Berlin

Köszönettel Dr. Ács Zoltánnak és Söveg Editnek

Utoljára 2003-ban jártam Berlinben, Kondor János kiállítását nyitottam meg a Collegium Hungaricumban. Ritkán mutatnak be arrafelé vasi művészt (gondolom, se előtte, se utána). Ez a tárlat úgy jött létre, hogy akkoriban a Szombathelyről származó egyetemi professzor, Masát András volt az intézmény vezetője, és édesapja közreműködésével sikerült megvalósítani ezt az elképzelésemet. (Masát András nevét beguglizva, látom, hogy Németországban született 1947-ben, és eszembe jut, hogy – édesapja, Masát Mihály elbeszélése szerint – családja a bajor királyi udvarnál Sárváron volt alkalmazásban, és velük menekültek Bajorországba.) Nagyon szép emlékeim vannak erről az útról, mert a -10 Celsius-fok ellenére, gyönyörű napsütésben ismerkedtünk a várossal, és mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Életre szóló emlék marad, hogy Peisch Sándor nagykövet ebédre hívott minket a követségre (akkor még a Vas Megyei Közgyűlés elnöke voltam), ami igazán előkelő helyen, az Unter den Lindenen, a Brandenburgi kapu közvetlen közelében van. Az ebédlőből remek kilátás nyílik Berlin talán legjelentősebb emlékművére. Elégedetten állapítottam meg, hogy a kényszerű NDK-ás barátságnak is volt előnye, hisz követségünk Berlin legelőkelőbb sugárútján, a porosz Champs-Élysées-en kapott helyet, srévizavi a szovjetekkel.

   Máig nem tudom, miért utaztunk 2003-ban Bécsből amszterdami átszállással Berlinbe, a munkatársaim úgy tájékoztattak, ez a legjobb lehetőség. Most Schwechatról közvetlen járattal érkeztünk a Tegel repülőtérre, ahol vendéglátónk, Ács Zoli már várt minket. Megérkezésünk napján a német főváros újraegyesítésének 23-dik évfordulóját ünnepelte, és ahova igyekeztünk, Berlin legbelsőbb belsejében van. Zoli szolgálati lakása a Potsdamer Platz közvetlen közelében, Berlin Mitte mittéjében, a Sony Areal-nál található. A Sony látványos fejlesztést hajtott végre az egykori „senki földjén”, a két Berlint elválasztó vonal mentén, a ’90-es évek második felében. Az utóbbi időben elkezdtem megbarátkozni a posztmodern építészettel, és a Helmut Jahn amerikai építész tervei alapján készült épületegyüttes hatalmas, sátorszerű teteje tényleg lélegzetelállító.

Megérkezésünk estéjén a Theater am Potsdamer Platz előtt, a kis Marlene Dietrich téren nagy tömeg mulat élő zenére. A színházban Udo Lindenberg musicaljét a „Hinterm Horizont”-ot éppen ezredik alkalommal játsszák. Ács Zoli említi, hogy eddig másfél millióan voltak kíváncsiak a „pánikrocker” darabjára. A 2011. januárjában bemutatott musical első főszereplője maga Udo Lindenberg volt, akit később felváltott Serkan Kaya, egy 36 éves német-török színész. A musical története egyébként Udo és egy fiatal keletnémet lány megismerkedését meséli el a nyolcvanas évek elejétől a berlini fal lebontásán keresztül egészen a hamburgi Atlantic Hotelben lezajlott találkozásig. Fel nem foghatom, hogy tud élni évtizedek óta Udo ebben az előkelő Außen Alster-parti szállodában?

   Első utunk másnap Líviával a Zweitausendeinsbe vezet. 1993-ban a hamburgi Grindel Allén fedeztem fel ezt az olcsó, remek lemez- és könyvválasztékkal rendelkező bolthálózatot, és akkor még a 2001-es év elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Az elmúlt két évtizedben aztán megfordultam többször is a müncheni, az augsburgi, a stuttgarti, a hamburgi (ott kettő is van) üzletekben, de leggyakrabban Frankfurtban vásárolok. A két berlini bolt közül az egyik a Friedrichstraßén található. Több helybélit is meg kell kérdeznem, mire két, egy toronyépület bejáratánál cigarettaszünetet tartó fiatal hölgy útbaigazít. Elsétálunk a Friedrichstadt Pallast előtt, amit Európa legismertebb show színházának hirdetnek. Nem jártam utána, de a most futó produkciót, a Show Me-t fél év alatt 400 ezren látták. Én mégis inkább Ornette Coleman Prime Time együttesét láttam volna az 1988-as kelet-berlini dzsesszfesztiválon ugyanitt, bár a mestert egy évtizeddel később azért sikerült elcsípnem Bécsben.

   A sikeres vásárlás után elsétálunk a Múzeum Szigetre, főként az újonnan kiállított Nofretete miatt. Mégis a Pergamon Múzeumban kötünk ki, mert az óriásplakát mellett elnéztem a bejáratot, és csak a belépőjegy megvásárlása után derült ki, hogy az egyiptomi fáraónő a szomszédos Alte Kunsthistorisches Múzeumban látható. Az Istar-kaput már láttuk 2003-ban, de ennél nagyobb csalódás ne érjen minket. A pazarul berendezett termek láttán megállapítom, milyen bőkezű volt a kultúratámogatás a wilhelmi Németországban. A kimerítő tárlatlátogatás után – gondoltuk –, megérdemlünk egy wurstot és egy korsó sört a napsütéses koradélutáni órákban. Az Alexander Platz sarkán egy hangulatos sörözőben kötünk ki. A tér maga – monumentalitása ellenére – őrzi mindazt az NDK-s időkből, ami taszít a korabeli építészetben. A téren persze korábbi korok építészete is jelen van, a hangsúly mégis a szocreál tv-toronyra esik. Az Alex ennek ellenére a világváros kitüntetett találkozóhelye, csoportokban beszélgetnek, sörözgetnek az emberek, „zajlik az élet”. Kávét egy olasz kávézóban fogyasztunk. A parányi hely valami posztmodern designnak megfelelően, funkcionálisan és nagyon ízlésesen van berendezve. Találkozóhelye lehet a Berlinben élő fiatal olaszoknak, akik a térre helyezett asztaloknál látványos gesztusokkal beszélgetnek, kis mediterrán hangulatot csempészve az október eleji napsütésbe.

    A nap zárásaként sétálunk egyet a Brandenburgi kapu és a Potsdamer tér közé ékelődő – „Az európai zsidók elpusztításának emlékműve” – betonhasábjai között. Líviát szorongással tölti el a hatalmas hasábok látványa, fél, hogy eltéved a betonrengetegben, inkább leül egy padra. Engem ambivalens érzelmek töltenek el. Távolról a szürke betonhasábok egy katonai temető benyomását keltik, közöttük sétálva azonban nem érzékelem azt a tragédiát, ami az európai zsidóságot sújtotta. Némelyik hasábon gyerekek ugrándoznak nevetgélve, néhány turista szendvicset majszol. 

   Az emlékmű tervezője, Peter Eisenman szerint a 2711 darab sírkőnek nincs különösebb szimbolikus jelentősége, de tagadhatatlan, hogy a jeruzsálemi templomhegyi szarkofágokra emlékeztet. A katonai temetőkkel való rokonítás azért is helytálló, mert a 4 millió háborúban meggyilkolt zsidó legtöbbjének nincs saját síremléke. A hasábok szürke színe az elégetett zsidók hamumaradványaira emlékeztet. A pillérek alig észrevehető dőlése és az imbolygó talaj az alkotó szándéka szerint bizonytalanságérzést kell, hogy keltsen a látogatóban. „A holocaust mértéke minden olyan kísérletet, hogy tradicionális eszközökkel mutassák be, kilátástalan vállalkozássá tesz.” – mondja Eisenman. „A mi emlékművünk a megemlékezésnek egy új eszméjét kísérli meg megvalósítani. (…) Egy olyan hely, amelyiknek nincs meghatározott jelentése”. A föld alatt azért van egy emlékkiállítás előadótermekkel és könyvesbolttal. A számítógépeknél kb. 4 millió holocaustáldozat neve olvasható.

   Lívia megnyugodva érzékeli, hogy kijutottam a betonrengetegből, és elindul a Brandenburgi kapu felé. A zebrától távol kel át a sugárúton, és én már látom, hogy két rendőr karjaiba botlik. Meglepődve tapasztalom, hogy a rendőrök ügyet sem vetnek rá, fontosabb dolguk is akad. Alaposabban szemügyre veszem a helyszínt, és látom, hogy az amerikai nagykövetség épületénél állunk, ahol a járdán mozgatható vasoszlopok állnak, az esetleges terrortámadások megakadályozására. Néhány héttel később lett számomra világos, hogy inkább a németeket kellene megvédeni az épületben zajló titkos lehallgatásoktól, és ezektől a krómnikkel akadályok nem védenek. Az épülettömb megkerülése felér egy kiadós sétával. A nagykövetség elér egészen a Brandenburgi kapuig, és engem leginkább a Kreml épülettömbjére emlékeztet.

   Szombaton – Edit tanácsára – a 100-as busszal járjuk be Berlin legismertebb részeit. Jóval olcsóbb megoldás, mint a városnéző buszok, amelyek közül sokkal találkozunk. Megfoghatatlan, hogy városnézés közben többen is újságot olvasnak. Elhaladunk a Zoologischer Garten, az elnöki rezidencia, a Scloss Bellevue, a kancellária és a Reichstag előtt. Végállomás az Alex. Kulturális programként a dómmal szemközti NDK-történeti kiállítást tekintjük meg. Nagy a tömeg, nehéz az interaktív kiállítás egyes elemeihez hozzáférni. Nekünk, a Kádár-rendszerben szocializált felnőtteknek jószerével minden ismert, a gyerekek meg játszadoznak, amivel egyáltalán játszani tudnak. Kontrasztként kiállítva egy Trabant, amire 7-10 évet is kellett várni, és egy, a politikai vezetőket szállító bőrüléses Volvo limuzin. Lehangoltan gondolok arra, hogy milyen nosztalgia övezi nálunk még mindig ezt a korszakot. A múzeumot elhagyni – csalafinta módon – csak egy retro éttermen keresztül lehet, de nincs kedvünk a korabeli falatokhoz. Egy kiadós sétát is vállalva inkább a Spree-parti Georg Bräuban ebédelünk. Már előző este kinéztem magamnak ezt a hangulatos, zsúfolásig megtelt helyet, leginkább azért, mert egy méter sört is lehet rendelni, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Új mértékegységgel ismerkedtem meg a Maß, Halbmaß, Preußenmaß és a Seidel mellett, ami valójában 12 pohár sört jelent sorban, egy fatartóban. Van egy kedvezményes menü ajánlat is, aki azt rendeli, ingyen kap egy pohár sört és egy gabonapálinkát. Két asztalnál is olaszok ülnek, akik az ajánlott menüt rendelik. A súlyos, szemet gyönyörködtető paraszti étel kifogott a gamberettihez és rucolához szokott gyomrukon, közülük többen is a tányérban hagyják, de legalább a pálinka meg a sör ingyen volt, gondolhatják.

   Este, a szemerkélő esőben elsétálunk a Brandenburgi kapuhoz, ahol az újraegyesítési ünnepség fő kulturális programja zajlik. Titokban a U2-ban vagy Mike Oldfieldben reménykedem, akik játszottak már korábban ezen a szent helyen, sőt előbbiek egyik – Wim Wenders által forgatott – klipjében is feltűnik a világhírű helyszín. Ezúttal Heino a főprogram. A jó zenészekkel kísért német Elvis mintha playbackről énekelne, holott elmondja, micsoda nagy élmény neki a koncert, hisz először lép fel a Brandenburgi kapunál.

   Vasárnapi istentiszteletre Ács Zolival a berlini dómba megyünk. Ritkán adódik alkalom, hogy ilyen nagy evangélikus közösségben hallgathassam az igehirdetést. A dóm a német evangélikusok központi templomának számít, egyben császári temetkezési hely. Az esemény maga egy műalkotás. A dóm orgonistája, Andreas Sieling a berlini művészeti egyetem professzora. A liturgiát ezúttal egy Bamberg környéki kórus színesíti. Az istentisztelet elhúzódik, három keresztelő és úrvacsoraosztás is van, amit még megspékelnek a termés betakarításának ünnepével. A lelkész megköszöni a Jóistennek a bőséges termést és a növekvő német jólétet, de politikáról egy szót sem ejt.

   Ebédre egy patinás német étterembe megyünk, ami nem a csillogástól, inkább a hagyománytisztelettől nevezhető patinásnak. Örömmel látom, hogy csapolt Köstritzer fekete sör a kínálat. Gyönyörű, napsütéses délután van, hirtelen ötlettől vezérelve elautózunk Potsdamba. A városrész, ahol leparkolunk Hollandiára emlékeztet. Joggal, hisz betelepült holland kézművesek hozták létre a XVIII. században. A vöröstéglás házak ma már kisgalériáknak, antikváriumoknak, kiskocsmáknak adnak helyet. Elfogyasztunk egy kávét mi is az egyik kis kávézóban, aztán teszünk egy kiadós sétát a sanssouci-i kastély hatalmas parkjában.

   A kastélyt és a hozzá tartozó parkot Nagy Frigyes építette az 1700-as évek közepén. A „porosz Versailles-ként" emlegetett rezidenciát és a hozzá tartozó kerteket az UNESCO 1990-ben a világ kulturális örökségének részévé nyilvánította.

  A hétfő délelőttünk még szabad. Teszünk egy „utolsó” sétát a Potsdamer Platzon. Csak most vesszük észre, hogy a „filmcsillagok sétányán” és a zsidó emlékoszlopok között lépdelünk. A hírdetőoszlopok egy, az egész városra kiterjedő projekt, a „Zerstörte Vielfalt” („Elpusztult sokféleség”) részei. A város leglátogatottabb helyein, pl. a dómnál  ilyen oszlopok sokasága között várakoznak az emberek a buszra, és unalmukban akarva-akaratlan a holocaust áldozatainak képeivel és élettörténetével szembesülnek, persze találhatnak közöttük olyan világhírű személyeket is, akiknek sikerült elkerülniük a koncentrációs táborokat, mert időben elmenekültek.