Frankfurti jegyzetek 9.

   A szokásos májusi családlátogatásunkat több körülmény is megkeserítette. Januárban lányomat gerincsérvvel operálták, mint később kiderült, sikertelenül. Segítenünk kellett volna a veszélyes műtét után, de utazásunkat december végi combizomszalag-szakadásom lehetetlenné tette. Zsóka élettársa akkor még Amszterdamban dolgozott, az unokánkat pedig valakinek óvodába kellett vinni. A holland nagyszülők vállalták a gondozási feladatot. Maxim unokánkat áprilisban a fülével operálták – születése óta siket volt az egyik fülére –, és kíváncsian vártuk, hogy volt-e értelme a négy és félórás műtétnek. Volt tehát, ami izgalmassá tette az utunkat, és akkor még a 850 kilométeres autópálya – gyakran szabálytalanul előző török, román, szlovák, lengyel és magyar kamionosokkal jócskán tűzdelt – megpróbáltatásairól ne is beszéljünk.

   Felkészültem arra, hogy unokámmal – az elmúlt évhez hasonlóan – legózni fogok. A lányom nem árulta el neki az érkezésünket, ezért a meglepetéstől szóhoz sem jutott, amikor – kilenc órai autózás után – a lakásuk előtt megpillantott minket. Éppen a legújabb origami- repülőit próbálta röptetni. Akkor még nem tudtam, hogy a legóépítéstől átállt az origami készítésre. Később meggyőződhettem, hogy olyan gyorsan hajtogatja a kimondhatatlan nevű papírdinókat, hogy követni sem tudom. Az apja megmutatta neki, hogy telefonján van egy olyan alkalmazás a YouTube-on, aminek segítségével, ha bemondja a telefonba a látni kívánt oldalt, azonnal előjön neki. Olvasni még nem tud, ősztől megy iskolába. Ha papírt akart hajtogatni, akkor angolul a telefon kijelzőjére mondta: „Jeremy Shafer design” aztán egy-két próbálkozásra elő is jött a kívánt oldal. Az amerikai-angol kiejtést még nyilván gyakorolnia kell. Egyik nap eszébe jutott, hogy íjat készít, bemondta az okostelefonba: „how to make a crossbow?”, és – láss csodát (nekem még az) –, megjelent egy csomó elkészítési lehetőség. Ez a fegyver a számszeríj, az, amit Tell Vilmos kezében láttam gyermekkorom népszerű tévésorozatában. A második csoda akkor ért, amikor unokám apja hozta a szerszámosládáját, és holland precizitással készített a fiának egy számszeríjat. Elég sokáig tartott, néhány trappista sör el is fogyott közben, de a mű végül elkészült. A szomszédoknak nem kellett azért rettegniük, a „fegyver” ártalmatlan volt. Ha hármasban beszélgettünk – apa, fia és nagyapa –, a beszélgetés a következőképpen zajlott: az apa hollandul beszélt a fiához, én magyarul. A gyerek az apjának németül, nekem magyarul válaszolt. Apa és „veje” angolul társalgott. Amikor megkérdeztem az unokámat, emlékszik-e arra, hogy ki nyerte a focimeccset közöttünk legutóbb a sárvári kertünkben, jött a magabiztos válasz: „natürlich hab’ ich  genyert”. 

   Reggelenként általában ketten voltunk Maximmal a nappaliban, ő origamikat készített a Jeremy Shafer design szerint, én kávé mellett Peter Sloterdijk naplójegyzeteit olvastam. Ha az unokám kérdezett valamit, igyekeztem megválaszolni, ha segítségemet kérte, próbáltam segíteni. Néha ő segített nekem papírt hajtogatni. Megvallom, Sloterdijket szívesebben olvastam. „Ahol korábban a nép volt, most a celebretariátus (Celebretariat) található, akik felületes ismertekkel rendelkeznek, akiknek a boldogságukhoz vélhetően semmi sem hiányzik, azon kívül, hogy felfedezésre várnak. A népnek ezeket a bomlástermékeit (sic!) egy angol szerző lumpen celebretariátusnak nevezi. Akik között nincs senki, aki nem az »ez–lehetnél–te–is–szindróbában« szenvedne”. (2008. december 7.)

   Egy másik idézet kedvcsinálóként a könyvhöz: „»Az ember nem elég jó ahhoz, hogy szabad legyen«, ezt hangsúlyozzák az ancien régime elkeseredett figurái de Maistre óta, akik nem tudják túltenni magukat azon, hogy Isten áldását adta a francia forradalomra. De valóban áldását adta? De Maistre szerint a forradalmat nem emberek csinálták, hanem automaták, alvajárók, ördögi gépek – itt látja az ember a régebbi kritikai elmélet gondolkodóit és az Althusser-iskola dogmáit teljes jelentőségében fungálni; nem az emberek, nem a törvények, hanem a kínzó hatalmak és a láthatatlan struktúrák, amik bábukat mozgatva csinálják a Történelmet”. (2009. január 31.)

   Ha Frankfurtban járok, igyekszem egy jó kiállítást is megtekinteni, és egy érdekes dzsesszkoncertet meghallgatni. Ezúttal a Schirn Kunsthalle-ban megrendezett „Művészek és próféták – a modernek egyik titkos története” című tárlat mellett döntöttem. A kiállítás elsősorban Egon Schiele, Friedensreich Hundertwasser és Joseph Beuys műveivel keltette fel az érdeklődésemet. Schiele munkáit több kiállításon is láttam már, Hunderwasser lakóházait több városban is felkerestem. Arról azonban nem sokat tudtam, hogy milyen próféták határozták meg gondolataikat, ha éppen nem magukat tekintették prófétáknak. A kiállított alkotók közül Egon Schiele magát prófétikus művésznek tartotta, Frantisek Kupka pedig egy spirituális vezérfonallal áthatott absztrakt festészetet alakított ki. Joseph Beuys „társadalmi plasztika elméletével” arra szólította fel az embereket, hogy kreatív cselekvéseken keresztül járuljanak hozzá a közösség jólétéhez. Hundertwasser egy környezetvédő aktivista volt, aki „spirális képeivel” holisztikus gondolkodásra ösztönzött. A tárlat azt mutatja be, hogy ez az úttörő művészet nem lenne elképzelhető néhány „prófétával” való szoros kapcsolata nélkül. A próféták bemutatása – akik közül többen maguk is festők voltak – jelentette az igazi újdonságot számomra. Néhányan „művész-naturisták” voltak, mások újkori Krisztusoknak vagy társadalmi forradalmároknak tekintették magukat. Az ő hatásuk a modern művészetre nagyrészt ismeretlen maradt. Valljuk be magunknak, kinek hangzik közülünk ismerősnek Karl Wilhelm Diefenbach, Gusto Gräser vagy Gustav Nagel neve? Az ő idejükben széles közönség számára, különösen az avantgárd körökben voltak ismerősek. Ki hallott nálunk Karl Wilhelm Diefenbachról, aki jelentős befolyást gyakorolt Egon Schielére és Hermann Hessére, de a bulvárlapokon keresztül az „egyszerű” városi lakosságra is? Aki azt állította, hogy „csak nehézségeken keresztül találod meg a csillagokat”, és sok évtizeddel a Beatles és a hippik előtt Indiába zarándokolt a gurukhoz, és a „vissza a természetbe” elvet, valamint az egészséges étkezést hirdette. Miként megannyi önjelölt próféta utána, Diefenbach is magát megtisztultnak tekintette.

   Kinek ismerős közülünk a cseh festőművész Frantisek Kupka neve? Az absztrakt művészet egyik magányos cseh úttörőjét kielégítetlen érdeklődése hajtotta a spiritualitás és a tudomány iránt. Az elmúlt évszázad húszas éveiben Prágából Bécsbe költözött, és beiratkozott a művészeti akadémiára. Később Párizsban telepedett le, hogy a Prágában kialakított szemléletét továbbfejlessze. Azt tartotta, hogy a festészetnek spirituálisnak kell lennie, amelynek kiindulópontja poétikus és filozófiai gondolat kell, hogy legyen.

   A szövegeket olvasva, és a hozzájuk rendelt műveket szemlélve, megállapítottam, hogy egy hasonló kiállítás Magyarországon valószínűleg a Nyugat alkonyában hívőket erősítené meg pesszimista jövőképükben.

   A Jazzkeller heti zenei kínálata két érdekes koncertet ajánlott. Miles Davis egykori szaxofonosát, Steve Grossmann kvartettjét és Tony Lakatos együttesét lehetett meghallgatni. Az előbbit választottam annak okán is, hogy az utóbbi gyakorlatilag házi muzsikusnak számít a patinás pincében. A családból senkit sem tudtam rávenni, hogy vállalja a 40-50 percnyi utat – különösen visszafelé – a frankfurti éjszakában. Már a Neu Isenburg-i villamosmegállóban kellemes meglepetés ért. Miközben jegyet váltottam volna, egy leszálló, és – nem tudom mire várakozó – utas odaadta a napijegyét, ezzel járulva hozzá a húsz eurós belépőjegyhez. Félórával a koncert kezdete előtt én voltam az első vendég, kérdeztem a tulajdonost, aki éppen jegyet árult (mindjárt a sárvári várban éreztem magam), hogy lesz-e egyáltalán valami. Megnyugtató válasza után helyet foglaltam úgy három méterre a parányi színpadtól. A söntés raktárából szaxofon hangja hallatszott. Amikor egy rövid dallam csendült fel John Coltrane egyik ismert számából, fellélegeztem: ha ilyen a repertoár, már rossz élmény nem érhet. A koncert kezdetére talán ha hatvanan lehettünk, és ez hivatalosan ott nagyjából háromnegyed házat jelent. Köztünk volt Lakatos Tónika is egy vastagkeretes szemüvegben, tényleg csak az ismerősei által felismerhetően. Kilép az „öltözőből” az est főszereplője, Tony Lakatos üdvözli, és – miután mondja, hogy Svájcban találkoztak már egy fesztiválon – az amerikai vendég hangos yee! kiáltással megöleli, aztán elindul a színpad felé. Nagyon nehezen jár, meg kell kapaszkodnia a zongorába, hogy fel tudjon lépni a parányi színpadra. Megrázó látni egy 64 éves férfit fizikai romjaiban. A korán világhírűvé vált dzsesszzenészek (Wayne Shortert váltotta Davis második legkiválóbb kvintettjében 1969-ben) gyakori betegsége sújtja. Ha megengedhetnék egy politikailag nem korrekt megjegyzést, Villont idézve azt mondhatnám, hogy a „rum tette és az átkozott likőr”. Szép arcú férfi, ülve szaxofonozik, és minden fújás között iszik egy kortyot a mellé készített ásványvízből. Kölni zenésztársai mindent megtesznek, hogy levegyék róla a hosszú improvizációk terheit. Megható látni, ahogy Steve egy-egy kísérőjére mutat, hogy most ő következik. A zene egyébként a hard-bopnak valami korszerűsített változata, láthatóan tetszik a közönségnek. Tony Lakatos is gyakran egyetértőleg bólint. Az asztalomnál egy fiatal, szemrevaló hölgy kér helyet. A lábával kíséri a zenét, és néha jegyzetel; gondoltam, valamelyik frankfurti újság zenekritikusa. A szünetben szóba elegyedünk, és kiderül, informatikus mérnök, de kedvtelésből írogat is. Ennél csendesebb helyet nem is találhatna – jegyeztem meg –, mire megkérdezi, hogy orosz vagyok-e. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, és zavarom csak fokozódott, amikor kiderült, hogy ő tényleg orosz. Nem először véltek orosznak, és ez még jobban elszomorít. Évtizedekkel korábban a hamburgi Reeperbahnon nézett egy unatkozó, egyébként csinos konzumhölgy Dosztojevszkij nemzetéhez tartozónak, amikor leszólított, belőlem meg kibújt a szociológus, és társadalmi hátteréről kezdtem faggatni. Végül megengedően jegyezte meg: az is lehet, hogy lengyel vagyok. Kapva a lehetőségen, igent válaszoltam, és elsétáltam a Hafen felé.

   Az utolsó részét már nem vártam meg a koncertnek, igyekeztem még éjfél előtt elérni egy villamost, mert utána már ritkábban járnak. A Willy Brandt Platz megállójáig egy tízperces séta várt rám erőltetett menetben a felhőkarcolók tövében. Éjjel magányosan egy idegen nagyvárosban azért gyakran elönt a szorongás. Arra lettem figyelmes, ahogy egy lámpához értem, azonnal átváltott zöldre. A negyedik-ötödiknél már izgalommal vártam, mi fog történni. Az utolsónál – ez volt a hatodik – hármat kellett számolnom a zöld jelzésig. Valami melegség járt át, és belém hasított a felismerés, valaki vigyázott rám.

   A frankfurti nappali barangolást ezúttal sem hagytam ki. Líviával és az unokával tettünk egy nagyobb sétát, elsősorban azért, hogy az Európai Központi Bank nagy purparléval átadott új épületét szemügyre vegyük. A Coop Himmelb(l)au bécsi tervezőiroda alkotását azért is kívántam látni, mert az általuk tervezett müncheni BMW Welt igazán lenyűgöző alkotás. A bank új épülete azonban nem kápráztatott el minket, magányosan mered az égnek egy régi vásárcsarnok környezetében. Kihívó látványa újabb okot szolgáltat a globalizáció-ellenességre. 

                                   Az Európai Központi Bank régi épülete (balra)

                                      Az Európai Központi Bank új épülete

   Egy kiadós Majna-parti sétával elérkeztünk az óváros központjába, a Römerre. Az Alte Nikolaikirche falán egy hatalmas molinó szúrt szemet. A fehér vásznon Mózes III. Könyvéből vett idézet olvasható: "Ha jövevény lakik földeteken, és tartózkodik köztetek, ne tegyetek szemrehányást neki. Olyan legyen köztetek, mint a bennszülött, s úgy szeressétek, mint önmagatokat, hisz ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén." (Mózes III. 19, 33–34)

   A szöveget kihelyező evangélikus közösség valamiért fontosnak tartotta a Römer turistáival közölni a Szentírás intelmét. És akkor még nem is tudhatták, hogy egy hónappal később a magyar kormány úgy dönt, hogy falat húz Szerbia és Magyarország közé.

(2015. május)

Neu Isenburg, Frankfurt, Heidelberg

   Utazásunk célja ezúttal is elsősorban a család Neu Isenburgban élő részének meglátogatása volt. Az előttünk álló 850 kilométeres autóút szorongással töltött el, ami mérhetetlen idegességbe csapott át, amikor tapasztaltuk, hogy a soproni határ közelében lévő benzinkút átalakítás miatt zárva. Nincs mit tenni, a sógoroknál tankolunk, és a benzinárra pillantva megállapítjuk, hogy több is veszett Mohácsnál. A monotóniába némi izgalmat hoz, hogy a bécsi elkerülő úton forgalmi dugóba kerülünk. Mikor végre-valahára kiszabadulunk belőle, látjuk, hogy két kamion csúszott egymásba. A melki apátság látványa melegséggel tölt el, Amstettent megpillantva kaján mosoly ül ki az arcomra, és arra gondolok, az „amstetteni rém világhíre” beletette a WC-kefét a sógorokról kialakult tejszínhabos idillbe. Linzet elhagyva szokásszerűen befelhősödik az égbolt, és mire otthonról hozott elemózsiánkat elfogyasztanánk a német-osztrák határ utolsó osztrák benzinkútjánál, az eső is megered. Bajorországot esőben utazzuk végig, de ez már megszokott számunkra a Bayerischer Waldban. Mire megérkezünk a lányunkhoz Neu Isenburgba, a nap is kisüt. Az unokánkkal kétszer-háromszor találkozhatunk egy évben, és a viszontlátás öröme egyébként is beragyogja a borongós koraestét.

   Az időjárás másnap is hasonló, éppen megfelelő kiállításnézésre. A frankfurti csavargás már kialakult forgatókönyv szerint zajlik. Legelőször a Zweitausendeins lemezbolt, ahol alig valamit kapok a korábbi katalógusokból felírt listából. Beütött itt is a hiánygazdaság? – gondolom szomorúan, de nyugtatom magam, ahhoz is kell némi tartás, ha nem vásárolom túl magam, és egyébként is bőven van hallgatni -és olvasnivaló a lányomnál a korábbi rendelésekből. Olvasásra vár Joachim-Ernst Berendt 850-oldalas dzsesszkönyve, amit minden idők legjobb könyvének tartanak a témában. Polcomon van egy korábbi, 1976-os kiadás, de ez alaposan átdolgozott, és bővített, egészen a 2000-es évek elejéig kíséri végig a műfaj történetét. Ha már Berendtet említem és a Zweitausendeins-cet, tragikus eseménnyé vált az utolsó találkozásuk. Éppen az új könyve bemutatójára érkezett a hamburgi boltba, amikor végzetes autóbalesetet szenvedett.

   Rövid séta után elmegyünk a Städel Múzeumba, hogy Emil Nolde retrospektív kiállítását megtekintsük. Az idősebb pénztáros hölgyet választom, aki megjegyzés nélkül nyújtja a két, 10 eurós nyugdíjas belépőjegyet. Az örömbe üröm is vegyül, lehet, hogy ennyit öregedtem volna? A jegyárban persze a múzeum összes kiállítása benne van, de ezeket korábban már láttuk. Azért elidőzünk egy Edward Munch festménynél: a „Féltékenység”-nél. A képből áradó magányosság, félelem és melankólia átjárja az egész testemet. A féltékenységet élete során számtalan variációban és technikában megfestette. Ezzel az 1913-as festménnyel visszatért a festő lelkiéletének legintimebb oldalához. A féltékenység személyesen átélt tapasztalatát általánosította a szerelmi háromszög széles körben elterjedt metaforájában. A férfi és nő problémás viszonya mindig visszatérő témája a művésznek, aki két boldogtalan szerelmi kapcsolat miatt soha nem házasodott meg. A festményen Munch összekapcsolja az ártatlanságot és a bűnt a fehérbe öltözött asszonnyal, aki a feje mögött összekulcsolt kézzel ajánlja fel magát. A két férfi – szó szerint sárga az irigységtől –, mint riválisok az asszony teste által vannak elválasztva, akinek a célja a vágyaik felkeltése.

   Kíváncsian sétálunk tovább a Nolde kiállításhoz. Lassan a német expresszionizmus szakértőjének érzem magam, hisz láthattam már ebben a múzeumban egy kiállítást a stílus legnagyobb képviselőitől, láthattam egy életmű kiállítást Kirchnertől (az élményeimről korábbi bejegyzéseimben már beszámoltam), és a Städel. Múzeum állandó kiállításán is jelentős művek láthatók. Emil Nolde az expresszionizmus egyik fő képviselőjének számít. A szín mestereként ismeri a világ. Nem volt tőle ilyen teljes visszatekintő kiállítás 25 év óta Németországban. A 140 mű bemutatja a művész összes korszakát. Jelentős számban érkeztek művek az Ada és Emil Nolde alapítványtól Seebüllből. Az alapítvány végre-valahára kutathatóvá tette az Emil Nolde archívumot is, és ezt sokan várták, hiszen a festő életét sok mítosz lengi körül. Ezek között a legfontosabb a náci Németországhoz való viszony.

   A művész 1867-ben született Hans Emil Hansen néven a német-dán határnál fekvő Nolde faluban. A kiállításon jól látható, hogy Nolde festett a nácik általi tilalom ellenére is, sok kép  ebből a korszakból származik. Mégis kárpótlást igényelt később, mint a nemzeti szocializmus áldozata, igaz, a kérvényét elutasították. 1934-ben belépett a nemzeti szocialisták észak-sclesswigi szervezetébe. Hitlerről az írta, hogy „a vezérnek nagy és nemes törekvései vannak, és a tettek zseniális mestere”. Festőkollégáját, Max Pechsteint mint zsidót bélyegezte meg, a Porosz Művészeti Akadémia elnökéről, Max Liebermannról pedig azt írta, hogy példája a zsidók világuralomra törekvésének. Liebermannt 1933-ban kizárták az Akadémiából. Nolde több mint 1000 művét elkobozták 1937-ben a különböző múzeumokból, amelyek közül közel ötvenet bemutattak Münchenben, az „Elfajzott művészet” című propaganda kiállításon. Amikor kitudódott, hogy több mint 52 000 birodalmi márka volt a jövedelme 1940-ben, kizárták a képzőművészek kamarájából. Ezért gondolják sokan máig, hogy festészeti tilalom alá helyezték. Valójában tovább tudott festeni, de mint művész a nyilvánosságban nem jelenhetett meg. Nem a galériákból vásárolták műveit, hanem közvetlenül tőle. A Nolde-kultusz napjainkban is létezik. Látható egy fotó a kiállítás katalógusában, amelyen Angela Merkel és John Kerry külügyminiszter mögött Nolde 1936-os „Hullámtörő” című festménye látható a Kancellária épületében.

   A kiállítás végigvezet minket az egész életművön, Nolde virágcsendéleteitől a dühöngő tengert ábrázoló festményein keresztül a táncoló nőkig. Látható a „Hegyvidéki óriások” című festménye, amelyet elutasított az 1897-es Müncheni Tárlat zsűrije. A festményen szögletes fejű manók ülnek egy kocsmai asztal körül, és arcukon már látszik az Obstler „áldásos” hatása. A mester nagy és könnyed gesztusokkal kezeli az ecsetet, jól látható, hogy a motívumokat többször is átfesti. Több képét is átlengi valamifajta humor. Egy sötét teremben helyezték el talán legátütőbb erejű festményét, az 1911/12-ben festett „Krisztus életét”. A hatalmas festmény elé kényelmes padokat helyeztek. Magam is helyet foglalva nem csak a festményt szemlélem, hanem látogatók reakcióit is. Vannak, akik ülve, hosszasan elidőznek a képen, mások szörnyülködve rohannak ki a helyiségből, szentségtörésnek értékelve a festmény egyszerre groteszk és megrázó alaphangját. Hasonló látványban néhány nap múlva majd a Mosbach-i evangélikus templom alkalmi szárnyas oltárát megpillantva részesülök, de nem szeretnék ennyire előreszaladni az időben. A „Das Leben Christi” itt látható: http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/kunst/emil-nolde-im-frankfurter-staedel-mehr-sympathisant-als-widerstaendler-12831711-b1.html

   „Megbizonyosodva a művész ambivalens viszonyáról a nácikhoz – írja kissé elfogult kritikájában  Julia Voss a FAZ-ban – a képek más fénytörésbe kerülnek, megszűnnek az ellenállás szimbólumai lenni, nem jelek többé, maradnak festmények hullámokról, virágokról és táncoló asszonyokról, néha jobban, néha rosszabbul megfestve.”

   A hétvégére egy kirándulást terveztünk Neckar-Odenwaldba és Heidelbergbe. A járással Vas megye „testvérkapcsolatban” van. A partnerségi szerződés megkötése még elődömhöz, Dr. Pusztai Gyula közgyűlési elnökhöz kötődik, aki az 1998-as helyhatósági választások előtt írt alá egy megállapodást, amit egyébként a járásban élő – Magyarországról a háború után elüldözött és kifosztott – svábok leszármazottai kezdeményeztek. Több megyét is szemrevételeztek, és kikötöttek nálunk. A szerződésbe tartalmat önteni már az én elnökségem alatt került sor. Testvérvárosi szerződések köttettek, delegációk mentek, és érkeztek a gazdasági-és kulturális élet területeiről. Az első partneremmel, Detlef Piepenburggal baráti viszonyba kerültem, aki később a szomszédos – Heilbronn központú – járás vezetője lett. Nagy búcsúztatója volt, amelyen nekem jutott a szerep, hogy Vas megye nevében is megköszönjem a kiváló együttműködést. Ott ismerkedtem meg Neckar-Odenwald járás új vezetőjével, Achim Bröetellel, akivel aztán szoros barátságba kerültem. Mindkét járási vezető a Heidelbergi Egyetem Jogi Karán szerezett doktorátust, és ez úgy tűnik, megnyitja a lehetőséget a politikai karrier előtt is. Kicsit irigyeltem, hogy őket nyolc évre választják, és Achimot az elmúlt évben választották újra. Kirándulásunk egyik apropója a személyes gratuláció volt, de meg kell jegyeznem, ha Achim hivatalos látogatást tesz a megyénkben, soha nem mulasztja el, hogy meglátogasson. A másik oka utazásunknak, hogy megmutassuk lányoméknak a csodálatos tájat és Heidelberget. Szállást a járás székhelyén Mosbachban, általam már ismert panzióban foglaltunk. Vacsorára Achim várt bennünk a város serfőzdéjébe. A vacsora alatt alkalmunk volt a politikáról is beszélgetni. Achim értetlenségét fejezte ki a magyar politikai állapotok miatt, én meg azon az információn lepődtem meg, hogy három baden-würtembergi járás vezetője kezdeményezte, hogy a tartomány összes járása mondja fel a partnerségi kapcsolatot a magyar megyékkel. Még a vita előtt álltak, de Achim megnyugtatott, hogy azon a véleményen van, hogy nem lehet a magyar embereket a politikusok miatt megbüntetni. A beszélgetés hevében észre sem vettem, hogy közben négyen elfogyasztottunk egy méter kiváló barna sört.

   Hazafelé sétálva még betérünk a város főtemplomába. A templom története is megérne egy misét, hisz az ellenreformáció idejétől egy fallal középen kétfelé osztották, azóta egyik felét a katolikusok a másikat az evangélikusok használják. Ezúttal – már csak hitem okán is – az evangélikus részbe lépek be. Megakad a szemem jobbra egy Jézus szenvedéstörténetét megidéző hármas oltáron. Az oltár groteszk szemlélete kapcsolódik a Frankfurtban látott Nolde festményekhez. A mellékelt szórólapból megtudom, hogy a „Bűn és vezeklés” című alkotás Bernhard Apfel szobrászművész munkája. A heidelbergi börtön elítéltjeivel közösen készített oltárt a jezsuiták templomában szentelték fel 2012-ben Heidelbergben. Egy vándorkiállítás keretében jutott el most Mosbachba is. Az oltár készítésére a jezsuita templom lelkipásztora kérte fel a művészt, azzal a különös igénnyel, hogy a készítésben vegyenek részt a heidelbergi börtön elítéltjei is. A mélyen katolikus felső-bajorországi falusi környezetből származó, magát ateistának valló szobrászra láthatóan hatottak a későgótika mesterei, Dürer és Bosch, valamint Dali szürrealizmusa is.

   A vándoroltár egy tulajdonképpeni képeskönyv. Az egyik tábla a „Fájdalom” címet kapta. Az alkotásnak ez a része egy tibeti imamalom, amit forgatni kell. A feltámadás után Jézus megmutatja a tanítványainak a sebét, és hagyja, hogy megérintsék A fájdalom érzékelése – hangsúlyozza a művész – előfeltétele egy sikeres jövőnek. Egy másik táblán egy vörös köpenyes püspök fehér kesztyűs nyújtott kezében egy égnek álló, vörös hajú Madonnát tart. A Piétára emlékeztető jelenet anyafigurája eltúlzottan hatalmas. Úgy tűnik, mintha a halállal szövetkezne. A megrázó jelent érzékelhetővé teszi, hogy összefüggés van a születés és a halál között. A szobrász egy interjúban elmondta, hogy a közös alkotás azért is volt különösen nehéz, mert az elítéltek nagyobb része mozlim volt. Míg ők dogoztak, a jezsuita lelkipásztor magyarázta a szenvedéstörténetet. Kifelé jövet a templomból elgondolkoztam, vajon egy ilyen felfogású faoltár helyet kaphatna-e valamelyik magyar templomban? (Az alkotásról egy kis ízelítő itt látható): http://www.bernhard-apfel.de/index.php/galerie/altar

   Heidelbergbe mindig nagyon szívesen utazom. Ezúttal különössé tette a városnézést, hogy a lányomék még nem jártak ebben a csodálatos városban. Ezért a romantikus hangulatért turisták milliói érkeznek ide évente. Most sem volt másképp ezen a napsütéses májusi szombaton. A Rathaus környékén, a Marktplatzon és a Hauptsraßen nagy volt a tömeg. A turisták jelentős része jól érzékelhetően ázsiai. A város virágkorát a 18. század második felében, Karl Theodor választófejedelem idején érte el, aki elhatározta, hogy – elődeihez hasonlóan – ismét a város fölé tornyosuló kastélyból fog kormányozni. A Schloßt – amelyben a pfalzi választófejedelmek kormányoztak a 13-17 század között –, 1764-ben egy villám lerombolta, de a megmaradt épület, romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt még ma is. A  kastély ihletője volt a romantikának, ami legfőképpen Clemens Brentano és baráti körének a tevékenységére alapozódott. A 19. század eleje volt az az idő, amikor nagy figyelem övezte a német középkort. A romantika tulajdonképpeni központja a Jénai Kör volt, de Novalis halála után, csak a költő, Ludwig Tieck maradt Jénában. Brentano szerette volna Heidelbergbe csalni, hogy újra kiadják közösen a Nibelungok énekét, a Parszifált és más írásokat. Mégis Achim von Arnim lett Brentano társszerkesztője a „Des Knaben Wundernhorn” címmel megjelent népdalgyűjteménynek, ami aztán később Gustav Mahlert is megihlette.

   A kastély múzeumában rézkarcok, fametszetek sokasága bizonyítja, hogy a sanyarú sorsú épületet sok kiváló művész megörökítette. Az épületegyüttes alatt terül el az óváros, amelynek látványa vetekszik a budai várból letekintett Pestével. A Neckaron átívelő Alte Brücke hat évszázadon keresztül képezte az egyedüli szilárd kapcsolatot Heidelberg két partja között. Ami feltűnően különbözik a budapesti látványtól az, hogy egyetlen egy tv-antenna sem éktelenkedik a háztetőkön. A tetők mellett persze a pincét is érdemes megtekinteni, hisz a világ legnagyobb boroshordóját is meg lehet szemlélni. A 220 000 literes hordót Karl Theodor építtette 1751-ben. Fel nem foghatom, milyen bor lehetett benne, de állítólag a választófejedelem egy vezetéken keresztül még a mise alatt is fogyasztotta a kápolnában.

   A délután hátralevő részét sétával töltöttük. A nők az unokámmal inkább a boltokat járták, mi Martinnal, lányom élettársával – megunva a várakozást – betértünk egy vinotékába. A Fő utcától pár lépésnyire lévő helyen egy tábla hirdette, hogy azon a napon portugál fehérbort lehet kimérve fogyasztani. Martin szeretett volna vásárolni egy-két palack olasz és badeni bort, nekem meg szép emlékeim vannak Portugáliáról, gondoltuk benézünk. A romantikából egy mediterrán udvarba kerültünk. A lugas alatt két, ötvenes éveiben járó férfi iszogatott. Amikor elindultunk a pincébe, az egyik utánunk jött, és udvariasan kérdezte, mit szeretnénk vásárolni. A keresett olasz bor nem volt kapható, ajánlott helyette mást. Nagy választék volt a világ minden híres borvidékéről. Kérdeztem tőle, magyar miért nem látok? Szólni kellene a vezetőinknek, hogy figyeljenek Heidelbergre is – válaszolta. Ez a megjegyzés elindított egy beszélgetést az európai és a magyar politikáról. Eljutottunk az Európa-szkepticizmusig és a mindenhol felerősödő intoleranciáig. Felidéztem Peter Sloterdijk gondolatát a harag vezérelte európai kultúráról, amire azt válaszolta, ismeri a könyvet, és szereti szerzőt. Kértem kétszer két deci vinho verdét, hogy Martinnal kiülve a lugas alá nyugodtan elfogyasszuk. Miközben fizettem, beszélgetőpartnerem megjegyezte: „attól, hogy Orbán Viktor hülye, mi még szeretjük a magyarokat” A megjegyzéstől elhűltem, de azzal nyugtattam magam, biztosan valamelyik Heidelbergben kószáló, balliberális magyar entellektüel adta szájába ezeket a mondatokat.

   Neu-Isenburg felé az autóban az unokámmal madarakról beszélgettünk. Amikor a könyvében megpillantott állatot sasnak véltem, kijavított, hogy vándorsólymot látok. Megnyugodtam, attól, hogy német óvodába jár, még nem reménytelen, hogy egyszer felismerje a kultikus magyar turult is.

Írországi körutazás haladóknak

   Az utazási irodától kaptuk ezt a kissé fennhéjázó elnevezést kilenc napos utunkra a Zöld-szigetre. Ha meggondoljuk, hogy harmadszor vágunk neki Írország felfedezésének, és most már keverjük az új, ígéretesnek tűnő helyeket a megkedvelt régiekkel, nem is tűnik nagyképűnek a haladó jelző. Két évvel korábbi utunkról részletesen beszámoltam a blogomban, itt nem bocsátkoznék ismétlésekbe, hanem annak elolvasására ösztönözném az olvasót.

   Újdonságként néhány napos észak-ír kiruccanást terveztünk. A dublini reptérről azonnal tovább is indultunk Belfastba, kihagyva a welcome drinknek tervezett pint Guennesst is. Gondoltunk, majd félúton megállunk egy hangulatos pubban, de ilyet hiába keres az ember az autópálya mellett. Többen zúgolódtak, hisz a repülőn sem ittak semmit, én azonban titokban örültem, mert így esély adódott az esti Bayern-Arsenal visszavágó megtekintésére. 8 óra után érkeztünk a Hotel Europa szállodába. Bejelentkezés közben megakadt a szemem egy bronz emléktáblán, mely szerint William Jefferson Clinton ebben a hotelben szállt meg a feleségével, Hillaryvel 1995-ben. Már ezért az információért érdemes volt eljönni, gondoltam, de érdeklődésemre a concierge elmesélte, kisebb botrány keletkezett belőle, mert a város legelőkelőbb szállodái értetlenkedtek az amerikai elnök választása miatt. A felfedezéstől egyszerre feszesebb lett mellemen a pundra. Az 1971-ben épült szálloda a külföldi újságírók kedvenc kikapcsolódási helyévé vált az északír zavargások idején. (A sok halálos áldozattal járó konfliktust a szállodai ismertető enyhe eufémizmussal trouble-nek írja). A szállodával szemben három hangulatos pub is található, a legrégebbi, a „The Crown Liquor Saloon” már az 1700-as évek végétől működik. Gondoltuk, ezzel a hellyel majd az utolsó estét koronázzuk meg, és a baloldali sörözőbe mentünk. Épp elkezdődött a mérkőzés, de pechünkre csak a söntésben volt televízió. Feltettem a szónoki kérdést a társaságnak: focimeccs némi sörrel, vagy vacsora az emeleten? Mondták, a mérkőzés leginkább engem érdekel, majd időnkét érdeklődjek az állásról. Első alkalommal mindannyian fish and chips-szet rendeltünk – megjegyzem, én egész úton, némiképp feloldva a böjt okozta kognitív disszonanciámat –, és itt sem csalódtunk.

   A másnapi városnézést gépkocsival kezdtük. Dublini kísérőnk azonnal a várost katolikus és protestáns negyedre kettéosztó fal mellett vitt el bennünket. Érzékelhetően benne is mély nyomot hagyott a békétlenség. A fal tele graffityvel, környezete lepusztult. Megállunk egy résznél, ahol a világ ezernyi ismert vagy ismeretlen személyisége fejezte ki a békevágyát. Felfedezzük a dalai láma aláírását is. A fal nekünk ismerős, nincs ellenünkre aláírásunkkal is kifejezni szolidaritásunkat a megbékélésre.

   

   A kisbusszal bejárjuk Belfast érdekesebb részeit, aztán megállunk a Titanic Múzeumnál. Bevallom, nem tudtam, hogy a szerencsétlenül járt hajót ebben a városban építették, és Kate Winslet színészi képességeire is csak később figyeltem fel. A múzeumot arra a helyre építették, ahol a hajó eredetileg készült. A (poszt)modern épület uralja a dokk látványát. Napjaink – minden világvárosban fellelhető – építészetének jelentős alkotásával találkozhatunk itt. A geometriai, absztrakt formája ellenére történetet is mesél az épület. Jól kivehetően azt a pillanatot örökítette meg az építész, amikor a hajó orra beleszalad a jéghegybe, és behasítja. A bejáratnál egy életnagyságú „Titanica” női figura - kezeit szárnyszerűen széttárva - lebeg a posztamensen, a lélek szárnyalásának szép megfogalmazásaként. Belépve a múzeumba az acél és a fa drámai ötvöződése köti össze a múltat a jelennel, és teremt egy autentikus 21. századi hajógyári atmoszférát. Három emeleten kilenc galéria vezeti végig a látogatót az 1910-es évekbeli hajógyártól napjainkig. Figyelmemet leginkább a száz évvel ezelőtti hajógyári- és a munka utáni élet bemutatása kötötte le leginkább. Számítógép vezérelte nyitott, kétszemélyes kabinokban (lanovkára emlékeztetnek) alkalmunk van a különféle műhelyeket és munkafázisokat megtekinteni. Az emeletek és gépek között úgy cikázunk, hogy néha olyan érzésem támad, előbb-utóbb összeütközünk valamivel. A hangok és szagok jobban átélhetővé teszik azt az életet, amiben a korabeli hajógyári munkás élt. A ’60-as évek végén magam is inaskodtam egy sárvári kis manufaktúrában, az ottani esztergályos- és lakatosműhely erősen emlékeztetett a fél évszázaddal korábbi belfasti környezetre, igaz, a korabeli hajógyár a világszínvonalat képviselte. A munkások mellényben és szürke ingben dolgoztak, ezzel is nyomatékot adva a szakmájuk iráni megbecsülésnek. Ez az elegancia a Kádár-kori magyar szakmunkásból már kiveszett. A szegecselők munkája már-már egy dzsessztrió művészi összeszokottságát idézte. Ketten különböző ritmusban ütöttek az izzó szegecs fejére, míg egy harmadik munkás a másik oldalon ellentartott. A milliónyi szegecsnek, gondolom – bár már régen tanultam mechanikát –, statikai szerepe volt. A kiállításon bepillantást nyerhettünk a munka utáni életbe is, ami – kell-e mondanom? –, a kikötői pubokban zajlott. Az öltönyös munkások Bushmills whiskey-t ittak sörrel. Ez a szokás a magyar munkásnál is megmaradt, bár szelídebb minőségű italokkal, sőt az idők során odáig fajult, hogy munkakezdés előtt sem hagyták ki a közeli talponállót. A nyugati munkakultúra újbóli elterjesztésével együtt terjedt el nálunk az alkoholszonda munkakezdés előtti használata a modern nagyüzemekben.

   Az interaktív kiállítótérben a látogató egyszer csak egy hajókabinban találja magát. Mindhárom osztály kabinja virtuálisan belakható. Nagy képernyők segítségével egy virtuális turné részévé válhatunk, ami elvisz minket a kazánháztól a kapitányi hídig. A látogatás végén helyet foglalhatunk egy kis színházteremben, ahol azok a felvételek láthatók, amit Robert Ballard készített 1985-ben, amikor a Titanic roncsait felfedezte. A nézőtérről lesétálva, a színház üvegből készített alján sétálunk, és látjuk, hogy milyen roncsdarabokat találtak a tenger fenekén. Megvallom, félve lépdeltem, jóllehet gyermekkoromban megyei bajnokságot is nyertem 200 méter gyorson, mert a tenger látható mélysége szorongással töltött el.

   A nap hátramaradt részét már kísérőnk nélkül, sétálva töltöttük el. Így alkalmunk volt arra is, hogy a magyar gyerekmondókát felnőttesre alakítva – sétálni, sétálni, egy kiskocsmába becsücsülni –, időnként tartsunk egy kis szünetet a nevezetes épületek között. A városháza hatalmas parkját megkerülve, hirtelen ötlettől vezérelve, belépünk az épületbe. A biztonsági emberek mondják, hogy a látogatói idő letelt, de holnap szeretettel várnak minket. Fordulnánk ki az ajtón, amikor egy polgármester kinézetű ember rohan le a márványlépcsőkön – épp megérkezett a szolgálati autója –, a kezünkbe nyom egy ismertetőt, és mondja, nyugodtan tekintsük meg a szép belső teret. Nem akarunk visszaélni a szívélyes gesztussal, és körbsétáljuk a hatalmas, márványból készült főbejáratot, és az első emeletet. Viktória királynő 1888-ban adományozott Belfastnak városi rangot, ezért döntöttek úgy a városatyák, hogy egy új városházával kell reflektálni erre a kitüntetett státuszra. Az épület 1906-ra készült el, olyan időszakban, amikor példa nélküli fejlődést élt át a város. Mindez meg is látszik a mindent uraló márvány belsőtérben, aminek alapanyagát Carrarából, Pavonazzoból, Bresciából hozatták. Mire befejeztük a villámlátogatást, a polgármester-kinézetű úriember már elviharzott a 700-as BMW-vel.

      A következő nap érdekes programot ígért Észak-Írország tengerparti részén. Már előző útjaimon tapasztaltam, hogy a Zöld-sziget gazdag kulturális élete mellett a természeti látványosságok miatt vonzza leginkább a turistákat. Erre a napra ilyenből nekünk kettő is akadt. Az első a Carrick-a-Rede Rope Bridge, egy kötélhíd volt Ballintoy közelében, Antrim megyében. A híd a szárazföldet kapcsolja össze a parányi Carrickarade szigettel. A szigetnek nyilvánvalóan a kelták adtak nevet, akik Carraig a’ Ráid-nek hívták, és hozzáértők szerint öntött sziklát jelent. A kötélhíd fesztávolsága 20 méter, és 30 méter magasan húzódik a morajló tenger felett. Lazachalászok építették 350 évvel ezelőtt. 1970-ig csak az egyik oldalán volt kapaszkodó. Ma már nem használják halászok a hidat a júniustól szeptemberig tartó lazachalászat idején, mivel nagyon kevés hal van errefelé a vízben. A ’60-as években még naponta 300 lazacot fogtak, 2002-re már csak az egész szezonban fogtak ennyit. A mai hidat 2000-ben hegymászók építették, és 10 tonnával tesztelték. Jóllehet még senki sem esett le a hídról, nagyon sok látogató nem tudja vállalni az átkelést, inkább hajón kel át a parányi szigetre. Megvallom, nekem is tériszonyom van, nem keresem a hasonló megpróbáltatásokat. A félelem legyőzésének szándéka azonban nagyobb kihívás volt számomra, mint rettegés a mélységtől, és – miként ez az írás is tanúsítja – sikeresen túlestem a bátorságpróbán.

   A következő látványosság a Giant’s Causeway volt. Az UNESCO  világörökség-listáján  szereplő földtörténeti csodához  számos legenda és folklórelem kapcsolódik. A legenda szerint a partot Finn Mc Cool óriás formálta az ősidőkben. A helyiek úgy hiszik, hogy a szabályos hatszög alakú sziklákat mitikus alakok varázsolták erre a helyszínre. A tudomány állítása szerint a 40 000 – egymásba fonódó – bazalt oszlop 60 millió évvel ezelőtti lávakitörés tengervíz okozta hirtelen lehűlésének az eredménye.

   A tudományos magyarázatnál sokkal érdekesebb a legenda az ír óriásról, Finn Mc Coolról, akinek a legfélelmetesebb ellenségei a skót óriások voltak. Finn egyszer olyan mérges lett rájuk, hogy elhatározta, megöli őket, és ebből a célból épített egy óriása átkelőt Ulster és Skócia között. Szokatlan hatszögű macskakövekből építette, úgy készítette, mint valami méhsejtet. Egy napon úgy döntött, hogy élet-halál harcra hívja a skót óriást, Benandonnert, a Vörös Embert, és átkelt a maga építette mólón. De, amikor megpillantotta, rádöbbent, hogy a skót óriás sokkal hatalmasabb nála. Visszafutott, és azt mondta a feleségének, hogy felvette ugyan a harcot, de végül jobbnak látta, ha hazatér. Hirtelen meghallotta a skót óriás lépteit. Félelmében 5 fontnyi agyagot dugott mindkét fülébe. A skót óriás lándzsájával – ami akkora volt, mint egy vártorony –, kopogtatott az ajtón. Finn félelmében mozdulni sem tudott, felesége hirtelen belelökte a fürdőbe, és betakarta, majd kinyitotta az ajtót, mondván a skót óriásnak: „milyen kár, de Finn éppen elment szarvasra vadászni”! „Szeretnél bejönni, és megvárni itt? Megmutatom neked a házunkat, foglalj helyet, bizonyára elfáradtál az úton.” Oonagh, Finn hitvese ezután azt ajánlotta Red Mannek, hogy nyugodtan nézzen körül.

      ”Szeretnéd letenni a lándzsádat?” – kérdezte. „Csak tedd oda Finn lándzsája mellé”! Egy hatalmas fenyőfa volt ott, a tetején egy csúcsos kővel. „Ott van finn pajzsa” – mutatott egy óriási tölgyfa építményre –, ami akkora volt, mint négy szekérkerék. „Finn bizonyára elkésik az ebédről. Meg akarod kóstolni a kedvenc eledelét?” Az ebéd után megkérdezte az asszony: „szeretnéd üdvözölni a csecsemőnket? Várj egy kicsit, előbb megetetem!” Oonagh adott egy hatalmas szelet kenyeret a hüvelykujját  szopó óriási bébinek, aki természetesen nem volt más, mint maga Finn McCool. Benandonner – megpillantva az óriásbibét – azt válaszolta, a mézsörtől eléggé berúgott, inkább kimenne egy kicsit kiszellőztetni a fejét. Az asszony megmutatta neki a kertet, ahol akkora sziklák voltak elszórva, mint maga az óriás. „Finn a barátaival labdázni szokott ezekkel a kövekkel” – jegyezte meg, mintegy mellékesen. „Finn úgy gyakorol, hogy feldobja ezt a követ, aztán futva megkerüli a házat, mielőtt leesne”. A feldobást természetesen a skót óriás is megpróbálta, de épphogy csak a feje fölé volt képes emelni a követ, olyan nehéz volt. Szégyenkezve köszönte meg a vendégszeretetet az asszonynak, mondván, nem tud tovább várni, vissza kell térnie Skóciába, mielőtt a dagály megérkezne. Finn kiugrott az óriási bölcsőből, és köszönetet mondott feleségének a ravaszságáért, és azért, hogy elüldözte Benandonnert Írországból. Finn búcsúzóul még kiszakított egy óriási földdarabot, és utána hajította a távozó óriásnak. A tátongó lyuk vízzel telt meg, és kis idő múltával a legnagyobb tóvá alakult Írországban. A hatalmas földdarab, amit utána dobott a skót ellenségnek, célt tévesztett, és az Ír tenger közepén esett le, ebből lett napjaink közkedvelt offshore paradicsoma, az Isle of Man sziget.

   Ennyi természeti csoda láttán – gondoltuk elégedetten – épp eljött az ideje, hogy a világ legrégebbi engedéllyel rendelkező whiskey lepárlóját is megtekintsük. Old Bushmills felé vettük tehát az irányt. Kísérőnk már megtapasztalta, hogy két kulturális program között szívesen iszik társaságunk egy sört, ezért a hangulatos kisváros parányi főterén bekalauzolt minket egy étterembe. Már nem is lepődtünk meg, hogy a műintézmény története a XIX- századig vezet vissza. A karamellahabú Guinness után felfrissülve indultunk a lepárlóba, hogy az északír köztársaság pártiak kultikus whiskey-jének készítésével megismerkedjünk. Mialatt a bebocsátásra várunk, kérdezem kísérőnktől, honnét a Bushmills név? A bush-t meg a millt még csak értem, de hogyan jön a kettő össze? „Most megfogtál” – válaszolta – „én sem tudom, született dublini vagyok, de mindjárt megkérdezem”. Megkönnyebbülve érkezik vissza, és mosolyogva mondja, hogy a kisvárost átszelő folyót hívják River Bush-nak. Ésszerű magyarázat, gondoltam, csak rá kellett volna pillantani a térképre. A lepárló megtekintése sok újdonságot nem tartogatott, láttunk már hasonlót Dublinban és Midletownban, azzal a különbséggel, hogy most nem a Jameson minőségének mindenekfölött valóságáról, hanem a Bushmillsszéról bizonyosodhattunk meg. A palackozóban megakadt a szemem egy 60 év körüli férfin. Monoton munkája egy-két mozdulatsorból állt. A gép hármasával szállította neki a dobozokat, amibe egy papírból készült rácsozatot helyezett abból a célból, hogy az üvegek ne törjenek össze egymástól. Míg a három papírdoboz megérkezett, munkásunk három darab papírrácsot hajtogatott ki, aztán egyesével a dobozba helyezte az üvegek közé. Az egész művelet néhány másodpercig tartott, és ebből állt össze a 8 (?) óra. Láttam már gyártósorokat, lehangoló, gépies munkákat, mi több, magam is szereztem néhány éves tapasztalatot a vagongyár új sárvári gyártósorai között a hetvenes évek első felében, de ez a látvány sokkolt. Lehet, persze, hogy magam is a nyugdíj felé közeledve, különös empátiával fogadtam ír kortársam lélektelen munkáját. Az átélt tapasztalat után nagyobb tisztelettel kóstoltam a lepárló termékeit, amiből leginkább a Black Bush sherrys, gyümölcsös utóízének emlékét hoztam magammal. A kóstolótól jó kedvre derülve elindultunk Dublin irányába. Az ösztönzőre szükségünk is volt, hosszú út állt még ezen az estén előttünk.

   Dublini szállásunk az O’ Connell Streeten lévő Gresham Hotelben volt, a városközpontban. A következő napot a változatosság kedvéért utazással töltöttük. Úti célunk a Moher-i sziklák voltak. A lenyűgöző természeti jelenségről korábban már írtam, csakúgy, mint a dublini látnivalókról, nem szeretném ismételni magam. Az elmúlt alkalommal felfedeztünk egy hangulatos éttermet Moher közelében egy kis halászfaluban, ahol, mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a magyar szakács küldött az asztalunkhoz néhány sörkorcsolyát. Ettől úgy meghatódtunk, hogy ismét visszatértünk a helyszínre. Váltottunk néhány szót a Kaposvárról származó szakáccsal, aki elmondta, nagyon jól érzi magát, és a közeljövőben nem tervezi a hazatérést. Ismét megállapítottuk, hogy az itt készült fish&chips a legízletesebb, amit Írországban eddig ettünk.

   Dublini tartózkodásunk egy része már bevált helyszínek ismételt felkeresésével telt. Így látogattunk el a Jameson lepárlóba, és Szent Patrik napján, a felvonulás után a Guinness Storehouse-ba. Utóbbi tetősörözőjében, a csodálatos panorámát nyújtó Gravity Bar-ban találkoztunk egy magyar építési vállalkozóval, aki a dublini tűzoltók parancsnokának barátjaként egyenruhában vett részt a felvonuláson. A nagydarab alföldi férfi úgy nézett ki a szűkre szabott uniformisban, mintha egy Jirzi Menzel-filmből szalasztották volna.  Kicsit lehangoltan állapítottuk meg, hogy minden olajozottabban működik, mint első látogatásunkkor, de a gépiességben elveszett az érzelemgazdag  figyelmesség. Maga a Szent Patrik-napi felvonulás már a müncheni Oktoberfest első napjával vetekszik, mind nagyságában mind látványosságában. Jó helyet sikerült találnunk a Christ Church katedrális előtt a kanyarban, éppen egy domb tetején. Innét mindent jól láthattunk, és sajnáltuk az amerikai turistákat, akik drága lelátókon igyekeztek követni az eseményt. A katedrálisban azt is megtudtam, hogy Händel Messiásának ősbemutatóját nem a Szent Patrik székesegyházban rendezték, ahol az orgonáját is őrzik, hanem – a tömeg nagysága miatt – a két székesegyház között. Ezekben a napokban szinte minden pubban élőzenét hallhat az ember, és rajtunk igazán nem múlott, hogy elmerüljünk az ír népzene gazdag hagyománykincsében.

   

   A következő nap első felét egy kis kirándulással töltöttük Wicklow-ba. A Powerscourt Gardens hasonló élmény nyújt, mint a Versailles-i vagy a Sanssouci kastély parkja, színesítve a 6. században szerzetesek által épített Tower Valley-vel. Dublinba visszafelé megálltunk a Johnnie Fox pubban, már csak a szép emlékek okán is, hisz jó évtizeddel korábban már eltölthettem egy kellemes estét ebben az 1798-ban nyitott műintézményben. Abból a célból, hogy az – egyébként nem nagy választékú – ír sörökkel jobban megismerkedjek, most egy pint Galway Hooke-ot rendeltem. A városból kivezető postautakon két híres pub található, amelyekben minden este élő műsor is van. A szállodákból buszokkal lehet eljutni a helyszínre, és az ember a vacsorajeggyel a műsort és a szállítást is kifizeti. A másik postaúti pub a Merry Ploughboy, amelyet az elmúlt három évben a legjobb tradicionális vacsora és műsor helyszínének választottak Írországban. Panaszunk nem is lehetett az ellátásra és a műsorra, amelyet egyébként az étterem-tulajdonos folklóregyüttes szolgáltatott, táncosokkal kiegészítve. A profizmus lenyűgöző, bevonják a táncba a bátrabb jelentkezőket, akik aztán kapnak egy pólót vagy egy CD-t jutalmul, a zenekarvezető meg rámutat a vitrinre, ahol a helyszínhez kapcsolódó ajándéktárgyakat vásárolhatnak az érdeklődők. Színes közönség gyűlik össze egy-egy este, közöttük láthatóan sokan vannak az amerikai írek.

   Pár lépésnyire a szállodánktól, az egyik mellékutcában van egy katolikus székesegyház, oda megyünk vasárnap délelőtt istentiszteletre, ami maga egy műalkotás. A bevonuló antifóniát  latinul énekli a fiatal gyerekekből álló kórus, akik a két mellékhajóban érkeznek, aztán a főhajóban találkoznak. A Szentlecke a Teremtés Könyvéből való: „Ekkor az Úr azt mondta Ábrahámnak: »Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, és naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged«.” Az Evangélium Szent Máté könyvéből való: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele.”

   A mise végeztével egy kis kiállítást fedeztünk fel a Milánói lepelről a baloldali mellékhajóban. A Lepel persze fényképekről volt látható, de korabeli régészeti leletekkel, és rövid magyarázó szövegekkel kiegészítve. A legutóbbi vizsgálatok eredményeit is ismertették, így tették ezt a csodás tárgyat a hétköznapi embernek is könnyebben megközelíthetővé.

   Az istentisztelet után a megérdemelt „Frühschoppen”, de előbb még sétálunk egy kiadósat. Átmegyünk a várost középen elválasztó Liffey hídján, aztán kikötünk a Temple Bar-nál. Megjegyzem, túl kora van az itteni szórakozáshoz, de a többség úgy dönt, iszunk egy sört, aztán majd este újra visszajövünk. Nem nagyon szeretem azokat a helyeket, amelyek tömve vannak turistával, mint például a Hofbrau Haus Münchenben, vagy a Temple Bar Dublinban. A sok apró teremből álló kocsma kora délután még nem zsúfolt, lehetnek két-háromszázan, de a vendégek folyamatosan érkeznek. Az első zenekar is elkezd játszani. Állva maradunk a pult mellett, és a kedvező helyet megtartjuk még úgy négy-öt óráig. Közben úgy feltöltődik az összes terem, hogy valóságos túlélő túra a budiig eljutni. Még szerencse, hogy az ír sörök nem szénsavasak, csak annyi van bennük, ami az erjesztéskor „terem”, így álljuk a sarat. Egy kreolbőrű fiatal férfi tökéletes magyarsággal kérdezi, honnan jöttük? Mikor megtudja, hogy Sárvárról, megjegyzi, magyar édesanyja vett neki egy lakást egy lakóparkban Nagycenken, és tervezi, hogy megnézi. Németországban dolgozik, aprótermetű kísérője egy osztrák fiú. Nem tudjuk lebeszélni, hogy rendeljen egy kör Guinnesst, ami természetesen azt jelenti, mi meg viszontrendelünk. A változatosság kedvéért én néha Kilkenny-t és Smithwicks-szet kérek. Az ír söröket nem lehet egy húzással csapolni – a németet sem –, a fiatal csapos érdekes technikával dolgozik, hogy eleget tegyen a szűnni nem akaró rendelésnek. Az alkarja két csapot is átér, így mindkét kezével ráfekszik a csapoló karokra, így egyszerre négy pint Guinness készül. Az elmúlt években kifejlesztett valaki egy technikát, amelynek segítségével 30 másodperc alatt megtöltötte az egy pintes poharat, de a felháborodás olyan elemi erejű volt, hogy lekerült napirendről ez az újítás. Ne tegye be a lábát egy pubba az, akinek nincs néhány perc ideje a várakozásra! A színpadon jobbnál jobb énekesek váltják egymást, nem véletlenül választották a Temple Bar-t minden évben 2002 óta az év legjobb hagyományos  zenei kocsmájának Írországban. Közben ránk esteledett. Úgy döntöttünk, hogy ide már nem térünk vissza, vacsorázni keresünk majd egy kellemes helyet a szállodánk közelében.

   Másnapra már csak a hazautazás maradt. A dublini reptéren – az elmúlt alkalomhoz hasonlóan – kávézás közben megakadt a szemem egy falra függesztett Joyce-idézeten, rátéve a tejszínhabot a kesernyés ír kávémra.

   

   

  

Berlin

Köszönettel Dr. Ács Zoltánnak és Söveg Editnek

Utoljára 2003-ban jártam Berlinben, Kondor János kiállítását nyitottam meg a Collegium Hungaricumban. Ritkán mutatnak be arrafelé vasi művészt (gondolom, se előtte, se utána). Ez a tárlat úgy jött létre, hogy akkoriban a Szombathelyről származó egyetemi professzor, Masát András volt az intézmény vezetője, és édesapja közreműködésével sikerült megvalósítani ezt az elképzelésemet. (Masát András nevét beguglizva, látom, hogy Németországban született 1947-ben, és eszembe jut, hogy – édesapja, Masát Mihály elbeszélése szerint – családja a bajor királyi udvarnál Sárváron volt alkalmazásban, és velük menekültek Bajorországba.) Nagyon szép emlékeim vannak erről az útról, mert a -10 Celsius-fok ellenére, gyönyörű napsütésben ismerkedtünk a várossal, és mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Életre szóló emlék marad, hogy Peisch Sándor nagykövet ebédre hívott minket a követségre (akkor még a Vas Megyei Közgyűlés elnöke voltam), ami igazán előkelő helyen, az Unter den Lindenen, a Brandenburgi kapu közvetlen közelében van. Az ebédlőből remek kilátás nyílik Berlin talán legjelentősebb emlékművére. Elégedetten állapítottam meg, hogy a kényszerű NDK-ás barátságnak is volt előnye, hisz követségünk Berlin legelőkelőbb sugárútján, a porosz Champs-Élysées-en kapott helyet, srévizavi a szovjetekkel.

   Máig nem tudom, miért utaztunk 2003-ban Bécsből amszterdami átszállással Berlinbe, a munkatársaim úgy tájékoztattak, ez a legjobb lehetőség. Most Schwechatról közvetlen járattal érkeztünk a Tegel repülőtérre, ahol vendéglátónk, Ács Zoli már várt minket. Megérkezésünk napján a német főváros újraegyesítésének 23-dik évfordulóját ünnepelte, és ahova igyekeztünk, Berlin legbelsőbb belsejében van. Zoli szolgálati lakása a Potsdamer Platz közvetlen közelében, Berlin Mitte mittéjében, a Sony Areal-nál található. A Sony látványos fejlesztést hajtott végre az egykori „senki földjén”, a két Berlint elválasztó vonal mentén, a ’90-es évek második felében. Az utóbbi időben elkezdtem megbarátkozni a posztmodern építészettel, és a Helmut Jahn amerikai építész tervei alapján készült épületegyüttes hatalmas, sátorszerű teteje tényleg lélegzetelállító.

Megérkezésünk estéjén a Theater am Potsdamer Platz előtt, a kis Marlene Dietrich téren nagy tömeg mulat élő zenére. A színházban Udo Lindenberg musicaljét a „Hinterm Horizont”-ot éppen ezredik alkalommal játsszák. Ács Zoli említi, hogy eddig másfél millióan voltak kíváncsiak a „pánikrocker” darabjára. A 2011. januárjában bemutatott musical első főszereplője maga Udo Lindenberg volt, akit később felváltott Serkan Kaya, egy 36 éves német-török színész. A musical története egyébként Udo és egy fiatal keletnémet lány megismerkedését meséli el a nyolcvanas évek elejétől a berlini fal lebontásán keresztül egészen a hamburgi Atlantic Hotelben lezajlott találkozásig. Fel nem foghatom, hogy tud élni évtizedek óta Udo ebben az előkelő Außen Alster-parti szállodában?

   Első utunk másnap Líviával a Zweitausendeinsbe vezet. 1993-ban a hamburgi Grindel Allén fedeztem fel ezt az olcsó, remek lemez- és könyvválasztékkal rendelkező bolthálózatot, és akkor még a 2001-es év elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Az elmúlt két évtizedben aztán megfordultam többször is a müncheni, az augsburgi, a stuttgarti, a hamburgi (ott kettő is van) üzletekben, de leggyakrabban Frankfurtban vásárolok. A két berlini bolt közül az egyik a Friedrichstraßén található. Több helybélit is meg kell kérdeznem, mire két, egy toronyépület bejáratánál cigarettaszünetet tartó fiatal hölgy útbaigazít. Elsétálunk a Friedrichstadt Pallast előtt, amit Európa legismertebb show színházának hirdetnek. Nem jártam utána, de a most futó produkciót, a Show Me-t fél év alatt 400 ezren látták. Én mégis inkább Ornette Coleman Prime Time együttesét láttam volna az 1988-as kelet-berlini dzsesszfesztiválon ugyanitt, bár a mestert egy évtizeddel később azért sikerült elcsípnem Bécsben.

   A sikeres vásárlás után elsétálunk a Múzeum Szigetre, főként az újonnan kiállított Nofretete miatt. Mégis a Pergamon Múzeumban kötünk ki, mert az óriásplakát mellett elnéztem a bejáratot, és csak a belépőjegy megvásárlása után derült ki, hogy az egyiptomi fáraónő a szomszédos Alte Kunsthistorisches Múzeumban látható. Az Istar-kaput már láttuk 2003-ban, de ennél nagyobb csalódás ne érjen minket. A pazarul berendezett termek láttán megállapítom, milyen bőkezű volt a kultúratámogatás a wilhelmi Németországban. A kimerítő tárlatlátogatás után – gondoltuk –, megérdemlünk egy wurstot és egy korsó sört a napsütéses koradélutáni órákban. Az Alexander Platz sarkán egy hangulatos sörözőben kötünk ki. A tér maga – monumentalitása ellenére – őrzi mindazt az NDK-s időkből, ami taszít a korabeli építészetben. A téren persze korábbi korok építészete is jelen van, a hangsúly mégis a szocreál tv-toronyra esik. Az Alex ennek ellenére a világváros kitüntetett találkozóhelye, csoportokban beszélgetnek, sörözgetnek az emberek, „zajlik az élet”. Kávét egy olasz kávézóban fogyasztunk. A parányi hely valami posztmodern designnak megfelelően, funkcionálisan és nagyon ízlésesen van berendezve. Találkozóhelye lehet a Berlinben élő fiatal olaszoknak, akik a térre helyezett asztaloknál látványos gesztusokkal beszélgetnek, kis mediterrán hangulatot csempészve az október eleji napsütésbe.

    A nap zárásaként sétálunk egyet a Brandenburgi kapu és a Potsdamer tér közé ékelődő – „Az európai zsidók elpusztításának emlékműve” – betonhasábjai között. Líviát szorongással tölti el a hatalmas hasábok látványa, fél, hogy eltéved a betonrengetegben, inkább leül egy padra. Engem ambivalens érzelmek töltenek el. Távolról a szürke betonhasábok egy katonai temető benyomását keltik, közöttük sétálva azonban nem érzékelem azt a tragédiát, ami az európai zsidóságot sújtotta. Némelyik hasábon gyerekek ugrándoznak nevetgélve, néhány turista szendvicset majszol. 

   Az emlékmű tervezője, Peter Eisenman szerint a 2711 darab sírkőnek nincs különösebb szimbolikus jelentősége, de tagadhatatlan, hogy a jeruzsálemi templomhegyi szarkofágokra emlékeztet. A katonai temetőkkel való rokonítás azért is helytálló, mert a 4 millió háborúban meggyilkolt zsidó legtöbbjének nincs saját síremléke. A hasábok szürke színe az elégetett zsidók hamumaradványaira emlékeztet. A pillérek alig észrevehető dőlése és az imbolygó talaj az alkotó szándéka szerint bizonytalanságérzést kell, hogy keltsen a látogatóban. „A holocaust mértéke minden olyan kísérletet, hogy tradicionális eszközökkel mutassák be, kilátástalan vállalkozássá tesz.” – mondja Eisenman. „A mi emlékművünk a megemlékezésnek egy új eszméjét kísérli meg megvalósítani. (…) Egy olyan hely, amelyiknek nincs meghatározott jelentése”. A föld alatt azért van egy emlékkiállítás előadótermekkel és könyvesbolttal. A számítógépeknél kb. 4 millió holocaustáldozat neve olvasható.

   Lívia megnyugodva érzékeli, hogy kijutottam a betonrengetegből, és elindul a Brandenburgi kapu felé. A zebrától távol kel át a sugárúton, és én már látom, hogy két rendőr karjaiba botlik. Meglepődve tapasztalom, hogy a rendőrök ügyet sem vetnek rá, fontosabb dolguk is akad. Alaposabban szemügyre veszem a helyszínt, és látom, hogy az amerikai nagykövetség épületénél állunk, ahol a járdán mozgatható vasoszlopok állnak, az esetleges terrortámadások megakadályozására. Néhány héttel később lett számomra világos, hogy inkább a németeket kellene megvédeni az épületben zajló titkos lehallgatásoktól, és ezektől a krómnikkel akadályok nem védenek. Az épülettömb megkerülése felér egy kiadós sétával. A nagykövetség elér egészen a Brandenburgi kapuig, és engem leginkább a Kreml épülettömbjére emlékeztet.

   Szombaton – Edit tanácsára – a 100-as busszal járjuk be Berlin legismertebb részeit. Jóval olcsóbb megoldás, mint a városnéző buszok, amelyek közül sokkal találkozunk. Megfoghatatlan, hogy városnézés közben többen is újságot olvasnak. Elhaladunk a Zoologischer Garten, az elnöki rezidencia, a Scloss Bellevue, a kancellária és a Reichstag előtt. Végállomás az Alex. Kulturális programként a dómmal szemközti NDK-történeti kiállítást tekintjük meg. Nagy a tömeg, nehéz az interaktív kiállítás egyes elemeihez hozzáférni. Nekünk, a Kádár-rendszerben szocializált felnőtteknek jószerével minden ismert, a gyerekek meg játszadoznak, amivel egyáltalán játszani tudnak. Kontrasztként kiállítva egy Trabant, amire 7-10 évet is kellett várni, és egy, a politikai vezetőket szállító bőrüléses Volvo limuzin. Lehangoltan gondolok arra, hogy milyen nosztalgia övezi nálunk még mindig ezt a korszakot. A múzeumot elhagyni – csalafinta módon – csak egy retro éttermen keresztül lehet, de nincs kedvünk a korabeli falatokhoz. Egy kiadós sétát is vállalva inkább a Spree-parti Georg Bräuban ebédelünk. Már előző este kinéztem magamnak ezt a hangulatos, zsúfolásig megtelt helyet, leginkább azért, mert egy méter sört is lehet rendelni, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Új mértékegységgel ismerkedtem meg a Maß, Halbmaß, Preußenmaß és a Seidel mellett, ami valójában 12 pohár sört jelent sorban, egy fatartóban. Van egy kedvezményes menü ajánlat is, aki azt rendeli, ingyen kap egy pohár sört és egy gabonapálinkát. Két asztalnál is olaszok ülnek, akik az ajánlott menüt rendelik. A súlyos, szemet gyönyörködtető paraszti étel kifogott a gamberettihez és rucolához szokott gyomrukon, közülük többen is a tányérban hagyják, de legalább a pálinka meg a sör ingyen volt, gondolhatják.

   Este, a szemerkélő esőben elsétálunk a Brandenburgi kapuhoz, ahol az újraegyesítési ünnepség fő kulturális programja zajlik. Titokban a U2-ban vagy Mike Oldfieldben reménykedem, akik játszottak már korábban ezen a szent helyen, sőt előbbiek egyik – Wim Wenders által forgatott – klipjében is feltűnik a világhírű helyszín. Ezúttal Heino a főprogram. A jó zenészekkel kísért német Elvis mintha playbackről énekelne, holott elmondja, micsoda nagy élmény neki a koncert, hisz először lép fel a Brandenburgi kapunál.

   Vasárnapi istentiszteletre Ács Zolival a berlini dómba megyünk. Ritkán adódik alkalom, hogy ilyen nagy evangélikus közösségben hallgathassam az igehirdetést. A dóm a német evangélikusok központi templomának számít, egyben császári temetkezési hely. Az esemény maga egy műalkotás. A dóm orgonistája, Andreas Sieling a berlini művészeti egyetem professzora. A liturgiát ezúttal egy Bamberg környéki kórus színesíti. Az istentisztelet elhúzódik, három keresztelő és úrvacsoraosztás is van, amit még megspékelnek a termés betakarításának ünnepével. A lelkész megköszöni a Jóistennek a bőséges termést és a növekvő német jólétet, de politikáról egy szót sem ejt.

   Ebédre egy patinás német étterembe megyünk, ami nem a csillogástól, inkább a hagyománytisztelettől nevezhető patinásnak. Örömmel látom, hogy csapolt Köstritzer fekete sör a kínálat. Gyönyörű, napsütéses délután van, hirtelen ötlettől vezérelve elautózunk Potsdamba. A városrész, ahol leparkolunk Hollandiára emlékeztet. Joggal, hisz betelepült holland kézművesek hozták létre a XVIII. században. A vöröstéglás házak ma már kisgalériáknak, antikváriumoknak, kiskocsmáknak adnak helyet. Elfogyasztunk egy kávét mi is az egyik kis kávézóban, aztán teszünk egy kiadós sétát a sanssouci-i kastély hatalmas parkjában.

   A kastélyt és a hozzá tartozó parkot Nagy Frigyes építette az 1700-as évek közepén. A „porosz Versailles-ként" emlegetett rezidenciát és a hozzá tartozó kerteket az UNESCO 1990-ben a világ kulturális örökségének részévé nyilvánította.

  A hétfő délelőttünk még szabad. Teszünk egy „utolsó” sétát a Potsdamer Platzon. Csak most vesszük észre, hogy a „filmcsillagok sétányán” és a zsidó emlékoszlopok között lépdelünk. A hírdetőoszlopok egy, az egész városra kiterjedő projekt, a „Zerstörte Vielfalt” („Elpusztult sokféleség”) részei. A város leglátogatottabb helyein, pl. a dómnál  ilyen oszlopok sokasága között várakoznak az emberek a buszra, és unalmukban akarva-akaratlan a holocaust áldozatainak képeivel és élettörténetével szembesülnek, persze találhatnak közöttük olyan világhírű személyeket is, akiknek sikerült elkerülniük a koncentrációs táborokat, mert időben elmenekültek. 

Frankfurt, Neu Isenburg, Kelheim

Sárvártól Neu Isenburgig egész úton esett az eső, ami 10 órán keresztül elég lehangoló tud lenni. Egyedüli vigaszt az jelentett, hogy Würzburgnál elkészültek az autópálya-szélesítéssel, így a már-már szokásos idegtépő várakozást megúsztuk. A következő napot is a lakásban töltöttük, hisz az eső csak nem akart elállni. Harmadik napon végre kitisztult az égbolt – igaz, elég hideg szél fújt –, elmentünk az unokánkkal a frankfurti állatkertbe, ami Neu Isenburgból egyetlen villamossal elérhető. Mi sem először jártunk itt, az unokánk meg láthatóan tapasztalt, néhány hörcsögszerű állatnak mondja a német nevét. Legutóbbi látogatásunkkor az oroszlánok éppen sziesztáztak a barlangjukban, most szerencsénk volt; a hím el is bődült néhányszor, ami Maximot jól érzékelhetően szorongással töltötte el. Egy idő után észrevettem magamon, az állatok megfigyelése mennyire megszabadít a magammal hozott gondolatoktól. Különös érdeklődéssel szemléltem az egyik sötét barlangban a denevérek zavaros röpködését, hisz amióta tavaszonként beköltöznek Német Mihály terrakottája mögé a teraszunkon, kíváncsi lettem a viselkedésükre, és próbálom a viszolygásomat is legyőzni. A nem túl idilli környezetben egy egyetemistának tűnő lány könyvet olvas a kék infrafényben. Maxim meglátja, hogy egy zergét gyerekek simogatnak. A lehetőséget ő sem akarja kihagyni, de láthatóan félve érinti meg a kedves állatot, amelyik egyébként közönyösen veszi tudomásul a gyerekek közeledését. Hazaérve döbbentünk rá, hogy ötéves unokánk egész nap magyarul beszélt hozzánk. Ígéretet tesz az édesanyjának, hogy ezután vele is az anyja nyelvén társalog.

   A következő napot Líviával frankfurti sétával töltöttük. Elmaradhatatlan ilyenkor a látogatás kedvenc lemezboltomba, a 2001-be. Listával érkeztem, hisz ma már interneten küldik nekem a katalógusokat. Vacillálok, hogy a Luther Biblia új hasonmáskiadását megvegyem-e 40 euróért, de a gót betűket nehézkesen olvasom, mély lélegzetet veszek, és visszateszem a polcra. Vásárlás után továbbsétálunk a belvárosba, különösebb cél nélkül. Sült csirkét és sört a szokásos helyen fogyasztunk. Szomorúan tapasztalom, hogy ezúttal nem kapható a kedvenc barnasöröm.

   A szombat délelőtt a születésnapi készülődéssel telik. Én inkább lelkileg készülök, és az unokám kérésére Legóból építünk valamit, bár egy idő után unja, hogy nem tudom elég gyorsan követni. Mostani kedvenc játéka egy nagydarab dinó, amelyik angol nyelven kéri az utasításokat. Maxim parancsait nem mindig érti elsőre, kicsit csiszolni kell még az angol kiejtésén.

  Délután háromtól sorra érkeznek a vendégek, Maxim óvodástársai és szüleik, és Zsóka néhány barátja a gyerekeivel. A hangulat az előző évihez hasonló, most már természetesnek veszem, hogy az ötéves gyermekek 2-3 nyelven beszélnek, hisz a legtöbbjük vegyesházasságba született. A szülők között vannak latinok meg latin-amerikaiak, de van, aki ázsiai származású. Frankfurt multikulturális hely, a belvárosban szinte bárkivel lehet angolul beszélni. Maxim indiánnak akart öltözni, ezért az egész lakás egy kis wigwamra hasonlított. A lányom éjt nappallá téve készítette az alkalomhoz illő, egyedi karakterjegyekkel bíró indián csokikat. A gyereksereg távozásával azért láthatóan mindenki megnyugodva terül el a fotelban. Némi meglepetésre Maxim bejelenti, hogy jövőre sas szeretne lenni. Miért nem inkább sólyom? – kérdeztem tőle, és a tervezett új „magyar” légitársaságra és a hátrafele nyilazó honfitársaimra gondoltam, bevallom, némi rosszindulattal.

   A vasárnapot itt is istentisztelettel kezdem. A reformált evangélikus templom pár lépésnyire van lányomék lakásától, a Marktplatzon. A hugenották alapította városról és templomukról korábban már írtam. A kántor fogad a kapunál, akiről kiderül, hogy Lipcséből származik. Az istentiszteleten talán, ha húszan lehetnek, beleértve hat konfirmandust is. Az egyszerűségében is szép, kereszthajós templomot sokkal több hívő számára építették. Ezúttal más lelkész érkezik, mint, akit korábban megismertem, úgy tűnik, hogy a közösség nem tud eltartani egy lelkészt. A Szentháromság utáni 17. vasárnapon a Lekció Ézsaiás prófétától hangzik fel: „Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem, olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem”(Ézs. 49.1) Az igehirdetés alapjául szolgáló textus Márk Evangéliumából egy megszállott ifjú meggyógyításáról szól. Nem igazán értem, hogyan köti ehhez a szöveghez a lelkész mondandóját, ami leginkább a nyári szabadsága alkalmából a Dél-Tirol hegyeit járva tapasztalt magányosságot érinti. Az istentisztelet végeztével a gyülekezet közösen elénekel egy popszámot, ezúttal Lenny LeBlanc ismert dalát: There Is None Like You. A tisztelendő elektromos zongorán kísér. Elégedetten tapasztalom, hogy a reggel óta zajló parlamenti választásokról egy szó sem esik.

   Vasárnap délután egyedül utaztam Frankfurtba, a Städel Múzeum kiállításainak megtekintésére. Ezúttal nem tudtam meggyőzni a fiatal német jegyárusítót a nyugdíjas jegyről. Vigasz, hogy 12 euróért 4 kiállítást is megnézhetek. A Rembrandt kőnyomatokkal és rézkarcokkal kezdem. A kiállítás nem túl nagy, az anyag jól áttekinthető. Rembrandt mellé néhány németalföldi kortársát is kiállították. A disznóvágás kiterített állatának hasán szinte tapintani lehet a löttyedt puhaságot.

   Rembrandt elsősorban, mint portréfestő és történelmi tárgyú képek festője ismert. Itt és most a kevéssé ismert tájlitográfiái (kőnyomatai) láthatók. A sokszorozás egyrészt jó bevételi forrást jelentett számára, másrészt Rembrandt a litográfiának új minőséget adott, amelyet azóta is csodál a szakma. Rembrandt kiállított tájkép-nyomatainak különös vonzerőt ad, hogy a természetet egy olyan új kísérleti terepként használta, ahol a művészeti stratégiájára és attitűdjére is reflektálhatott. Ilyen műveket 1640-52 között készített. Legtöbbször Amszterdam környéki sétáiról szerzett benyomásait rögzítette. Ráébredt, hogy a kőnyomatok jobban visszaadják a témát, mint a festmények. Érzékelte, hogy a természeti benyomások nem csak olyan tárgyakból, mint például házak, emberek, állatok, fák állnak, hanem olyan absztrakt kategóriákból is, mint a tér és az idő. Ennek a visszaadásához keresett egy érvényes nyelvet. Azokat az intenzív hatásokat, amelyeket a tájkép-nyomatoknál kifejlesztett, később más témájú nyomatoknál is használta. Az alapos szemlélődő két nyomaton kis rajzolót fedezhet fel, ami rávilágít Rembrandt alkotómódszerére is. A természetben rajzokat készített, és otthon a műtermében ezeket, mint inspirációkat használta a kőnyomatokhoz. A litográfiák már, mint értelmezett kompozíciók jelentkeznek. A távolból figyelve, a fényjáték tesz nagy benyomást a szemlélődőre. Közelről, pedig a részletgazdagság ragadja meg a tárlatlátogatót.

   A következő időszaki kiállítás Piero Manzoni életművét mutatja be. Jóllehet, az olasz művész csak 29 évet élt, mégis egy gazdag, szerteágazó életművet hagyott maga után, ami még öt évtizeddel a halála után is jólérzékelhető. Kortárs művészek, akik munkáikkal Manzonira utalnak, egyúttal életben tartják a műveiről való vitát is. A kiállított művek, mint „testművészet” váltak ismertté. Találkozhatunk a „Mágikus alappal” vagy  az „Élő szoborral” és a mítosszal övezett „Künstlerscheisse”-vel is („A művész kakája”). A „Künstlerscheiße“ 1961-ben készített konzervdobozai 30 gramm kakát tartalmaznak, „természetesen tárolva”, ahogy a dobozon olvasható. Ez tartják az avantgárd művész legradikálisabb művének, ami már nekem is sok. Lehangoltan látom, hogy a dobozok világhírű képtárak gyűjteményeihez tartoznak.

   Az 1961-ben készült „Élő szobrok” csak a tárlatlátogató aktív részvételével működnek. A fa posztamensekre helyezett filc talpak mutatják a felveendő pozíciót. Ma már a részvételnek az ilyen lehetősége kivételt képez, mert Manzoni múzeumban tárolt munkáit restaurációs megfontolásokból nem szabad kiállítani. Az ember ismételten felvetheti, hogy a műalkotás a múzeumban elveszti-e a funkcióját, vagy csak megváltoztatja?

   A Städel Múzeum állandó kiállításairól már korábban írtam. Olyan jelentős anyag látható itt a napnyugati képzőművészet elmúlt 700 évének történetéből – a kora-reneszánsztól napjainkig –, hogy kis töredékének bemutatásából nagy felhajtást csinálnának a Szépművészeti Múzeumban, miként azt legújabban a budapesti intézménytől megszokhattuk. Jelentős gyűjtemény található a német expresszionizmus (az „elfajzott művészet”) legismertebb alkotóitól. Különösen sok festményt őriznek Kirchnertől, ami nem is csoda, hiszen egyik ideig Frankfurtban élt. A szemlélődő felfedezhet több Munch művet, elsétálhat Picasso szobrai, festményei előtt, de kiemelkedő művek találhatók a francia impresszionistáktól és az orosz avantgárdtól is. Monet: „Az ebéd”, Picasso: „Fernande Olivier” vagy Kirchner: „Álló akt kalappal” című munkái egyenesen kulcsművei a modern festészet történetének. Én most inkább Max Beckmann 1926-os „Csendélet szaxofonnal” című festményénél időzök el, már csak a téma okán is. A megszokott gyümölcsös tál helyett ezúttal két szaxofon, furulyák, kotta és a kor forradalmi műfajának egyéb attribútumai kakofón rendezettségben, ahogy Amerika forradalmi zenéje a forradalmian új festészet számára megjelenhetett. (A kép, és a múzeum példaszerű honlapjának érzékeltetésére csak ide kell kattintani: http://www.staedelmuseum.de/sm/index.php?StoryID=1050&ObjectID=161)

   Látogatásomat a kortárs gyűjteménnyel fejezem be. A művek látványos bemutatására bővítették a 200-éves épületet 150 milliárd forintért. (Az összeg nagyságának érzékeltetéséül: ennyi pénzből még nálunk is megépítenének 40 km autópályát, de a Nádasdy-vár teljes rekonstrukciója 1978-ban 56 millióba került.) Így már azt is értem, hogy egy opartos műnek, amelyik egy üres terem falait borítja, és olyan érzést kelt, mintha drapéria lenne, mért szánhattak egy hatalmas teret.

   Hazafelé szokásszerűen megálltunk néhány napra a Duna-parti Kelheimben. Némi izgalmat ezúttal az okozott, hogy kedvenc Gasthofunk tulajdonosától azt az üzenetet kaptuk elektronikus levélben, hogy fogadójuk hétfőn zárva tart, de a kulcs ott lesz az ajtó melletti virágtartóban. Elégedetten állapítottam meg, hogy negyedszázados kalandozásunk Németországban új minőségi fokozatba jutott. A kétszintes fogadó kulcsa a megbeszélt helyen, de mégsem voltunk egyedül, az étteremben halotti tort tartottak. Mi a Schneider sörgyár éttermébe mentünk, hogy kedvenc Aventinus szűretlen baksörünknek és a Schweinshaxének hódoljunk. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a szeptember közepi hétfő ellenére, minden asztalnál ültek. A serfőzde boltjában veszünk néhány 12%-os Aventinus Eisbockot, és sikertelen kísérletet teszünk arra, hogy a sörgyár 2012-es alkalmi poharából vásároljunk néhány darabot. Megállapítom, rossz döntés volt, amikor az egy évvel korábbiból vettünk, mert ezután minden évben sikertelenül fogjuk keresni az éppen aktuális poharat. Helyette a Felszabadítási emlékmű (Befreiungshalle) 150-éves avatásának emlékére készített pohárból vásárolunk, igaz, nem a mintaboltban, hanem a kisváros egyik cipőboltjában, és elégedetten állapítjuk meg, 1 eurót megspóroltunk.

   Másnap reggel a szokásos dunai hajókirándulás Weltenburgba. A kolostor falán a júniusi árvíz jele, a harmadik vagy negyedik legnagyobb a XIX. század közepe óta. Kis sétát teszünk az épületegyüttest övező parkban, és egy szép kápolnát is felfedezünk. Az Asam testvérek által tervezett barokk templom látogatása sem hagyható ki. A kupola belső kialakítása lélegzetelállító, nem tudom most sem eldönteni, hogy az óriási belső teret csak néhány angyal tartja, vagy illúzióval van ezúttal is dolgom, miként a barokknál megszokott. Valami „könnyű” ebédet rendelünk az udvaron – lehet vagy 500 vendég –, hogy okunk legyen egy aranyérmes (legutóbb 2012-ben) barock dunkelt is elfogyasztani. Vacsorát szokásszerűen a szállásunk éttermében fogyasztunk. A séf, a Gasthof tulajdonosának férje küld nekünk a házi pálinkájából, viszonzásul az általunk ajándékozott Thummerer merlotért.

   A szerdai nap a hazautazással telik. Az előttünk álló 550 kilométert úgy ismeri az autónk, hogy szinte figyelnünk sem kell a forgalomra (hej, csak azok a román, szlovák, magyar, török kamionok ne lennének!), és zavartalanul gyönyörködhetünk a bajor és az osztrák tájban.

Frankfurti jegyzetek 6.

   Születésnapi partira hívtak meg bennünket a lányomék, négyéves unokánkat köszönteni. Kerek évforduló, és egyébként is, mindig szívesen utazunk Németországba, ennek a meghívásnak meg azért is tettünk örömmel eleget, mert a nyári Nádasdy-vári szabadtéri rendezvények után, jó körülnézni, milyen programok várnak kora ősszel egy európai nagyvárosban a kultúra iránt fogékony érdeklődőkre. Tapasztaltuk, Frankfurt mindig kínál valami érdekeset.
   A „szenzáció” ezúttal Jeff Koons világhírű amerikai művész két kiállítása volt: szobrai a Liebieghausban, festményei a Schirn Kunsthalleban. Amit az 1955-ben, New Yorkban született, holland származású művészről eddig megtudhattam, bizonytalansággal töltött el a művészi kiválóságát illetően. Már a pop-artot is kételkedve fogadtam (lásd erről korábbi jegyzetemet), de Koons afférját a mi Cicciolinánkkal, és annak „termését” a Velencei Biennale olasz pavilonjában, már nem tudtam művészetként értékelni. Előreszaladva kissé ebben a jegyzetben, az említett festményeket látva a Schirn képtárban, nem a pornó művészetté emelkedését, hanem inkább egy művész pornográf festményeit szemlélhettem. Napjaink egyik leghíresebb művészének munkái megtalálhatók a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, a londoni Tate Galériában, az amszterdami Stedelijk Múzeumban, a kölni Ludwig Múzeumban és a világ többi híres gyűjteményében. Ez a tény arra hívja fel a figyelmet, hogy egy művész „értéke” és világhíre mennyire hatalmi kérdés is, hisz mindez a művészeti elit, múzeumi szakemberek, műtörténészek és művészeti írók bonyolult hálózatának szándékolt és szándékolatlan következménye. A frankfurti kiállítás az eddigi legnagyobb, lefedi a művész harmincéves karrierjét. Frankfurt kiváló metafora is egyben, a pénzcsinálás német központja, és a pénz mindig is különös szerepet játszott Koons művészetében.

   Úgy döntöttem, először a szobrait tekintem meg a Liebieghausban, aztán végigsétálva a Majna-parton elmegyek a Schirn Kunsthalléba, hogy a festményeit is megtekintsem. Szokásszerűen nyugdíjas jegyet kértem, és a pénztáros rám sem pillantva nyújtotta a 12 eurós kombinált jegyet. A kastély kertjében, a kávézó közelében észrevettem egy aranysárga Koons szobrot, gondoltam, készítek egy-két felvételt, hiszen odabent biztosan nem lehet fényképezni. Két megtermett kapuőr rohant oda hozzám lihegve, és szabadkozva közölték, hogy a művész a kertben is megtiltotta a fényképezést. Azért készítettem néhány felvételt vigasztalódásként a szép környezetben elhelyezett barokk szobrokról, aztán beléptem a múzeumba. A kiállításnak egy görög régész volt a kurátora, így nem csoda, hogy Koons alumínium delfinjei és rákjai egy csoport görög márványszobor között találtak helyet. Az aranyozott porcelán Michael Jackson – ölében „Bubbles” nevű majmával – az egyiptomi fáraók aranyozott halotti maszkjai között kapott hangsúlyos helyet, szerényen azt sugallva, hogy van egyfajta folytonosság a dinasztikus temetkezések és Koons munkái között. A szobor giccsszerűsége megérteti velünk az ősrégi kapcsolatot pénz és a halhatatlanság között. Koons a szobrot 1988-ban készítette, két évtizeddel Jackson halála előtt. A szénfekete szemű Jackson a múmiák között kevesebbet mond a popkirályról vagy Koonsról, és többet a halhatatlanság iránti késztetésről, amely a művészeten keresztül kíván dacolni a halállal. A görög nőszobrok között Koons Vénusza és Afroditéje látható. Legújabb sorozata, az Antikvitás az antik művészetet vizsgálja, és annak központi motívumát, az Eroszt. A kiállítótereket az arany és a rózsaszín uralja, mindenütt műanyag virágok és a Hanna-Barbera rajzfilmkultúra tárgyai. Központi helyen egy óriási Popeye acélkékben, egy félreeső helyen a művész nemi aktusa Staller Ilonával üvegbe öntve. Kis idő után azt veszem észre magamon, hogy a kiállítótér eredeti műtárgyait, a gótikus szárnyasoltárokat, kambodzsai szobrokat, kínai vázákat csodálom. Zavarodottan lépek ki a múzeumból, és a Majna-parti sétát arra használom, hogy újra rendet tegyek a fejemben. Ebédidő van, sokan sétálnak a gyönyörű napsütésben. Egyre többször hallatszik orosz beszéd. Már Frankfurtot is elfoglalták, állapítom meg némi előítélettel, szomorúan magamban.
   A Schirn képtár a dóm tőszomszédságában található. Átvágok a Römeren, amelynek favázas házai mindig csodálattal töltenek el. A képtár egész kiállítóterét Koons festményeinek bemutatására szánták. A negyvennél több, méreteiben a barokk monumentalitását idéző festményeken egyaránt feltűnnek a fogyasztói világ és a magas művészet motívumai, a hétköznapi élet és a reklám világa. A művészettörténészek szerint Koons mesterévé vált a fenséges és a banális kölcsönhatásának bemutatásában. Jóllehet a munkáiban a vásárlás, fogyasztás ismert motívumai jelennek meg, nem áll távol tőle a giccs és az irónia. Egyik interjújában mondta: „Néha olyan dolgokat használok, amiket giccsnek tekintenek, jóllehet a giccs önmaga soha sem érdekelt engem. Mindig önbizalmat próbálok közvetíteni, egy belső biztonságot a szemlélőnek. A fő figyelmem a néző”. Koonst nem a létezés komplexitása, hanem az egyszerűsége érdekli. Ezt olyan elemi témákban juttatja kifejezésre, mint a gyermekkor vagy a szexualitás. A szubjektivitás hangsúlyozásának hosszú hagyománya van a művészetben, de Koonsnál nagy jelentősége van a művészeti objektivitásnak is, amivel a „készen talált tárgyak” alkalmazásának hagyományát követi. A kiállítás bemutatja a korai gépi festészetét a „Luxury & Degradation” sorozattól a ’90-es évek elején Cicciolinával történt szexuális aktusait megörökítő „Made In Heaven” (1989-91) festményekig. A némi gesztusfestészettel kevert fotórealista festményeket diszkréten, egy palánkkal választották el a többi festménytől, és egy felirattal, hogy csak felnőtteknek ajánlott. A palánk a hamburgi Herbert Strassén alkalmazott megoldásra emlékeztet, csak ott élőben lehet találkozni a Cicciolinához hasonló hölgyekkel. Az „Easyfun” (1999-2002) kollázsokon élelmiszerek, tájak, mindennapi tárgyak keverednek az előtérben vagy a háttérben, esetleg központi jelentőséget kapnak, de már nem különböztethetők meg többé egymástól. Koons művészeti eszmélése arra az időre esett, amikor a magas és a populáris művészet fogalmai relatívvá váltak. Koons különös képessége, hogy felfedezi a hasonlóságot a kommersz műtárgy és a magas művészet között, az antik görög mellszobrok és az azokra alapozott „Triple Elvis” között. Számomra már Warhol és a pop art is „necces”, a belőlük kinőtt Jeff Koonsnak pedig inkább művészetszociológiai jelentősége van, mint esztétikai. Elégedetten távoztam a Schirn Kunsthalléból mégis, hisz láthattam, mielőtt ájuldozik a „hanyatló” Nyugat dekadens, unatkozó, műpártoló közönsége. Elégedettségem oka, hogy a magyar Staller Ilona segítségével mi is alkotó közreműködőivé válhattunk ennek a leépülésnek.
   A Nyugat jövőjéről tanulságos következtetéseket vonhattam le Maxim unokánk születésnapi partijából is. A partira hivatalosak voltak Maxim óvodai csoporttársai is, akiket elkísértek a szülők. Megjelent a lányom néhány kollégája is a gyermekével, és Akhil, Martin indiai munkatársa és barátja. A napsütéses szombat délutánon sorra érkeztek a vendégek lányoméknak az alkalomra szépen feldíszített lakásába. A társaság feltűnően soknemzetiségű. Van közöttük brazil, USA-ban született olasz, Németországban született koreai, aki az olasz férjével most Svájcban él, de elhozták kisfiukat, Frederico Jint az ünnepségre. A kis Diego anyja perui, aki 13 éves kora óta Frankfurtban él, apja spanyol. Két tiszta német család volt jelen. Az egyik kisfiú édesapja bajor, és ez a viseletén jól látszott. A gyerekek német nyelvű óvodába járnak, ezért egyszerre három nyelven tanulnak. A szülők többsége egymással németül vagy angolul beszél. Elgondolkodom, valószínű, hogy a belőlük kialakult felnőtt nemzedék fogja Európa jövőjét a következő fél évszázadban meghatározni. Nálunk pedig vannak, akik a rovásírást tennék kötelezővé, mások az angol egyeduralmától tartanak. Unokánk folyamatosan három nyelvvel érintkezik, de azt is hallja, amikor a szülei egymás között angolul beszélnek. Látszik, a kortárs csoport van rá legnagyobb befolyással, a magyart és a hollandot érti, de egyelőre németül válaszol. Néha nagy találékonysággal keveri a szavakat. Amikor a háta fáj, megjegyzi: „mein hátam tut mir weh”. Nagyon szereti a Vuk rajzfilmsorozatot. Amikor a kis Vuk ismerkedését nézte az ennivalókkal, és látta, hogy a róka kiköpte a virágot, megjegyezte: „ausgeköpt”. A délután fénypontja az a hangfelvétel volt, aminek elkészítése céljából az egész gyereksereg együtt énekelte a Happy Birthdayt. A bőrnadrágos bajor fiú azonnal átvette a vezetést, és megmarkolta a mikrofont. Ezzel a gesztussal tudatlanul is érzékeltette, multikulti ide vagy oda, még a németeké Germánia földje.
 

   Minden jónak vége szakad egyszer, a frankfurti (Neu-Isenburg-i) látogatás is véget ért. A gazdag élmények fokozása érdekében azért megálltunk hazafelé félúton néhány napra, a Regensburghoz közeli Kehlheimben. Kehlheim zarándokhellyé vált számunkra, legfőképpen a Schneider Brauhaus okán. Igaz, történelmi kapcsolatokra is utalhatnék, hisz a királyi Wittelsbach család is onnét származik, a barokk kisvárosban minden I. Bajor Lajos királyra emlékeztet. Ő volt az például, aki a Duna-Majna csatornát a XIX. századi iparosítási lázában építtetni kezdte, és ő volt, aki a Napóleon elleni lipcsei győztes csata emlékére egy hatalmas felszabadítási emlékművet építtetett a város melletti Michelsbergen. A felszabadítási emlékmű minden irányból uralja a városképet, a csatorna pedig, mint egy kis patak, szeli át a várost. A partjain burjánzó növényzet láttán nem is gondolná az ember, hogy egy jelentős ipari létesítmény maradványát szemlélheti. Az utolsó bajor király, III. Lajos a sárvári Nádasdy-várban hunyt el, és abban a kápolnában ravatalozták fel, aminek többszöri átalakítása után a mostani irodám helyet kapott. A valódi sörfan egy csapásra két legyet is üthet, hisz a Schneider szűretlen sörök kóstolása mellett ellátogathat a közeli Weltenburg kolostorba is, hogy összehasonlítsa az ottani kínálatot a Weisses Brauhaus-bélivel. A laikusnak egyszerű feladatot jelenthet ez, de a sörimádónak erős kihívás. Hogy a feladat bonyolultságát érzékeltessem, olyan ez, mintha Lionel Messi és C. Ronaldo között kényszerülnénk választásra, és itt még a szimpátia-antipátia tengelyen való elhelyezés sem segít, hiszen a Weltenburger Barock Dunkel és az Aventinus Weizenbock egyaránt a legmagasabb fokon helyezkedik el a sörszakértők szerint, vagyis a tudományos paradigmák Kuhn általi összehasonlíthatatlanságáról (alma vs. körte) van szó ebben az esetben is. A weltenburgi Barock Dunkel harmadszor nyert világbajnoki aranyérmet 2012-ben, a müncheni barna kategóriában, míg a Schneider serfőzde sörkülönlegességei sorra söprik be a nemzetközi díjakat. A mély rubinvörös színű Aventinus, amelyik a legrégebbi szűretlen baksör Németországban, 2011-ben szerzett aranyérmet legutóbb az Európa bajnokságon, a dél-német stílusban.

   A weltenburgi kolostorhoz csodálatos hajóút vezet a Dunán. A 45 perces út során a hajó áthalad a Duna-áttörésen, ahol a legszűkebb és a legmélyebb a folyó egész németországi útján. Gyönyörű későnyári napsütésben vezetett az utunk – nem először – a kolostorhoz, ahova zömmel belföldi turisták látogatnak, sokan kerékpárral a Duna mentén. A folyó melletti dombon épült barokk kolostor központi épülete a XVIII. század első felében épített Szent György templom, amelyet az Asam testvérek terveztek. A barokk templom főhajója egy hatalmas ovális tér, amelyik négy nagy fülkével van megbontva. Az egyik fülkében van az orgona és a kórus helye. A déli fülkében lévő freskó Kolombusz Kristóf amerikai partraszállását örökíti meg, körülvéve bencés szerzetesekkel, akiket Szent Benedek és Szűz Mária vezet. A Szent Háromság-oltár feletti festmény Szűz Mária megkoronázását mutatja. A templom építője, Cosmas Damian Asam mosolyogva tekint ránk fentről, a kupola könyöklőjéből. Ugyanezt a képet fedezhetjük fel a Weltenburger Asam Bock sörön, és erről hamar meggyőződünk, amikor a kolostor udvarán rendelünk belőle kettőt. Széket alig találunk, a sörkert teljesen megtelt. A számlát kérve a pincérnő egy reklám cetlire adja össze a fogyasztott ételt-italt. Mondom neki, nálunk nem aratna osztatlan sikert ezzel a gesztussal az APEH-nál vagy NAV-nál, vagy kit tudja, hogy is hívják pillanatnyilag ezt a szeretett műintézményt, de a hölgy nem érti a megjegyzést. Később látom, hogy a söntésben nyakba akasztott mikrofonokba mondják be a rendeléseket, és gépelik a számítógépbe az árakat. Vacsorára elsétáltunk a Weisses Brauhausba. Gondolná az ember, hogy könnyen találhat helyet szeptember közepén egy kisvárosban, de szinte mindegyik asztalnál ültek. Az üres asztalok meg Stammtisch-ként funkcionálnak, és kis idő múltán valóban megérkeznek a márka helyi rajongói. Egy korunkbeli német házaspárnál kapunk helyet, akikről később kiderül, hogy Duisburgból érkeztek, és kerékpártúrán vesznek részt. Vonattal utaztak a Duna mellé, aztán 200 kilométert kerekezve, Regensburgból indulnak vissza három nap múlva. Esténként megszállnak egy fogadóban, és megnézik a helyi nevezetességeket is. Világos sört isznak, és ez majdnem, hogy sértés ebben a sörözőben. Rábeszélem őket, kóstolják meg a 12%-os Aventinus Eisbockot is, úgy ne menjenek haza. Ez a mahagóni színű baksör szilvalekvárra és leheletnyi keserű mandulára emlékeztet, erős banán és szegfűaroma lecsengéssel. Alkalmi asztaltársaink láthatóan meglepődtek, és élvezettel kortyolgatták ezt a kiváló nedűt. Nevetve búcsúztak, mondták, álmukban sem gondolták volna, hogy egy magyar vezesse be őket a német sörök rejtelmeibe. Ha már ilyen udvariasok voltak, azt is elárultam nekik, milyen szerepet töltött be a sör névadója, Aventinus a magyar történelemben. A magyarok számára győzelemmel végződő 907-es pozsonyi csatát ugyanis Johannes Aventinusnak a XVI. századi leírásából ismerjük. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó, ahol feltételezések szerint Árpád vezér is súlyosan megsebesült, ami későbbi halálának az oka volt. Az ütközet kiváltó oka az volt, hogy a magyar fennhatóság területe nyugat felé már elért majdnem az Enns folyóig (innen a népi mondás: az óperenciás tengeren is túl). A Keleti Frank Királyság döntő csapást akart mérni a magyarokra, hogy visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről, a Morva Birodalomból és Pannóniából. A csata a frank sereg vereségével végződött, ahol Luitpold bajor herceg (lásd még: Prinzregent Luitpold Hefeweissbier) és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A győzelem következtében az Enns folyó 955-ig a magyar mezsgye határa lett. Aztán jött egy másik király, I.Ottó és egy másik püspök, Ulrik, akik a Lech-mezei csatában legyőzték a magyarokat.

   A kiváló sör névadója, Johannes Aventinus 1477-ben Alsó-Bajorországban született, és napjainkban a klasszikus filológia egyik előfutárának számít. Tanulmányait Ingolstadtban, Bécsben, Krakkóban és Párizsban végezte. IV. Bajor Vilmos bízta meg két fiának, Lajosnak és Ernőnek a nevelésével. 1517-ben nevezték ki udvari történésznek. Kapcsolatot ápolt Luther Mártonnal és Melanchton Fülöppel. Főművében, az 1517-22 között írt annalesekben összefoglalta a német történelmet egészen 1460-ig. Ebből tudhatunk a magyarok elleni 907-es csatáról is. A számunkra nagy győzelmet hozó ütközet helyszínéről vita van még napjainkban is Magyarországon. Vannak, akik Győr mellé teszik, de vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy valahol Zala megyében került rá sor. Utóbbi feltételezés lelkes hívei emlékművet is avattak 2012-ben Zalaegerszegen, amely eseményen, miként a híradásokból tudjuk, hagyományőrző íjászok és baranta harcosok is részt vettek. A mai magyar orientációváltással (hanyatló Nyugattal, felemelkedő Kelettel) azonban már nem akartam alkalmi asztaltársaimat untatni, felajánlottam nekik, ha a sárvári Nádasdy-várban megkeresnek, a bajor-magyar történelmi kapcsolatokról bővebben is beszámolok.
   Másnapi hazautazásunkat semmi negatív körülmény nem befolyásolta, így egyhuzamban tettük meg a 600 kilométeres utat.