Köszönettel Dr. Ács Zoltánnak és Söveg Editnek
Utoljára 2003-ban jártam Berlinben, Kondor János kiállítását
nyitottam meg a Collegium Hungaricumban. Ritkán mutatnak be arrafelé vasi
művészt (gondolom, se előtte, se utána). Ez a tárlat úgy jött létre, hogy
akkoriban a Szombathelyről származó egyetemi professzor, Masát András volt az
intézmény vezetője, és édesapja közreműködésével sikerült megvalósítani ezt az
elképzelésemet. (Masát András nevét beguglizva, látom, hogy Németországban
született 1947-ben, és eszembe jut, hogy – édesapja, Masát Mihály elbeszélése
szerint – családja a bajor királyi udvarnál Sárváron volt alkalmazásban, és
velük menekültek Bajorországba.) Nagyon szép emlékeim vannak erről az útról,
mert a -10 Celsius-fok ellenére, gyönyörű napsütésben ismerkedtünk a várossal,
és mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Életre szóló emlék marad,
hogy Peisch Sándor nagykövet ebédre hívott minket a követségre (akkor még a Vas
Megyei Közgyűlés elnöke voltam), ami igazán előkelő helyen, az Unter den
Lindenen, a Brandenburgi kapu közvetlen közelében van. Az ebédlőből remek
kilátás nyílik Berlin talán legjelentősebb emlékművére. Elégedetten
állapítottam meg, hogy a kényszerű NDK-ás barátságnak is volt előnye, hisz
követségünk Berlin legelőkelőbb sugárútján, a porosz Champs-Élysées-en kapott helyet, srévizavi a szovjetekkel.
Máig nem tudom, miért utaztunk 2003-ban
Bécsből amszterdami átszállással Berlinbe, a munkatársaim úgy tájékoztattak, ez
a legjobb lehetőség. Most Schwechatról közvetlen járattal érkeztünk a Tegel
repülőtérre, ahol vendéglátónk, Ács Zoli már várt minket. Megérkezésünk napján
a német főváros újraegyesítésének 23-dik évfordulóját ünnepelte, és ahova
igyekeztünk, Berlin legbelsőbb belsejében van. Zoli szolgálati lakása a
Potsdamer Platz közvetlen közelében, Berlin Mitte mittéjében, a Sony Areal-nál
található. A Sony látványos fejlesztést hajtott végre az egykori „senki
földjén”, a két Berlint elválasztó vonal mentén, a ’90-es évek második felében.
Az utóbbi időben elkezdtem megbarátkozni a posztmodern építészettel, és a
Helmut Jahn amerikai építész tervei alapján készült épületegyüttes hatalmas,
sátorszerű teteje tényleg lélegzetelállító.
Megérkezésünk estéjén a Theater am
Potsdamer Platz előtt, a kis Marlene Dietrich téren nagy tömeg mulat élő
zenére. A színházban Udo Lindenberg musicaljét a „Hinterm Horizont”-ot éppen
ezredik alkalommal játsszák. Ács Zoli említi, hogy eddig másfél millióan voltak
kíváncsiak a „pánikrocker” darabjára. A 2011. januárjában bemutatott musical
első főszereplője maga Udo Lindenberg volt, akit később felváltott Serkan Kaya,
egy 36 éves német-török színész. A musical története egyébként Udo és egy
fiatal keletnémet lány megismerkedését meséli el a nyolcvanas évek elejétől a
berlini fal lebontásán keresztül egészen a hamburgi Atlantic Hotelben lezajlott
találkozásig. Fel nem foghatom, hogy tud élni évtizedek óta Udo ebben az
előkelő Außen Alster-parti szállodában?
Első utunk másnap
Líviával a Zweitausendeinsbe vezet. 1993-ban a hamburgi Grindel Allén fedeztem
fel ezt az olcsó, remek lemez- és könyvválasztékkal rendelkező bolthálózatot,
és akkor még a 2001-es év elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Az elmúlt két
évtizedben aztán megfordultam többször is a müncheni, az augsburgi, a stuttgarti,
a hamburgi (ott kettő is van) üzletekben, de leggyakrabban Frankfurtban
vásárolok. A két berlini bolt közül az egyik a Friedrichstraßén található. Több
helybélit is meg kell kérdeznem, mire két, egy toronyépület bejáratánál
cigarettaszünetet tartó fiatal hölgy útbaigazít. Elsétálunk a Friedrichstadt
Pallast előtt, amit Európa legismertebb show színházának hirdetnek. Nem jártam
utána, de a most futó produkciót, a Show Me-t fél év alatt 400 ezren látták.
Én mégis inkább Ornette Coleman Prime Time együttesét láttam volna az 1988-as
kelet-berlini dzsesszfesztiválon ugyanitt, bár a mestert egy évtizeddel később
azért sikerült elcsípnem Bécsben.
A sikeres vásárlás
után elsétálunk a Múzeum Szigetre, főként az újonnan kiállított Nofretete miatt.
Mégis a Pergamon Múzeumban kötünk ki, mert az óriásplakát mellett elnéztem a
bejáratot, és csak a belépőjegy megvásárlása után derült ki, hogy az egyiptomi
fáraónő a szomszédos Alte Kunsthistorisches Múzeumban látható. Az Istar-kaput
már láttuk 2003-ban, de ennél nagyobb csalódás ne érjen minket. A pazarul
berendezett termek láttán megállapítom, milyen bőkezű volt a kultúratámogatás a
wilhelmi Németországban. A kimerítő tárlatlátogatás után – gondoltuk –,
megérdemlünk egy wurstot és egy korsó sört a napsütéses koradélutáni órákban. Az
Alexander Platz sarkán egy hangulatos sörözőben kötünk ki. A tér maga –
monumentalitása ellenére – őrzi mindazt az NDK-s időkből, ami taszít a korabeli
építészetben. A téren persze korábbi korok építészete is jelen van, a hangsúly
mégis a szocreál tv-toronyra esik. Az Alex ennek ellenére a világváros
kitüntetett találkozóhelye, csoportokban beszélgetnek, sörözgetnek az emberek,
„zajlik az élet”. Kávét egy olasz kávézóban fogyasztunk. A parányi hely valami
posztmodern designnak megfelelően, funkcionálisan és nagyon ízlésesen van
berendezve. Találkozóhelye lehet a Berlinben élő fiatal olaszoknak, akik a
térre helyezett asztaloknál látványos gesztusokkal beszélgetnek, kis mediterrán
hangulatot csempészve az október eleji napsütésbe.
A nap zárásaként sétálunk egyet a Brandenburgi
kapu és a Potsdamer tér közé ékelődő – „Az európai zsidók elpusztításának
emlékműve” – betonhasábjai között. Líviát szorongással tölti el a hatalmas hasábok
látványa, fél, hogy eltéved a betonrengetegben, inkább leül egy padra. Engem ambivalens
érzelmek töltenek el. Távolról a szürke betonhasábok egy katonai temető
benyomását keltik, közöttük sétálva azonban nem érzékelem azt a tragédiát, ami
az európai zsidóságot sújtotta. Némelyik hasábon gyerekek ugrándoznak
nevetgélve, néhány turista szendvicset majszol.
Az emlékmű
tervezője, Peter Eisenman szerint a 2711 darab sírkőnek nincs különösebb
szimbolikus jelentősége, de tagadhatatlan, hogy a jeruzsálemi templomhegyi
szarkofágokra emlékeztet. A katonai temetőkkel való rokonítás azért is helytálló,
mert a 4 millió háborúban meggyilkolt zsidó legtöbbjének nincs saját síremléke.
A hasábok szürke színe az elégetett zsidók hamumaradványaira emlékeztet. A
pillérek alig észrevehető dőlése és az imbolygó talaj az alkotó szándéka
szerint bizonytalanságérzést kell, hogy keltsen a látogatóban. „A holocaust
mértéke minden olyan kísérletet, hogy tradicionális eszközökkel mutassák be,
kilátástalan vállalkozássá tesz.” – mondja Eisenman. „A mi emlékművünk a megemlékezésnek
egy új eszméjét kísérli meg megvalósítani. (…) Egy olyan hely, amelyiknek nincs
meghatározott jelentése”. A föld alatt azért van egy emlékkiállítás
előadótermekkel és könyvesbolttal. A számítógépeknél kb. 4 millió
holocaustáldozat neve olvasható.
Lívia megnyugodva érzékeli,
hogy kijutottam a betonrengetegből, és elindul a Brandenburgi kapu felé. A
zebrától távol kel át a sugárúton, és én már látom, hogy két rendőr karjaiba
botlik. Meglepődve tapasztalom, hogy a rendőrök ügyet sem vetnek rá, fontosabb
dolguk is akad. Alaposabban szemügyre veszem a helyszínt, és látom, hogy az
amerikai nagykövetség épületénél állunk, ahol a járdán mozgatható vasoszlopok
állnak, az esetleges terrortámadások megakadályozására. Néhány héttel később
lett számomra világos, hogy inkább a németeket kellene megvédeni az épületben
zajló titkos lehallgatásoktól, és ezektől a krómnikkel akadályok nem védenek. Az
épülettömb megkerülése felér egy kiadós sétával. A nagykövetség elér egészen a Brandenburgi
kapuig, és engem leginkább a Kreml épülettömbjére emlékeztet.
Szombaton – Edit
tanácsára – a 100-as busszal járjuk be Berlin legismertebb részeit. Jóval olcsóbb
megoldás, mint a városnéző buszok, amelyek közül sokkal találkozunk.
Megfoghatatlan, hogy városnézés közben többen is újságot olvasnak. Elhaladunk a
Zoologischer Garten, az elnöki rezidencia, a Scloss Bellevue, a kancellária és
a Reichstag előtt. Végállomás az Alex. Kulturális programként a dómmal
szemközti NDK-történeti kiállítást tekintjük meg. Nagy a tömeg, nehéz az
interaktív kiállítás egyes elemeihez hozzáférni. Nekünk, a Kádár-rendszerben
szocializált felnőtteknek jószerével minden ismert, a gyerekek meg
játszadoznak, amivel egyáltalán játszani tudnak. Kontrasztként kiállítva egy
Trabant, amire 7-10 évet is kellett várni, és egy, a politikai vezetőket
szállító bőrüléses Volvo limuzin. Lehangoltan gondolok arra, hogy milyen
nosztalgia övezi nálunk még mindig ezt a korszakot. A múzeumot elhagyni –
csalafinta módon – csak egy retro éttermen keresztül lehet, de nincs kedvünk a
korabeli falatokhoz. Egy kiadós sétát is vállalva inkább a Spree-parti Georg
Bräuban ebédelünk. Már előző este kinéztem magamnak ezt a hangulatos,
zsúfolásig megtelt helyet, leginkább azért, mert egy méter sört is lehet
rendelni, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Új mértékegységgel ismerkedtem
meg a Maß, Halbmaß, Preußenmaß és a Seidel mellett, ami valójában 12 pohár sört
jelent sorban, egy fatartóban. Van egy kedvezményes menü ajánlat is, aki azt
rendeli, ingyen kap egy pohár sört és egy gabonapálinkát. Két asztalnál is
olaszok ülnek, akik az ajánlott menüt rendelik. A súlyos, szemet gyönyörködtető
paraszti étel kifogott a gamberettihez és rucolához szokott gyomrukon, közülük
többen is a tányérban hagyják, de legalább a pálinka meg a sör ingyen volt,
gondolhatják.
Este, a szemerkélő
esőben elsétálunk a Brandenburgi kapuhoz, ahol az újraegyesítési ünnepség fő kulturális
programja zajlik. Titokban a U2-ban vagy Mike Oldfieldben reménykedem, akik
játszottak már korábban ezen a szent helyen, sőt előbbiek egyik – Wim Wenders
által forgatott – klipjében is feltűnik a világhírű helyszín. Ezúttal Heino a
főprogram. A jó zenészekkel kísért német Elvis mintha playbackről énekelne,
holott elmondja, micsoda nagy élmény neki a koncert, hisz először lép fel a
Brandenburgi kapunál.
Vasárnapi istentiszteletre
Ács Zolival a berlini dómba megyünk. Ritkán adódik alkalom, hogy ilyen nagy
evangélikus közösségben hallgathassam az igehirdetést. A dóm a német
evangélikusok központi templomának számít, egyben császári temetkezési hely. Az
esemény maga egy műalkotás. A dóm orgonistája, Andreas Sieling a berlini
művészeti egyetem professzora. A liturgiát ezúttal egy Bamberg környéki kórus színesíti.
Az istentisztelet elhúzódik, három keresztelő és úrvacsoraosztás is van, amit
még megspékelnek a termés betakarításának ünnepével. A lelkész megköszöni a
Jóistennek a bőséges termést és a növekvő német jólétet, de politikáról egy
szót sem ejt.
Ebédre egy patinás
német étterembe megyünk, ami nem a csillogástól, inkább a hagyománytisztelettől
nevezhető patinásnak. Örömmel látom, hogy csapolt Köstritzer fekete sör a
kínálat. Gyönyörű, napsütéses délután van, hirtelen ötlettől vezérelve
elautózunk Potsdamba. A városrész, ahol leparkolunk Hollandiára emlékeztet.
Joggal, hisz betelepült holland kézművesek hozták létre a XVIII. században. A
vöröstéglás házak ma már kisgalériáknak, antikváriumoknak, kiskocsmáknak adnak
helyet. Elfogyasztunk egy kávét mi is az egyik kis kávézóban, aztán teszünk egy
kiadós sétát a sanssouci-i kastély hatalmas parkjában.
A kastélyt és a
hozzá tartozó parkot Nagy Frigyes építette az 1700-as évek közepén. A „porosz
Versailles-ként" emlegetett rezidenciát és a hozzá tartozó kerteket az
UNESCO 1990-ben a világ kulturális örökségének részévé nyilvánította.