2013. október 8., kedd

Berlin

Köszönettel Dr. Ács Zoltánnak és Söveg Editnek

Utoljára 2003-ban jártam Berlinben, Kondor János kiállítását nyitottam meg a Collegium Hungaricumban. Ritkán mutatnak be arrafelé vasi művészt (gondolom, se előtte, se utána). Ez a tárlat úgy jött létre, hogy akkoriban a Szombathelyről származó egyetemi professzor, Masát András volt az intézmény vezetője, és édesapja közreműködésével sikerült megvalósítani ezt az elképzelésemet. (Masát András nevét beguglizva, látom, hogy Németországban született 1947-ben, és eszembe jut, hogy – édesapja, Masát Mihály elbeszélése szerint – családja a bajor királyi udvarnál Sárváron volt alkalmazásban, és velük menekültek Bajorországba.) Nagyon szép emlékeim vannak erről az útról, mert a -10 Celsius-fok ellenére, gyönyörű napsütésben ismerkedtünk a várossal, és mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Életre szóló emlék marad, hogy Peisch Sándor nagykövet ebédre hívott minket a követségre (akkor még a Vas Megyei Közgyűlés elnöke voltam), ami igazán előkelő helyen, az Unter den Lindenen, a Brandenburgi kapu közvetlen közelében van. Az ebédlőből remek kilátás nyílik Berlin talán legjelentősebb emlékművére. Elégedetten állapítottam meg, hogy a kényszerű NDK-ás barátságnak is volt előnye, hisz követségünk Berlin legelőkelőbb sugárútján, a porosz Champs-Élysées-en kapott helyet, srévizavi a szovjetekkel.
   Máig nem tudom, miért utaztunk 2003-ban Bécsből amszterdami átszállással Berlinbe, a munkatársaim úgy tájékoztattak, ez a legjobb lehetőség. Most Schwechatról közvetlen járattal érkeztünk a Tegel repülőtérre, ahol vendéglátónk, Ács Zoli már várt minket. Megérkezésünk napján a német főváros újraegyesítésének 23-dik évfordulóját ünnepelte, és ahova igyekeztünk, Berlin legbelsőbb belsejében van. Zoli szolgálati lakása a Potsdamer Platz közvetlen közelében, Berlin Mitte mittéjében, a Sony Areal-nál található. A Sony látványos fejlesztést hajtott végre az egykori „senki földjén”, a két Berlint elválasztó vonal mentén, a ’90-es évek második felében. Az utóbbi időben elkezdtem megbarátkozni a posztmodern építészettel, és a Helmut Jahn amerikai építész tervei alapján készült épületegyüttes hatalmas, sátorszerű teteje tényleg lélegzetelállító.


Megérkezésünk estéjén a Theater am Potsdamer Platz előtt, a kis Marlene Dietrich téren nagy tömeg mulat élő zenére. A színházban Udo Lindenberg musicaljét a „Hinterm Horizont”-ot éppen ezredik alkalommal játsszák. Ács Zoli említi, hogy eddig másfél millióan voltak kíváncsiak a „pánikrocker” darabjára. A 2011. januárjában bemutatott musical első főszereplője maga Udo Lindenberg volt, akit később felváltott Serkan Kaya, egy 36 éves német-török színész. A musical története egyébként Udo és egy fiatal keletnémet lány megismerkedését meséli el a nyolcvanas évek elejétől a berlini fal lebontásán keresztül egészen a hamburgi Atlantic Hotelben lezajlott találkozásig. Fel nem foghatom, hogy tud élni évtizedek óta Udo ebben az előkelő Außen Alster-parti szállodában?


   Első utunk másnap Líviával a Zweitausendeinsbe vezet. 1993-ban a hamburgi Grindel Allén fedeztem fel ezt az olcsó, remek lemez- és könyvválasztékkal rendelkező bolthálózatot, és akkor még a 2001-es év elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Az elmúlt két évtizedben aztán megfordultam többször is a müncheni, az augsburgi, a stuttgarti, a hamburgi (ott kettő is van) üzletekben, de leggyakrabban Frankfurtban vásárolok. A két berlini bolt közül az egyik a Friedrichstraßén található. Több helybélit is meg kell kérdeznem, mire két, egy toronyépület bejáratánál cigarettaszünetet tartó fiatal hölgy útbaigazít. Elsétálunk a Friedrichstadt Pallast előtt, amit Európa legismertebb show színházának hirdetnek. Nem jártam utána, de a most futó produkciót, a Show Me-t fél év alatt 400 ezren látták. Én mégis inkább Ornette Coleman Prime Time együttesét láttam volna az 1988-as kelet-berlini dzsesszfesztiválon ugyanitt, bár a mestert egy évtizeddel később azért sikerült elcsípnem Bécsben.
   A sikeres vásárlás után elsétálunk a Múzeum Szigetre, főként az újonnan kiállított Nofretete miatt. Mégis a Pergamon Múzeumban kötünk ki, mert az óriásplakát mellett elnéztem a bejáratot, és csak a belépőjegy megvásárlása után derült ki, hogy az egyiptomi fáraónő a szomszédos Alte Kunsthistorisches Múzeumban látható. Az Istar-kaput már láttuk 2003-ban, de ennél nagyobb csalódás ne érjen minket. A pazarul berendezett termek láttán megállapítom, milyen bőkezű volt a kultúratámogatás a wilhelmi Németországban. A kimerítő tárlatlátogatás után – gondoltuk –, megérdemlünk egy wurstot és egy korsó sört a napsütéses koradélutáni órákban. Az Alexander Platz sarkán egy hangulatos sörözőben kötünk ki. A tér maga – monumentalitása ellenére – őrzi mindazt az NDK-s időkből, ami taszít a korabeli építészetben. A téren persze korábbi korok építészete is jelen van, a hangsúly mégis a szocreál tv-toronyra esik. Az Alex ennek ellenére a világváros kitüntetett találkozóhelye, csoportokban beszélgetnek, sörözgetnek az emberek, „zajlik az élet”. Kávét egy olasz kávézóban fogyasztunk. A parányi hely valami posztmodern designnak megfelelően, funkcionálisan és nagyon ízlésesen van berendezve. Találkozóhelye lehet a Berlinben élő fiatal olaszoknak, akik a térre helyezett asztaloknál látványos gesztusokkal beszélgetnek, kis mediterrán hangulatot csempészve az október eleji napsütésbe.
    A nap zárásaként sétálunk egyet a Brandenburgi kapu és a Potsdamer tér közé ékelődő – „Az európai zsidók elpusztításának emlékműve” – betonhasábjai között. Líviát szorongással tölti el a hatalmas hasábok látványa, fél, hogy eltéved a betonrengetegben, inkább leül egy padra. Engem ambivalens érzelmek töltenek el. Távolról a szürke betonhasábok egy katonai temető benyomását keltik, közöttük sétálva azonban nem érzékelem azt a tragédiát, ami az európai zsidóságot sújtotta. Némelyik hasábon gyerekek ugrándoznak nevetgélve, néhány turista szendvicset majszol. 
   Az emlékmű tervezője, Peter Eisenman szerint a 2711 darab sírkőnek nincs különösebb szimbolikus jelentősége, de tagadhatatlan, hogy a jeruzsálemi templomhegyi szarkofágokra emlékeztet. A katonai temetőkkel való rokonítás azért is helytálló, mert a 4 millió háborúban meggyilkolt zsidó legtöbbjének nincs saját síremléke. A hasábok szürke színe az elégetett zsidók hamumaradványaira emlékeztet. A pillérek alig észrevehető dőlése és az imbolygó talaj az alkotó szándéka szerint bizonytalanságérzést kell, hogy keltsen a látogatóban. „A holocaust mértéke minden olyan kísérletet, hogy tradicionális eszközökkel mutassák be, kilátástalan vállalkozássá tesz.” – mondja Eisenman. „A mi emlékművünk a megemlékezésnek egy új eszméjét kísérli meg megvalósítani. (…) Egy olyan hely, amelyiknek nincs meghatározott jelentése”. A föld alatt azért van egy emlékkiállítás előadótermekkel és könyvesbolttal. A számítógépeknél kb. 4 millió holocaustáldozat neve olvasható.


   Lívia megnyugodva érzékeli, hogy kijutottam a betonrengetegből, és elindul a Brandenburgi kapu felé. A zebrától távol kel át a sugárúton, és én már látom, hogy két rendőr karjaiba botlik. Meglepődve tapasztalom, hogy a rendőrök ügyet sem vetnek rá, fontosabb dolguk is akad. Alaposabban szemügyre veszem a helyszínt, és látom, hogy az amerikai nagykövetség épületénél állunk, ahol a járdán mozgatható vasoszlopok állnak, az esetleges terrortámadások megakadályozására. Néhány héttel később lett számomra világos, hogy inkább a németeket kellene megvédeni az épületben zajló titkos lehallgatásoktól, és ezektől a krómnikkel akadályok nem védenek. Az épülettömb megkerülése felér egy kiadós sétával. A nagykövetség elér egészen a Brandenburgi kapuig, és engem leginkább a Kreml épülettömbjére emlékeztet.
   Szombaton – Edit tanácsára – a 100-as busszal járjuk be Berlin legismertebb részeit. Jóval olcsóbb megoldás, mint a városnéző buszok, amelyek közül sokkal találkozunk. Megfoghatatlan, hogy városnézés közben többen is újságot olvasnak. Elhaladunk a Zoologischer Garten, az elnöki rezidencia, a Scloss Bellevue, a kancellária és a Reichstag előtt. Végállomás az Alex. Kulturális programként a dómmal szemközti NDK-történeti kiállítást tekintjük meg. Nagy a tömeg, nehéz az interaktív kiállítás egyes elemeihez hozzáférni. Nekünk, a Kádár-rendszerben szocializált felnőtteknek jószerével minden ismert, a gyerekek meg játszadoznak, amivel egyáltalán játszani tudnak. Kontrasztként kiállítva egy Trabant, amire 7-10 évet is kellett várni, és egy, a politikai vezetőket szállító bőrüléses Volvo limuzin. Lehangoltan gondolok arra, hogy milyen nosztalgia övezi nálunk még mindig ezt a korszakot. A múzeumot elhagyni – csalafinta módon – csak egy retro éttermen keresztül lehet, de nincs kedvünk a korabeli falatokhoz. Egy kiadós sétát is vállalva inkább a Spree-parti Georg Bräuban ebédelünk. Már előző este kinéztem magamnak ezt a hangulatos, zsúfolásig megtelt helyet, leginkább azért, mert egy méter sört is lehet rendelni, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Új mértékegységgel ismerkedtem meg a Maß, Halbmaß, Preußenmaß és a Seidel mellett, ami valójában 12 pohár sört jelent sorban, egy fatartóban. Van egy kedvezményes menü ajánlat is, aki azt rendeli, ingyen kap egy pohár sört és egy gabonapálinkát. Két asztalnál is olaszok ülnek, akik az ajánlott menüt rendelik. A súlyos, szemet gyönyörködtető paraszti étel kifogott a gamberettihez és rucolához szokott gyomrukon, közülük többen is a tányérban hagyják, de legalább a pálinka meg a sör ingyen volt, gondolhatják.
   Este, a szemerkélő esőben elsétálunk a Brandenburgi kapuhoz, ahol az újraegyesítési ünnepség fő kulturális programja zajlik. Titokban a U2-ban vagy Mike Oldfieldben reménykedem, akik játszottak már korábban ezen a szent helyen, sőt előbbiek egyik – Wim Wenders által forgatott – klipjében is feltűnik a világhírű helyszín. Ezúttal Heino a főprogram. A jó zenészekkel kísért német Elvis mintha playbackről énekelne, holott elmondja, micsoda nagy élmény neki a koncert, hisz először lép fel a Brandenburgi kapunál.
   Vasárnapi istentiszteletre Ács Zolival a berlini dómba megyünk. Ritkán adódik alkalom, hogy ilyen nagy evangélikus közösségben hallgathassam az igehirdetést. A dóm a német evangélikusok központi templomának számít, egyben császári temetkezési hely. Az esemény maga egy műalkotás. A dóm orgonistája, Andreas Sieling a berlini művészeti egyetem professzora. A liturgiát ezúttal egy Bamberg környéki kórus színesíti. Az istentisztelet elhúzódik, három keresztelő és úrvacsoraosztás is van, amit még megspékelnek a termés betakarításának ünnepével. A lelkész megköszöni a Jóistennek a bőséges termést és a növekvő német jólétet, de politikáról egy szót sem ejt.
   Ebédre egy patinás német étterembe megyünk, ami nem a csillogástól, inkább a hagyománytisztelettől nevezhető patinásnak. Örömmel látom, hogy csapolt Köstritzer fekete sör a kínálat. Gyönyörű, napsütéses délután van, hirtelen ötlettől vezérelve elautózunk Potsdamba. A városrész, ahol leparkolunk Hollandiára emlékeztet. Joggal, hisz betelepült holland kézművesek hozták létre a XVIII. században. A vöröstéglás házak ma már kisgalériáknak, antikváriumoknak, kiskocsmáknak adnak helyet. Elfogyasztunk egy kávét mi is az egyik kis kávézóban, aztán teszünk egy kiadós sétát a sanssouci-i kastély hatalmas parkjában.
   A kastélyt és a hozzá tartozó parkot Nagy Frigyes építette az 1700-as évek közepén. A „porosz Versailles-ként" emlegetett rezidenciát és a hozzá tartozó kerteket az UNESCO 1990-ben a világ kulturális örökségének részévé nyilvánította.


  A hétfő délelőttünk még szabad. Teszünk egy „utolsó” sétát a Potsdamer Platzon. Csak most vesszük észre, hogy a „filmcsillagok sétányán” és a zsidó emlékoszlopok között lépdelünk. A hírdetőoszlopok egy, az egész városra kiterjedő projekt, a „Zerstörte Vielfalt” („Elpusztult sokféleség”) részei. A város leglátogatottabb helyein, pl. a dómnál  ilyen oszlopok sokasága között várakoznak az emberek a buszra, és unalmukban akarva-akaratlan a holocaust áldozatainak képeivel és élettörténetével szembesülnek, persze találhatnak közöttük olyan világhírű személyeket is, akiknek sikerült elkerülniük a koncentrációs táborokat, mert időben elmenekültek. 



2013. szeptember 25., szerda

Frankfurt, Neu Isenburg, Kelheim

Sárvártól Neu Isenburgig egész úton esett az eső, ami 10 órán keresztül elég lehangoló tud lenni. Egyedüli vigaszt az jelentett, hogy Würzburgnál elkészültek az autópálya-szélesítéssel, így a már-már szokásos idegtépő várakozást megúsztuk. A következő napot is a lakásban töltöttük, hisz az eső csak nem akart elállni. Harmadik napon végre kitisztult az égbolt – igaz, elég hideg szél fújt –, elmentünk az unokánkkal a frankfurti állatkertbe, ami Neu Isenburgból egyetlen villamossal elérhető. Mi sem először jártunk itt, az unokánk meg láthatóan tapasztalt, néhány hörcsögszerű állatnak mondja a német nevét. Legutóbbi látogatásunkkor az oroszlánok éppen sziesztáztak a barlangjukban, most szerencsénk volt; a hím el is bődült néhányszor, ami Maximot jól érzékelhetően szorongással töltötte el. Egy idő után észrevettem magamon, az állatok megfigyelése mennyire megszabadít a magammal hozott gondolatoktól. Különös érdeklődéssel szemléltem az egyik sötét barlangban a denevérek zavaros röpködését, hisz amióta tavaszonként beköltöznek Német Mihály terrakottája mögé a teraszunkon, kíváncsi lettem a viselkedésükre, és próbálom a viszolygásomat is legyőzni. A nem túl idilli környezetben egy egyetemistának tűnő lány könyvet olvas a kék infrafényben. Maxim meglátja, hogy egy zergét gyerekek simogatnak. A lehetőséget ő sem akarja kihagyni, de láthatóan félve érinti meg a kedves állatot, amelyik egyébként közönyösen veszi tudomásul a gyerekek közeledését. Hazaérve döbbentünk rá, hogy ötéves unokánk egész nap magyarul beszélt hozzánk. Ígéretet tesz az édesanyjának, hogy ezután vele is az anyja nyelvén társalog.


   A következő napot Líviával frankfurti sétával töltöttük. Elmaradhatatlan ilyenkor a látogatás kedvenc lemezboltomba, a 2001-be. Listával érkeztem, hisz ma már interneten küldik nekem a katalógusokat. Vacillálok, hogy a Luther Biblia új hasonmáskiadását megvegyem-e 40 euróért, de a gót betűket nehézkesen olvasom, mély lélegzetet veszek, és visszateszem a polcra. Vásárlás után továbbsétálunk a belvárosba, különösebb cél nélkül. Sült csirkét és sört a szokásos helyen fogyasztunk. Szomorúan tapasztalom, hogy ezúttal nem kapható a kedvenc barnasöröm.
   A szombat délelőtt a születésnapi készülődéssel telik. Én inkább lelkileg készülök, és az unokám kérésére Legóból építünk valamit, bár egy idő után unja, hogy nem tudom elég gyorsan követni. Mostani kedvenc játéka egy nagydarab dinó, amelyik angol nyelven kéri az utasításokat. Maxim parancsait nem mindig érti elsőre, kicsit csiszolni kell még az angol kiejtésén.
  Délután háromtól sorra érkeznek a vendégek, Maxim óvodástársai és szüleik, és Zsóka néhány barátja a gyerekeivel. A hangulat az előző évihez hasonló, most már természetesnek veszem, hogy az ötéves gyermekek 2-3 nyelven beszélnek, hisz a legtöbbjük vegyesházasságba született. A szülők között vannak latinok meg latin-amerikaiak, de van, aki ázsiai származású. Frankfurt multikulturális hely, a belvárosban szinte bárkivel lehet angolul beszélni. Maxim indiánnak akart öltözni, ezért az egész lakás egy kis wigwamra hasonlított. A lányom éjt nappallá téve készítette az alkalomhoz illő, egyedi karakterjegyekkel bíró indián csokikat. A gyereksereg távozásával azért láthatóan mindenki megnyugodva terül el a fotelban. Némi meglepetésre Maxim bejelenti, hogy jövőre sas szeretne lenni. Miért nem inkább sólyom? – kérdeztem tőle, és a tervezett új „magyar” légitársaságra és a hátrafele nyilazó honfitársaimra gondoltam, bevallom, némi rosszindulattal.


   A vasárnapot itt is istentisztelettel kezdem. A reformált evangélikus templom pár lépésnyire van lányomék lakásától, a Marktplatzon. A hugenották alapította városról és templomukról korábban már írtam. A kántor fogad a kapunál, akiről kiderül, hogy Lipcséből származik. Az istentiszteleten talán, ha húszan lehetnek, beleértve hat konfirmandust is. Az egyszerűségében is szép, kereszthajós templomot sokkal több hívő számára építették. Ezúttal más lelkész érkezik, mint, akit korábban megismertem, úgy tűnik, hogy a közösség nem tud eltartani egy lelkészt. A Szentháromság utáni 17. vasárnapon a Lekció Ézsaiás prófétától hangzik fel: „Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem, olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem”(Ézs. 49.1) Az igehirdetés alapjául szolgáló textus Márk Evangéliumából egy megszállott ifjú meggyógyításáról szól. Nem igazán értem, hogyan köti ehhez a szöveghez a lelkész mondandóját, ami leginkább a nyári szabadsága alkalmából a Dél-Tirol hegyeit járva tapasztalt magányosságot érinti. Az istentisztelet végeztével a gyülekezet közösen elénekel egy popszámot, ezúttal Lenny LeBlanc ismert dalát: There Is None Like You. A tisztelendő elektromos zongorán kísér. Elégedetten tapasztalom, hogy a reggel óta zajló parlamenti választásokról egy szó sem esik.
   Vasárnap délután egyedül utaztam Frankfurtba, a Städel Múzeum kiállításainak megtekintésére. Ezúttal nem tudtam meggyőzni a fiatal német jegyárusítót a nyugdíjas jegyről. Vigasz, hogy 12 euróért 4 kiállítást is megnézhetek. A Rembrandt kőnyomatokkal és rézkarcokkal kezdem. A kiállítás nem túl nagy, az anyag jól áttekinthető. Rembrandt mellé néhány németalföldi kortársát is kiállították. A disznóvágás kiterített állatának hasán szinte tapintani lehet a löttyedt puhaságot.
   Rembrandt elsősorban, mint portréfestő és történelmi tárgyú képek festője ismert. Itt és most a kevéssé ismert tájlitográfiái (kőnyomatai) láthatók. A sokszorozás egyrészt jó bevételi forrást jelentett számára, másrészt Rembrandt a litográfiának új minőséget adott, amelyet azóta is csodál a szakma. Rembrandt kiállított tájkép-nyomatainak különös vonzerőt ad, hogy a természetet egy olyan új kísérleti terepként használta, ahol a művészeti stratégiájára és attitűdjére is reflektálhatott. Ilyen műveket 1640-52 között készített. Legtöbbször Amszterdam környéki sétáiról szerzett benyomásait rögzítette. Ráébredt, hogy a kőnyomatok jobban visszaadják a témát, mint a festmények. Érzékelte, hogy a természeti benyomások nem csak olyan tárgyakból, mint például házak, emberek, állatok, fák állnak, hanem olyan absztrakt kategóriákból is, mint a tér és az idő. Ennek a visszaadásához keresett egy érvényes nyelvet. Azokat az intenzív hatásokat, amelyeket a tájkép-nyomatoknál kifejlesztett, később más témájú nyomatoknál is használta. Az alapos szemlélődő két nyomaton kis rajzolót fedezhet fel, ami rávilágít Rembrandt alkotómódszerére is. A természetben rajzokat készített, és otthon a műtermében ezeket, mint inspirációkat használta a kőnyomatokhoz. A litográfiák már, mint értelmezett kompozíciók jelentkeznek. A távolból figyelve, a fényjáték tesz nagy benyomást a szemlélődőre. Közelről, pedig a részletgazdagság ragadja meg a tárlatlátogatót.


   A következő időszaki kiállítás Piero Manzoni életművét mutatja be. Jóllehet, az olasz művész csak 29 évet élt, mégis egy gazdag, szerteágazó életművet hagyott maga után, ami még öt évtizeddel a halála után is jólérzékelhető. Kortárs művészek, akik munkáikkal Manzonira utalnak, egyúttal életben tartják a műveiről való vitát is. A kiállított művek, mint „testművészet” váltak ismertté. Találkozhatunk a „Mágikus alappal” vagy  az „Élő szoborral” és a mítosszal övezett „Künstlerscheisse”-vel is („A művész kakája”). A „Künstlerscheiße“ 1961-ben készített konzervdobozai 30 gramm kakát tartalmaznak, „természetesen tárolva”, ahogy a dobozon olvasható. Ez tartják az avantgárd művész legradikálisabb művének, ami már nekem is sok. Lehangoltan látom, hogy a dobozok világhírű képtárak gyűjteményeihez tartoznak.
   Az 1961-ben készült „Élő szobrok” csak a tárlatlátogató aktív részvételével működnek. A fa posztamensekre helyezett filc talpak mutatják a felveendő pozíciót. Ma már a részvételnek az ilyen lehetősége kivételt képez, mert Manzoni múzeumban tárolt munkáit restaurációs megfontolásokból nem szabad kiállítani. Az ember ismételten felvetheti, hogy a műalkotás a múzeumban elveszti-e a funkcióját, vagy csak megváltoztatja?
   A Städel Múzeum állandó kiállításairól már korábban írtam. Olyan jelentős anyag látható itt a napnyugati képzőművészet elmúlt 700 évének történetéből – a kora-reneszánsztól napjainkig –, hogy kis töredékének bemutatásából nagy felhajtást csinálnának a Szépművészeti Múzeumban, miként azt legújabban a budapesti intézménytől megszokhattuk. Jelentős gyűjtemény található a német expresszionizmus (az „elfajzott művészet”) legismertebb alkotóitól. Különösen sok festményt őriznek Kirchnertől, ami nem is csoda, hiszen egyik ideig Frankfurtban élt. A szemlélődő felfedezhet több Munch művet, elsétálhat Picasso szobrai, festményei előtt, de kiemelkedő művek találhatók a francia impresszionistáktól és az orosz avantgárdtól is. Monet: „Az ebéd”, Picasso: „Fernande Olivier” vagy Kirchner: „Álló akt kalappal” című munkái egyenesen kulcsművei a modern festészet történetének. Én most inkább Max Beckmann 1926-os „Csendélet szaxofonnal” című festményénél időzök el, már csak a téma okán is. A megszokott gyümölcsös tál helyett ezúttal két szaxofon, furulyák, kotta és a kor forradalmi műfajának egyéb attribútumai kakofón rendezettségben, ahogy Amerika forradalmi zenéje a forradalmian új festészet számára megjelenhetett. (A kép, és a múzeum példaszerű honlapjának érzékeltetésére csak ide kell kattintani: http://www.staedelmuseum.de/sm/index.php?StoryID=1050&ObjectID=161)
   Látogatásomat a kortárs gyűjteménnyel fejezem be. A művek látványos bemutatására bővítették a 200-éves épületet 150 milliárd forintért. (Az összeg nagyságának érzékeltetéséül: ennyi pénzből még nálunk is megépítenének 40 km autópályát, de a Nádasdy-vár teljes rekonstrukciója 1978-ban 56 millióba került.) Így már azt is értem, hogy egy opartos műnek, amelyik egy üres terem falait borítja, és olyan érzést kelt, mintha drapéria lenne, mért szánhattak egy hatalmas teret.
   Hazafelé szokásszerűen megálltunk néhány napra a Duna-parti Kelheimben. Némi izgalmat ezúttal az okozott, hogy kedvenc Gasthofunk tulajdonosától azt az üzenetet kaptuk elektronikus levélben, hogy fogadójuk hétfőn zárva tart, de a kulcs ott lesz az ajtó melletti virágtartóban. Elégedetten állapítottam meg, hogy negyedszázados kalandozásunk Németországban új minőségi fokozatba jutott. A kétszintes fogadó kulcsa a megbeszélt helyen, de mégsem voltunk egyedül, az étteremben halotti tort tartottak. Mi a Schneider sörgyár éttermébe mentünk, hogy kedvenc Aventinus szűretlen baksörünknek és a Schweinshaxének hódoljunk. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a szeptember közepi hétfő ellenére, minden asztalnál ültek. A serfőzde boltjában veszünk néhány 12%-os Aventinus Eisbockot, és sikertelen kísérletet teszünk arra, hogy a sörgyár 2012-es alkalmi poharából vásároljunk néhány darabot. Megállapítom, rossz döntés volt, amikor az egy évvel korábbiból vettünk, mert ezután minden évben sikertelenül fogjuk keresni az éppen aktuális poharat. Helyette a Felszabadítási emlékmű (Befreiungshalle) 150-éves avatásának emlékére készített pohárból vásárolunk, igaz, nem a mintaboltban, hanem a kisváros egyik cipőboltjában, és elégedetten állapítjuk meg, 1 eurót megspóroltunk.
   Másnap reggel a szokásos dunai hajókirándulás Weltenburgba. A kolostor falán a júniusi árvíz jele, a harmadik vagy negyedik legnagyobb a XIX. század közepe óta. Kis sétát teszünk az épületegyüttest övező parkban, és egy szép kápolnát is felfedezünk. Az Asam testvérek által tervezett barokk templom látogatása sem hagyható ki. A kupola belső kialakítása lélegzetelállító, nem tudom most sem eldönteni, hogy az óriási belső teret csak néhány angyal tartja, vagy illúzióval van ezúttal is dolgom, miként a barokknál megszokott. Valami „könnyű” ebédet rendelünk az udvaron – lehet vagy 500 vendég –, hogy okunk legyen egy aranyérmes (legutóbb 2012-ben) barock dunkelt is elfogyasztani. Vacsorát szokásszerűen a szállásunk éttermében fogyasztunk. A séf, a Gasthof tulajdonosának férje küld nekünk a házi pálinkájából, viszonzásul az általunk ajándékozott Thummerer merlotért.


   A szerdai nap a hazautazással telik. Az előttünk álló 550 kilométert úgy ismeri az autónk, hogy szinte figyelnünk sem kell a forgalomra (hej, csak azok a román, szlovák, magyar, török kamionok ne lennének!), és zavartalanul gyönyörködhetünk a bajor és az osztrák tájban.