2011. július 2., szombat

Újabb cock-and-bull történetek

„A cock-and-bull story olyan történet, amely nyilvánvalóan nem igaz, különösen előszeretettel alkalmazzák mentegetőzésre.”
(Cambridge International Dictionary of English)

   Az angol nyelvi finomságok iránt mélyebben érdeklődőknek egészen az angliai Buckingham megye északi részében található festői szépségű kisvárosig, Stony Stratfordig kell utaznia, hogy a fenti kifejezés értelmét, és keletkezésének történetét megértse. A Londontól északra vezető, már a rómaiak által is használt út - amelynek mai megfelelője az A5-ös autópálya - érintette Stony Sratfordot. A kisváros a XVIII. század végére, a XIX. század elejére fontos megállóhelyévé vált a posta- és személyszállító kocsiknak. Főutcáján egymás tőszomszédságában működött a „Kakas” és a „Bika” fogadó. Az éjszakára megszálló utasok hozták-vitték a híreket a nagyvárosokból vidékre és vissza. Az egyik fogadóban hallott történetek erősen kiszínezve kerültek át a másik fogadóba. Egy idő után rivalizálás alakult ki a két „műintézmény” között, hogy melyik tud képtelenebb történetekkel szolgálni. Az ilyen történeteket hívják mifelénk pletykának.
   Június 6-án indultunk el Sárvárról a Regös együttessel és a Néptánckör négy táncosával, hogy egy kedves fesztivál-meghívás keretében megismerkedjünk a legújabb történetekkel, és szerény képességünkkel néhány újabb cock-and-bull sztorival gazdagítsuk Stony Stratford hagyományokban egyébként is gazdag szellemi életét.
   Az út Sárvártól közel 1700 kilométer az angliai kisvárosig. A hosszú autóutat egy éjszakás kölni megszállással és két gépkocsivezetővel terveztük. Induláskor kiderült azonban, hogy az egyik gépkocsivezetőnek nem érkezett meg a buszra is érvényes vezetői engedélye. Egy vezető elvitt minket Linzig, onnét hazahozták, mi pedig folytattuk az utunkat egy másik sofőrrel. Kilenc óra állt a rendelkezésünkre, hogy eljussunk a Köln nyugati részében, az autópálya mellett foglalt szállásunkig, ami még 750 kilométer távolságra volt. A mikrobusz maximális sebessége 100 km/órára van korlátozva. Tudtam, hogy Würzburg mellett két helyen is 10 kilométer hosszúságban építik az autópályát, és az elmúlt év októberében feleségemmel egy órát kellett állnunk. Azzal nyugtattam magam, hogy most májusban minden nehézség nélkül átjutottunk ezen a szakaszon. Az ember ilyenkor nem nagyon talál racionális érveket maga és útitársai megnyugtatására, így némi 12-éves Chivas-szal próbál erőt meríteni a vélhető megpróbáltatások leküzdésére. Pesszimista előfeltételezésem beigazolódott, Würzburghoz érve nagy forgalmi dugóban találtuk magunkat. Mindez persze másfél órával később vált világossá számunkra, amikor elhagytuk azt a kisbuszt, amelyik érthetetlen módon, a 60-as korlátozás ellenére balesetet szenvedett. Előttünk volt még 300 kilométer, és a gépkocsivezetőnek rendelkezésére álló idő vészesen fogyott. Rádöbbentem, hogy a velem utazó14 ember ügyes-bajos gondjai mellett, a négynapnyi autóút egy újabb ismeretlent jelent, a megoldandó több ismeretlenes egyenletben. Tanácstalanságomban felhívtam a szállodát, hogy várjanak bennünk, mert későn érkezünk. Megnyugtattak, hogy egész éjjel van ügyelet. Hogy az olvasót kétségek tovább ne gyötörjék, elárulom, a gépkocsivezető a hetente egy alkalommal igénybe vehető plusz két óráját is felhasználva, 7 perccel a kényszerű leállás előtt megérkeztünk szállásunkra. A hosszú útnak azonban olyan következménye volt, hogy a gépkocsivezető kötelező pihenőideje miatt nem indulhattunk időben, így másnap az okozott izgalmat, elérjük-e Calaisban a délután 3 órakor induló kompot, amire jegyet váltottuk? A probléma érzékeltetésére legyen elég annyi, hogy négy és fél óra állt a rendelkezésünkre a 400 kilométer leküzdésére, és a kompra való beszállásra. Gépkocsink engedélyezett sebessége továbbra is maximálisan 100 km/óra. Arról, hogy megálljunk egypár perce, szó sem lehetett. Láttam, hogy a félelemtől senki sem mert sörök-borok után érdeklődni. A Calais-i kompkikötő felé közelítve, érzékeltem, hogy 27 percünk áll rendelkezésünkre az angol bevándorlási hivatal általi ellenőrzésre, továbbá a gépkocsink megfelelő besorolására. Tudtam, hogy ez lehetetlen, gondoltam, utánam az özönvíz. Meglepetésemre gyorsan átjutottunk az útlevél ellenőrzésen. Egy fekete férfi tartotta fel a sort, valami problémát találtak nála, azonnal a jogaira kezdett hivatkozni. Pokolra kívántam a személyiségi jogaival együtt, végül gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen. A furfangos angolok, már francia területen ki szeretnék szűrni a nem kívánatos személyeket, mert, ha a szigetországba beteszik a lábukat, egy idő után szociális segélyért folyamodhatnak. Visszafelé – meglepetésemre – Doverben pedig francia tisztviselők igazoltattak, feltételezésem szerint így teremteve jogot külföldi napidíj elszámolására. Arrafelé még erős a szakszervezet, nyugtázom keserűen.
   Calaisban szerencsénk volt, az első helyre kaptunk besorolást a komp hetedik emeletén, és, amikor a behajtásra várva, a kijelölt helyen megálltunk, 50 percet kellett várakoznunk. Letudtuk tehát a kötelező 45 perc pihenőidőt, és tiszta lappal indulhattunk - igaz baloldalon - a doveri kikötőből. A kompon - a nagy izgalmaktól megnyugodva – ráhangolásként rendeltünk egy pint Murphies-t, ami ugyan ír sör, de ez volt a legvonzóbb a kínálatból. A hátralévő 220 kilométert ezek után már egy fan-trip-nek tekintettük Stony Stratfordig.



   Az esti órákban érkeztünk, vendéglátóink, a Stony Steppers együttes tagjai láthatóan izgalommal vártak. Kértem, intézzük el mihamarabb a szállást, hogy mindenki megnyugodjon. A kisváros főutcáján, a High Street-en három különböző épületben volt a szállásunk. Yvon izgatottan figyelte az arcomat, próbálta leolvasni róla, elégedett vagyok-e a felkínált helyekkel? Szállásaink kétszáz éves épületekben voltak, ami azonnal adott egy történelmi távlatot ottlétünknek. Az együttes egyik része – velem együtt – egy régi iskola volt pedellusának lakásában, egy háromszintes épületben lelt ideiglenes otthonra. Az angolok hagyománytisztelete mindig lenyűgöz. A szobáinkat nálunk már rég átépítették volna, így tüntetve el azt az atmoszférát, amit a nyikorgó ajtók, a remegő padlók sugároznak. Az évszázados épületek tisztelete csak egyik eleme annak a puritanizmusnak, ami mindenfelől érződik. Az angol ember, ha tehető ilyen megállapítás, a belső, lelki gazdagságot tartja fontosnak, a külsődleges csillogás érintetlenül hagyja. Nem az öltözködésre, lakberendezésre fektet hangsúlyt, hanem egy gazdagabb szellemi életre. Max Weber, a szociológia egyik megteremtője a protestáns szellem kialakulásában látta a kapitalizmus létrejöttének legfontosabb feltételét, és ennek a szellemnek a nyomai ma is kézzelfoghatóak az angol hétköznapokban. Nem a hivalkodó fogyasztás a jellemző, hanem egy belső, szellemi-lelki gazdagodás. A lakások ablakain függönyt nem nagyon látni, nincs takargatni való. Mi a németekről gondoljuk, némi előítélettel, hogy nagyon pontosak, de pontosságuk meg sem közelíti az angolokét. Gyakran szokták kérdezni tőlünk - magyarországi tapasztalataikra alapozva -, ha egy időpontban megállapodunk, hogy milyen időszámítás szerint? Mi magyarok, ebben a tekintetben is valami középutat képezünk Európa észak-nyugati fele és a Mediterráneum között.
   Érkezésünk oka a Stony Live! művészeti fesztivál volt, amelynek keretében egy hétig a kisváros összes lehetséges helyszínén zenei és egyéb művészeti programokat rendeztek. A fesztivál csúcspontja, az utolsó napra szervezett Folk on the Green non stop szabadtéri koncert-sorozat volt, de ez a nap megérkezésünk pillanatában még túl távolinak tűnt. Az idei évben már harminckilencedik alkalommal rendezték meg a fesztivált, és ezzel valószínű, hogy a legrégebbi a hasonlóak közül Angliában. A szabadtéren a folkzene a domináns, de a bluestól a jazzig minden műfaj hallható, különösen helyi és környékbeli zenészektől. Országos hírnévre tett szert a Stony Sratfordhoz kötődő, a fesztiválon házigazda szerepet is betöltő The Cock and Bull Band, amelyik amolyan angol Muzsikás együttesnek tekinthető. Ma már az angol folk mellett kortárs popzenét játszó együttesek is fellépnek, és ez a puristákat nem tölti el lelkesedéssel.
   Minket kedden még a legelső fellépés tartott izgalomban, amire szerdán este a York House-ban került sor. A helyszín olyan kulturális központ, amelyiket egy-egy alkalomra bérbe kapnak a civil szervezetek, hogy programjaikat megrendezzék. A város támogatása ebben ki is merül. Meghívóink saját pénzből fizették az ellátásunkat, emiatt már az elmúlt télen is adtak műsorokat, aminek keretében a jelenlévők anyagi hozzájárulását kérték a magyarok júniusi ellátásához. A York House-ban konyha is rendelkezésre állt, így a vacsorát vendéglátóink a helyszínen készítették. A vacsora végeztével az ebédlőt színházteremmé alakították, és elkezdték a műsort. A Stony Steppers énekeseit hallva meglepettség tükröződött a Regös tagjainak arcán. Elégedetten jegyezték meg, milyen jól énekel mindegyikük. Éreztem, kellő késztetést kaptak, hogy megmutassák, mi is a magyar virtus. Mit mondjak, hatalmas ovációval fogadták a programunkat, a legényes táncok különösen nagy sikert arattak. Sean, a kétméteres, csupa szív fiú – ha éppen nem táncolt – a sört csapolta. Meglepetten fedeztem fel, hogy az egyik hordó sör a „Tribute to Regős” fantázianevet kapta. Kell-e mondanom, mindannyian meghatódtunk ezen a figyelmességen, ami egyébként az egész héten, számtalan dologban megnyilvánult. Alkalmi szakácsunk, Ken, a Fox and Hounds kocsma korábbi tulajdonosa elárulta, hogy Northampton-i Frog Island sört takar a tiszteletünkre csapolt hordó, és ez az információ régi emlékeket idézett fel bennünk. Néhányan már jártunk 1999-ben a Stony Live! Fesztiválon, és akkor látogatást tettünk ebben a kis serfőzdében. Üveggyűjteményem féltett darabja a sárvári Nádasy-vár képével díszített különleges palack. Az est folyamán maradtam is ennél a „real ale”-nél, de tapasztalhattam, hogy aromája nem csak engemet nyűgözött le. Az est végén elégedetten, némi büszkeséggel fogadtam a gratulációt, és nem győztem hangsúlyozni, hogy vendéglátóink is kiváló műsort adtak. Megkönnyebbülten sétáltunk a High Street-en visszafelé a szállásunkhoz. Este 11-körül járt az idő, és az angliai kisvárosban ilyenkor zárnak a pubok. A White House előtt kisebb csoport sörözött a járdán. Alkalmi szakácsunk és szállásadónk, Ken tartotta szóval a társaságot, és, mikor megpillantott minket, mindannyiunkat meghívott egy pint Frog Island sörre. Vendéglátóink másnap mosolyogva célozgattak az esti sörözésünkre, így téve átélhetővé egy újabb cock and bull történet keletkezését. A kocsmákban – némi sajnálatunkra – 12.00 óra előtt nem csapolnak sört, vasárnap pedig megvárják az istentisztelet végét.


   A következő napot a Blakeney Nemzeti Parkban (Blakeney National Nature Reserve) töltöttük, a Norfolk Coast-on. Mikor feleségem meglátta, hogy milyen lélekvesztőn fogunk fókákat figyelni, visszafordult, és az idegen környezet ellenére egyedül a parton maradt. Leginkább az esőtől tartott, és kisvártatva kiderült, félelme beigazolódott. Hajósunk belefogott egy hosszabb előadásba a szigeten található közönséges (common) és szürke fókákról és a négyféle – leginkább sirályra emlékeztető - madárról (tern), amelyik közül engem leginkább a Sandwich tern neve ragadott meg. Megtudhattam, hogy a madarat először a Kent grófság-beli Sadwich-ben írta le John Latham ornitológus 1787-ben. A telet leginkább Nyugat-Afrikában tölti, a nyarat pedig a Mediterraneum területén. Az általunk meglátogatott Blakney Pont-nál 3000 pár tölti a nyarat, az Angliában szállást találó madarak 30%-a. Vért izzadtam, persze, amire alkalmi kalauzunk, motoros csónakunk vezetőjének magyarázatát úgy-ahogy megértettem. Korábbi halászok kései, idegenvezetésből megélni próbáló ivadéka, felmenői tájszólását beszélve, nem sokat törődött magyar vendégeivel. Yvon, látva arcomon az elkeseredettséget, kérte legyen figyelemmel ezekre a szárazföldi patkányokra is. 10-12 Celsius fok lehetett a hőmérséklet, erős-hideg széllel, vendéglátóink a kirándulás után fürdést és napozást terveztek a közeli Wells-Next-The-Sea tengerparton. Tettünk egy kis sétát a szigeten, ahol a madártojásokat jelzőszalagokkal védték a látogatóktól. Tim kutyája nagydolgozott egyet alighogy a szigetre lépett, és meglepődve láttam, hogy gazdája elővesz egy zacskót, és zsebre vágja a kutyaszart. Később, a partra érve aztán egy piros – postaládának kinéző – alkalmatosságba öntötte, aminek az oldalán „csak kutya piszoknak!” felszólítás állt. Reggeli, várparki futásaim jutottak eszembe, és a felhőtlenül dolgukat végző kutyákra és elégedetten mosolygó gazdáikra gondolva, eszembe jutott, mennyire messze is vagyunk még Európától


   Stony Stratford láthatóan fesztivállázban égett. Késő este, amikor műsorunkat befejezve szállásunk felé sétáltunk a High Street-en az összes pub tömve volt, és mindegyikből élőzene hallatszott. Ha megálltunk valamelyiknél néhány percre, a zene leállt, és a zenészek köszöntötték a magyar vendégeket. Talán túlzottan is tiszteltek bennünk, pedig kiváló angol zenészeket hallhattunk mindenhol. A történelmi város – magát „historic couching town”-nak hívja, amit nem is könnyű lefordítani – ma már mintha bohémok lakta vidék lenne. Az öltözködésükből is több szubkultúra képviselőjére lehet következtetni. Műsorainkon feltűnt egy csinos huszonéves lány, fekete ruhában, Doc Martens bakancsban, nyakán egy tetovált denevérrel. Haja a kék és a lila árnyalataiban pompázik. Nálunk alternatívnak mondanák. Láthatóan élvezettel veti bele magát a magyar néptánc tanulásába. Kérdezem tőle, van átjárás a két szubkultúra között? Mondja, nem szigorúan kötődik egy szubkultúrához, a viselt öltözet egyszerűen csak tetszik neki.


   A hét gyorsan elmúlt, eljött a vasárnap, a fesztivál záró eseménye, a Horsefair Green-en rendezett egész napos Folk on the Green fesztivál. A hely nevéből valahai lóvásárokra következtetek. Egész nap esett az eső, a délutáni fellépés nem sok jóval kecsegtetett. A Regős együttes tagjait még itthon azzal buzdítottam, hogy képzeljenek el egy kis Woodstockot, és úgy is készüljenek. Most, a hideg, esős időben megkérdezi tőlem Kálóczi Gyuri: „Péter itt lesz 7-8000 ember, ahogy ígérted?” Bizonytalanul válaszoltam valamit, de mikor a színpadra léptek, maguk is meglepődtek. Az eső ellenére, kétezer ember bizonyára volt a parkban. Közülük sokan félmeztelenül csápoltak, vagy a füvön heverésztek. A magyar együttes bekonferálását nagy ovációval fogadták, és legalább ötvenen végig pogózták a műsort, „beautiful, beautiful” rigmust kántálva. Gondolom, a bőven fogyasztott „real ale” - és Isten a megmondhatója, hogy még mi? - tartotta bennük a lelket.
   Utolsó fellépésünk sikerén fellelkesülve mentünk vissza Ivor és Yvon otthonába. Rövid időn belül megérkezett az egész Stony Steppers együttes, kiegészülve két kiváló énekessel, Roddy-val és Timmel, és kezdetét vette az örömzenélés. Először felváltva játszott a magyar és az angol együttes, később közösen énekeltek. A konyha kisebb sörszaküzletre emlékeztetett, megkértem Ian-t, adjon némi eligazítást az áttekinthetetlen választékban.


   Pünkösdhétfőn reggel eljött a legnehezebb, a búcsúzás pillanata. Mindannyian igyekeztünk gyorsan túl lenni rajta, hisz elszorul az ember torka, ha ecsetelni kezdi azt a meleg fogadtatást, amiben részesültünk. Az élményeket a gépkocsiban kezdtük felidézni, volt rá időnk, hisz már Milton Keynes-nél egyórás dugóba kerültünk, és tudtuk, 1700 kilométer autóút vár még ránk. Doverben - a kikötőhöz érve - megpillantottuk az első rendőrt is Angliában, egy forgalmi dugónál szorgoskodott. Lám rendőr és írott Alkotmány nélkül is milyen rendezetten lehet élni a ködös Albionban!

2011. május 30., hétfő

Frankfurti jegyzetek 4.

   Május egyik hetét, miként az elmúlt esztendőkben, most is egy frankfurti utazás tette emlékezetesebbé. Ezúttal az idő valóban tavaszi, kora nyári volt, kitűnő alkalom a városi-városkörnyéki kószálásra. Utazásunk elsődleges célja családlátogatás volt, különös tekintettel a két és féléves Maxim unokánkra. Mindannyian kíváncsian és némi türelmetlenséggel várjuk, hogyan kezd el folyékonyan beszélni, hisz a családi és bölcsődei környezetben négy nyelvvel érintkezik folyamatosan. Ebben a káoszban úgy tesz rendet, hogy általában németül válaszol, ami a bölcsődéje nyelve. Egy-két napnak el kellett telnie, hogy megértsem beszédének nagyobbik részét. Mindent ért, amit magyarul mondunk neki, és apja holland kéréseire is megfelelően reagál, de valami kevert nyelvet beszél, amiben a legtöbb szó német és magyar. A legmulatságosabb az, amikor magyar igéket is német főnévi igenévként használ. A megbontani valamit nála „bonten”. Nincs az a számítógépes program, amelyik modellezni volna képes, mi játszódik le az agyában egy-egy beszélgetéskor. „Egy ember életében nem az első és az utolsó szavak a fontosak, hanem amit közben mond el a világnak” – idézem fel magamban Sütő Andrást.
   Líviával elhatároztuk, hogy elvisszük unokánkat a frankfurti állatkertbe, így teremtünk neki fél napig csak magyar nyelvi környezetet. Kicsit szorongtunk az ötlettől, de figyelmét lekötötte a hosszú villamosút, majd az állatok színes világa. Érzékelhetően a halak, a pingvinek és a majmok viselkedésének megfigyelése kötötte le legnagyobb mértékben a figyelmét. Jóllehet, 15-20 éve nem voltam hasonló helyen, magam is meglepődtem, milyen nyugtatóan hatnak rám az állatok, és hogyan elrepült az idő.
   Szombatra kisebb kirándulást terveztünk, és – mivel a környező városokat: Mainz-ot és Wiesbadent már korábban megtekintettük, most a Frankfurttól 25 kilométerre található Darmstadt-ot választottuk, a változatosság kedvéért az állatkertje miatt. A város magát a tudomány városaként hirdeti, hisz több, az ország vezető tudományos és mérnöki egyetemének, no meg az Alkalmazott Tudományok Protestáns Egyetemének ad helyet. Darmstadt egyedi keverékét hordozza a művészeti hagyományoknak és a technológiai fejlődésnek. Központját – gondolom - lebombázták a II. Világháborúban, a városházán kívül jószerével csak egyhangú - a hatvanas, hetvenes években épített - funkcionalista épületeket lehet látni. Kitüntetett látványosságnak számít a Matildenhöhe, ahol már a huszadik század elején jelentős művészeti és építész kolónia élt, akik megteremtették a Jugendstilt, magyarul szecessziót. A szecessziós polgári épületsorokhoz hasonlókat Rigában láttam. A környék nevezetessége a Hundertwasser tervei alapján épült lakóház. Az antropomorf épület, amelyen egyenes vonal nem nagyon található, a mesék világába ragadja a látogatót. A kérdés azonban mindig felmerül bennem, ha Hundertwasser épületeit szemlélem: hogyan lehetséges benne az élet? A tobzódó ornamentika nem kívánt hatása, a mindig árnyékban lévő zugok és a már helyenként penészes falak pesszimistává tesznek a választ illetően.



   Az állatkertbe lépve, felteszem magamnak a kérdést, Németország anyagi helyzete azt is megengedi, hogy 25 kilométerenként állatkerteket létesítsenek? Két óra hamar elrepült, különösen azért, mert egyszer csak az unokám szemével kezdtem látni a világot. Érzékeltem, hogy legtöbb időt a flamingók és az ara papagájok viselkedésének megfigyelésével töltöttünk. Azóta is, ha skype-on érintkezünk, a falamingók rekedt hangjával vidítjuk fel egymást.
   Németországot - történelmi hangulatot sugárzó, csodálatos szépségű kisvárosai mellett - elsősorban gazdag kulturális életéért szeretem. Kisvárosai valószínű, hogy megúszták a világháborús bombázást, ezért megőrizték a középkori girbe-gurba utcácskáikat, favázas épületeiket. A Majna-parti Frankfurt 600 ezer lakosával Sárvárról nézve nagyváros persze, de nem Hamburg, Berlin, München értelmében. Eltekintve az egy-két tucatnyi felhőkarcolótól, az ember Győrben vagy Székesfehérváron érzi magát. Frankfurti tartózkodásunk idején a következő kiállítások megtekintésére kínálkozott alkalom: szürrealista szobrászat a Schirn Kunsthalle-ben, „Festészet a 14. századtól a 21. századig” – kiállítás a Städel Múzeum saját gyűjteményéből, „Bécsi barokk elefántcsont faragások a Liebig Haus-ban és „Expresszionizmus a Rajna-Majna vidéken” a Museum Giersch-ben. Napokig töprengtem, melyik tárlatot válasszam, hisz mindegyik mellett és ellen is volt érvem. A szürrealista szobrászat ellen két érvem volt: itt volt a legdrágább, 9 Euró a belépő, és márciusi sétámon az andalúziai Marbella-ban 14 életnagyságú Salvador Dali szoborra bukkantam a tengerpart felé vezető sétányon. Gondoltam, ne legyek telhetetlen, szürrealista szobrászatból ebben az évben ennyi elég. A Städel Múzeum hét évszázadot átívelő festészete azért nem vonzott, mert úgy véltem, annyi festményt úgyis képtelenség befogadni, azért az egy-kettőért, ami megmarad az emlékezetemben, pedig nem érdemes egy fél napot eltölteni. A barokk elefántcsont szobrászat nem dobogtatta meg a szívemet, különben is, gondoltam, megnézhetem majd Bécsben, ha később nagyon hiányozna. Maradt tehát a Rajna-Majna menti expresszionizmus. Az egy évvel korábbi Kirchner életmű kiállítás egyébként is mély nyomot hagyott bennem.
   Mint egy égzengéssel járó nyári vihar, úgy csapott le száz évvel ezelőtt II. Vilmos császár konzervatív Németországára az expresszionizmus. Hívták ifjúsági mozgalomnak, ízlésforradalomnak, a meztelenség kultúrájának. Egy olyan életbeállítódás jellemezte, amelyik újraformálta a hétköznapi életet, és utat tört magának az irodalomban, a zenében, az építészetben és az iparművészetben egyaránt. A mai napig olyan nemzetközi elismertségnek örvendő művészek voltak a képviselői, mint Max Beckmann, Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckell vagy Oskar Kokoschka. A Rajna-Majna vidéken a fentiek mellett még élt, és alkotott számos kiváló festő és szobrász. Ezeket a művészeket már életükben elismerték, műveiket adták-vették és gyűjtötték, később, a náci időben törvényen kívül helyezték, némelyiküket meggyilkolták vagy elüldözték, aztán az idő előrehaladtával elfelejtették. Egy nagy kiállítással emlékezett meg erről a rendkívüli stílusirányzatról a Majna-parti múzeum negyedben található Giersch Múzeum. A tárlaton 59 művésztől látható 138 festmény, szobor és grafika, amelyik felöleli az 1908 és 1944 közötti időszakot, e mellett bemutatja a térség legkiválóbb gyűjteményeit és műkereskedőit. Olyan világhírű festmények láthatók most, mint Max Beckmann önarcképe vagy Alexej von Jawlensky meditatív hangulatú arcképei. A kiállítás háromféle módon közelít az expresszionizmushoz: megvizsgálja a művészek hatását, bemutatja a műkereskedőket, akik már korán felismerték ennek az új mozgalomnak a jelentőségét, és rekonstruál néhány nagyon jelentős magánygyűjteményt Darmstadt, Wiesbaden, Hofheim és Frankfurt térségéből. A gyűjtők közül kiemelkedik a frankfurti Carl Hagemann, aki kiemelkedő Kirchner és Heckel művek tulajdonosa volt, vagy a wiesbadeni Heinrich Kirchoff, aki 1908 és 1934 között több, mint 600 festményt és grafikát gyűjtött össze, közöttük Nolde, Klee és Kandinszkij több fűművét. Engem is Paul Klee kisméretű, oldott tájképe nyűgözött le leginkább, amelyik szerénységével megbújt az egyik kis sarokban. Mellette – egyébként az előbbihez hasonló hangulatú – Alexej von Jawlensky absztrakt-expresszív vásznainál időztem sokat. Az egyik teremben bibliai témájú festmények, főként a Keresztút állomásai. Megrázó volt érzékelni a képeken azt a küzdelmet, amit az egyes művészek az I. Világháborúban elvesztett hitük visszaszerzésérért folytattak. Némelyik kép Grünewald Isenheimi oltárát juttatja az emlékezetembe.



  A kiállításnak helyet adó épület is megér egy misét. Az egykori Holzmann villában 2000-től működik a múzeum, Carlo és Karin Giersch házaspár nagylelkű alapítványából. A villa földszintjén a szerencsétlen sorsú anhalti hercegnőre, Henriette Amalie-ra emlékeznek, aki száműzetését töltötte itt, mert gyereket szült az egyik szolgálójától. A hercegnő maga is nagy műgyűjtő volt a 18. században. A frankfurti születésű Giersch házaspár emellett még számos alapítványt hozott létre, amelyekkel a frankfurti kultúrát, a tudományos életet és egy gyermekkórházat támogatnak. Amikor a tevékenységükről szóló ismertetőt olvasom, szomorúan teszem fel magamnak a kérdést, hány évszázadnak kell nálunk még eltelnie, hogy hasonlóan nagylelkű adományozókra bukkanjunk? A magyar nagytőkés nem adományoz, hanem elvárásait fogalmazza meg az államhoz. A házaspár életfilozófiájának alapja: ”Csak az marad meg valakinek, amit elajándékoz”.
   Frankfurti látogatásaim elmaradhatatlan eseménye az 1952-től folyamatosan működő Jazzkeller. Kíváncsian veszem szemügyre a heti programot. Két alkalommal is fiatal német művészek játszanak, nem sok kedvem van a felfedezésre, maradok a szerda esti jam session-nél. A műintézmény házi zenekarát már ismerem, izgalommal az tölt el, kik ugranak be egy kis „dzsemelésre” ezen az estén. Ezúttal Lívia is elkísér, ugyan szorong a zárt pincétől, de jobban félt engem egyedül a frankfurti éjszakában. Húsz perccel a kezdés előtt érkezünk, a pultos fiú az utcán beszélget a barátnőjével. Mondja, semmi pánik, pontosan kezdenek. Sétálunk egyet a környező utcán. Ez a vidék – a felhőkarcolók árnyékában - az üzleti negyed. Olasz, francia, amerikai divatházak, ékszer- és óraboltok, csillogó-villogó Swarowsky-üzlet. A drága öltönyöket, ingeket nézve, az ár-érték arányon elmélkedek. Mindig hasonló következtetésre jutok: a marketinget és a reklámot kell megfizetned. Dübörgő, fúvósokkal tarkított rockzene szól. A szomszédos utcában valami népünnepély van. Öltönyös yuppie-k Schweinwurst-ot esznek állva, Schöferhofer szűretlen barna sörrel leöblítve. Izgulok a Dolce & Gabbana öltönyeikért. Visszasétálunk a Jazzkellerhez. A zongorista épp lelakatolja a biciklijét egy lámpavashoz, bizonyítva, hogy a dzsesszzenész élete Frankfurtban sem fenékig tejföl. A zenészek nem sokat babrálnak, megkezdődik a koncert. A trió egy fiatal tenorszaxofonossal egészül ki, akit az elmúlt évben már hallottam. Tíz óra felé negyvenen lehetnek a pincében. A zenekar az ötvenes évek standardjait játsza, nemcsak a stílustól hűvös a kezdés. Megérkezik egy fiatal, a húszas éveinek elején járó fiú. Láthatóan ideges, kér egy pohár sört. Előveszi altszaxofonját, és játékra jelentkezik. Érkezik egy trombitás is, később kiderül orosz. Rövid megbeszélés a zongoristával, aztán belekezdenek egy Wayne Shorter számba. Igazi hard-bop klasszis, egyből feléled a publikum. A rövid tenorszóló után átadják a teret a fiatal altszaxofonosnak. Félénksége egyszerre elillan, belefeledkezik a hangszerébe, meg akarja mutatni, mit tud. Egy idő után már nincsenek új ötletei, az orosz trombitás lebiggyesztett ajakkal pillant a tenorszaxofonosra. Végre visszatér a témához, és felkínálja a szólót a trombitásnak. Az orosz improvizációja aztán minden kis feszültséget felold. Ismételten megállapítom, hogy az ötvenes évek dzsesszzenéje ál hozzám mostanában a legközelebb. A hard-bopban nincsenek a fülnek szinte elviselhetetlen harmóniák, mint a bebopban, és nincsenek véget nem érő szólók, mint a free-dzsesszben. Utóbbiakat szívesebben hallgatom hanglemezről vagy koncertteremben, de a sör mellé valami lazább zene kívánkozik. Igaz, a mellettünk lévő asztalnál ülő fiatal németek annyira ellazultak, hogy a zenészeket láthatóan zavarja. Megkér a pincér, szóljak nekik, és, amikor értetlenkedek, hogy ezt nem érzem feladatomnak, elmondja, hogy a tapasztalata az, a vendégek sokkal jobban hallgatnak egymásra, mint a személyzetre. Gondoltam, legalább tanultam valamit, amit hasznosíthatok a sárvári Nádasdy-várban rendezett koncerteken.


   Éjfél előtt elindulunk a szállásunkra. A felhőkarcolók között még sokan sétálnak. Az Európai Központi Bank étterméből technozene hallatszik. Irdatlan tömeg táncol a monoton ritmusra. Akárhányszor errefelé jártam az éjszakai órákban, hasonlót tapasztaltam. Mi lehet itt hétvégén, ha szerdán is ekkora vircsaft van? Nem hallottak errefelé a görög pénzügyi válságról?
   Bérelt apartmanunkhoz érve, piknik nyomait fedezzük fel az udvaron. Szállásadónk, egy negyvenes éveiben járó vízvezeték szerelő vacsorázott a feleségével. A kétliteres palack alján még van némi vörösbor. Vidám fickó egyébként, vállig lógó, szőke hajából ítélve Skorpions rajongó. Foglalkoztat 5-6 embert, és két Volkswagen mikrobusza mellett van egy traktorja, és egy fekete Porsche-ja. Kérdem tőle, minek egy városban traktor? Fát gyűjteni az erdőből -válaszolja. Az udvar mediterrán hangulatot áraszt, minden kis tér be van építve. A tüzelőfa az egyik kis lapos tetős ház tetején szárad. Meséli, szombatonként a Porsche-val mennek kirándulni. Amikor vasárnap reggel indulunk haza, feleségével elmennek egy biciklitúrára. Életüket látva elszorul a szívem, ha magyar kartársaira gondolok.