(Neu-Isenburg, Markt-platz)
Neu-Isenburgot a hugenotta menekültek alapították 1699-ben, miután kiüldözték őket Franciaországból. XIV. Lajos 1685-ben, az úgynevezett Fontainebleau-i Rendeletben megfosztotta a francia protestánsokat vallási és polgári jogaiktól, és ezzel végleg megsemmisítette IV. Henrik király Nantes-i Rendeletét. IV. Henrik, aki maga is kálvinistából konvertált katolikussá, 1598-ban kibocsátott rendeletében a franciaországi (kálvinista) protestánsoknak vallási toleranciát és teljes polgárjogot biztosított, de meghagyta a katolicizmust, mint államvallást. Richelieu bíboros (ki más?) nagy veszélyt látott ebben a dekrétumban az abszolút államra, és lényegében már 1629-ben érvénytelenítette. A jogfosztás után, egy-két hónapon belül százezrek menekültek Hollandia kálvinista részeire és a svájci kálvinista kantonokba. Johann Philipp von Isenburg-Offenbach biztosított menedéket, vallásszabadságot és szabad francia nyelvhasználatot 42 hugenotta családnak egy olyan lakatlan helyen, ahol a középkorban „A Szent Kereszthez” nevű búcsújáró kápolna állt. A menekült családoknak egy négyzetalaprajzú várost alakítottak ki, ahol a sarkokból átlósan vezettek az utak a piactérre. A bevándorlók kezdetben paraszti munkából éltek, de hamarosan visszatértek eredeti foglalkozásukhoz, és mint harisnyakötők megalapozták a város fejlődését. Első istentiszteletüket egy öreg tölgyfa árnyékában tartották 1700. május 20-án. 1706-ban már egy fából készült templomban gyülekeztek a francia-reformátusok. 1702-ben városházát építettek a Piac-térre, de az írások szerint ebben az évben működött már az „Arany oroszlánhoz” címzett fogadó is, ami egészen 1918-ig várta a vendégeket. Utóbbi épületben ma helytörténeti múzeum működik. 1775-re a fatemplomot átépítették kőtemplommá, ami ma is a hugenották utódainak liturgikus helyszínéül szolgál. Ilyen történelmi környezetben, pár lépésre a Piac-tértől lelt új otthonra lányom és családja.
Unokánkat, Maximot sikerült némi szerencsével és az itt is létező „kapcsolati tőkével” a város jobb hírű óvodájában elhelyezni. Néhányszor elkísértük az unokát új „munkahelyére”, így bepillantást is nyerhettünk az intézmény működésébe. Az óvónők között van egy fekete óvóbácsi is, aki angol nyelvre tanítja a három-négy éves kisgyerekeket. Az angol nem ismeretlen az unokánk számára, hisz szülei ezen a nyelven beszélnek egymással. Újabban a gyerekek táncot is tanulnak, ezért már külön fizetni kell valamit. Néhány alkalommal éjszakára is benntartják a nebulókat, így próbálják a függetlenségre rászoktatni őket. Maxim az első alkalommal az anyját kereste, ezért a kísérlet gyorsan kudarcba fulladt. A délutáni hazavitelkor az óvónő (óvóbácsi) előveszi a jegyzeteit, és beszámol a gyerek napi tevékenységéről: mit evett, és milyen aktívan vett részt a különböző foglalkozásokon. Ez az alaposság nekem szokatlan, lehet, hogy nálunk is ez ma már a gyakorlat, régen jártam magyar óvodában. Maxim német nyelven beszélget a csoporttársaival és az óvónőkkel, és úgy tűnik, ma még ez az elsődlegesen használt nyelve, jóllehet az édesanyjától csak magyar szót hall. Magyarul beszélünk hozzá, aztán németül mesél. Néha komikusan keveri a két nyelvet. Amikor megkérdeztem tőle: „jól laktál?”, a következőképpen válaszolt: „mein pocak is so voll”. Édesapja holland utasításait végrehajtva, németül reagál. Kíváncsian várjuk, mikor tud rendet vágni ebben a nyelvi rengetegben?
(Modern Művészetek Múzeuma - Frankfurt)
Amíg unokánk az óvodában gyarapítja műveltségét, mi képzőművészeti kiállítást keresünk Frankfurtban. Két tárlat kelti fel leginkább az érdeklődésünket: a Schirn Kunsthalle-ben rendezett Edvard Munch kiállítás és a Modern Művészetek Múzeumában látható „Warhol: Headlines”. Munch életművét volt szerencsém látni korábban Oslóban a róla elnevezett múzeumban, és egyébként is, arra a hírre, hogy a Sikoly egyik változatát minden idők legdrágább képeként, 119,9 millió dollárért sikerült értékesíteni az elmúlt napokban, a sznobok megrohamozták a frankfurti tárlatot. Andy Warhol kiállítására sem nagy lelkesedéssel mentem, de azt gondoltam, talán a bemutatott művek meggyőznek arról, hogy ebből az extravagáns emberből mégsem a média fabrikált világhírű művészt. A jegypénztárnál már rutinszerűen játszom el a szegény kelet-európai nyugdíjast, ezúttal azonban született német hölgyet fogtam ki. Megkérdezte, hogy nálunk mi a nyugdíjkorhatár, és azt válaszolta, hogy bizony náluk sokkal tovább kell dolgozni az embereknek. Beszélgetésünket figyelmesen hallgatta – az egyébként szintén született németnek látszó biztonsági őr –, de nem avatkozott bele az eszmecserébe. A német és a magyar szociális problémák rövid értékelése után, végül nyugdíjas jegyeket kaptunk, ráadásul olyat, amellyel a többi kiállítást is megtekinthettük.
A kiállítás négy múzeum összefogásával valósult meg. Frankfurtba Washingtonból érkezett, és Rómába, majd a Pittsburgh-i Andy Warhol Múzeumba szállítják tovább. A tárlat először mutatja be Warhol mind a nyolcvan alkotását, amelyet a bulvárlapok vezető hírei ihlettek. A bemutatott festmények, grafikák, filmek a kortárs tömegmédia szenzációhajhászására és ellentmondásos jellegére világítanak rá. Az elmúlt évszázad hatvanas éveiben Warhol figyelme a popkultúra közönséges tárgyai és a sztárkultusz felé fordult (miközben maga is szép lassan sztárrá vált), és elkezdte gyűjteni az újságok fotóit, karikatúráit, a popkultúra egyéb megjelenési formáit. A tárlaton érzékelhető, hogyan használt fel olyan témákat, mint a celebek világa, a halál, a katasztrófák, és alakította át egy sajátos egyéni világgá. Érdeklődése nem egyszerűen a tömegmédia működésmódja felé irányult, leginkább a véleményformáló riportok hangzatos főcímei érdekelték. A kiindulási pont, egyike a művész fő műveinek: a „Daily News” 1962-ből. A műben radikális módon vizsgálja a művész a tömegmédia társadalmi szerepét. Ezeknek a munkáknak a középpontjában az az ellentmondás áll, amelyik az „áruk világa” és a műalkotások „igaz világa” között feszül. Warhol útmutató megállapításaival a tömegmédia területén, nem csak egy előfutár volt, de még ma is korszerű, azok a fő témák, amiket a 60-as években munkái alapjául választott, ugyan abban a formában megtalálhatók a mai médiában is. A kiállítás kiegészül a popkultúra olyan jelentős alkotóinak műveivel, mint Roy Lichtenstein, Jasper Johns vagy James Rosenquist. A kiállításon látható a New York Post 1987. február 23-i címlapja, a következő főcímmel: „Andy Warhol meghalt 58 évesen”, és kiemelve művészetének egy mondatos, a bulvár elvárásainak megfelelő, és mégis találó megjegyzésével: „a pop art hercege, aki bevitte a konzervesdobozt a múzeum kincstárába”. A tárlaton is látható „100 Campbell’s leveses konzerv” című, 1962-ben készített képe a 20. század egyik kulcsművévé vált. A konzervdoboz azóta számtalan rajzon és festményen tűnt fel motívumként. A Campbell konzervleves iparilag előállított tömegtermék. A képen sorozatban való megjelenése egyaránt idézi az előállítását és az ipari társadalom termelési módját. A kép ezért nem csak egy képe a leveses konzerveknek, hanem egyszerre képe a sorozatnak önmagában. Az iparilag előállított élelmiszer nem egyszerűen a termelésről ad felvilágosítást, hanem rólunk is, akik mindannyian vásárlók vagyunk. Az ember vásárlóként való meghatározása egy különleges formáját vezeti be az egyenlőségnek. A modern nyugati társadalmak ipari árukínálata szabványosított, és legnagyobb részében a tömegtermék formájában jelenik meg. A termék magas darabszáma egy azonosulási lehetőséget ajánl az éppúgy magas számú fogyasztónak, ami azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt birtokolja, csak talán néhányan többet belőle. A levesesdobozok készítésének idejében Warhol rajzolt, és nyomatott dollár bakjegyeket is, amelyek a fenti elvet tették még egyértelműbbé. A pénz jellege, mint általános csereérték (lásd foxi-maxi politikai gazdaságtan első óra), a dollárbankjegyekből ennek az egyenlőségnek a különleges formáját teremti meg. Egy 1962-es rajzon csendéletté ötvözi Warhol a pénzkötegeket és a levesesdobozokat. Párhuzamosan a konzervdobozokkal és a papírpénzekkel látható az a sorozat is, ahol a coca-colás dobozokat használja, mint az amerikai életmód szimbólumát.
Egy Warhol kiállításról nem hiányozhat Jacqueline Kennedy sem, sőt! 35 példányban megsokszorozva van jelen. „35 több, mint 1” – mondta a művész, és hozzáfűzte: „Jacqueline Kennedy portréival a Halál-szériában az arcát és az idő múlását akartam kifejezni attól a pillanattól, amikor a golyó elérte John Kennedyt addig a pillanatig, amikor eltemette, vagy valami hasonlót. Az Egyesült Államokban az a nagyszerű szokás uralkodik, hogy mindenkiből és mindenből egy hőst csináljanak. Az ember itt mindent megtehet. Vagy semmit sem.” A kiállított képek eredetileg sajtófotókból származnak, amelyek röviddel a gyilkosság előtt vagy után készültek. A nevető Jackie gyógyszeresdobozzal közvetlenül a merénylet előtt Dallasban, Johnson eskütételekor vagy a férje temetésén. Utóbbin, a fátyollal eltakart arca egy Madonna-képet idéz.
Nem mondanám, hogy kifelé jövet már rajongójává váltam Andy Warholnak, a tárlatán is inkább a kísérő szövegek ragadták meg a képzeletemet, mint a művek maguk. Egyébként is, jobban tetszett Roy Lichtenstein kiállított műve, és az a felismerés, hogy Warhol felkarolta, és világhírűvé segítette Keith Haringet, a New York-i metró-aluljárókat telepingáló zsenit, és több közös művet is készített vele, amelyekből néhány Frankfurtban is látható. Ezen a májusi németországi kiránduláson még utamba akadt a graffity-művészet megteremtője, de erről később. Kifelé jövet Andy Warhol szállóigévé vált kijelentése jutott eszembe: „a jövőben mindenki 15 percre világhírűvé válik majd”, és azon töprengtem, mikor jön el számomra ez a pillanat?
Visszasétálva a Römerre, az egyik antikvárium előtti ládában megpillantom Bruckner 8. szimfóniáját Solti Györggyel és a Bécsi Filharmonikusokkal. Az 1965-ben kiadott bakelitlemezt nem nagyon hallgatták, egy karcolást sem fedeztem fel rajta. Bár kényelmi okokból fekete lemezt már nem gyűjtök, de az 1 euróért kínált darabot nincs szívem otthagyni. Kiderül, a boltos éppen elment ebédelni, én meg nem szívesen hagynám ott az utcán a pénzt, ilyet maximum Kőszegen teszek, ha megkívánom a kapu elé kitett gyümölcsöt. Belépek a szomszédos ékszerboltba, és megkérem az éppen szendvicsét falatozó eladót, hogy adja át a pénzt a szomszédjának, amit ő készségesen megígér.
Megnézem a Jazzkeller heti műsorajánlatát, amiben a legkiemelkedőbb eseményt Ernie Watts koncertje és Tony Lakatos fellépése jelenti. Mindkettőjüket hallottam már korábban ezen a patinás helyen, most nem vállalom az éjszakai villamosozást, ezúttal már Neu-Isenburgba, ami napközben is 30-40 percet vesz igénybe.
A családom frankfurti ágával töltött egy hét hamar elrepült, vasárnap elindultunk Bajorországba. A vasárnapot azért választjuk, mert elenyésző a kamionforgalom, ami hétköznap szinte elviselhetetlen Németország autópályáin. Egy-két napot Hansi barátunknál töltünk a Günzburg melletti kis faluban, Goldbachban. Hansival a sárvári folklórnapokon kötöttünk barátságot, ami már közel három évtizede tart. 1986-ban jártunk először nála és családjánál, és ez volt az első németországi, mit írok!, bajorországi utunk. Hansi volt az első, aki bevezetett a bajor sör szinte kiismerhetetlen rejtelmeibe, és amikor Goldbach felé közeledve a szűretlen barna baksörökre gondoltam, a pavlovi reflex nálam is működésbe lépett. Lívia vezetett, mint mindig, én pedig a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungot olvastam, mint mindig Frankfurtból hazafelé tartva. Hogy Líviát felélénkítsem, megígértem neki, hogy egy kapucsínóra megállunk majd a gyönyörű Rothenburgban, de annyira az újságba merültem, hogy túlhajtottunk a kijárón. Hogy mentsem a menthetetlent, azt javasoltam, hogy menjünk Dinkelsbühlbe, ott úgyis régebben jártunk, igaz, hogy kétszer 12 km kitérő, de mit számít ez, egy 350 km-es úton? Próbáltam pozitív gondolkodásra áthangolódni, és azzal nyugtattam magam, hogy most legalább eldöntöm, melyik kisvárost találom szebbnek a fent említett kettő közül? Amikor Rothenburgban járok, megállapítom, hogy ez a Tauber-parti város az első számú kedvencem a sok szép középkori német kisváros közül (vetélkedik még nálam: Lüneburg, Celle, Einbeck), amikor a két kereskedelmi útvonal kereszteződésében épült középkori Dinkelsbühl utcaköveit koptatom, elégedetten nyugtázom, hogy nincs nála szebb heted-hét (Német)országban. A Rothenburg-i városkapun (hol, máshol?) érkezünk az óvárosba. A Luther Márton úton sétálunk a városközpont felé. Az út végén a katolikusok főtemploma, a Szent György székesegyház található. Szinte érthetetlen magyar ember számára ez az ökumenikus összeborulás. A 15. század második felében épült, késő-gótikus templom nyugati tornya – a mai főbejárat – a román stílus hagyományait őrzi. Belépve a fénnyel teli templomba, ami nem is annyira megszokott a hasonló késő-gótikus katedrálisok között, azonnal a matematikailag hibátlan tervezésű épület hatása alá kerülünk. A lenyűgöző térhatás és a megvalósult harmónia magyarázatot ad arra, hogy mért tekintik a legszebb templomnak Dél-Németországban. A Szent Sebestyén szárnyasoltár festményeit az 1520-as években festették. A mártírhalált szenvedett Szent Sebestyén gyönyörű oltára alatt Szent Aurél maradványai láthatók egy szépen dekorált nyitott koporsóban. Szent Aurélt Néró rémuralma alatt végezték ki Rómában. A 19. század végén készített neogót főoltár legszebb része az a későgót oltármaradvány, amit 1490-ben készítettek, valószínűleg egy bambergi festőműhelyben. A gyönyörű fafaragás a keresztre feszítést ábrázolja. A vasárnapi istentisztelet helyett időt szentelünk némi kontemplációra, aztán a megérdemelt kapucsínóra, majd lélekben gazdagodva, folytatjuk utunkat Ulm felé.
(Dinkelsbühl- utcarészlet)
Kora délután megérkezünk Goldbachba, és a viszontlátás örömére lehajtunk egy üveg Autenrieder apátsági baksört. Látom, Hansi felkészült a fogadásunkra, és arrafelé valóban lenyűgöző a kínálat. Házigazdánk javasolja, utazzunk el Ulmba, pont sétálni való idő van. Mindig szívesen kószálok az óvárosban, ami napjainkban a svábokhoz tartozik, és a Duna választja el a bajorországi Neu-Ulmtól. Az 1805-ös ulmi csatáig – amikor Napóleon győzelmet aratott az osztrák csapatok felett – az egész város Bajorországhoz tartozott, de a napóleoni háborúk után Würtemberghez csatolták. Különösen jó érzéssel tölt el, hogy a – 161,53 méter magasságával a világ legmagasabb templomtornyú – Münster az evangélikusokhoz tartozik. 1530-ban a város polgárai referendumban döntöttek a római katolikus egyház elhagyásáról, és a protestáns vallás felvételéről. A templom nem valódi székesegyház, hisz soha nem szolgált püspöki székhelyül, és ezt jelzi a templom egyetlen tornya is, mert a székesegyházaknak rendszerint két tornya van. Az istentisztelet végére érkezünk, a hatalmas katedrális szentélyében ülnek talán százan a vasárnap esti Gottesdiensten. Szomorúan tapasztalom, hogy a templomba járók száma erre felé is csökken. A Münster mellett puritán szépségű, ultramodern városháza áll, ami a világhírű amerikai építész Richard Meier tervei alapján készült. Az épületet kezdetben sok kritika érte, mára már befogadta a város polgársága. A városháza alakja jól érzékelhetően a katedrális és a tér geometriájához illeszkedik. A dob formájú épület tulajdonképpen az ellenpontját képezi a szögletes katedrálisnak. A székesegyház környezetében még egy vöröslő Keith Haring „szobor” is áll, mintha csak a New York-i metró falából lépett volna ki erre a kitüntetett helyre. Az elmúlt tíz évben sok modern, poszt-modern épületet emeltek Ulm óvárosában. Nem ismerek magamra, már nem is bánt ez az építészet! Az új városi könyvtár a Louvre üvegpiramisára emlékeztet. Hansi megjegyzi, csak a használatbavétel után derült ki, hogy kibírhatatlanul meleg van bent nyáron. Egy előítélettel kevesebb, hisz a németeket nagyon alapos, megfontolt népnek gondoltam, eddig. Közben ránk esteledik, és hazafelé vesszük az irányt Goldbachba.
(Ulm - városháza, háttérben a Münster)
A hétfői napot augsburgi sétára szánjuk. Többször jártam már ebben a gyönyörű városban, de most is szívesen jövök. Szeretem a német középvárosokat (is), amelyekből sugárzik a történelem. Augsburgba azért is érdemes magyar embernek eljönni, hogy kényszeredett nemzeti önteltségében kicsit elbizonytalanodjon, és rádöbbenjen, hogy ami nekünk nemzeti tragédia, az errefelé a győztes augsburgi (Lech-mezei) csata. Minden jó és kevésbé jóérzésű hagyományőrző, és hátrafelé nyilazó honfitársamnak ajánlom, hogy zarándokoljon a haldokló Nyugatra legalább eddig. A városháza – amit az érdeklődők a csodálatos nagyterme, a Goldener Saal miatt látogatnak meg – egy parányi kiállítása ízelítőt ad a nem-magyar történelem-értelmezésről. Egy háromalakos bronzszobor-kompozíció fő alakja magasra emelt kezében keresztet tart. Mögötte a falon a következő magyarázó szöveg: „955-ben a Lech-mezei csatában Ulrik püspök és I. Ottó király legyőzte a magyarokat. Ulrik fegyver nélkül, csak egy kereszttel a kezében, sértetlen maradt. 993-ban szentté avatták, és Augsburg védőszentje lett.” Tanulságos Sárvárról 700 kilométerre nyugatra utazni, hogy a „kereszténység védőbástyája” önáltató önképet kiverjék belőlünk, és belássuk, hogy volt idő, amikor mitőlünk védték a kereszténységet, bár mindez manapság, bizonyos nézőpontból még pozitív példa is lehet.
(Augsburg - Goldener Saal)
Augsburg belvárosában sétálva a szemlélődő mindenhol a Fuggerek nyomára bukkan, igaz, hogy evangélikusoknak a Luther Mártonhoz köthető emlékek is nagy élménnyel szolgálnak. Itt van mindjárt a Szent Anna evangélikus templom, amelyik a dóm és a Szent Ulrik székesegyház mellett a harmadik legjelentősebb templom a városban. A 14. században szerzetesek építettek egy karmelita kolostort a hozzátartozó templommal. A 15. században egy kápolnával egészítették ki, amelyiknek szép freskói ma is láthatók. A 16. században újra átalakították az épületet, akkor gazdagodott például Lucas Cranach festményeivel is. Ebben az időben építtetett a Fugger család egy temetkezési kápolnát ide, amelyik az első reneszánsz stílusú építmény egész Németországban. A templom a reformáció idején vált evangélikussá. Történelmi jelentőségre amiatt tett szert, mert Luther Márton ebben a kolostorban éjszakázott 1518-ban, amikor a pápai küldött, Cajetan bíboros arra akarta kényszeríteni, hogy megtagadja 95 tézisét. Luther kihallgatása október 7-től 20-ig tartott a Fuggerek palotájában. Akkoriban Augsburg katolikus fellegvárnak számított. Amikor elutasította pápai kívánságot, még az éjszaka leple alatt elmenekült a városból, nehogy a császári katonák letartóztassák. Luther egykori szállásának helyén, születésének ötszázadik évfordulóján egy kis múzeum nyílott. A lépcsőfeljárón olvasható Luther írása: „legyen üdvözölve mindenki a nevemben, függetlenül attól, hogy én visszatérek-e vagy sem”. A szövegből kiviláglik, hogy Luther nem volt biztos abban, hogy Augsburgot élve fogja elhagyni. A Szent Anna templom a közelmúltban is jelentős eseménynek volt a helyszíne. Sok évtizedes iszapbirkózás után itt írták alá 1999. október 31-én, a Reformáció Napján a katolikusok és az evangélikusok közötti megegyezést az üdvözülésről (szerintünk, evangélikusok szerint egyedül kegyelem által üdvözül az ember, ahogy Pál apostol tanítja). A kálvinisták nem írták alá a nyilatkozatot, a metodisták pedig 2006-ban csatlakoztak hozzá.
(Augsburg - Szent Anna templom)
Mint fentebb említettük, Augsburg történelmében a mai napig minden a Fuggerekről szól. A Fuggerek egy család példa nélküli felemelkedését vitték végbe, három generáción belül, egyszerű takácsokból a világ legjelentősebb gazdasági hatalmává váltak a 16. században. Akkoriban a Fugger szó egyet jelentett az árukereskedelemmel, a bányászattal, a banküzlettel egész Európában. Ez volt az első polgári származású família, amelyiknek a hatalma az uralkodókéval vetekedett. A Fuggerek befolyása karriereket indított el, vagy tört ketté, kölcsöneik segítségével háborúról vagy békéről döntöttek, a pápák legbefolyásosabb üzleti partnereiknek vagy bankáraiknak számítottak. 500 000 Guldent osztottak szét azok között a választófejedelmek között, akik Maximilián császár halála után unokáját, V. Károlyt trónra segítették. Ez egy akkora összeg volt, ami több mint egy tonna aranyat tartalmazott. Nem véletlen, hogy a család Luther haragját is kiváltotta. Egyik jegyzetében írja, „hogyan lehetne isteninek és jogosnak tartani azt, hogy egy ember rövid időn belül olyan gazdag lett, hogy királyokat és császárokat vásárolhatna meg?”. A család legnagyobb alakja, Jakob Fugger Luther kihallgatásán személyesen nem volt jelen, de jelenvalósága mindenben érezhető volt, miként érezhető Augsburgban még ma is. A belvárosi séta során a látogató előbb-utóbb eljut a Fugger Bank központi palotájához, vagy a 16. században a világon elsőként épített szociális lakótelephez. Utóbbit 1521-ben hozta létre Jakob Fugger két halott bátyja tiszteletére, szegény katolikus emberek számára. Akkoriban a bérleti díj egy évre egy rajnai Gulden volt, ami mai értékre átszámítva 0.88 Euró. Ennyit fizetnek manapság a bérlők. Az egyik leghíresebb lakója Mozart dédapja volt. A szerencsés lakók kötelessége volt napi három ima az alapítóért és a Fugger családért. Hogy az imádkozást megkönnyítsék, Markus és Philipp Fugger 1581/82-ben építtetett egy szép kis templomot. A szépen felújított 67 házban napjainkban 150 ember él. A lakótelep múzeumában látható egy fényképen, hogy Gorbacsov is látogatást tett itt valamikor az ezredfordulón, gondolom, megtapasztalta, mit jelentett a létező szocializmus a középkori Augsburgban. Városi sétánk végeztével, elégedetten ültünk be a König von Flandern házi serfőzdébe. Május a baksörök ideje, hagyománytisztelőként rendeltünk egy-egy korsóval a főzde nevezetességéből.
Kedden délelőtt vendéglátónk, friss nyugdíjas gimnáziumi tanár, elment a karitásznak élelmiszert gyűjteni. Minden kedd délelőttjét ennek a munkának szánja, ilyenkor sofőr egy teherautón. Végiglátogatják a környék élelmiszerboltjait, bevásárlóközpontjait, ahol összeszedik a lejárat előtti élelmiszereket. Délután aztán Günzburgban szétosztják a rászorulóknak. Azok kapnak, akiknek van egy igazolványa, amin az is fel van tüntetve, hogy tulajdonosa mennyi élelmiszerre jogosult. A délelőttöt olvasással és zenehallgatással töltöttem. Hansi az 1980-as években építette a házát Goldbachban, akkor még nem nagyon voltak szomszédjai. Mára már eléggé beépült a környék, de még mindig a zöld dominál a környéken. A teraszról kinézve lenyűgöző a táj. Feltűnő, hogy a repceföldekbe több helyen is naperőművek ékelődnek. A házigazdától megtudom, jobb üzletet jelent ma mára farmereknek az állami támogatás miatt, mint a repcetermesztés. Bajorországi (és német, angol, cseh) látogatásaink elmaradhatatlan része egy serfőzde közelebbi megismerése. Ezúttal az Ichenhausen melletti Autenrieder kastélysörfőzdére esett a választásunk. A főzde választékát Hansi jóvoltából már ismertem, de egészen más hangulata van annak, ha az ember a helyszínen ízleli meg a termékeket. A szép barokk kastély ma már egy orosz érsek (vagy érsekség) tulajdonában van, de a sört hál’isten még bajorok főzik, az oklevelek tanúsága szerint nem is rosszul. 160 alkalommal ismerték el valamilyen DLG (egész Németországra kiterjedő, évenként megrendezett verseny) éremmel, közülük 11 alkalommal aranyérmet kapott. Emellett az európai versenyeken („European Beer Star Award) 19 kitüntetést gyűjtött be. A németországi megmérettetés legfőbb kritériuma az 1516-os bajor (ma már német) tisztasági törvény betartása, miszerint sört csak vízből, malátából, komlóból és élesztőből lehet főzni. Érdekes nekünk, hozzá-nem-értőknek az a kritérium is, hogy minden sörből két évjáratot minősít a tíz kiválasztott szakember, amelynek értelme az, hogy nem szabad észrevehető különbséget érezniük a friss és a régebbi sör között. Ha a magyar sörözőkre gondolok, elszomorodok, hisz gyakran tapasztalom, hogy egy évjáraton belül is különbség van a délelőtti és a délutáni csapolás között, ami nyomós indok arra, hogy az ember ebéd előtt csapolt sört Pannóniában ne nagyon igyon. Időnként felerősödik a vita a német közvéleményben, hogy a közel ötszáz éves tisztasági törvény mi is valójában: kiváló marketing eszköz vagy fogyasztóvédelmi előírás? (Volt idő, amikor a németek az egész unióra ki akarták terjeszteni, de a belgák megakadályozták) Akik az utóbbi véleményen vannak, azt hangsúlyozzák, hogy a tisztasági törvény rendkívül kreatívvá teszi a serfőző mestereket, hiszen szigorúan behatárolt, kevés összetevőből kell valami újat alkotni. A puristák kijelentik, hogy a különböző komlóaromák használatával kell a különböző ízlésirányzatokat elérni. Mások felvetik, hogy miért nem lehet olyan hozzávalókat felhasználni, amelyek a legnagyobb élelmiszerminőségi elvárásoknak is megfelelnek? Példaként az aromához felhasználandó gyógyfüveket és a sör erejét fokozó kukoricát vagy rizst szokták emlegetni.
(Schloss Autenried és serfőzde)
Az Autenrieder serfőzde múzeumát megtekintve, elérkezettnek láttuk az időt, hogy a sör kiválóságáról magunk is meggyőződjünk. A széles választékból ezúttal a 7,7%-os „Schwarzer Baront” választottuk, és elégedetten állapítottuk meg, hogy minőségében kiemelkedik a bajor dupla-baksörök közül. A magas alkoholtartalom jól jött a májusi fagyos időben.
Hazafelé az első 500 kilométert zuhogó esőben tettük meg. Felüdülést legfeljebb a müncheni Allianz Aréna közeli látványa okozott, és az a remény, hogy kedvenc csapatom, a Bayern München a következő napon győzelmet arat a Chelsea fölött. Mikor ezeket a sorokat írom, már azt is tudom, hogy kedvenc nemzeti tizenegyemnek, a Nazionalelfnek sem sikerült az Európa-bajnoki címet elhódítania. Időnként felteszem magamnak a kérdést, lehet, hogy valóban hanyatlik a Nyugat?
