Líviával elhatároztuk, hogy elvisszük unokánkat a frankfurti állatkertbe, így teremtünk neki fél napig csak magyar nyelvi környezetet. Kicsit szorongtunk az ötlettől, de figyelmét lekötötte a hosszú villamosút, majd az állatok színes világa. Érzékelhetően a halak, a pingvinek és a majmok viselkedésének megfigyelése kötötte le legnagyobb mértékben a figyelmét. Jóllehet, 15-20 éve nem voltam hasonló helyen, magam is meglepődtem, milyen nyugtatóan hatnak rám az állatok, és hogyan elrepült az idő.
Szombatra kisebb kirándulást terveztünk, és – mivel a környező városokat: Mainz-ot és Wiesbadent már korábban megtekintettük, most a Frankfurttól 25 kilométerre található Darmstadt-ot választottuk, a változatosság kedvéért az állatkertje miatt. A város magát a tudomány városaként hirdeti, hisz több, az ország vezető tudományos és mérnöki egyetemének, no meg az Alkalmazott Tudományok Protestáns Egyetemének ad helyet. Darmstadt egyedi keverékét hordozza a művészeti hagyományoknak és a technológiai fejlődésnek. Központját – gondolom - lebombázták a II. Világháborúban, a városházán kívül jószerével csak egyhangú - a hatvanas, hetvenes években épített - funkcionalista épületeket lehet látni. Kitüntetett látványosságnak számít a Matildenhöhe, ahol már a huszadik század elején jelentős művészeti és építész kolónia élt, akik megteremtették a Jugendstilt, magyarul szecessziót. A szecessziós polgári épületsorokhoz hasonlókat Rigában láttam. A környék nevezetessége a Hundertwasser tervei alapján épült lakóház. Az antropomorf épület, amelyen egyenes vonal nem nagyon található, a mesék világába ragadja a látogatót. A kérdés azonban mindig felmerül bennem, ha Hundertwasser épületeit szemlélem: hogyan lehetséges benne az élet? A tobzódó ornamentika nem kívánt hatása, a mindig árnyékban lévő zugok és a már helyenként penészes falak pesszimistává tesznek a választ illetően.
Az állatkertbe lépve, felteszem magamnak a kérdést, Németország anyagi helyzete azt is megengedi, hogy 25 kilométerenként állatkerteket létesítsenek? Két óra hamar elrepült, különösen azért, mert egyszer csak az unokám szemével kezdtem látni a világot. Érzékeltem, hogy legtöbb időt a flamingók és az ara papagájok viselkedésének megfigyelésével töltöttünk. Azóta is, ha skype-on érintkezünk, a falamingók rekedt hangjával vidítjuk fel egymást.
Németországot - történelmi hangulatot sugárzó, csodálatos szépségű kisvárosai mellett - elsősorban gazdag kulturális életéért szeretem. Kisvárosai valószínű, hogy megúszták a világháborús bombázást, ezért megőrizték a középkori girbe-gurba utcácskáikat, favázas épületeiket. A Majna-parti Frankfurt 600 ezer lakosával Sárvárról nézve nagyváros persze, de nem Hamburg, Berlin, München értelmében. Eltekintve az egy-két tucatnyi felhőkarcolótól, az ember Győrben vagy Székesfehérváron érzi magát. Frankfurti tartózkodásunk idején a következő kiállítások megtekintésére kínálkozott alkalom: szürrealista szobrászat a Schirn Kunsthalle-ben, „Festészet a 14. századtól a 21. századig” – kiállítás a Städel Múzeum saját gyűjteményéből, „Bécsi barokk elefántcsont faragások a Liebig Haus-ban és „Expresszionizmus a Rajna-Majna vidéken” a Museum Giersch-ben. Napokig töprengtem, melyik tárlatot válasszam, hisz mindegyik mellett és ellen is volt érvem. A szürrealista szobrászat ellen két érvem volt: itt volt a legdrágább, 9 Euró a belépő, és márciusi sétámon az andalúziai Marbella-ban 14 életnagyságú Salvador Dali szoborra bukkantam a tengerpart felé vezető sétányon. Gondoltam, ne legyek telhetetlen, szürrealista szobrászatból ebben az évben ennyi elég. A Städel Múzeum hét évszázadot átívelő festészete azért nem vonzott, mert úgy véltem, annyi festményt úgyis képtelenség befogadni, azért az egy-kettőért, ami megmarad az emlékezetemben, pedig nem érdemes egy fél napot eltölteni. A barokk elefántcsont szobrászat nem dobogtatta meg a szívemet, különben is, gondoltam, megnézhetem majd Bécsben, ha később nagyon hiányozna. Maradt tehát a Rajna-Majna menti expresszionizmus. Az egy évvel korábbi Kirchner életmű kiállítás egyébként is mély nyomot hagyott bennem.
Mint egy égzengéssel járó nyári vihar, úgy csapott le száz évvel ezelőtt II. Vilmos császár konzervatív Németországára az expresszionizmus. Hívták ifjúsági mozgalomnak, ízlésforradalomnak, a meztelenség kultúrájának. Egy olyan életbeállítódás jellemezte, amelyik újraformálta a hétköznapi életet, és utat tört magának az irodalomban, a zenében, az építészetben és az iparművészetben egyaránt. A mai napig olyan nemzetközi elismertségnek örvendő művészek voltak a képviselői, mint Max Beckmann, Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckell vagy Oskar Kokoschka. A Rajna-Majna vidéken a fentiek mellett még élt, és alkotott számos kiváló festő és szobrász. Ezeket a művészeket már életükben elismerték, műveiket adták-vették és gyűjtötték, később, a náci időben törvényen kívül helyezték, némelyiküket meggyilkolták vagy elüldözték, aztán az idő előrehaladtával elfelejtették. Egy nagy kiállítással emlékezett meg erről a rendkívüli stílusirányzatról a Majna-parti múzeum negyedben található Giersch Múzeum. A tárlaton 59 művésztől látható 138 festmény, szobor és grafika, amelyik felöleli az 1908 és 1944 közötti időszakot, e mellett bemutatja a térség legkiválóbb gyűjteményeit és műkereskedőit. Olyan világhírű festmények láthatók most, mint Max Beckmann önarcképe vagy Alexej von Jawlensky meditatív hangulatú arcképei. A kiállítás háromféle módon közelít az expresszionizmushoz: megvizsgálja a művészek hatását, bemutatja a műkereskedőket, akik már korán felismerték ennek az új mozgalomnak a jelentőségét, és rekonstruál néhány nagyon jelentős magánygyűjteményt Darmstadt, Wiesbaden, Hofheim és Frankfurt térségéből. A gyűjtők közül kiemelkedik a frankfurti Carl Hagemann, aki kiemelkedő Kirchner és Heckel művek tulajdonosa volt, vagy a wiesbadeni Heinrich Kirchoff, aki 1908 és 1934 között több, mint 600 festményt és grafikát gyűjtött össze, közöttük Nolde, Klee és Kandinszkij több fűművét. Engem is Paul Klee kisméretű, oldott tájképe nyűgözött le leginkább, amelyik szerénységével megbújt az egyik kis sarokban. Mellette – egyébként az előbbihez hasonló hangulatú – Alexej von Jawlensky absztrakt-expresszív vásznainál időztem sokat. Az egyik teremben bibliai témájú festmények, főként a Keresztút állomásai. Megrázó volt érzékelni a képeken azt a küzdelmet, amit az egyes művészek az I. Világháborúban elvesztett hitük visszaszerzésérért folytattak. Némelyik kép Grünewald Isenheimi oltárát juttatja az emlékezetembe.
A kiállításnak helyet adó épület is megér egy misét. Az egykori Holzmann villában 2000-től működik a múzeum, Carlo és Karin Giersch házaspár nagylelkű alapítványából. A villa földszintjén a szerencsétlen sorsú anhalti hercegnőre, Henriette Amalie-ra emlékeznek, aki száműzetését töltötte itt, mert gyereket szült az egyik szolgálójától. A hercegnő maga is nagy műgyűjtő volt a 18. században. A frankfurti születésű Giersch házaspár emellett még számos alapítványt hozott létre, amelyekkel a frankfurti kultúrát, a tudományos életet és egy gyermekkórházat támogatnak. Amikor a tevékenységükről szóló ismertetőt olvasom, szomorúan teszem fel magamnak a kérdést, hány évszázadnak kell nálunk még eltelnie, hogy hasonlóan nagylelkű adományozókra bukkanjunk? A magyar nagytőkés nem adományoz, hanem elvárásait fogalmazza meg az államhoz. A házaspár életfilozófiájának alapja: ”Csak az marad meg valakinek, amit elajándékoz”.
Frankfurti látogatásaim elmaradhatatlan eseménye az 1952-től folyamatosan működő Jazzkeller. Kíváncsian veszem szemügyre a heti programot. Két alkalommal is fiatal német művészek játszanak, nem sok kedvem van a felfedezésre, maradok a szerda esti jam session-nél. A műintézmény házi zenekarát már ismerem, izgalommal az tölt el, kik ugranak be egy kis „dzsemelésre” ezen az estén. Ezúttal Lívia is elkísér, ugyan szorong a zárt pincétől, de jobban félt engem egyedül a frankfurti éjszakában. Húsz perccel a kezdés előtt érkezünk, a pultos fiú az utcán beszélget a barátnőjével. Mondja, semmi pánik, pontosan kezdenek. Sétálunk egyet a környező utcán. Ez a vidék – a felhőkarcolók árnyékában - az üzleti negyed. Olasz, francia, amerikai divatházak, ékszer- és óraboltok, csillogó-villogó Swarowsky-üzlet. A drága öltönyöket, ingeket nézve, az ár-érték arányon elmélkedek. Mindig hasonló következtetésre jutok: a marketinget és a reklámot kell megfizetned. Dübörgő, fúvósokkal tarkított rockzene szól. A szomszédos utcában valami népünnepély van. Öltönyös yuppie-k Schweinwurst-ot esznek állva, Schöferhofer szűretlen barna sörrel leöblítve. Izgulok a Dolce & Gabbana öltönyeikért. Visszasétálunk a Jazzkellerhez. A zongorista épp lelakatolja a biciklijét egy lámpavashoz, bizonyítva, hogy a dzsesszzenész élete Frankfurtban sem fenékig tejföl. A zenészek nem sokat babrálnak, megkezdődik a koncert. A trió egy fiatal tenorszaxofonossal egészül ki, akit az elmúlt évben már hallottam. Tíz óra felé negyvenen lehetnek a pincében. A zenekar az ötvenes évek standardjait játsza, nemcsak a stílustól hűvös a kezdés. Megérkezik egy fiatal, a húszas éveinek elején járó fiú. Láthatóan ideges, kér egy pohár sört. Előveszi altszaxofonját, és játékra jelentkezik. Érkezik egy trombitás is, később kiderül orosz. Rövid megbeszélés a zongoristával, aztán belekezdenek egy Wayne Shorter számba. Igazi hard-bop klasszis, egyből feléled a publikum. A rövid tenorszóló után átadják a teret a fiatal altszaxofonosnak. Félénksége egyszerre elillan, belefeledkezik a hangszerébe, meg akarja mutatni, mit tud. Egy idő után már nincsenek új ötletei, az orosz trombitás lebiggyesztett ajakkal pillant a tenorszaxofonosra. Végre visszatér a témához, és felkínálja a szólót a trombitásnak. Az orosz improvizációja aztán minden kis feszültséget felold. Ismételten megállapítom, hogy az ötvenes évek dzsesszzenéje ál hozzám mostanában a legközelebb. A hard-bopban nincsenek a fülnek szinte elviselhetetlen harmóniák, mint a bebopban, és nincsenek véget nem érő szólók, mint a free-dzsesszben. Utóbbiakat szívesebben hallgatom hanglemezről vagy koncertteremben, de a sör mellé valami lazább zene kívánkozik. Igaz, a mellettünk lévő asztalnál ülő fiatal németek annyira ellazultak, hogy a zenészeket láthatóan zavarja. Megkér a pincér, szóljak nekik, és, amikor értetlenkedek, hogy ezt nem érzem feladatomnak, elmondja, hogy a tapasztalata az, a vendégek sokkal jobban hallgatnak egymásra, mint a személyzetre. Gondoltam, legalább tanultam valamit, amit hasznosíthatok a sárvári Nádasdy-várban rendezett koncerteken.
Éjfél előtt elindulunk a szállásunkra. A felhőkarcolók között még sokan sétálnak. Az Európai Központi Bank étterméből technozene hallatszik. Irdatlan tömeg táncol a monoton ritmusra. Akárhányszor errefelé jártam az éjszakai órákban, hasonlót tapasztaltam. Mi lehet itt hétvégén, ha szerdán is ekkora vircsaft van? Nem hallottak errefelé a görög pénzügyi válságról?
Bérelt apartmanunkhoz érve, piknik nyomait fedezzük fel az udvaron. Szállásadónk, egy negyvenes éveiben járó vízvezeték szerelő vacsorázott a feleségével. A kétliteres palack alján még van némi vörösbor. Vidám fickó egyébként, vállig lógó, szőke hajából ítélve Skorpions rajongó. Foglalkoztat 5-6 embert, és két Volkswagen mikrobusza mellett van egy traktorja, és egy fekete Porsche-ja. Kérdem tőle, minek egy városban traktor? Fát gyűjteni az erdőből -válaszolja. Az udvar mediterrán hangulatot áraszt, minden kis tér be van építve. A tüzelőfa az egyik kis lapos tetős ház tetején szárad. Meséli, szombatonként a Porsche-val mennek kirándulni. Amikor vasárnap reggel indulunk haza, feleségével elmennek egy biciklitúrára. Életüket látva elszorul a szívem, ha magyar kartársaira gondolok.
