Egyszer már alkalmam volt betekinteni, ha csak rövid időre is az írek életébe és gazdag kulturális örökségébe valamikor az ezredforduló idején. A hétköznapi életet annyira közelállónak éreztem a magyarhoz (talán még a portugál ilyen), hogy megfogadtam, ha még egyszer beteszem a lábam Írországba, megírom az élményeimet.
Első napunk Dublinban mindjárt Szent Patrik napjára, március 17-re esett, ezért fő programként a látványosnak hirdetett jelmezes felvonulást iktattuk be magunknak. Szállásunk, a Sandymount Hotel a város új labdarúgó stadionjának, az Avia Stadiumnak közvetlen szomszédságában volt. A posztmodern építmény lenyűgöző látványától elállt a lélegzetünk, de dublini kísérőnk, John lehűtött bennünk, mikor megjegyezte, hogy nem ez a legnagyobb stadion a városban, van egy 90 ezer fő befogadóképességű is a gaelic football számára, amelyik jóval népszerűbb sport, jól lehet, amatőrök játsszák, mint a labdarúgás vagy a rögbi. A sportesemények összes látogatóinak 34 százalékát teszik ki ennek a sportágnak a nézői, míg a második helyezett a maga 23%-os látogatottságával a hurling – sorolja a statisztikai adatokat. Az utóbbit – fűzi hozzá – ütővel és labdával játsszák a kelták már legalább 3000 éve, és a világ leggyorsabb mezei csapatsportjának tartják. A magyarok által kedvelt, ám az utóbbi évtizedekben szinte csak csalódást okozó futballt még a rögbi is megelőzi népszerűségben az Ír-szigeten.
A felvonulás 12 órától indul, de mi már órákkal előtte a helyszínen vagyunk. A müncheni Oktoberfesten bevált módszerünket szeretnénk itt is alkalmazni, egy söröző teraszáról kívánjuk a parádé eseményeit követni. Ami Münchenben bevált, itt nem működik. A kiszemelt helyen közölték, hogy sört fél tizenkettőig nem adhatnak, megpróbálkoztunk az ír kávéval is, de átláttak a szitán. Beültünk az évszázados hangulatot sugárzó Millstone Restaurantba, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nincs csapolt sör, de készségesen hoztak egy-egy üveg félpintes Guinnesst. A sörgyáron nem múlik, abból a célból, hogy a kiöntött üvegből is a csapolt sörhöz hasonló kemény, karamellaszínű hab zárja le a pohár tetejét, műanyag golyót helyeznek az üvegbe. A sör látványa mindenkit megigéz, igaz, kesernyés és enyhén pörkölt izétől már néhányan nincsenek elragadtatva. Vigasztalom őket, hogy a Guinness-rajongók szerint egy mahagóni és márvány berendezésű dublini pubban elfogyasztott pint Guinness lerövidíti a bölcsesség és szellemesség közötti utat, és nézzenek csak körül, épp ilyen pubban ülünk. Valaki megjegyzi, az egy pinthez még hiányzik a fele, és rendelne egy újabb üveggel. A felszolgáló kérdezi, hogy ennénk-e valamit, mert az a szabály, hogy délelőtt csak egy sört adhatnak. Kicsit értetlenkedve kérjük a számlát, aztán beállunk a bámészkodó tömegbe. 8-9 Celsius-fok van, az eső időnként megered. Meglepetten látjuk, hogy a helyiek – különösen a fiatalok – pólóban, némelyikük szandálban álldogál a tömegben. A felvonulási útvonal szinte teljesen bezöldült, az ünnepnap tiszteletére mindenki valami zöld maskarába öltözött. A viselet pogány hagyományokra utal, de mi köze mindehhez Szent Patriknak?– kérdezem magamtól. Már 1681-ben leírta Thomas Dinely ezt a napot a „Megfigyelések egy túrán keresztül az Ír Királyságban” című beszámolójában. Megemlíti, hogy mindegyik ír ember a kalapjához rögzített keresztet visel, amit zöld fonálból készítettek. A lóherét csak az alsóbb osztályok képviselői viselték, akik egyébként pénzügyi támogatást követeltek erre a napra a földesuruktól vagy a mesterüktől. A pénzt persze az első városban alkoholra költötték. A kereszt tradícióját Jonathan Swift is megfigyelte Londonban az ír kisebbség között 1713-ban. Manapság vannak, akik egy egyszerű zöld szalagcsokrot viselnek, mások egy hárfa-kitűzőt, egy zöld sálat vagy mindezt együtt, egy vakmerő kombinációban. Ne feledjük, hogy a Szent Patrik Nap a nagyböjt közepére esik, a koplalás és az önmegtartóztatás idejére. (Valószínű, hogy ez volt az egyetlen hely a keresztény világban, ahol a böjtöt én is bűntudat nélkül felfüggeszthettem ebben az évben). A körülöttünk állók fokozódó izgalmából érződik, a felvonulás felénk közeledik. Egy lelátó mellett álldogálunk az utcakereszteződésnél. Velünk szemben a Christ Church katedrális vagy hivatalosabban: a Szent Háromság katedrális gótikus épületegyüttese. A lelátón egy-kétszáz néző foglal helyet, fejenként 60 euróért. Nagyjából ugyanazt látják, amit mi, de védve vannak a szemerkélő esőtől. Gondolom, a VIP-vendégeken kívül leginkább távol-keleti és amerikai turistákkal lehet megfizettetni a borsos jegyárat, akik utazási irodákon keresztül rendelnek helyet. A menetet a tűzoltóság skótdudásai vezetik, érthető módon nagy zajt csapva. Később egy kalózhajó érkezik az egész legénységével, és végigvonul a pogány világ összes ismert szörnye. A keresztény ember számára a riói- és a velencei karnevállal befejeződött az idei báli szezon, de mi köti össze Írország védőszentjét ezzel a pogány ünneppel?
Szent Patrik jómódú családba született Britannia római fennhatósága alá tartozó részén 385 körül. Apja hivatalnok volt, és talán a család társadalmi helyzetére utal Patrik latin neve, a Patricius is. Ír tengeri rablók hurcolták magukkal 16 éves korában, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik később elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert elfordult Istentől, és nem tartotta be parancsolatait. Az idegen fogságban teljes szívből megtért, és arra kérte Istent, hogy „gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával”. A fogolynak birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Hatévi fogság után egy éjszaka álmában hangot hallott, aminek hatására elmenekült, és hosszú menetelést követően érte el a tengert, a sziget keleti partjainál. Egy hajón Galliába utazott, később visszatért Britanniába a szüleihez. Hite arra ösztönözte, hogy egyházi pályára lépjen, de ezt Britanniában megakadályozták. Galliában kapott kiképzést, később Celesztin pápa őt küldte vissza – már püspökként – Írországba hittérítőnek. Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik püspök Krisztus után 461. március 17-én halt meg.
Az egyik híres legenda azt beszéli el, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. A legendát úgy foghatjuk fel, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét. Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.
Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülő aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit győzelme nem mérhető a világ mértékeivel. Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re (a http://www.katolikus.hu/szentek/0317.html -nyomán)
A Szent Patrik Nap még egy kellemes feladat elvégzését tartogatta számunkra. A Guinness Storehouse meglátogatásával a magunk szerény módján hozzá kívántunk járulni a sörgyár által erre a napra meghirdetett Guinness világrekord-kísérlet sikeres végrehajtásához, amit a hangzatos „Az év legbarátságosabb napja” elnevezéssel hirdettek meg, és amelyik tulajdonképpen a legnagyobb Szent Patrik napi ünnepséget jelentette. Amikor a sörgyár bemutatótermébe léptünk, egy digitális kijelzőn láttuk, hogy 80 ezer fölött van már az aznapi látogatók száma. Elhűltünk, hisz Sárvár lakosságának ötszöröse fordult meg már a sörgyár múzeumában ezen a napon. A hétemeletes épület bemutatja a kezdetektől napjainkig azt a folyamatot, hogyan vált a dublini St. James’s Gate-i sör egy világmárkává. A fogadóterem csigalépcsőt befogadó központja tulajdonképpen a világ legnagyobb söröskorsója, amelyik felnyúlik a hetedik emeleten található Gravity Barig. Ha megtöltenék, 14,3 millió pint Guenniss férne bele. Az óriási korsó alján, hangsúlyos helyen található az a haszonbérleti szerződés, amelyet a sörgyár alapítója, a 34-éves Arthur Guinness kötött 9000 évre egy használaton kívüli sörfőzdére a dublini St. James’s Gate-nél, évi 45 fontért. Gondolom, a város vezetői már ezerszer megbánták felületes döntésüket, de mit tehetnek, a szerződést arrafelé be kell tartani. Különben is, mára Írország elsőszámú turistaattrakcióvá vált a Guinness sörgyártás központja, nyilván jelentős bevételhez juttatva a várost. Azzal pedig, hogy a világ 150 országába szállítják a kesernyés fekete nedűt, az írek jó hírét is erősítik. A serfőzés 250-éves históriájának számos története körül a legkedvesebbek egyike az az Európában elterjedt legenda, hogy a Guinness segítette a felépülését egy, a Waterloo-i csatában súlyosan megsérült lovassági tisztnek. A dinasztia-alapító unokája, Sir Benjamin Lee Guinness Dublin főpolgármesteri pozíciójáig vitte, és jelentős karitatív tevékenysége közül kiemelkedik, hogy 150 000 fonttal támogatta a St. Patrick katedrális felújítását. A sörgyár 1886-ra már a világ legnagyobbjává vált, évi 1,2 millió hordós termeléssel. 1950-ben napi 5 millió pint sör fogyott a világon, ami 2008-ra 10 millióra növekedett. Több, mint 150 országban fogyasztják rendszeresen napjainkban. Azt a csapolt Guinnesst, amit mi ismerünk, 1959-ben főzték először. Azt a problémát, hogy üvegből vagy dobozból is hasonlóan kemény, krémes habú sört lehessen önteni, egy golyó segítségével érik el. Írországban a csapolt Guinnesst nem pasztőrözik, mivel a nagy forgalom ezt lehetővé teszi. Az ír kocsmák hangulata mellett ez lehet az oka, hogy az íze finomabb itt, mint bárhol máshol a világon. A kiváló íznek azonban semmi köze a sörgyárhoz közel folyó, Dublint kettészelő Liffey folyó vízéhez. A bemutatóteremben több helyen is olvasható, hogy ez csak legenda, hisz a sörfőzéshez szükséges vizet a közeli Wicklow-hegység forrásából nyerik. Ha ennyire fontos a víz minősége (amit egyébként minden szakkönyv állít), akkor mit kezdjünk például a Kínában főzött Guinness-szel? – teszem fel magamnak a költői kérdést. A puristák egyébként a palackozott változatot kedvelik a legjobban, a Guinness Extrát, amint azt Írország és Nagy-Britannia egyes részeinek kocsmáiban árulják. Ennek a változatnak friss a karaktere, ami felfedi az íz összetettségét, különösen a komló jellegét. Minden jó stout pörkölt ízű egy kicsit, és a Guinness is felhasznál némi pörkölt, de nem malátázott árpát is, és ettől lesz az íze egyedüli. Még két előítélettel kell leszámolnunk, mielőtt megkóstolnánk a Guinnesst. Hűtés nélkül kell fogyasztanunk, így adja vissza az összetett, kesernyés aromáját. A másik előítélet az, hogy a Guinness Írországban a legerősebb, de ez nem igaz. Főként adózási okokból 4,3% alkoholtartalmú.
A bemutatóterem óriási üvegkorsójában felfelé haladva, minden emeleten valamilyen látványosság fogadott minket. Az egyik szinten ír népzene, a másikon soul és gospel hallatszik. Aki eljut az ötödik emeletig szokatlan „kelta punk-rock” együttest hallhat. Több helyen sört kínálnak, a Guinness Extra mellett, a kevésbé ínyenceknek Harp világos sört. A kaviáros sörkorcsolyával különösen ízletes a nedű. Mire felérünk a Gravity bárba, hogy a belépőjegyhez járó pint sörünket megigyuk, többünknek nehezére esik már a kóstolás. A kör alakú, tiszta üveg bárból szép kilátás nyílik Dublinra. (http://www.guinness-storehouse.com/en/WeatherCam.aspx) A drum ’n’ basst játszó DJ zenéje jótékonyan hűti le a felfokozott hangulatot. Kifelé a kapunál egy hölgy a kezünkbe nyomja a díszes látogatói oklevelet. Felnézek a digitális kijelzőre, 82 424 látogatót mutat. Arra gondolok, milyen fárasztó munka lehetett ennyi oklevelet személyesen átadni.
A vasárnap délelőtt legfőbb programja az istentisztelet. Reménytelenül próbálom rávenni katolikus barátaimat, hogy az anglikán Szent Patrik székesegyházba menjünk. A város főtemplomában mégis más hangulata volna az istentiszteletnek. A társaság azonban hajthatatlan, és ír vezetőnk elkísér minket a Szent Teréz templomba. Séta közben elmeséli, hogy az ír lakosok 80 %-a katolikus és csak 10%-a anglikán, ennek ellenére Dublin két legjelentősebb, a mai, végső formáját a XII-XIII században elnyerő katedrálisa, a Szent Patrik és a Szent Háromság katedrális anglikán fennhatóság alá tartozik, és a turisták által nagy számban látogatott hely jelentős bevételhez juttatja tulajdonosait. Vasárnapi misénk helyszíne, a Szent Teréz templom jóllehet homlokzata eredeti, belseje már modern épület. Meglepetésünkre professzionális kórus szolgál az istentisztelet alatt. A szólóénekes szopránhangja utat nyit a transzcendenciához. A 137. Zsoltár hangzik fel: „Babilon folyóvízénél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat. Mert énekszóra nógattak ott elfogatóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnénk az Úrnak énekét idegen földön?!” Rádöbbenek, a zsoltárban bent van az ír sors, és a magyar. Lehet, hogy ezért is érzem úgy, az írek mentalitása közel áll hozzám? Nyugat magyarjai volnának, ahogy Yeats nevezte magát? A szentbeszéd János Evangéliuma 3:14-21-en (Jézus beszélgetése Nikodémusszal) alapszik. „Mindenki, aki gonoszul cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei ki ne derüljenek. De aki az igazságot cselekszi, az a világosságra igyekszik, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, mert azokat Istenben végezte el.” Gondolataim a prédikáció alatt a magyar közélet felé kalandoznak, és felsóhajtok, milyen jó is volna, ha a magukat keresztényeknek hívó politikusok betartanák az Úr parancsolatait! A plébános áldása után valóban emelkedett lélekkel hagyjuk a Istennek házát, hogy Dublin történelmével ismerkedjünk. Vezetőnk, John az O’ Connell Street felé sétál velünk. Időnként rámutat egy-egy házra, amelyik az Ulysseshez kötődik. Büszkén mondom neki, hogy a regény főhőse, Leopold Bloom Szombathelyről származik. Jutalmul elvezet minket az egész alakos James Joyce szoborig. A szobor talapzatánál két junkies hangos szóváltása töri meg a zavartalan irodalmi emlékezést. Megállapítjuk, hogy Veres Gábor szombathelyi alkotása feltűnő hasonlóságot mutat a dublini művel, jóllehet, a házfalból kihajoló író a szombathelyi Fő-téren eredeti ötlet. Kísérőnk rámutat a szoborral majdnem szemközti főposta épületére, és megrázó történetet mesél. Ebben az épületben kiáltották ki az ír függetlenséget 1916-ban. Az angolok a Liffey folyón felvonuló hadihajókról lőtték a posta épületét, no meg a környéket, egészen addig, amíg a kilátástalan küzdelmet látván a függetlenségi nyilatkozat 7 aláírója meg nem adta magát. Később mindegyiküket kivégezték. A felkelésnek 400 halottja volt, és több ezer függetlenségpártit letartóztattak. A köznépet addig nem érdekelte túlságosan a függetlenség, de ettől a kegyetlen megtorlástól sokan a köztársaságpártiak oldalára álltak. Az elszakadást szorgalmazó Sinn Féin párt felemelkedése is ettől az időtől kezdődött. A megrázó történet után John könnyes szemekkel elénekli a Foggy Dew balladát, amelynek ez a megrázó esemény volt az ihletője. A kíséret nélküli ének az O’ Connel Streeten pedig minket rázott meg. A ballada egy szép előadása Sinead O’ Connorral és a Chieftainsszel itt hallható: http://www.youtube.com/watch?v=13MQFCfCYdQ , egy másik a Dublinersszel pedig itt: http://www.youtube.com/watch?v=dSs2VJBfOUo
Ködharmat
Egyszer utam völgyön át büszke városba vitt,
Láttam sok férfit masírozni ott, felvegyverkezve mind.
Nem pergett dob, síp nem hallatta harcba hívó dallamát,
Csak a lélekharang zengett a folyó felett a ködharmaton át.
A város házain megannyi harci zászló hetykén lobogott a szélben
Haljak inkább szabad ég alatt, mintsem éljek más szolgája képpen.
Lásd hát a csatába vonuló erős férfiak számtalan sorát.
Mert idegen népek szörnyű fegyverekkel jőnek a ködharmaton át.
A sötét éjben fegyver ropog, megrettentve mindent, ami él
Golyó záporozva hull, mint a tűz, úgy lángol a gyilkoló acél.
Ki kardot ránt, imát mormol. Megesket: Életeddel védd hazád!
Reggel jő, de a harci zászló még lobog, leng a ködharmaton át.
Mert mindig más hívott harcba, hogy máshol más legyen szabad.
Sírjainkra idegen nem visz virágot, dísztelen nyugszunk más ege alatt.
Haltunk volna bár hősi halált saját földért vívott véres csatában!
Őseinkkel együtt pihenhetnénk a ködharmat fedte lenti világban.
Elhulltak a legbátrabbak, érettük kondul a harang nemes gyászban
Elmúlni mentek az év megújulást hozó szakában.
Megállt a világ, az emberek áhitattal nézték azt a néhány daliát
Kik életükkel óvták a szabadság lángját, vitték a ködharmaton át
Hazafelé visz az utam völgyön át, szívem örök fájdalom szorítja összé
Bátrakkal indultam harcba, egyiküket sem látom viszont soha többé.
Álmaimban szárnyalok, csendes imát elmondani értettük idő mégis marad.
Hamvaik bár ködharmat fedi, haláluk nem volt hiába, mert népem szabad.
(Antal András fordítása, amelyet ezúttal is köszönök)
A balladát olvasva, hallgatva kezdem érteni, miért is érzem magamhoz közelállónak az ír mentalitást. A függetlenségéért nagyon sokat szenvedett népnek az Európai Unió megnyította a fejlődés útját. Igaz, mostanában a “kelta tigris” betegeskedéséről beszél Európa, de ők már a válságból kifelé tartanak. Kísérőnk rámutat három üres házsorra, tömegük kitesz egy lakótelepet, és meséli, hogy irodaházaknak épültek, de az ingatlanlufballon kipukkanása miatt nem találtak bérlőket. A millenium idején még az egekig szökő ingatlanok nagyon sokat vesztettek értékükből. A Liffey partján sétálva rámutat egy posztmodern lakóépületre, amelynek a legfelső szintje a U2 gitárosáé, Edge-é, itt tengeti az életét, ha éppen Dublinban van. A U2-ra, miként egész popkultúrájukra büszkék az írek, elsétálunk ahhoz a szállodához, ahol az első fellépésük volt, és megtekintjük a graffitykkel telefestett saroképületet, amit stúdióként használtak. Még a gazdaság szárnyalása idején tervpályázatot írtak ki egy toronyházra a rehabilitálni kívánt dockland területén, amelynek az egész legfelső szintjét megkapta volna a U2. Kihirdették a pályázat eredményét, de a pénzügyi krízis elsöpörte az álmokat.
Időközben megérkeztünk a Szent Patrik székesegyházhoz. Most is lehangol, hogy belépőjegyet kell venni. Azonnal a szuvenírboltba érkezünk, érzékeltetve, hogy keveredik az üzleti élet a vallásos élettel kétezer évvel azután, hogy Jézus kiűzte a kufárokat a templomból. Igaz, a szuvenír és kegytárgyárusítás ma már szinte minden műemléktemplomra jellemző. A templom melletti parkban volt található az a forrás, aminek vízénél Szent Patrik keresztelt, ezért a mai templom helyén már az V. században állt egy templom. A normannok építettek ide egy kőtemplomot 1191-ben, amit a 13. században felújítottak, és lényegében ezt az épületet látjuk ma is. A gótikus katedrális lenyűgöz, mint mindig, ha hasonlót látok valahol Európában. Most inkább a katedrálishoz kötődő gazdag szellemi örökséggel foglalom el magam. Jonathan Swift 1713-45 között dékán volt itt, Handel Messiásának ősbemutatóját pedig ebben a katedrálisban tartották 1742-ben. A koncerten közreműködött a Szent Patrik és a Szent Háromság katedrálisok kórusa. A korabeli orgona ma is látható a kiállított műtárgyak között. Az állandó kiállításnak az “Élő kövek” nevet adták, hangsúlyozva azt a szerepet, amelyet a székesegyház a város múltjában és jelenében betölt. A városnézésből még a Trinity College van hátra. Vasárnap délután ellenére elég nagy sor áll az évszázados könyvtár bejárata előtt. Mindenki a The Book of Kells (a Kells Könyve) kiállítást szeretné megtekinteni. A tömeg szerencsére a kiállítótermekben szépen eloszlik, ezért a fő attrakció, a “Könyv” néhány lapja alaposan szemügyre vehető. Maga a Book of Kells egy pazarul illusztrált könyv, amelyik a négy evangéliumot tartalmazza latin nyelven. A könyv a 9. század elejéről származik, és minden valószínűség szerint a Skócia nyugati partjaihoz közeli Iona szigetek monostorából. Az ott élő szerzetesek készítették 561 körül. A szerzetesek 806 után elvándoroltak a Meath megyei Kellsbe, amikor Iona szigetét a vikingek megtámadták, aminek következtében 68 szerzetes megöltek. A könyvet 1653-ban biztonsági okokból szállították Dublinba, hogy védelmet találjanak neki a cromwelli pusztítások idején. A példaszerűen megrendezett kiállításon kinagyítva, és magyarázószöveggel ellátva láthatók a könyv legérdekesebb lapjai. A vitrinben elhelyezett eredeti példány oldalait havonta egyszer lapozzák, hogy egyformán legyenek kitéve a szigorúan szabályozott, de mégis veszélyt jelentő fénynek és klímának.
Városnéző programunk az Old Jameson Whiskey lepárlóban zárult. Érzékeltem, társaságunknak bőven elege van már a kultúrtörténeti kalandozásból, szívesen átváltanának a szeszfőzés történetére, természetesen némi kóstolással egybekötve. A szépen restaurált régi épület Dublin óvárosában található. 1998-ban újították fel, és részben múzeummá alakították. A Jameson Whiskeyt néhány másik, nálunk nem nagyon ismert társával együtt a Cork melletti Midletonban főzik, de erről majd később. John, érzékelve fáradtságunkat, egy mellékajtón vezet be minket a főzdébe, és ettől azonnal VIP vendégeknek érezzük magunkat. Az eljárás hasonló a serfőzéshez, amiben már van némi ismeretünk, ezért a tárlatvezetés nagy része nem köt le. Figyelmem akkor élénkül meg, amikor egyik végén üveggel lezárt tölgyfahordókon szemléltetik, mennyit veszít 3, 5 és 12 évig tartó érlelésekor. (A nálunk ismert normál Jamesont legkevesebb 3 évig érlelik tölgyfahordóban). Nem akarunk hinni a szemünknek, a 12-éves hordó már félig üres (optimistáknak félig tele, persze). A veszteség azonban meglátszik az árban. Az ír szeszfőzés történetének egyik legjelentősebb alakja John Jameson egy skót volt, aki 1780-ban a dublini Bow Streeten alapította meg első lepárlóját, és világszerte ismertté tette az ír whiskeyt. Már a 19. század végén 300 munkatársat foglalkoztatott, és Dublin utcái alatt 10 millió liter nedűt tárolt. A dublini lepárlót a Cork megyei Midletonba költözteték 1971-ben. A whiskey-főzés történetét a hozzáértők azzal kezdik, hogy a kémiában járatos szerzetesek, akik a bort borpárlattá változtatták, nem akarták ugyanezt megtenni a sörrel, és felfedezték a whiskeyt. A történeti vitáktól eltekintve, hogy kié az elsőség, kétségkívül Írország ideális hely a whiskey készítéshez. Van finom, lágy víz, elegendő árpa, és a múltban olyan vidéki népessége, amelyik a lepárlást olyan lehetőségnek tekintette, amellyel a bevételét növelheti. A 18. század végére szakadék keletkezett a vidéken előállított Poitín és a gyakran gyógynövényekkel fűszerezett városi whiskey között, amit nem csak Dublinban, hanem a párizsi, londoni úri társaság között is divatossá vált. A városi főzdék megnyerték a whiskey lelkéért folyó versenyt, miközben a vidék szegényei a törvényhozók céltábláivá váltak a 19. század elején. A karizmatikus lelkész, Father Mathew által vezetett önmegtartóztató mozgalom hatására kifőzdéket és kocsmákat semmisítettek meg. Az 1845-49-es éhínség árpahiányt okozott, a kis vidéki főzdék fennmaradásának végső lehetőségét is elvéve, és az emberek millióit kivándorlásra kényszerítve. A tőkeerős főzők, mint John Jameson, John Power Dublinban vagy a Murphy testvérek Corkban hamar ellenőrzésük alá vették az egész iparágat, és annyira meg voltak győződve a pot stílust követő whiskey-jük minőségének felsőbbrendűségéről, hogy minden újabb eljárást elutasítottak. Az ír pot stílusú whiskeyt egészen addig a legjobbnak ismerték el a világon, amíg a Blended Scotch meg nem jelent. ( A Blended Scotch-t gabonából és malátából keverik, a pot stílusú ír árpamalátából készül.) A dublini Jameson lepárlóban, a whiskey készítéssel megismerkedve, mi is egy kóstolón estünk át, amelynek során el kellett döntenünk, melyik a jobb whiskey: az egyszer párolt, új amerikai tölgyfahordóban érlelt újvilági, vagy a kétszer párolt, fűszeres tölgyfahordóban érlelt scotch, esetleg a háromszor lepárolt, fűszeres tölgyfahordóban érlelt ír? Ne fogja el az olvasót kétség, mindannyiunknak az ír ízlett legjobban. Én ezzel már korábban is így voltam, lehet, hogy rajongásomat az ír whiskey iránt a kevésbé pörkölt – és korábban portói vagy cherrybor tárolására használt – tölgyfahordótól némi vaníliás árnyalatot nyerő, ezáltal különösen bársonyos érzés keltette bennem. Ezen a próbán az édes és erősen parfümös hangsúlyú amerikai whiskey tűnt ellenszenvesnek, amelyiknek a nevét csak illendőségből nem írom ide.
A következő teljes napot a moheri sziklákhoz való kirándulás kötötte le. Utunk során alkalmunk volt a vidéki ír életbe is bepillantani, hisz keletről haladva elérjük a Zöld sziget nyugati partvidékét, amely egyben Európa legnyugatibb részének is számít. A Moher sziklák a leglátogatottabb három ír úticél között szerepel. A 8 km hosszan elnyúló Atlanti óceáni partszakasz lélegzetelállító látvány nyújt, amit a korábbi írországi utam alkalmából már megtapasztalhattam. Akkor még, 2003-ban csak elkezdték építeni az autópályát, ma már teljesen elkészült. Az elmúlt évtizedben kilenc autópályát építettek, amelyekkel összekötötték egymással a sziget szélein található legnagyobb városokat. Az írek előbb egyetemeket, főiskolákat hoztak létre, és a 21. század iparágait fejlesztették uniós pénzből, csak utána költöttek autópályákra. Ennek a szemléletnek is köszönhető, hogy a Google európai központja is Dublinba került, ahol 3000 magasan képzett szakembert, köztük magyarokat foglalkoztatnak. Első utamkor gyakran felmerült a kérdés, mi az ír csoda titka? Vendéglátóink meglepetésre a következő okokat sorolták fel leggyakrabban: az angol nyelv használata és az idegenbe szakadt írek (vannak vagy 30 millióan) anyaországi befektetései. Még a múlt század hetvenes éveiben vásároltam az egyik varsói valutás boltban egy fehér moher-pulóvert, gondoltam, most legalább meglátom hol készül valójában? A pulóvert nekiadtam egyébként az apósomnak, mert annyira bökött, és erre a tulajdonságára felhívtam a figyelmét útitársaimnak is. Legelő birkákat persze nem csak ezen az autóutunkon láttunk, Dublin legnagyobb parkjait is azok nyírják. Szemerkélő esőben érkeztünk a moheri sziklákhoz. A természetnek ez a csodája 8 kilométer hosszan húzódik az Atlanti óceán partján, 180-200 méter függőleges fal csapódik a vízbe. A legmagasabb pontján 214 méter. A szél olyan erős, hogy némelyik helyen szökőkútként tolja fel a vizet a zöld pázsitra. Időnként fogódzókat kell keresnünk, és meglepődve látjuk, akadnak felelőtlen emberek, akik a tiltás ellenére kiülnek a sziklák szélére. A távolban az Aran szigetek körvonalai látszanak és a Galway-öböl. Sirályok küzdenek, nekem úgy tűnik, reménytelenül a viharos széllel, de ők tudják, hogyan kell az erős légáramlatokat kihasználni. Néhány sólymot is megpillantok az O’ Brien’s Tower közelében, ahogy vadászterületüket őrzik. Ezek a peregrine sólymok a földkerekség leggyorsabb teremtményei. A tornyot Cornelius O’ Brien kilátónak építtette 1835-ben a turistáknak. (Ebben az időben mi még a reformkorban éltünk!) A látogatói központban arra a titokra is fény derül, hogyan alakultak ki ezek a sziklák kb. 320 millió évvel ezelőtt, amikor ez a terület sokkal melegebb volt, és egy nagy folyó torkolatánál terült el. A folyó sok agyagot és homokot hozott magával, végül lerakódott és megkövesedett a környéken. A páratlan természeti csoda látványától fellelkesülve, megálltunk a közeli Dollin halászfaluban, hogy a Fitzpatrick Pubban egy kiváló fish&chipsben részesüljünk. Kiderült, hogy a szakács magyar, és küldött ki a sörhöz némi előételt. Távol Dublintól már nyugodtabban kértem Murphy’s-t, gondoltam itt már nem néznek ki a kocsmából. Írországban nincs sokféle sör, a helyiek négyből-ötből választhatnak. A turisták meg, ha szokatlan nekik az Irish stout, igyanak Heinekent. Mire az esti órákban hazaértünk, már elment a kedvünk attól, hogy az éjszaka elejét a Temple Bar szórakozónegyedben töltsük, elsétáltunk inkább egy közeli kocsmába, amit előző nap fedeztünk fel magunknak.
A hazautazásunk előtti teljes napot kirándulással töltöttük. Ezúttal délnek vettük az irányt. Félúton megálltunk Kilkennyben, aminek nagyon örültem, hisz már előző utamon megállapítottam, hogy Írország legszebb városában jártam, másrészt az a vöröses színű nedű, amit ebben a történelmi kisvárosban főznek, a kedvenceim közé (mi nem?) tartozik. Teszünk egy sétát a középkori város főutcáján, megtekintjük, megtekintjük az apátságot, de arra nincs időnk, hogy megtekintsük a híres Smithwick és Kilkenny Sörfőzdét. Kísérőnk rámutat egy étteremre, amelyikben az ír származása amerikai Clinton elnök ebédelt egy alkalommal. Kinézünk magunknak egy hangulatos kocsmát, de kiderül délelőtt nem szolgálhatnak sörrel. Csalódottan indulunk tovább, abban a reményben, hogy a sörözést majd Corkban bepótoljuk. Megérkezésünket Írország második legnagyobb városába, egy séta követi. A kikötőváros nem tesz rám olyan benyomást, mint Kilkenny. A piacon sétálva feltűnik egy zöldség-gyümölcs stand, tele az angol királynő fényképével. Jobban szemügyre veszem az árut szortírozó tulajdonost, és akkor fedezem fel, hogy több fényképen ő látható Erzsébettel. Megtudom, hogy angol király legutóbb 1911-ben tette be a lábát a Zöld szigetre, a mostani királynő nagyapja, V. György látogatott el – az akkor még a brit korona fennhatósága alá tartozó – Írországba. Gondolom, a tulajdonos családjának hivatkozási alap lesz ez a kitüntető esemény legalább egy évszázadig. Sétánk végeztével, és egyébként is a Cork-i harangok elütötték már a delet, beültünk egy hangulatosnak látszó pubba, hogy – némi falatozni való mellett – megkóstoljuk a helyi söröket. A leghíresebb három stoutból kettőt Corkban főznek. A Beamish serfőzdét 1792-ben, míg a Murphy’s-t 1883-ban alapították. Megállapítom, hogy a kissé édesebb és lágyabb Beamish ezúttal jobban ízlik, mint a határozottabb testű és hangsúlyosabban pörkölt Murphy’s. Elhatároztam, hogy ezt az emléket elraktározom, ha más országokban ír sörre vágyom, tudjam, melyiket válasszam. A délután már csak egy jelentősebb programot tartogat, a Corkhoz közeli Old Midleton Distillery meglátogatását. A lepárlót a Murphy testvérek alapították 1825-ben. Ma már szinte az összes ír whiskey-t it főzik, az egyik kivétel az Észak-Írországban, Belfast közelében főzött Bushmills. Ezúttal egy filmmel kezdünk, amin sokan szunyókálnak egyet. Az eljárás újbóli megismerése után, jó pap holtig tanul, némi betekintést kapunk az 1975-ben bezárt régi lepárló muzeális rejtelmeibe. Láthatjuk a vízimalmot, ahol az árpát megőrölték, és a hozzá kapcsolódó évszázados meghajtó-szerkezeteket. Ma ez a körültekintően restaurált 18. századi ipari komplexum az egyedüli a maga nemében az egész Brit-szigeteken. A látogatás a Jameson Bárban végződik, és alkalmunk van egy újabb whiskey-tesztre. Talán nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy megint a Jameson volt a nyerő. A boltban megnézzük a kínálatot és az árlapot. A legdrágább palack kb. 80 000 forintba kerül. Megkérdezem az eladót, vette-e már valaki ebből a fajtából. “Ebben az évben még, nem, de tavaly igen” – hangzik a válasz. “Amerikai turista talán?” – kérdezősködöm tovább. “Nem, hanem magyar” – replikázik az eladó. Az emelkedő magyar életszínvonalnak ettől a látványos megnyilvánulásától megnyugodva indultunk vissza Dublinba.
Maradt még egy szabad délelőttünk Dublinban, gondoltuk, ha már nem kóstoltunk bele az éjszakai Temple Bar hangulatába, legalább sétáljunk egyet ott nappal. Ez egy kicsit olyan, mint a délelőtti séta a Pigalle-on Párizsban, de a számtalan vendéglő és bolt építészetileg is nagyon érdekes. Amíg néhányan a Hard Rock Caffeban vásárolnak, ahol egyébként a bejáratnál a plafonról a U2 Actung Baby lemezéről ismert egyik Trabant lóg, én a környező utcákban teszek egy sétát. Láthatóan street art művészek vették birtokukba a falakat, az egyiket ki is nevezték a “hírességek falának”. A falon Van Morrison, Rory Gallagher, Sinead O’ Connor, a Thin Lizzy, a Cheafteins, a Dubliners portréi, nyugtázom, naprakész vagyok az ír popkultúrában. Kicsit arrébb, egy “Foglald el a Dame Streetet!” akció keretében újabb festményekre lelek. Az egyik azt a pillanatot, amikor Phil Lynott beugrott jammelni Rori Gallagherhez a Puncheston Racecourse fesztiválon 1982-ben. Ma már az égben játszanak együtt – olvasható a szöveg. Odébb a falon a négy Nobel-díjas ír író portréja, alatta kiemelve: “Toll a kard ellen” és a magyarázat: “Amikor Shakespeare megírta a Vihart, és visszavonult Stratford on Avonba, aztán meghalt 1615-ben(?) I. Elizabeth királynő befejezte Írország meghódítását, és elhunyt. Az utolsó ír vezetők, O’ Neill és O’ Donell Spanyolországba emigráltak, Ulstert pedig a korona alattvalóivá tették. 1613 és 1922, a függetlenségi háború között, amikor Írország elnyerte az önrendelkezést az ország legnagyobb része felett, egyetlen valóban értékes angol nyelvű szimpadi művet nem írt más, mint ír szerző. Na, fejtsd meg ezt: ki hódított meg, kit?” A szemközti ház falán egy szép Sinead O’ Connor portré, és egytalányos szöveg: “Sinead egyedül neked volt igazad, mi tévedtünk. Nagyon sajnálom”. A talányos megjegyzésre azóta sem találom a választ.
A reptéren még, a becsekkolás után leülünk egy utolsó Guinnessre. A falon egy James Joice vers bekeretezve :
Hallom zaját nyögő vizeknek
Minduntalan;
Búsít, mint albatroszt, ha árva
Útján suhan,
S hallja, hogy sír a szél a vizeknek
Egyhangúan.
Sötét, hideg szelekkel járva
Utamon,
Hallom zaját zúgó vizeknek
Távol nagyon.
Folynak csak föl-le, meg nem állva,
S én hallgatom.
(Tótfalusi István átköltése)
Hazafelé a repülőúton eszembe jut dublini kalauzunknak, Johnnak a megjegyzése, az Írországba látogatók legnagyobb része az ír kultúra, különösen az ír zene miatt látogat a Zöld szigetre.
