2013. szeptember 25., szerda

Frankfurt, Neu Isenburg, Kelheim

Sárvártól Neu Isenburgig egész úton esett az eső, ami 10 órán keresztül elég lehangoló tud lenni. Egyedüli vigaszt az jelentett, hogy Würzburgnál elkészültek az autópálya-szélesítéssel, így a már-már szokásos idegtépő várakozást megúsztuk. A következő napot is a lakásban töltöttük, hisz az eső csak nem akart elállni. Harmadik napon végre kitisztult az égbolt – igaz, elég hideg szél fújt –, elmentünk az unokánkkal a frankfurti állatkertbe, ami Neu Isenburgból egyetlen villamossal elérhető. Mi sem először jártunk itt, az unokánk meg láthatóan tapasztalt, néhány hörcsögszerű állatnak mondja a német nevét. Legutóbbi látogatásunkkor az oroszlánok éppen sziesztáztak a barlangjukban, most szerencsénk volt; a hím el is bődült néhányszor, ami Maximot jól érzékelhetően szorongással töltötte el. Egy idő után észrevettem magamon, az állatok megfigyelése mennyire megszabadít a magammal hozott gondolatoktól. Különös érdeklődéssel szemléltem az egyik sötét barlangban a denevérek zavaros röpködését, hisz amióta tavaszonként beköltöznek Német Mihály terrakottája mögé a teraszunkon, kíváncsi lettem a viselkedésükre, és próbálom a viszolygásomat is legyőzni. A nem túl idilli környezetben egy egyetemistának tűnő lány könyvet olvas a kék infrafényben. Maxim meglátja, hogy egy zergét gyerekek simogatnak. A lehetőséget ő sem akarja kihagyni, de láthatóan félve érinti meg a kedves állatot, amelyik egyébként közönyösen veszi tudomásul a gyerekek közeledését. Hazaérve döbbentünk rá, hogy ötéves unokánk egész nap magyarul beszélt hozzánk. Ígéretet tesz az édesanyjának, hogy ezután vele is az anyja nyelvén társalog.


   A következő napot Líviával frankfurti sétával töltöttük. Elmaradhatatlan ilyenkor a látogatás kedvenc lemezboltomba, a 2001-be. Listával érkeztem, hisz ma már interneten küldik nekem a katalógusokat. Vacillálok, hogy a Luther Biblia új hasonmáskiadását megvegyem-e 40 euróért, de a gót betűket nehézkesen olvasom, mély lélegzetet veszek, és visszateszem a polcra. Vásárlás után továbbsétálunk a belvárosba, különösebb cél nélkül. Sült csirkét és sört a szokásos helyen fogyasztunk. Szomorúan tapasztalom, hogy ezúttal nem kapható a kedvenc barnasöröm.
   A szombat délelőtt a születésnapi készülődéssel telik. Én inkább lelkileg készülök, és az unokám kérésére Legóból építünk valamit, bár egy idő után unja, hogy nem tudom elég gyorsan követni. Mostani kedvenc játéka egy nagydarab dinó, amelyik angol nyelven kéri az utasításokat. Maxim parancsait nem mindig érti elsőre, kicsit csiszolni kell még az angol kiejtésén.
  Délután háromtól sorra érkeznek a vendégek, Maxim óvodástársai és szüleik, és Zsóka néhány barátja a gyerekeivel. A hangulat az előző évihez hasonló, most már természetesnek veszem, hogy az ötéves gyermekek 2-3 nyelven beszélnek, hisz a legtöbbjük vegyesházasságba született. A szülők között vannak latinok meg latin-amerikaiak, de van, aki ázsiai származású. Frankfurt multikulturális hely, a belvárosban szinte bárkivel lehet angolul beszélni. Maxim indiánnak akart öltözni, ezért az egész lakás egy kis wigwamra hasonlított. A lányom éjt nappallá téve készítette az alkalomhoz illő, egyedi karakterjegyekkel bíró indián csokikat. A gyereksereg távozásával azért láthatóan mindenki megnyugodva terül el a fotelban. Némi meglepetésre Maxim bejelenti, hogy jövőre sas szeretne lenni. Miért nem inkább sólyom? – kérdeztem tőle, és a tervezett új „magyar” légitársaságra és a hátrafele nyilazó honfitársaimra gondoltam, bevallom, némi rosszindulattal.


   A vasárnapot itt is istentisztelettel kezdem. A reformált evangélikus templom pár lépésnyire van lányomék lakásától, a Marktplatzon. A hugenották alapította városról és templomukról korábban már írtam. A kántor fogad a kapunál, akiről kiderül, hogy Lipcséből származik. Az istentiszteleten talán, ha húszan lehetnek, beleértve hat konfirmandust is. Az egyszerűségében is szép, kereszthajós templomot sokkal több hívő számára építették. Ezúttal más lelkész érkezik, mint, akit korábban megismertem, úgy tűnik, hogy a közösség nem tud eltartani egy lelkészt. A Szentháromság utáni 17. vasárnapon a Lekció Ézsaiás prófétától hangzik fel: „Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem, olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem”(Ézs. 49.1) Az igehirdetés alapjául szolgáló textus Márk Evangéliumából egy megszállott ifjú meggyógyításáról szól. Nem igazán értem, hogyan köti ehhez a szöveghez a lelkész mondandóját, ami leginkább a nyári szabadsága alkalmából a Dél-Tirol hegyeit járva tapasztalt magányosságot érinti. Az istentisztelet végeztével a gyülekezet közösen elénekel egy popszámot, ezúttal Lenny LeBlanc ismert dalát: There Is None Like You. A tisztelendő elektromos zongorán kísér. Elégedetten tapasztalom, hogy a reggel óta zajló parlamenti választásokról egy szó sem esik.
   Vasárnap délután egyedül utaztam Frankfurtba, a Städel Múzeum kiállításainak megtekintésére. Ezúttal nem tudtam meggyőzni a fiatal német jegyárusítót a nyugdíjas jegyről. Vigasz, hogy 12 euróért 4 kiállítást is megnézhetek. A Rembrandt kőnyomatokkal és rézkarcokkal kezdem. A kiállítás nem túl nagy, az anyag jól áttekinthető. Rembrandt mellé néhány németalföldi kortársát is kiállították. A disznóvágás kiterített állatának hasán szinte tapintani lehet a löttyedt puhaságot.
   Rembrandt elsősorban, mint portréfestő és történelmi tárgyú képek festője ismert. Itt és most a kevéssé ismert tájlitográfiái (kőnyomatai) láthatók. A sokszorozás egyrészt jó bevételi forrást jelentett számára, másrészt Rembrandt a litográfiának új minőséget adott, amelyet azóta is csodál a szakma. Rembrandt kiállított tájkép-nyomatainak különös vonzerőt ad, hogy a természetet egy olyan új kísérleti terepként használta, ahol a művészeti stratégiájára és attitűdjére is reflektálhatott. Ilyen műveket 1640-52 között készített. Legtöbbször Amszterdam környéki sétáiról szerzett benyomásait rögzítette. Ráébredt, hogy a kőnyomatok jobban visszaadják a témát, mint a festmények. Érzékelte, hogy a természeti benyomások nem csak olyan tárgyakból, mint például házak, emberek, állatok, fák állnak, hanem olyan absztrakt kategóriákból is, mint a tér és az idő. Ennek a visszaadásához keresett egy érvényes nyelvet. Azokat az intenzív hatásokat, amelyeket a tájkép-nyomatoknál kifejlesztett, később más témájú nyomatoknál is használta. Az alapos szemlélődő két nyomaton kis rajzolót fedezhet fel, ami rávilágít Rembrandt alkotómódszerére is. A természetben rajzokat készített, és otthon a műtermében ezeket, mint inspirációkat használta a kőnyomatokhoz. A litográfiák már, mint értelmezett kompozíciók jelentkeznek. A távolból figyelve, a fényjáték tesz nagy benyomást a szemlélődőre. Közelről, pedig a részletgazdagság ragadja meg a tárlatlátogatót.


   A következő időszaki kiállítás Piero Manzoni életművét mutatja be. Jóllehet, az olasz művész csak 29 évet élt, mégis egy gazdag, szerteágazó életművet hagyott maga után, ami még öt évtizeddel a halála után is jólérzékelhető. Kortárs művészek, akik munkáikkal Manzonira utalnak, egyúttal életben tartják a műveiről való vitát is. A kiállított művek, mint „testművészet” váltak ismertté. Találkozhatunk a „Mágikus alappal” vagy  az „Élő szoborral” és a mítosszal övezett „Künstlerscheisse”-vel is („A művész kakája”). A „Künstlerscheiße“ 1961-ben készített konzervdobozai 30 gramm kakát tartalmaznak, „természetesen tárolva”, ahogy a dobozon olvasható. Ez tartják az avantgárd művész legradikálisabb művének, ami már nekem is sok. Lehangoltan látom, hogy a dobozok világhírű képtárak gyűjteményeihez tartoznak.
   Az 1961-ben készült „Élő szobrok” csak a tárlatlátogató aktív részvételével működnek. A fa posztamensekre helyezett filc talpak mutatják a felveendő pozíciót. Ma már a részvételnek az ilyen lehetősége kivételt képez, mert Manzoni múzeumban tárolt munkáit restaurációs megfontolásokból nem szabad kiállítani. Az ember ismételten felvetheti, hogy a műalkotás a múzeumban elveszti-e a funkcióját, vagy csak megváltoztatja?
   A Städel Múzeum állandó kiállításairól már korábban írtam. Olyan jelentős anyag látható itt a napnyugati képzőművészet elmúlt 700 évének történetéből – a kora-reneszánsztól napjainkig –, hogy kis töredékének bemutatásából nagy felhajtást csinálnának a Szépművészeti Múzeumban, miként azt legújabban a budapesti intézménytől megszokhattuk. Jelentős gyűjtemény található a német expresszionizmus (az „elfajzott művészet”) legismertebb alkotóitól. Különösen sok festményt őriznek Kirchnertől, ami nem is csoda, hiszen egyik ideig Frankfurtban élt. A szemlélődő felfedezhet több Munch művet, elsétálhat Picasso szobrai, festményei előtt, de kiemelkedő művek találhatók a francia impresszionistáktól és az orosz avantgárdtól is. Monet: „Az ebéd”, Picasso: „Fernande Olivier” vagy Kirchner: „Álló akt kalappal” című munkái egyenesen kulcsművei a modern festészet történetének. Én most inkább Max Beckmann 1926-os „Csendélet szaxofonnal” című festményénél időzök el, már csak a téma okán is. A megszokott gyümölcsös tál helyett ezúttal két szaxofon, furulyák, kotta és a kor forradalmi műfajának egyéb attribútumai kakofón rendezettségben, ahogy Amerika forradalmi zenéje a forradalmian új festészet számára megjelenhetett. (A kép, és a múzeum példaszerű honlapjának érzékeltetésére csak ide kell kattintani: http://www.staedelmuseum.de/sm/index.php?StoryID=1050&ObjectID=161)
   Látogatásomat a kortárs gyűjteménnyel fejezem be. A művek látványos bemutatására bővítették a 200-éves épületet 150 milliárd forintért. (Az összeg nagyságának érzékeltetéséül: ennyi pénzből még nálunk is megépítenének 40 km autópályát, de a Nádasdy-vár teljes rekonstrukciója 1978-ban 56 millióba került.) Így már azt is értem, hogy egy opartos műnek, amelyik egy üres terem falait borítja, és olyan érzést kelt, mintha drapéria lenne, mért szánhattak egy hatalmas teret.
   Hazafelé szokásszerűen megálltunk néhány napra a Duna-parti Kelheimben. Némi izgalmat ezúttal az okozott, hogy kedvenc Gasthofunk tulajdonosától azt az üzenetet kaptuk elektronikus levélben, hogy fogadójuk hétfőn zárva tart, de a kulcs ott lesz az ajtó melletti virágtartóban. Elégedetten állapítottam meg, hogy negyedszázados kalandozásunk Németországban új minőségi fokozatba jutott. A kétszintes fogadó kulcsa a megbeszélt helyen, de mégsem voltunk egyedül, az étteremben halotti tort tartottak. Mi a Schneider sörgyár éttermébe mentünk, hogy kedvenc Aventinus szűretlen baksörünknek és a Schweinshaxének hódoljunk. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a szeptember közepi hétfő ellenére, minden asztalnál ültek. A serfőzde boltjában veszünk néhány 12%-os Aventinus Eisbockot, és sikertelen kísérletet teszünk arra, hogy a sörgyár 2012-es alkalmi poharából vásároljunk néhány darabot. Megállapítom, rossz döntés volt, amikor az egy évvel korábbiból vettünk, mert ezután minden évben sikertelenül fogjuk keresni az éppen aktuális poharat. Helyette a Felszabadítási emlékmű (Befreiungshalle) 150-éves avatásának emlékére készített pohárból vásárolunk, igaz, nem a mintaboltban, hanem a kisváros egyik cipőboltjában, és elégedetten állapítjuk meg, 1 eurót megspóroltunk.
   Másnap reggel a szokásos dunai hajókirándulás Weltenburgba. A kolostor falán a júniusi árvíz jele, a harmadik vagy negyedik legnagyobb a XIX. század közepe óta. Kis sétát teszünk az épületegyüttest övező parkban, és egy szép kápolnát is felfedezünk. Az Asam testvérek által tervezett barokk templom látogatása sem hagyható ki. A kupola belső kialakítása lélegzetelállító, nem tudom most sem eldönteni, hogy az óriási belső teret csak néhány angyal tartja, vagy illúzióval van ezúttal is dolgom, miként a barokknál megszokott. Valami „könnyű” ebédet rendelünk az udvaron – lehet vagy 500 vendég –, hogy okunk legyen egy aranyérmes (legutóbb 2012-ben) barock dunkelt is elfogyasztani. Vacsorát szokásszerűen a szállásunk éttermében fogyasztunk. A séf, a Gasthof tulajdonosának férje küld nekünk a házi pálinkájából, viszonzásul az általunk ajándékozott Thummerer merlotért.


   A szerdai nap a hazautazással telik. Az előttünk álló 550 kilométert úgy ismeri az autónk, hogy szinte figyelnünk sem kell a forgalomra (hej, csak azok a román, szlovák, magyar, török kamionok ne lennének!), és zavartalanul gyönyörködhetünk a bajor és az osztrák tájban.

1 megjegyzés:

  1. nahat csak most vettem ezt eszre...azota letargyaltuk a kovetkezo szulinapjanak a temajat, dino lesz :D. a solyomrol meg annyit, a multkor matricakat ragasztottunk valami konyvbe, es volt egy madarrol kep, csak a fejerol, mire a gyerek azt mondja: ez vandorsolyom. hmmm, mondom rendben, biztos vagy benne, honnan tudod, hogy nem sas mondjuk (nekem minden ilyen "vadaszmadar" egyebkent, mert megkulonboztetni nem tudom oket)...O biztos volt a dolgaban, es mire megtalaltam a matricahoz tartozo leirast a konyvben, ki is derult, hogy tenyleg vandorsolyomrol van szo. buszke voltam :)

    VálaszTörlés