2012. február 11., szombat

Advent 2011 – Hamburg, Lübeck, Travemünde

   A Várakozás első vasárnapját – 2005-höz hasonlóan – ezúttal is az észak-német Hanza-városokba terveztük. Baráti társaságunk az elmúlt években meggyőződött arról, hogy a legszebb karácsonyi vásárok a német városokban vannak, jártunk már Bambergben, Würzburgban, Altöttingben, Lübeckben és néhányszor Münchenben, de az igazán lenyűgöző Weinachtsmarkt mégis csak a hamburgi. A környezet mindenhol szép, különösen a müncheni Marien Platz, de amit a hamburgi Rathausmarkton láthat az ember, attól a lélegzete is eláll. De ne rohanjunk ennyire előre, hisz még előttünk van 1300 kilométer. A távolságot korábban egyhuzamban megtettük, ma már öregesen, elkényelmesedve, megszállunk valahol félúton. Északnak tartva – ami lehetne egy arany középút a Nyugat felől elforduló, Kelet felé igyekvő honfitársainknak is –, kiváló megálló a csehországi Hodová Planá, pontosabban a Chodovar sörbarlang. Korábbi alkalmakkor a csehországi oldalon közelítettük meg, keletről nyugatra tartva, így az út kb. 150 kilométerrel rövidebb, és az ember megállhat Ceske Budejovice-ben egy korsó Budweiserre, de a szép tájon és hangulatos kisvárosokon keresztül vezető út igénybe vesz szinte egy egész napot. A környező dombokra tekintve Rudolf Hrusinszky jut eszünkbe, akit az ilyen táj mindig versmondásra sarkalt, legalább is Jirzi Menzel elképzelése szerint. Legutóbb kedvenc sörözőnket zárva találtuk Budejovice-ben, és egyébként is szívesen próbálkozunk új utakkal, eldöntöttük tehát, hogy ezúttal a németországi autópályákat választjuk. Ha hihetünk a Michelin úttervező programjának, a hosszabb út két órával kevesebb időt vesz igénybe. Az útitervnek közülünk többen örültek, mondván, így legalább alkalmuk lesz egy Shell-kútnál kedvenc „roppantós” virslijükre. Passaunál léptünk Németországba, és Regensburgnál fordultunk északra, a 93-as autópályán, majd Pilzen irányába haladtunk. Ma már a német határt Pilzennel is autópálya köti össze, így – a Sárvár-Sopron közti távolságot leszámítva – csak az utolsó 20-30 kilométert kellett autóúton megtennünk. Késő délután érkeztünk Hodová Planába. A sörgyár zárt, négyszögletes épületének egyik sarkában szépen kialakított szálloda van, a három csillag ellenére a reggelinél a szokásos sonkák, virslik, sajtok mellett meleg fánkot (!) pillantottam meg. Eszembe jutott Marx egyik klasszikus megállapítása, miszerint az áru iránti szükségletet az áru látványa okozza, és felhívtam barátaim figyelmét erre a ritka lehetőségre. Ellenálltam a kísértésnek, de jóérzéssel nyugtáztam, milyen finomságot ehetnék, ha nem lenne bennem ekkora lelkierő! Szállásunkat elfoglalva, az élmények fokozása kedvéért tettünk egy sétát a 12 kilométerre lévő Marianské Lazné (magyarul: Marienbad) – az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatát idéző – sétálóutcáján. A lenyugvó nap fényénél, a mínusz 2 fokban irigykedve állapítottuk meg, hogy elődeink, a Millennium idejének magyar elitje milyen szép helyen kúráltatta magát. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a Danubius szállodavásárlásokkal legalább megmaradt a magyar jelenlét, igaz – a közeli Karlovy Vary-hoz hasonlóan, ám szerencsére, nem olyan mértékben – az oroszok nyomulása már itt is jól érzékelhető. Sokan álltak az ivókutaknál, mi szomjúságunkat azonban a hodovári barnasörrel kívántuk oltani. A sörbarlangról korábban már írtam, ismétléssel nem terhelném az olvasót. A november végi, hétköznapi este ellenére legalább ötvenen voltak az étteremben. A hely csak egy ugrásra van a német határtól, ezért nem meglepő, hogy leginkább német beszéd volt hallható, ami az elfogyasztott korsók után egyre csak erősödött. Az étlappal nem sokat bajlódunk, ilyenkor – kötelezően – csülköt rendelünk, leginkább azzal az indokkal, hogy legalább alkalmunk lesz az összehasonlításra a bajor hasonmásával. Társaságunk véleménye megoszlik, többségben vannak azok, akik állítják, jóllehet a cseh módra készített csülök könnyebben fogyasztható, az ízei meg sem közelítik a bajorét. Gondoltam, ennél nagyobb konfliktus ne legyen közöttünk az előttünk álló hosszú úton, és már a következő napot terveztem.



   Az időjárással, hasonlóan a 2005-ös utunkhoz, most is szerencsénk volt. Napsütéses, hideg reggel fogadott bennünket. Ezúttal a határnál a bajor rendőrök sem néztek minket illegális bevándorlóknak, így megállás nélkül hajthattunk tovább észak felé. Előbb a 93-as autópályán haladtunk Hof irányába, majd a 9-es autópályára hajtottunk. Az egykori NDK területén utazva feltűnik, hogy a hitleri macskaköves autópályákat felváltotta az aszfalt, gondolom, alapnak meghagyva az eredetit. A német-német határra egy tábla emlékeztet az egyik híd előtt valahol Hirschberg környékén. A 780 kilométernyi unalmas autóutat a szélerőművek – soha véget nem érő – látványa és a déli „roppantós” virsli enyhíti. Az útvonal Gera-Halle-Magdeburg irányában halad, aztán Helmstedtnél elérjük Németország naposabbik felét. A 2-es autópályán Hannover irányába haladunk, majd Alsó-Szászország fővárosát elérve, utunkat az A-7-esen folytatjuk. Ez már ismerős terep, az elmúlt két évtizedben hétszer-nyolcszor mentem hasonló irányban rajta. A 160 kilométer már nem tűnik soknak, és az útjelző táblákat olvasva beindul az emlékezés. Celle, a csodálatos középkori város, a Brunswick-Lüneburg-i hercegség egykori székhelye, óvárosában több mint 400 faszerkezetes házával és a reneszánsz és barokk stílusban épült kastélyával. A város déli kijáratát képezi a lüneburgi pusztának. Elkerülik a magyar turisták, hasonlóan a többi gyönyörű középkori német kisvároshoz. A Lüneburger Heide, ahol Kristiannak, a Bundeswehr egykori főtörzsőrmesterének kalauzolásában gyalogoltunk egy teljes napot, és piknikeltünk „Hannibal sírja” közelében. A tájat, ameddig a szem ellátott, a puszta egyetlen virága, az Erica színezte bíborvörösre.
   Az emlékezés elterelte a figyelmemet az unalmas autóútról, mire ismét az út menti táblára pillantottam, már Hamburg közeledett. Németország második legnagyobb városát hat irányból lehet megközelíteni Autobahnon, mi az észak-dél irányú, a dán határtól a Bodeni-tóig vezető 7-es autópályán érkezünk, dél felől. Úticélunk a kikötő, amit legegyszerűbben a régi Elba-hídon áthajtva érhetünk el. A híd és környezete, a Speicherstadt bismarki idők hangulatát sugározza. Balra a távolban a Köhlbrand-Brücke égbetörő oszlopai látszanak, amelyek óriási tömegük ellenére kecsesen hasítanak bele az égboltba. Amikor a Szent Miklós templom lenyűgöző, a II. Világháborúban kiégett neogótikus tornyát elhagyjuk, már otthon érzem magamat. Szállásunk az Empire Riverside Hotelben van, a kikötő közvetlen közekében. A tengerészek, no meg az éjszakai élet iránt fogékony turisták tudják, hogy a Reeperbahn közelében vagyunk. Legutóbbi hamburgi látogatásunk, 2005-óta szállodánk utcáját, a Bernard-Nocht Srassét teljesen átépítették. Nekünk különösen kedves a hely, mert korábban itt, az ASTRA sörgyár asztalitenisz csapatával ápoltunk baráti viszonyt, de a sörgyár, a polgármester minden fogadkozása ellenére (ott sem szabad mérget venni a választási ígéretekre!) ingatlanfejlesztők áldozatául esett. Az egykori sörgyár irodaépületének tetejére szállt le rendszeresen helikopterével Balbekné, a „Guldenburgok öröksége” című TV-sorozatban. Az utcában egyedül a tropikus betegségekre specializálódott világhírű kórházat hagyták érintetlenül. A környék modern építészete nekem tetszik. Egészségesen ötvözi a vámszabad terület (Speicherstadt) Bismark-kori vöröstéglás raktárépületeinek stílusát a 21. század posztmodern, üveg-acél épületeivel. A hamburgi kikötőt porig rombolták az angol bombázók, a szükség kényszerítette ki a modern építészet megteremtését, de ami született, az emberi léptékű. A háború vége felé – ki gondolná? – a bunkereket idő hiányában nem a föld alá, hanem felfelé építették. Ezeket a beton monstrumokat üveggel vették körül az elmúlt évtizedekben, és rádió és lemezstúdiókat alakítottak ki bennük.


   Szállodánkból kitekintve, meglepődve fedeztük fel a dokkban a Queen Mary 2-őt. Másnap korán reggel, még sötétben, a szállodánk étterméből kipillantva, elállt a lélegzetünk a kivilágított óceánjáró látványától. Azt gondolnánk, Európa egyik legnagyobb kikötője a tengerparton van, pedig még 100 kilométert kell hajózni az Északi-tengerig. Igaz, mint fenti példánkból sejthető, az óceánjárók rendszeresen kötnek ki Hamburgban. Vacsorázni a Hanseaten-Grönniger sörpincébe mentünk, és elégedetten állapítottuk meg, hogy jól tettük, hogy asztalt még itthonról foglaltunk, mert a novemberi péntek este ellenére csordultig megtelt. A söröző a föld alatt két utcát is összeköt, az ember belép az 1700-as évek végén épült, az elmúlt évszázad 80-as éveiben renovált barokk-homlokzatú épületbe, és távozik egy másik utcán a sörfőzdén keresztül, a kikötő felé. Az ajtónál ellenőrzik a foglalásunkat, és elkísérnek az asztalunkhoz. Társaságunk nagy része nem rajongója a reformkonyhának, tőlük Schobert Norbi éhen is halhatna, ezért mindannyian Gröninger Brauerschmaust, „parasztlakomát” rendelünk, amelyiknek nagy sikere volt már előző látogatásunkkor is. A disznósajttal, házikolbásszal, nyárson sült húsokkal és sült szalonnával kevert burgonyasalátával bőven megrakott fatányér kitartana itthon egy szolidabb hétvégén. A súlyos ételhez egy tízliteres hordó Gröningert veretünk csapra. Vacsora után jólesik a séta vissza a Reeperbahnra. Meglepetten tapasztaljuk, hogy a kerületi rendőrkapitányság előtt karácsonyi vásár fogad minket. A Santa Pauli Weichnachtsmarkt magát a legérzékibb hamburgi karácsonyi rendezvénynek hirdeti. A kikötővel határolt vigalmi negyed a St. Pauli kerület része, amit zenés színházai, sörözői mellett, leginkább a könnyű erkölcsű hölgyeiről ismernek. A vásár egyik pavilonjában non-stop sztriptíz látható, belépődíj nélkül, de az ajtóban álló gorillák elveszik a kedvünket az olcsó élvezettől. A Reeperbahn szemközti oldalán Tesco-méretű bevásárló központ, ahol, hm… felnőtteknek szóló DVD-ket, szexuális segédeszközöket – ki tudja még, miféle hasznos dolgot? – árusítanak. A belépő 1 euró (legalább is ez volt 2005-ben), amiért adnak egy óvszert a látogatónak. Remek ötlet ez a Herbert Strasse környékén. A végletekig túlhajszolt fogyasztói társadalom szélsőséges megnyilvánulása ez – állapíthatnám meg némi társadalomkritikai éllel –, csakúgy, mint – elnézést a hasonlatért – az a fatimai bevásárlóközpont, ahol kizárólagosan csak kegytárgyakat lehet vásárolni az iparszerű zarándoklat szünetében. „Minden út a boldogsághoz a vásárláson keresztül vezet” – írja a posztmodern szociológus, Zygmund Bauman. A kötelező forralt bor után, lefekvés előtt azért teszünk egy sétát a Herbert Srassén. Azok, akik már jártak itt, az emlékeik miatt égtek magasabb hőfokon, akik nem, azok meg a várható látvány miatt. Várakozásunkban ezúttal sem kellett csalatkoznunk, a csak férfiak által látogatható kis utcácska kirakataiban szebbnél-szebb hölgyek ültek (a kivétel itt is erősíti a szabályt). Némelyik hölgy szépsége filmvászonra való, nem tudni, milyen végzet kényszerítette őket erre az útra? Úgy tűnik, az elit kelleti magát a kirakatokban, az esendőbbek az utcasarkon, a kerületi rendőrkapitánysággal átellenben kínálják bájaikat. Kínálhatják magukat, de erőszakosan nyomulni nem lehet. Egy szebb napokat látott hölgy leszólít egy német fiatalembert, aki azzal próbál kibújni a felkérés elől, hogy mutatja, nincs egyedül. A hölgy int a legközelebbi sorstársának, és már mennek is négyesben egy bezárt ajtóhoz. A kuncsaft megkérdezi, hova is mennek? Amikor a hölgy felmutat egy emeleti szobára, alkalmi vendége meglepetten jegyzi meg, azt hitte ide, a sörözőbe! Érzékeltem, hogy társaságunk tagjai felszedtek annyi élményt, hogy hetekig lesz mit mesélniük idehaza, és a szálloda felé vettem az irányt. Az utcasarkon kínai turistacsoportba ütköztünk, akiket egy kétméteres, miniszoknyás transzvesztita próbált bevezetni St. Pauli éjszakai rejtelmeibe.


(Travemünde)

   Szombaton korán reggeliztünk, mert nem mondtunk le arról a vágyunkról, hogy egy kis hajóutat teszünk Travemündében. Erre 50% esélyt adtam magunknak, hisz az itthoni foglalásunkat a várható viharra hivatkozva lemondta a hajótársaság. A fényárban úszó Queen Mary II. látványával nem tudunk betelni. Még nem sokan reggeliznek, alkalmam nyílik az étteremi személyzet alaposabb megfigyelésére. Az étteremvezető Fördős Tibi ifjúkori barátom szakasztott mása, aki maga is dolgozott évtizedekkel korábban Bonnban, valami szállodában, manapság pedig Almádiban várja, hogy ráköszöntsenek az első nyugdíjas évek. Az étteremvezető fáradhatatlanul magyaráz az őt körülálló személyzetnek. A két sajttálat átrendezteti, mutatja, hogy mihez illik a zöldpenészes sajt, és mihez nem. Biztosan az „egy életen át tartó tanulás” pedagógiájának elkötelezett híve, gondolom, képzetlen személyeket nem alkalmaznak a négy és fél csillagos szállodában. A személyzet – és ez kezd általánossá válni Németországban – angolul kérdezi, hogy kávét rendelünk-e? Visszakérdezek, hogy szabad-e Németországban németül beszélni? – amire általában mosollyal válaszolnak. Lehet, persze, hogy a személyzet nagyobbik része vendégmunkás, és nyílván a vendégek között is több a külföldi. Hamburgban és a környékén főként lengyel és más baltikumi vendégmunkásokkal találkozik az ember. Minket is általában lengyeleknek vagy oroszoknak vélnek, és ez jelentős kihívás a nemzeti büszkeségünknek.
   Tíz óra körül érkezünk Travemündébe, a mondén, „nagyvilági” kisvárosba. Világiasságát Lübeck közelségének köszönheti, és annak, hogy a Skandinavienkai Európa legnagyobb kompkikötőjévé épült ki az elmúlt évtizedek fejlesztéseinek köszönhetően. Innét indulnak az óriási sétahajók Skandináviába, Észtországba és Oroszországba. A 11 000 lakosú kisváros legszebb része a 16. századi St. Lorenz plébániatemplom köré épült óváros, és a Strandpromenád. Utóbbin mi is szívesen sétálunk, és fényképezzük az Alte Kurhaust vagy a többi favázas épületet. A kikötőben felfedezem azt a hajótársaságot, amelyik viharra hivatkozva lemondta az utunkat. Megnyugodva mutatom Tamásnak, hogy nem trükköztek, hisz piros kézírással olvasható, hogy a várható vihar miatt, nem indul járat. Elúszik mellettünk Finnország felé egy nagy komphajó. Miközben a többiek a fotózásával vannak elfoglalva, én tovább sétálok. Indulni készül egy kisebb sétahajó, de érzékelem, hogy éppen lekéstük. A következőre másfél órát kellene várnunk, kérdezem Tamást, várjunk-e ebben a hidegben? Miközben tanakodunk, a gangwayt felszedő alkalmazott (nem tudom, lehet-e matróznak nevezni?) megkérdezi, hogy sétahajózni szeretnénk-e? Kiderült, hogy az óriási komphajó miatt késnek az indulással 10 percet. Öröm fogott el, és némi izgalom, hogy sikerül-e gyorsan összetrombitálnom a többieket? A hajó megvárt mindannyiunkat, megnyugodva ültünk le a hajó belsejében. Örömünkben azonnal rendeltünk egy Johnny Walkert ( ír whiskeyt sajnos nem tartottak) és egy pohár sört a november végi hideg, szeles időben. A harmincas éveiben járó, zselézett hajú, előzékeny matróz-felszolgáló megkérdezi, honnét jöttünk? Válaszom után én is kérdezősködni kezdek. Kiderül, hogy Mesut Özil sorstársa, a nagyapja vándorolt be a ’60-as években Törökországból. Meséli, a nagypapa összegyűjtött kis vagyonából vásárolt egy házat Törökországban, és a németországi nyugdíjából élvezi az életet. Most vált érthetővé számomra az előzékenysége, feltételezem, egy született német nem várt volna ránk egy percet sem, hanem a szabályoknak megfelelően elindítja a sétahajót. A „vámmentes” boltban még vásárolunk valami ajándékitalt, a sok ismert nemzetközi áru mellett, az elmúlt alkalomhoz hasonlóan, most is a dán specialitást, az Aalborg Akvavitet választjuk. Vámmentesség ide vagy oda, aranyárban adják, jóllehet fűszeres-köményes ízesítése szokatlan a magyar gyomornak. Vigasztaljuk magunkat, hogy legalább jobban működnek a szelek. Minden jónak vége szakad egyszer, másfél óra után kikötünk ismét. Sietnünk kell, hisz még egy kiadósat szeretnénk sétálni a „Hansa városok királynőjének” nevezett Lübeckben.


   Az egész óvárost – amely az UNESCO-világörökség része – víz öleli körül. Ezúttal nem a Holstentornál lépünk a városba, jóllehet, Lübecknek ez a hatalmas, 1478-ban épült kéttornyú jelképe, ma már a városi múzeum mellett arról is híres, hogy az 50 márkás papírpénz hátoldalán volt – az Euró bevezetéséig – látható. A Burgtornál érünk az óvárosba, és szinte azonnal a Weinachtsmarktba csöppenünk. A karácsonyi forgatag központja (hol máshol?) a Rathausmarkton van. A teret a városháza 13-századi homlokzata uralja. Az L alakú épület különös ismertetőjegyét képezik a fából készült magas falak és a kecses tornyok. Északi szárnyának homlokzatát – reneszánsz stílusban – égetett homokkővel borították. A város hét jelentős temploma közül ezúttal a Városháza-tér északi oldalát szegélyező Sankt Marien Kierchébe lépünk be. Kellemes meglepetés (nem kellene, hogy Észak-Németországban az legyen), hogy lutheránus istentiszteletek helyszínéül szolgál. Az már lehangol, hogy 1 euró a belépődíj. Az érett-gótikus stílusban a 13-14. században épült hatalmas téglaépület főhajója 80 méter hosszú és 40 méter széles. Istennek ez az óriási hajléka sok téglából épített gótikus templomnak szolgált példaképül a Keleti-tenger partjainál, elég talán, ha Rostockot és Stralsundot említjük. A templom egyik ékessége az 1512-ben egy németalföldi mester által festett Mária-oltár. Egy mellékkápolna oltárképében Günter Grass alkotását ismerjük fel. Az elmúlt időben Európa több helyén is a Nobel-díjas író keze-nyomát fedeztem fel (például boroscímke formájában Toszkánában), Lübeckben azonban otthon van. Thomas Mann után újabb világhírű írónak lett lakhelye ez a gyönyörű Hansa-város. Günter Grass hatalmas szénrajzán a Megváltót és a két latort három hajlott fatörzs szimbolizálja. Az Isten fia és a másik két halálraítélt, jóllehet nem látható a képen, de misztikus jelenvalóságuk kétségbevonhatatlan. Titokban azt reméltem, hogy az adventi forgatagban találkozom a világhírű személyiséggel, és megköszönhetem neki azokat a könyveket, amelyek nagy hatással voltak rám az elmúlt évtizedekben. A nyolcvanas éveiben járó mesternek lehet, hogy nagyon terhes már a vásári forgatag, sajnos nem sikerült találkoznunk. Forralt borral vigasztaltuk magunkat, és megállapítottuk, hogy a nagyon ízléses, egy kisgyerek által rajzolt, lübecki házakat ábrázoló pohár méltó képviselője a világhírű városnak.



   „Hazatérve” Hamburgba, belevetettük magunkat a karácsonyi forgatagba. Nagy várakozással mentünk a városháza elé, ki azért, mert tudta, hogy páratlan élményben lesz része, ki azért, mert először járt ebben a világvárosban. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a Binnen-Alster szélén, az előkelő Jungfernstieg teljes hosszában is kialakítottak egy karácsonyi vásárt. Mi azonban először a Rathausmarkthoz sétáltunk, mert ez ígérte a legszebb látványt. A két helyszínt egyébként egy utcasarok választja el egymástól. A fényárban úszó városháza látványa lenyűgöző. Az épület és zárt udvara szabadon megtekinthető, teszünk egy sétát a neogótikus épületben. A vásár bejáratánál egy hatalmas betlehemi jászol fogad minket. Végig préseljük magunkat a forgatagon, aztán találunk végre egy falatozót. Évek során már szinte szenvedélyünkké vált az alkalmi borospohár gyűjtése, és megállapíthatjuk, hogy a hamburgi a szebbek közül való. Szóltam az eladónőnek, hogy szeretnénk magunkkal vinni a használt poharunkat, ő azonban újakat adott. A metróhoz tartva végigsétáltunk a Jungfernstiegen, hogy alkalmunk legyen összehasonlítani a felszolgált forralt bort. A sétáló út egyik oldala a városközpont elitüzletházainak a szegélyét képezi, a másik a kiindulópontja a városon belüli hajóutaknak. Romantikus kirándulásokat lehet tenni a Hamburgot keresztül-kasul szelő csatornarendszeren, és a látogató rádöbbenhet, hogy az utcákon átívelő 2376 darab híd több, mint ami a „Hidak városában”, Velencében vagy „Észak Velencéjében”, Amszterdamban található. Késő este van már, oszladozik a tömeg, de a hangulatosan kivilágított Alsterpavillonban még sokan üldögélnek. A pavilonból most is lélegzetelállító látványt nyújt a Binnen-Alster környéki luxusszállodák fényárban úszó sora. Már Heinrich Heine is ebben a pavilonban búslakodott Amália unokatestvére felé irányuló, beteljesületlen szerelme miatt. A költő hat évet élt – kisebb megszakításokkal – a városban, nagybátyjának a Jungfernstiegen működött a bankja.


   Még ennek a tartalmas napnak is vége szakad egyszer, szállodánkhoz közelítve sétáltunk még egyet a Herbert Strassén, egy pillantást vetettünk a kivilágított Queen Maryre, aztán nyugovóra tértünk. Lefekvés előtt azonban még felkészítettük a kezdőket a reggeli Fischmarktra. Lelkesedésünk a viharos szélben azért nem volt olyan nagy, hogy piacnyitásra, 6 órára megjelenjünk, de 8-kor sem maradtunk még le semmiről. Mi, tapasztaltabbak azokat az árusokat kerestük, akik előtt nagyobb tömeg állt, mert ebből tudtuk, nagyobb attrakcióra is számíthatunk. Van néhány halárus és virágárus, aki fáradtságot nem ismerve, és hangszálait nem kímélve ajánlja a portékáját. A legjobbakat a holland virág- és gyümölcsárusok szerződtetik. Nem tudom olyan gyorsan leírni a látottakat, amilyen gyorsan eladnak egy kosár déligyümölcsöt. Az árus az árakkal mindig lefelé licitál, de van egy határ, amit elérve félreteszi a kosár gyümölcsöt, és azt mondja, hogy ennyiért már neki is megéri, és elkezd összeállítani egy másik kosarat. A legfurább figura ezúttal egy jamaicainak kinézető alak volt. Nem csinált nagy faksznit, valami monoton zenére mozgatta a fenekét, amelyik a drogoktól már elég soványnak tűnt, és kávét főzött. Nem szólt egy szót sem, nem tett nagy gesztusokat, mégis folyamatos volt a rendelés. Lepusztult masinája a magyar illegális pálinkafőzők némelyikére emlékeztetett. Gondoltuk, ennyi elég a hidegből, betértünk a szépen felújított, egykori tényleges halpiac épületébe. A hamburgi magisztrátus egyik, 1703-ból származó rendeletéből tudjuk, hogy „amíg a harangok el nem ütik a fél kilencet (ami az istentisztelet kezdetét jelenti) árulhatják a halászok a romlandó zsákmányukat”. Az épület két végében manapság színpad van, és a keményebb rockot játszó együttesek szünet nélkül gondoskodnak a hangulatról. A tömegben vannak olyanok, mint mi, akik az első sörüket isszák, is vannak olyanok, akik az előző napi utolsót. Rajtuk azért meglátszik a Reeperbahnon átmulatott éjszaka. Némi bűntudattal, hogy istentisztelet előtt már belefogtunk a frühschoppenba, gyorsan lehajtunk egy ASTRÁt, és indulunk a fél tizenkettes misére. Sziréna jelzi, hogy a piacnak egyébként is vége. Itt, ha egy árust elkapnak, hogy nem vetett véget a munkájának, súlyos büntetésre számíthat. A tapasztaltabbak ilyenkor vásárolnak, hisz még jobb üzletet köthetnek. Rádöbbenünk, még nem vásároltunk semmilyen ajándékot, veszünk néhányan egy-egy szatyor csokoládét, és hazaérve elégedetten nyugtázzuk, hogy nagyon jó üzletet csináltunk.


   Az istentisztelet helyszínét nem volt egyszerű kiválasztani. Hamburgot legnagyobb számban lutheránusok lakják, de csoportunkban rajtam kívül senki sem tartozik az ágostai hitvallás követői közé. Milyen nagyszerű lenne Hamburg főtemplomában, a Michaelis Kirchében egy istentiszteleten részt venni! – gondoltam magamban, de a pápista többség akarata előtt meghajolva, a Kleiner Michel (St. Ansgar) felé vettük az irányt. Kicsit izgultam, mert még itthon a világhálón bogarásztam, hogy 11.30-kor kezdődik a mise, és ha információm téves, oda az adventi áhitat. A kis templomtéren – mi más? – karácsonyi vásár fogad minket. A templomajtóban szokatlan, de szimpatikus módon a plébános vár a hívőkre. Kérdezem tőle, jó-e a kezdésre vonatkozó információm? Megerősít, és megkérdezi, hogy Magyarországról jöttünk-e? Igenlő válaszom után elárulom neki, hogy ő az első hamburgi, aki eltalálja származásunkat. Megjegyzi, egyszer elbiciklizett Szegedig. A mise kissé elüt a nálunk megszokottól, magán viseli az evangélikus szertartás és az évszázados hamburgi szabadabb szellem nyomait. Az igehirdetés Márk Evangéliumának a következő soraira épül: „Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Elküldi angyalait, és egybegyűjti választottait az ég négy tája felől, a föld végétől az ég határáig” (Márk 13,24-27). A plébános mikrofont ragad, és lemegy az első sor elé. Gondolatait láthatóan egy-egy hívő szemébe nézve fejti ki. Kicsit tudományos előadás-jellege van az egésznek. A hívők között sok a színes, és láthatóan a szegényebb rétegek képviselői. Mellettem megcsörren egy mobiltelefon. Gazdája, amolyan román vagy délszláv bevándorló, bokáig érő bőrkabátban, hegyesorrú csizmában kikopog a templomból. Gondolom, a Reeperbahni „üzlettársai” keresik. Kisvártatva visszatér, de néhány perc múlva megismétlődik a jelenet. Családja tekintetétől kísérve kikopog a templom előterébe, és szerencsére már nem jön vissza. Az áhitatomnak azért lőttek, a „csak ujjongjatok mindannyian, ti jámborak, mert a mi üdvösségünk eljön” kezdetű énekkel kivonulunk a templomból. A plébános – protestáns szokás szerint – mindenkivel kezet fog, és szót vált. Minket meghív a közösségi terembe egy pohár forralt borra, de a társaság nem él a meghívással, talán azért, mert néhányuknak nem tetszett a szabadabb szellemű mise. Keserűen állapítom meg, hogy rögös út vezet az ökumené felé. Gondoltuk, a kétórás istentisztelet után már igazán megérdemlünk egy pohár sört, amit a városháza mögötti serfőzdében kívántunk elfogyasztani. Megeredt az eső, és megérkezett az a viharos szél is, amit előző napra jósoltak. Mi azért örültünk, hogy a Travemünde-i hajókirándulásunkat nem tette lehetetlenné. A Joh. Albrecht serfőzde ablakai az Alster folyóra néznek, ami még ebben az esős, hideg időben is páratlan látvány. A söröző csordultig megtelt az ebédidőre, felteszem magamnak a költői kérdést, hogy nem főznek otthon a hamburgiak? Német nagyvárosok vendéglőit járva, megállapíthatjuk, nyoma sincs az Európát elöntő pénzügyi válságnak. Nincs sok időnk, sietnünk kell, hogy a kikötőben horgonyzó tengeralattjárót még megtekinthessük. A barátságtalan időben szinte üres az egész kikötő, de minket egy kedves hölgy fogad. Elégedetten nyugtázzuk, hogy jó volt a belépőket még itthon megrendelni. Többen, műszaki érdeklődésűek révén, lelkesen másznak be a tengeralattjáróba, én inkább egy kortárs képzőművészeti kiállítást tekintettem volna meg a Deichtorhallenban vagy a Kunsthalléban. Az U-434-es kém-tengeralattjáró, jóllehet 2002 áprilisáig még hadrendben állt, és szolgálatot teljesített főként az USA és Kuba partjainál, lehangoló látványt mutat. Az orosz származású kalauzunk, aki a ’90-es években telepedett le Hamburgban, lelkesen magyaráz. Megtudhatjuk, hogy a Szovjetunió megszűnése után 150 tengeralattjárót vontak ki a hadrendből, a legtöbbet 1995-ben. Biztonsági okokból csak nagyon keveset adtak át múzeumoknak. A hamburgi kikötőben látható darabot, amelynek az orosz besorolása B-515, 1976-ban állították hadrendbe. Az úgynevezett Tango osztályhoz tartozik, amiből 20 darabot készítettek. Amikor a hamburgi múzeumnak átadták, a hajtóművét – érthető módon – leszerelték. Az Elba medréhez van rögzítve, ezért nem emelkedik a vízszinttel. Azt gondolná az ember, a berendezésére még az oroszok sem sajnálták a pénzt, de a látvány lehangoló. Mindenhol huzalok kötegei, a „bútorzat” egy hatvanas években nyitott magyar falusi kultúrház funér alkalmatosságaira emlékeztet. Tapasztalhattam, hogy bőven van fa Oroszországban, elképzelni sem tudom, miért ez az igénytelenség? A parancsnokot annyiban becsülték többre, hogy neki egyedül jutott egy szűk kis kalyiba. Némelyik matróz priccse a vezetékek között volt kialakítva, nehéz elgondolni, hogyan fordult az alvó ember az oldalára. Azzal vigasztaltam magam, lehetséges, hogy ez a standard, amit én szeretnék látni, az az amerikai akciófilmek hamis valósága. Megkönnyebbülve kászálódtam ki a tengeralattjáróból. Meglepődve láttuk, hogy az egykori szovjet büszkeség már majdnem teljesen víz alá került. Az esti híradásból tudtuk meg, hogy néhány órán belül az Elba el fogja önteni a kikötőt. Az Északi-tengeren tomboló vihar nyomta vissza a folyót úgy, hogy a következő napokban az egész Fischmarkt víz alatt állt. Szerencsénk volt, egy nappal később érkezve már törölni kellett volna néhány programunkat.


Hétfőn reggel a napsütéses ám szeles hidegben elindultunk hazafelé. A hamburgiak véleménye szerint az Elbától délre kezdődik a Balkán, amit a Neuer-Elbtunnel elhagyásával percek alatt el is értünk. A kétnaposra tervezett út első napján 760 kilométer hosszú autópálya leküzdése várt ránk. Szállást a Regensburgtól 20 kilométernyire délre, a Duna partjára épült Kehlheimben foglaltunk. A festői táj által körülvett – az Altmühl és a Duna közé ékelődött –történelmi kisváros két szempontból is fontos nekünk, Sárváriaknak. A bajor Wittelsbach királyi család székhelye Kehlheim már a XI. századtól. I. Lajos bajor király 1846-os kezdeményezésére megépíteni szándékozott Ludwig-Duna-Majna csatorna bejárata található itt. A csatorna, amelyik előzménye a mai Majna-Duna csatornának, azt a célt szolgálta, hogy az Északi-tengert összekösse a Fekete-tengerrel. I. Lajos nagy népszerűségnek örvend Kehlheimben, míg az utolsó bajor király, a Sárváron 1921. október 18-án elhunyt (a trónjától már 1918-ban megfosztott) III. Lajos a mi kisvárosunkban népszerű. Az utóbbit az én jelenlegi irodámban (akkor még a vár kápolnájában) ravatalozták fel, és a müncheni Frauen Dómban temették el. A másik ok, amiért időnként ellátogatunk ebbe a bajor kisvárosba, az, hogy itt főzik kedvenc szűretlen búzasörünket a Weisses Brauhausban. A serfőzde a legrégebbi, ma is működő, csak szűretlen búzasöröket főző üzem Bajorországban. I Maximilián alapította 1607-ben, akkor még Kurfürstliches Weisse Hofbrauhaus néven. George Schneider 1946-ban telepítette ide serfőzdéjét, miután az eredetit 1944-ben Münchenben lebombázták. I. George Schneider abban is első volt, hogy ő volt az első polgári származású vállalkozó, aki II. Lajos királytól kiváltságot kapott szűretlen búzasör főzésére. Ma már VI. György vezeti a G. Sneider & Sohn Weisses Brauhaust, igaz a vállalati központ, egy kiváló sörözővel együtt Münchenben van, de ez már egy másik történet. Szállást, már csak hagyománytiszteletből is a Wittelsbacherhofban rendeltünk, ami az óváros főutcáján található. A szálloda kívülről belesimul a többi barokk homlokzatú épületbe, belülről azonban teljesen felújított, minden kényelmi igényt kielégít. Meglepetésünkre elég sok vendég tartózkodott december első napjaiban is a szállodában, leginkább azért, mert az Audinak volt valami tréningje. Pont fogadásra készültek, de mi inkább a Schneider sörözőbe mentünk. Scweinshaxét rendeltünk, hogy összehasonlítsuk a cseh csülökkel. Nem árulok el titkot, a csülök állta a próbát (egyébként is, kinek a pap, kinek a papné), de az elfogyasztott Aventinus Weizenstarkbier semmi mással össze nem hasonlítható. Ebben a sötét rubinvörös szűretlen baksörben fűszeres, csokoládé aroma keveredik az ember orrában a szárított gyümölcsök aromájával. A 8,2% alkoholtartalmú sör nevét arról a reneszánsz tudós Aventinusról kapta, akinek leírásaiból tudunk valamit egyáltalán a honfoglalás-kori magyarok „győri csatájáról”. A vacsora végeztével egy pohár Aventinus Weizen-Eisbockkal habzsoltuk az életet, és búcsúzunk ettől a páratlan sörözőtől. A 12%-os mahagóni színű baksör keserűmandulára és marcipánra emlékeztető aromája méltó versenytársa a belga Bush Noëlnek. A szállodánk felé sétálva ámulatba ejt minket a fényárban úszó óváros látványa. A lenyűgöző élmény miatt azt is elfelejtjük, hogy ezúttal nem volt alkalmunk egy kis dunai hajókirándulásra, és a Weltenburg kolostor meglátogatására, főként abból a célból, hogy a kiváló Weltenburger Asambockot megkóstoljuk. Ne legyünk telhetetlenek! - gondoltam, és már a kora reggeli indulásra készültem.


   Az előttünk álló 600 kilométer az ismerős úton már-már rutinnak számít. Az egyhangú autóutat csak a Bécs alatti Mayerling hangulatos kiskocsmájában elfogyasztott ebéd oldotta fel. A vendéglő horvát származású vezetője ismerősként üdvözölt minket, és megjegyezte, régen jártunk nála. Szeptemberben kerestük, a müncheni sörfesztiválról jövet, de nem találkoztunk – válaszoltam. A vadászkastély szomszédságában található kiskocsmában szokás szerint Wiener Schnitzelt rendeltünk, és a scwechati sört kortyolgatva a Schneider Weissére emlékeztünk. A sógorok nagyon büszkék a söreikre, de hol van az a bajor folyékony kenyértől?