szívét, megtisztította, és üregeit hittel és tudománnyal töltötte meg. Megbökte Mohamedet, hogy felébredjen, aztán kivitte a barlang elé. Volt ott egy fehér szőrű állat, öszvérhez hasonló, amelynek szárnyai voltak, „al-Burák”. Gábriel társaságában Mohamed Jeruzsálembe utazott az állat hátán. Ott találta a templomban egymással tanácskozó Ábrahám, Mózes és Jézus prófétákat. Két csészét adtak Mohamed kezébe, az egyikben tej volt a másikban bor. Mohamed tejet ívott. Gábriel megdicsérte őt: „Az igaz vallás felé vezettek téged, és társaiddal ugyanúgy lesz majd. A bor tiltott számodra”. Ez a magyarázat arra, hogy a muszlimok miért nem isznak bort. Amikor Mohamed visszatért Mekkába, sok ember nem hitte el neki, hogy egyetlen éjszaka képes volt ekkora út megtételére, de Abú Bakr esküvel tanúsította, hogy igazat beszél, és az Isten Hírnöke. A Sziklamecsetet elhagyva még teszünk egy rövid sétát a Templom-hegyen, ahonnét szép kilátás nyílik az Olajfák-hegyére. A hegy gerincétől északra a zsidók évezredes sírjai sorakoznak. A Betániában tartózkodó Jézus a zsidó Húsvét hetén – Virágvasárnap kivételével – minden nap begyalogolt Jeruzsálembe. Útja a hatalmas temetők mellet vezetett el. Az Olajfák-hegye mai napunk zarándoklásainak utolsó állomása.

Az Olajfák-hegye csúcsán lévő Betfage, a „zöld fügék háza”, valószínűleg az a falu, ahonnan Jézus szamárháton ment be Jeruzsálembe Virágvasárnapon (Máté 21). Egy kis görög kápolnát építettek a XIX század végén a fölé a kő fölé, amelyről a keresztesek szerint Jézus felszállt a szamárra. Napjainkban ez a hely a virágvasárnapi körmenet kiinduló pontja. Az Olajfák-hegyén több templom is felidézi Jézus lelkészségének eseményeit. Először a Szent Mária Magdaléna templomba megyünk be. A templomot III. Sándor cár építtette a XIX. század végén, annak tiszteletére, hogy Mária volt családjának védőszentje. Mária Magdaléna volt az a nő, aki Jézus lábait könnyeivel és balzsamokkal dörzsölte be, és akinek „sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett”. A Getsemáné-kerthez érve megáll a lélegzetünk, amikor Gerson rámutat egy olajfára, és azt mondja, hogy ezt még Jézus is láthatta. Lefelé ereszkedve a hegy lábánál megállunk még Mária sírjánál. Zarándokok leírása szerint már a VI. században állt ott egy templom. A templom bejáratának homlokzata valószínűleg a XII. századból származik, tudósok úgy vélik, hogy a masszív lépcsőzet egy korábbi, a VI. századból származó templom része. Az ember hite azonban nem rendül meg a tudományos bizonytalanságokon, a helyet minden kétely nélkül Mária sírjának tartja.

(Ezeket az olajfákat még Jézus is láthatta) 

Nehéz szívvel hagyjuk el másnap reggel Dávid városát, hisz’ látni való akadt volna még bőséggel. A buszon a Jeruzsálemben megtapasztalt feszültségre gondolok. Meggyőződésemmé vált, hogy a világbéke kulcsa a szent városban van elrejtve. Igaz, sok esély nincs a megtalálására. Erwing Shaw sorai jutnak eszembe: „A város nehezen egyensúlyoz az emberi szellem törésvonala fölött, amely – akár a föld törésvonalai a maguk idejében – egyszer csak elmozdul, rengeni kezd, és elpusztít mindent és mindenkit, aki fölötte él… És, ha az embereknek egyszer Jeruzsálemben sikerül békét kötniük, akkor az egész világon is bárhol béke lehet.”

 Buszunk a Maszada-erőd felé vesszi az irányt. A név John Zorn együttese okán hangzik számomra ismerősnek. Az erődítmény romjai Ein Geditől délre, egy magasan fekvő fennsíkon találhatók. Eredetileg a hasmoneus uralkodó, Alexander Jannaeus építtette, de Nagy Heródes tökéletesítette, aki fényűző lakóhelyiségeket építtetett a falakon belül. Maszada lenyűgöző látványt nyújt a Holt-tenger felől. Mikor rádöbbenek, hogy feljutni csak egy nagyon magasan és hosszú úton közlekedő drótkötél-pályán lehet, szorongás vesz rajtam erőt. Óvatosan a többiekre sandítok, arckifejezésükből látom, félelmemmel nem vagyok egyedül. A felvonó indulási szakaszán kapunk egy filmvetítést, amiből hollywoodi stílusban kiderül a Maszada szomorú története. Az üldözési-mániás Heródes ide szándékozott elbújni a rómaiak elől, ha üldözni akarták volna. A kor legmagasabb igényeit is kielégítő palotákat építtetett, gőzfürdővel, mozaik padlózattal. Állítólag sohasem járt ott. Az erődítmény szomorú véget ért. A rómaiak ellen fellázadt zelóták tömeges öngyilkosságának színhelyévé vált. A Maszada- erődben i.sz. 70-ben menedéket kereső 960 zsidó harcos inkább a halált választotta, mintsem hogy a rómaiak rabszolgájává váljon. Miután vallásuk az öngyilkosságot tiltotta, több fordulóban sorsolták ki azokat, akik a többieket megölték, míg végül csak egy személy maradt, akinek aztán nem volt más választása, mint az öngyilkosság. A Flavius Silva parancsnok által vezetett rómaiak 3 évig sikertelenül ostromolták az erődöt, még a hegy nyugati oldalán is építettek egy hatalmas feljárót. Nagyon meglepődtek, mikor végre az erődítménybe jutottak, és látták, hogy még évekig elegendő víz és élelmiszer állt a zelóták rendelkezésére, miközben ők hosszú ideje arra vártak, hogy a bent lakókat kiéheztessék. A „szemtanú” Josephus Flavius már nem fest a zelótákról ilyen hősi képet a „Zsidó háború” című művében. Szerinte kegyetlenkedő, gyilkos fanatikusok alkották ezt a szektát, akiknek nagyban köszönhető, hogy a rómaiak porig rombolták Jeruzsálemet. A caldariumban talált első századi szandált szemlélve, megjelenik a korabeli élet, és lepereg előttem az erőd szomorú pusztulása. Ilyen megrázó történetek után persze nem mutathatok félelmet, és bíztatom magam, hogy a látvány majd mindenért kárpótol. Az indulással kicsit várnunk kell, a szombathelyi polgármester valahol még a kétezer éves történetben bolyong. Taps fogadja, mikor végre megérkezik. A kötélpálya alatt sivatag, a távolban a Holt-tenger azúrkék látványa. A kékben vöröses-rozsdabarna foltok, a másik oldalon húzódó kopár hegyláncok tükröződései.

A Holt-tenger a Föld legmélyebben, a tenger szintje alatt 397 méterrel fekvő pontja. A tenger ásványtartalma ötször-hétszer nagyobb, mint más tengereké, és tízszer sósabb, mint a Földközi-tenger. A parthoz érve, mindenki azonnal vetkőzni kezd. 38-40 Celsius lehet, nagyon vágyunk a fürdésre. A tanácsokra senki sem figyel. A vízbe érve furcsa érzés szállja meg az embert. Jó úszónak tartom magam – a 60-as években egy alkalommal 200 gyorson megyebajnok voltam – itt azonban rám tör a bizonytalanság. Mozgáskorlátozott Keljfel Jancsinak érzem magam, aki, ha fejjel lefelé fordulna a vízbe, valószínű, hogy nem tudna újból felkelni. Hasonló érzés lehet - bár sohasem próbáltam - higanyban fürdeni. Szürreális érzés. A vízből kitekintve homoksivatag és a jordániai hegylánc látványa, a parton több hotel, főként német vendégekkel. Mondják, a tengeri sónak gyógyító hatása van. A víz felszínén való lebegés, bár egyedülálló élmény, hamar eluntat. Próbálok úszni. Úszás közben mindig nyitva tartom a szemem, lehet bármilyen koszos a víz. Gyermekkoromban a Gyöngyösön trágya és döglött állattetemek között is így fürödtünk. A szememet hirtelen elkezdi csípni a só. Rohanok a partra zuhanyozni, de jó idő eltelik, míg a látásomat visszanyerem. A Holt-tengeri fürdőzésnek külön kultúrája van, amit nem lehet következmények nélkül megsérteni. Emlékbe azért hozok magammal a tenger aljáról pár darab sót, amit azóta is őrzök, és időnkét megszagolok, hogy felidéződjék bennem a Holt-tenger illata.

A rövid fürdőzés után tovább indulunk, hisz még a Negev-sivatagon átkelve el kell érnünk a Vörös-tengeri Eilatot. Izraelben nincsenek nagy távolságok, és a táj annyira szokatlan, hogy hamar telik az idő. A kilométereket fogyasztva a forró sivatagban vezető egyedüli autóúton, beduin sátortáborokat látunk. A táborokban a sátrakat kör alakban helyezik el. Meglepődve tapasztalom, hogy minden táborban egy ütött-kopott Peugeot gépkocsi áll, gondolom, a törzsi vezetőé csak úgy, mint az egyetlen parabola antenna. Középkori nomád életmód a huszadik századi nyugati civilizációval fűszerezve. Kis pihenőt tartunk a kihalt sivatagban, ám egy szemvillanás alatt a homokból kisgyerekek kerülnek elő, és el kezdenek kéregetni. Hamarosan megjelennek a férfiak is, különféle ócskaságokat próbálnak eladni. Mutatnak piros kockás arab fejkendőket, és kézzel-lábbal magyarázzák, hogy ez nem palesztin, hanem jordániai, az előbbi ugyanis fekete. Nem tudom, miből gondolják, hogy előítéleteink vannak a palesztinokkal, de lehet, hogy az errefelé járó turistákról ez a tapasztalatuk. Azért akad egy hős vagy balek közülünk, aki feláldozza magát, és vesz egy darabot. Jó lesz egyensúlynak a Netanyában vásárolt kipa mellé –szabadkozik. Nagy-nehezen kivágjuk magunkat a nomádok gyűrűjéből, és folytatjuk az utunkat Eilatba.

A Sínai-félszigettől keletre a Vörös-tenger benyúlik a Jordán-szakadék völgyébe, egészen fel északig, Eilatig. Ez az egyetlen izraeli város ennél a tengernél. Ha körülfordulsz, láthatod Egyiptomot, Szaud Arábiát és Jordániát. A kikötői sétálóút végén, két-három kilométerre már Jordánia van. Szívesen átsétálnék, de ez itt nem a határok nélküli Európai Unió. Eilat valószínűleg a bibliai Eisongáber mai neve (I Királyok, 9:26), már Salamon király is megemlítette szépségét. Mivel egész évben süt a nap, a kirándulók paradicsoma a téli hónapokban. A kiadós tengerparti séta után, még vacsora előtt elvisznek bennünket egy gyémántcsiszoló üzembe. Ha jól számolom, ez már a harmadik, amiben járunk. Ennyi lelkes vásárlót, és pénzes embert látnak közöttünk? A műszak vezetője elmagyarázza a csiszolás technikáját, és mikor azt érzékeli, hogy performansza nem sokakat érdekel, az egyik gép mellől hirtelen egy levágott ujjat mutat felénk. A kékharisnyák veszik a lapot, és felsikoltanak, ő meg röhögve mutatja, hogy csak egy műanyag darabot tart a kezében. Hamar a boltban találjuk magunkat, ahol készségesen elmagyarázzák, mennyire jó vételt csinálunk, ha náluk vásárolunk, hiszen kapunk vagy 30% kedvezményt, a reptéren pedig visszaadják a Mehrwertsteuert. Akadnak többen is, akik vásárolnak, én meg örülök, mert végre megszabadulhatunk tőlük. Szállodánk éttermében kapjuk a vacsorát, sokan már türelmetlenek. Az étterem ajtajában egy hosszú copfú, olajozott feketehajú, hatvanas éveiben járó ember vár bennünket. Bemutatkozik, mint az étterem vezetője, és megtudjuk, hogy etiópiai zsidó. Örülök, mert ilyennel még nem találkoztam. Megmutatja a kínálatot, és elmondja, hogy a szakácsnál a főételből egy húst lehet választani. Pazar a kínálat. Sült csirkecombot választok. Időközben orosz zsidó csoport érkezik. Megrohanják a pultokat. A tapasztaltabbak először süteményeket gyűjtenek. Egy idős nénit figyelek, Gobbi Hildára emlékeztet. Rámutat egy csirkére, a szakács készségesen a tányérjára teszi. Rámutat egy másik darab húsra, a szakács csóválja a fejét, aztán azt is a tányérjára teszi. Amikor a harmadik főételre bök, a séf elveszti türelmét, és mutatja, hogy az már nem jár. A mohó néni zavartan pillant körbe, hogy látta-e valaki a malőrt, aztán visszamegy az asztalához.

A következő napot fürdőzéssel kezdjük, és nem mozdulunk a tengerpartról. Nem szép a tenger, nagyon sötét, fekete. A nyolcvanas évek underground számát juttatja eszembe: „ócska rongy vagy Fekete-tenger”. A jelző itt-és most helyénvaló. A tengerpart nagy bazaltokkal van tele, gondolom, ez ad egy sötét árnyalatot a víznek. Kínszenvedés bejutni olyan távolságra, hogy már úszni is lehessen. Kedvenc polgármesterünk neki áll korallokat keresni. Talál is egy-kettőt, mondjuk neki, hogy tilos az elvitele. Zavarában odaadja egyik útitársának, aki másnap érzékeli, hogy az egész bőröndje halszagot áraszt. Nincs mit tenni, még a vámvizsgálat előtt megszabadul ettől a tehertől. Megtekintjük a Korállvilág nevű, víz alatti obszervatóriumot. Unottan követem a többieket, de a gazdag víz alatti világot látva, észre veszem, mennyire megnyugtat a szemlélődés. A színekben gazdag világ éles ellentétben áll az öblöt körülvevő kopár hegyek és száraz vidék látványával. A buszunk csak éjfél körül indul a Tel Aviv-i Ben Gurion reptérre, előtte próbálunk egy kicsit szunyókálni. Szomorúan állapítjuk meg, hogy ez lehetetlen, hiszen a város reptere a szállodánk mellett van, a landoló gépek majdnem súrolják az épület tetejét. Kimegyünk még egyszer a promenádra bámészkodni. A turisták között sétáló géppisztolyos fiatal katonák látványa már nem zavar bennünk. Végre eljön az indulás ideje, látom, mindenki nagy lelkesedéssel száll föl a buszra. Egy unalmas éjszakai út van előttünk. Hajnal felé arra ébredek, hogy megállunk egy város buszpályaudvarán. Ahogy felkapcsolják a villanyt észreveszem, hogy a szombathelyi polgármester a padlón alszik. Kikászálódunk, és bemegyünk a pályaudvarra. Akkor látom, hogy Beer-Shevában vagyunk. Azt már csak utólag tudom meg, hogy a Negev-sivatag szívében fekfő, ma 200 ezer lakosú város majdnem olyan öreg, mint maga az emberiség. A Biblia 35 alkalommal említi különböző időpontokban, és helyeken. Beer-Sheva volt Ábrahám és leszármazottainak, Izsáknak és Jákobnak a városa, jóllehet hivatalosan Hebron számít annak. A város nevének többféle jelentése is van. Jelenthet „Hét forrást”, azonban a Sheva a héber nyelvben nem csak hetet jelent, hanem esküt is, utalva arra a megállapodásra, amit Ábrahám kötött Abimelek királlyal. A település első említése a Teremtés Könyvének 21. fejezetében található: „Ábrahám azonban szemrehányást tett Abimeleknek a miatt a kút miatt, amalyet Abimelek szolgái erőszakosan elvettek tőle. De Abimelek ezt felelte: ’Nem tudom ki tette ezt. Te nem jelentetted nekem, én pedig nem hallottam róla, csak ma’. Erre Ábrahám juhokat és marhákat vett, odaadta azokat Abimeleknek, és szövetséget kötöttek egymással. Hét bárányt azonban külön állíttatott Ábrahám a nyájból: Abimelek megkérdezte tőle: ’Mire való az a hét bárány, amit külön állítottál?’ Erre ő azt felelte: ’Fogadd el kezemből ezt a hét bárányt: szolgáljanak tanúul nekem, hogy én ástam e kutat.’ Azért nevezték el azt a helyet Beersebának, mert ott esküdtek ők meg ketten. Szövetséget kötöttek tehát Beersebában. Ábrahám ezután Beersebában lakott.” 

A város legújabb-kori története 1949-es zsidó bevándorlással kezdődött. Abban az időben háromezren lakták a várost. Azt már csak később, az útikönyvben látom, hogy az évezredek hangulatából nem sok minden maradt. Az építészetre leginkább a rideg funkcionalizmus a jellemző.

A rövid szünet után folytatjuk utunkat át a Negev-sivatagon, hogy kora reggel Tel Aviv-ban legyünk. Fáradtan érkezünk a reptérre, ahol keleti rendetlenség fogad. A bőröndjeinket felnyittatják, beleturkálnak, mondják, a mi érdekünkben. Nagy nehezen azért csak átjutunk az össze biztonsági poszton, és igyekszünk visszaigényelni az ékszerekért fizetett Mehrwertsteuert. A hatalmas sor látványa a kedvemet szegi. Vonakodva azért én is beállok. Látom, valami papírokat kell kitölteni. Nagy nehezen ezen is túljutok, várhatom a gép indulását. A levegőben aztán már megnyugodva állapítom meg, hogy az El-Al légitársaságnál most is bőkezű a kiszolgálás. Hónapokkal később, adventkor kaptam egy meghívót Szentendrére, a Caprice ékszerkereskedés első magyarországi üzletének megnyitására. A magyar közmondásra gondoltam, és megállapítottam, hogy egyszer volt ékszervásár Izraelben. Az invitálásra nem mentem el. Azon töprengtem, hol vezethetnek még rólam valamilyen kartotékot?

(Fotók: Kondor János)