Neu Isenburg, Frankfurt, Heidelberg

   Utazásunk célja ezúttal is elsősorban a család Neu Isenburgban élő részének meglátogatása volt. Az előttünk álló 850 kilométeres autóút szorongással töltött el, ami mérhetetlen idegességbe csapott át, amikor tapasztaltuk, hogy a soproni határ közelében lévő benzinkút átalakítás miatt zárva. Nincs mit tenni, a sógoroknál tankolunk, és a benzinárra pillantva megállapítjuk, hogy több is veszett Mohácsnál. A monotóniába némi izgalmat hoz, hogy a bécsi elkerülő úton forgalmi dugóba kerülünk. Mikor végre-valahára kiszabadulunk belőle, látjuk, hogy két kamion csúszott egymásba. A melki apátság látványa melegséggel tölt el, Amstettent megpillantva kaján mosoly ül ki az arcomra, és arra gondolok, az „amstetteni rém világhíre” beletette a WC-kefét a sógorokról kialakult tejszínhabos idillbe. Linzet elhagyva szokásszerűen befelhősödik az égbolt, és mire otthonról hozott elemózsiánkat elfogyasztanánk a német-osztrák határ utolsó osztrák benzinkútjánál, az eső is megered. Bajorországot esőben utazzuk végig, de ez már megszokott számunkra a Bayerischer Waldban. Mire megérkezünk a lányunkhoz Neu Isenburgba, a nap is kisüt. Az unokánkkal kétszer-háromszor találkozhatunk egy évben, és a viszontlátás öröme egyébként is beragyogja a borongós koraestét.

   Az időjárás másnap is hasonló, éppen megfelelő kiállításnézésre. A frankfurti csavargás már kialakult forgatókönyv szerint zajlik. Legelőször a Zweitausendeins lemezbolt, ahol alig valamit kapok a korábbi katalógusokból felírt listából. Beütött itt is a hiánygazdaság? – gondolom szomorúan, de nyugtatom magam, ahhoz is kell némi tartás, ha nem vásárolom túl magam, és egyébként is bőven van hallgatni -és olvasnivaló a lányomnál a korábbi rendelésekből. Olvasásra vár Joachim-Ernst Berendt 850-oldalas dzsesszkönyve, amit minden idők legjobb könyvének tartanak a témában. Polcomon van egy korábbi, 1976-os kiadás, de ez alaposan átdolgozott, és bővített, egészen a 2000-es évek elejéig kíséri végig a műfaj történetét. Ha már Berendtet említem és a Zweitausendeins-cet, tragikus eseménnyé vált az utolsó találkozásuk. Éppen az új könyve bemutatójára érkezett a hamburgi boltba, amikor végzetes autóbalesetet szenvedett.

   Rövid séta után elmegyünk a Städel Múzeumba, hogy Emil Nolde retrospektív kiállítását megtekintsük. Az idősebb pénztáros hölgyet választom, aki megjegyzés nélkül nyújtja a két, 10 eurós nyugdíjas belépőjegyet. Az örömbe üröm is vegyül, lehet, hogy ennyit öregedtem volna? A jegyárban persze a múzeum összes kiállítása benne van, de ezeket korábban már láttuk. Azért elidőzünk egy Edward Munch festménynél: a „Féltékenység”-nél. A képből áradó magányosság, félelem és melankólia átjárja az egész testemet. A féltékenységet élete során számtalan variációban és technikában megfestette. Ezzel az 1913-as festménnyel visszatért a festő lelkiéletének legintimebb oldalához. A féltékenység személyesen átélt tapasztalatát általánosította a szerelmi háromszög széles körben elterjedt metaforájában. A férfi és nő problémás viszonya mindig visszatérő témája a művésznek, aki két boldogtalan szerelmi kapcsolat miatt soha nem házasodott meg. A festményen Munch összekapcsolja az ártatlanságot és a bűnt a fehérbe öltözött asszonnyal, aki a feje mögött összekulcsolt kézzel ajánlja fel magát. A két férfi – szó szerint sárga az irigységtől –, mint riválisok az asszony teste által vannak elválasztva, akinek a célja a vágyaik felkeltése.

   Kíváncsian sétálunk tovább a Nolde kiállításhoz. Lassan a német expresszionizmus szakértőjének érzem magam, hisz láthattam már ebben a múzeumban egy kiállítást a stílus legnagyobb képviselőitől, láthattam egy életmű kiállítást Kirchnertől (az élményeimről korábbi bejegyzéseimben már beszámoltam), és a Städel. Múzeum állandó kiállításán is jelentős művek láthatók. Emil Nolde az expresszionizmus egyik fő képviselőjének számít. A szín mestereként ismeri a világ. Nem volt tőle ilyen teljes visszatekintő kiállítás 25 év óta Németországban. A 140 mű bemutatja a művész összes korszakát. Jelentős számban érkeztek művek az Ada és Emil Nolde alapítványtól Seebüllből. Az alapítvány végre-valahára kutathatóvá tette az Emil Nolde archívumot is, és ezt sokan várták, hiszen a festő életét sok mítosz lengi körül. Ezek között a legfontosabb a náci Németországhoz való viszony.

   A művész 1867-ben született Hans Emil Hansen néven a német-dán határnál fekvő Nolde faluban. A kiállításon jól látható, hogy Nolde festett a nácik általi tilalom ellenére is, sok kép  ebből a korszakból származik. Mégis kárpótlást igényelt később, mint a nemzeti szocializmus áldozata, igaz, a kérvényét elutasították. 1934-ben belépett a nemzeti szocialisták észak-sclesswigi szervezetébe. Hitlerről az írta, hogy „a vezérnek nagy és nemes törekvései vannak, és a tettek zseniális mestere”. Festőkollégáját, Max Pechsteint mint zsidót bélyegezte meg, a Porosz Művészeti Akadémia elnökéről, Max Liebermannról pedig azt írta, hogy példája a zsidók világuralomra törekvésének. Liebermannt 1933-ban kizárták az Akadémiából. Nolde több mint 1000 művét elkobozták 1937-ben a különböző múzeumokból, amelyek közül közel ötvenet bemutattak Münchenben, az „Elfajzott művészet” című propaganda kiállításon. Amikor kitudódott, hogy több mint 52 000 birodalmi márka volt a jövedelme 1940-ben, kizárták a képzőművészek kamarájából. Ezért gondolják sokan máig, hogy festészeti tilalom alá helyezték. Valójában tovább tudott festeni, de mint művész a nyilvánosságban nem jelenhetett meg. Nem a galériákból vásárolták műveit, hanem közvetlenül tőle. A Nolde-kultusz napjainkban is létezik. Látható egy fotó a kiállítás katalógusában, amelyen Angela Merkel és John Kerry külügyminiszter mögött Nolde 1936-os „Hullámtörő” című festménye látható a Kancellária épületében.

   A kiállítás végigvezet minket az egész életművön, Nolde virágcsendéleteitől a dühöngő tengert ábrázoló festményein keresztül a táncoló nőkig. Látható a „Hegyvidéki óriások” című festménye, amelyet elutasított az 1897-es Müncheni Tárlat zsűrije. A festményen szögletes fejű manók ülnek egy kocsmai asztal körül, és arcukon már látszik az Obstler „áldásos” hatása. A mester nagy és könnyed gesztusokkal kezeli az ecsetet, jól látható, hogy a motívumokat többször is átfesti. Több képét is átlengi valamifajta humor. Egy sötét teremben helyezték el talán legátütőbb erejű festményét, az 1911/12-ben festett „Krisztus életét”. A hatalmas festmény elé kényelmes padokat helyeztek. Magam is helyet foglalva nem csak a festményt szemlélem, hanem látogatók reakcióit is. Vannak, akik ülve, hosszasan elidőznek a képen, mások szörnyülködve rohannak ki a helyiségből, szentségtörésnek értékelve a festmény egyszerre groteszk és megrázó alaphangját. Hasonló látványban néhány nap múlva majd a Mosbach-i evangélikus templom alkalmi szárnyas oltárát megpillantva részesülök, de nem szeretnék ennyire előreszaladni az időben. A „Das Leben Christi” itt látható: http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/kunst/emil-nolde-im-frankfurter-staedel-mehr-sympathisant-als-widerstaendler-12831711-b1.html

   „Megbizonyosodva a művész ambivalens viszonyáról a nácikhoz – írja kissé elfogult kritikájában  Julia Voss a FAZ-ban – a képek más fénytörésbe kerülnek, megszűnnek az ellenállás szimbólumai lenni, nem jelek többé, maradnak festmények hullámokról, virágokról és táncoló asszonyokról, néha jobban, néha rosszabbul megfestve.”

   A hétvégére egy kirándulást terveztünk Neckar-Odenwaldba és Heidelbergbe. A járással Vas megye „testvérkapcsolatban” van. A partnerségi szerződés megkötése még elődömhöz, Dr. Pusztai Gyula közgyűlési elnökhöz kötődik, aki az 1998-as helyhatósági választások előtt írt alá egy megállapodást, amit egyébként a járásban élő – Magyarországról a háború után elüldözött és kifosztott – svábok leszármazottai kezdeményeztek. Több megyét is szemrevételeztek, és kikötöttek nálunk. A szerződésbe tartalmat önteni már az én elnökségem alatt került sor. Testvérvárosi szerződések köttettek, delegációk mentek, és érkeztek a gazdasági-és kulturális élet területeiről. Az első partneremmel, Detlef Piepenburggal baráti viszonyba kerültem, aki később a szomszédos – Heilbronn központú – járás vezetője lett. Nagy búcsúztatója volt, amelyen nekem jutott a szerep, hogy Vas megye nevében is megköszönjem a kiváló együttműködést. Ott ismerkedtem meg Neckar-Odenwald járás új vezetőjével, Achim Bröetellel, akivel aztán szoros barátságba kerültem. Mindkét járási vezető a Heidelbergi Egyetem Jogi Karán szerezett doktorátust, és ez úgy tűnik, megnyitja a lehetőséget a politikai karrier előtt is. Kicsit irigyeltem, hogy őket nyolc évre választják, és Achimot az elmúlt évben választották újra. Kirándulásunk egyik apropója a személyes gratuláció volt, de meg kell jegyeznem, ha Achim hivatalos látogatást tesz a megyénkben, soha nem mulasztja el, hogy meglátogasson. A másik oka utazásunknak, hogy megmutassuk lányoméknak a csodálatos tájat és Heidelberget. Szállást a járás székhelyén Mosbachban, általam már ismert panzióban foglaltunk. Vacsorára Achim várt bennünk a város serfőzdéjébe. A vacsora alatt alkalmunk volt a politikáról is beszélgetni. Achim értetlenségét fejezte ki a magyar politikai állapotok miatt, én meg azon az információn lepődtem meg, hogy három baden-würtembergi járás vezetője kezdeményezte, hogy a tartomány összes járása mondja fel a partnerségi kapcsolatot a magyar megyékkel. Még a vita előtt álltak, de Achim megnyugtatott, hogy azon a véleményen van, hogy nem lehet a magyar embereket a politikusok miatt megbüntetni. A beszélgetés hevében észre sem vettem, hogy közben négyen elfogyasztottunk egy méter kiváló barna sört.

   Hazafelé sétálva még betérünk a város főtemplomába. A templom története is megérne egy misét, hisz az ellenreformáció idejétől egy fallal középen kétfelé osztották, azóta egyik felét a katolikusok a másikat az evangélikusok használják. Ezúttal – már csak hitem okán is – az evangélikus részbe lépek be. Megakad a szemem jobbra egy Jézus szenvedéstörténetét megidéző hármas oltáron. Az oltár groteszk szemlélete kapcsolódik a Frankfurtban látott Nolde festményekhez. A mellékelt szórólapból megtudom, hogy a „Bűn és vezeklés” című alkotás Bernhard Apfel szobrászművész munkája. A heidelbergi börtön elítéltjeivel közösen készített oltárt a jezsuiták templomában szentelték fel 2012-ben Heidelbergben. Egy vándorkiállítás keretében jutott el most Mosbachba is. Az oltár készítésére a jezsuita templom lelkipásztora kérte fel a művészt, azzal a különös igénnyel, hogy a készítésben vegyenek részt a heidelbergi börtön elítéltjei is. A mélyen katolikus felső-bajorországi falusi környezetből származó, magát ateistának valló szobrászra láthatóan hatottak a későgótika mesterei, Dürer és Bosch, valamint Dali szürrealizmusa is.

   A vándoroltár egy tulajdonképpeni képeskönyv. Az egyik tábla a „Fájdalom” címet kapta. Az alkotásnak ez a része egy tibeti imamalom, amit forgatni kell. A feltámadás után Jézus megmutatja a tanítványainak a sebét, és hagyja, hogy megérintsék A fájdalom érzékelése – hangsúlyozza a művész – előfeltétele egy sikeres jövőnek. Egy másik táblán egy vörös köpenyes püspök fehér kesztyűs nyújtott kezében egy égnek álló, vörös hajú Madonnát tart. A Piétára emlékeztető jelenet anyafigurája eltúlzottan hatalmas. Úgy tűnik, mintha a halállal szövetkezne. A megrázó jelent érzékelhetővé teszi, hogy összefüggés van a születés és a halál között. A szobrász egy interjúban elmondta, hogy a közös alkotás azért is volt különösen nehéz, mert az elítéltek nagyobb része mozlim volt. Míg ők dogoztak, a jezsuita lelkipásztor magyarázta a szenvedéstörténetet. Kifelé jövet a templomból elgondolkoztam, vajon egy ilyen felfogású faoltár helyet kaphatna-e valamelyik magyar templomban? (Az alkotásról egy kis ízelítő itt látható): http://www.bernhard-apfel.de/index.php/galerie/altar

   Heidelbergbe mindig nagyon szívesen utazom. Ezúttal különössé tette a városnézést, hogy a lányomék még nem jártak ebben a csodálatos városban. Ezért a romantikus hangulatért turisták milliói érkeznek ide évente. Most sem volt másképp ezen a napsütéses májusi szombaton. A Rathaus környékén, a Marktplatzon és a Hauptsraßen nagy volt a tömeg. A turisták jelentős része jól érzékelhetően ázsiai. A város virágkorát a 18. század második felében, Karl Theodor választófejedelem idején érte el, aki elhatározta, hogy – elődeihez hasonlóan – ismét a város fölé tornyosuló kastélyból fog kormányozni. A Schloßt – amelyben a pfalzi választófejedelmek kormányoztak a 13-17 század között –, 1764-ben egy villám lerombolta, de a megmaradt épület, romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt még ma is. A  kastély ihletője volt a romantikának, ami legfőképpen Clemens Brentano és baráti körének a tevékenységére alapozódott. A 19. század eleje volt az az idő, amikor nagy figyelem övezte a német középkort. A romantika tulajdonképpeni központja a Jénai Kör volt, de Novalis halála után, csak a költő, Ludwig Tieck maradt Jénában. Brentano szerette volna Heidelbergbe csalni, hogy újra kiadják közösen a Nibelungok énekét, a Parszifált és más írásokat. Mégis Achim von Arnim lett Brentano társszerkesztője a „Des Knaben Wundernhorn” címmel megjelent népdalgyűjteménynek, ami aztán később Gustav Mahlert is megihlette.

   A kastély múzeumában rézkarcok, fametszetek sokasága bizonyítja, hogy a sanyarú sorsú épületet sok kiváló művész megörökítette. Az épületegyüttes alatt terül el az óváros, amelynek látványa vetekszik a budai várból letekintett Pestével. A Neckaron átívelő Alte Brücke hat évszázadon keresztül képezte az egyedüli szilárd kapcsolatot Heidelberg két partja között. Ami feltűnően különbözik a budapesti látványtól az, hogy egyetlen egy tv-antenna sem éktelenkedik a háztetőkön. A tetők mellett persze a pincét is érdemes megtekinteni, hisz a világ legnagyobb boroshordóját is meg lehet szemlélni. A 220 000 literes hordót Karl Theodor építtette 1751-ben. Fel nem foghatom, milyen bor lehetett benne, de állítólag a választófejedelem egy vezetéken keresztül még a mise alatt is fogyasztotta a kápolnában.

   A délután hátralevő részét sétával töltöttük. A nők az unokámmal inkább a boltokat járták, mi Martinnal, lányom élettársával – megunva a várakozást – betértünk egy vinotékába. A Fő utcától pár lépésnyire lévő helyen egy tábla hirdette, hogy azon a napon portugál fehérbort lehet kimérve fogyasztani. Martin szeretett volna vásárolni egy-két palack olasz és badeni bort, nekem meg szép emlékeim vannak Portugáliáról, gondoltuk benézünk. A romantikából egy mediterrán udvarba kerültünk. A lugas alatt két, ötvenes éveiben járó férfi iszogatott. Amikor elindultunk a pincébe, az egyik utánunk jött, és udvariasan kérdezte, mit szeretnénk vásárolni. A keresett olasz bor nem volt kapható, ajánlott helyette mást. Nagy választék volt a világ minden híres borvidékéről. Kérdeztem tőle, magyar miért nem látok? Szólni kellene a vezetőinknek, hogy figyeljenek Heidelbergre is – válaszolta. Ez a megjegyzés elindított egy beszélgetést az európai és a magyar politikáról. Eljutottunk az Európa-szkepticizmusig és a mindenhol felerősödő intoleranciáig. Felidéztem Peter Sloterdijk gondolatát a harag vezérelte európai kultúráról, amire azt válaszolta, ismeri a könyvet, és szereti szerzőt. Kértem kétszer két deci vinho verdét, hogy Martinnal kiülve a lugas alá nyugodtan elfogyasszuk. Miközben fizettem, beszélgetőpartnerem megjegyezte: „attól, hogy Orbán Viktor hülye, mi még szeretjük a magyarokat” A megjegyzéstől elhűltem, de azzal nyugtattam magam, biztosan valamelyik Heidelbergben kószáló, balliberális magyar entellektüel adta szájába ezeket a mondatokat.

   Neu-Isenburg felé az autóban az unokámmal madarakról beszélgettünk. Amikor a könyvében megpillantott állatot sasnak véltem, kijavított, hogy vándorsólymot látok. Megnyugodtam, attól, hogy német óvodába jár, még nem reménytelen, hogy egyszer felismerje a kultikus magyar turult is.