2012. december 23., vasárnap

Frankfurti jegyzetek 6.

   Születésnapi partira hívtak meg bennünket a lányomék, négyéves unokánkat köszönteni. Kerek évforduló, és egyébként is, mindig szívesen utazunk Németországba, ennek a meghívásnak meg azért is tettünk örömmel eleget, mert a nyári Nádasdy-vári szabadtéri rendezvények után, jó körülnézni, milyen programok várnak kora ősszel egy európai nagyvárosban a kultúra iránt fogékony érdeklődőkre. Tapasztaltuk, Frankfurt mindig kínál valami érdekeset.
   A „szenzáció” ezúttal Jeff Koons világhírű amerikai művész két kiállítása volt: szobrai a Liebieghausban, festményei a Schirn Kunsthalleban. Amit az 1955-ben, New Yorkban született, holland származású művészről eddig megtudhattam, bizonytalansággal töltött el a művészi kiválóságát illetően. Már a pop-artot is kételkedve fogadtam (lásd erről korábbi jegyzetemet), de Koons afférját a mi Cicciolinánkkal, és annak „termését” a Velencei Biennale olasz pavilonjában, már nem tudtam művészetként értékelni. Előreszaladva kissé ebben a jegyzetben, az említett festményeket látva a Schirn képtárban, nem a pornó művészetté emelkedését, hanem inkább egy művész pornográf festményeit szemlélhettem. Napjaink egyik leghíresebb művészének munkái megtalálhatók a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, a londoni Tate Galériában, az amszterdami Stedelijk Múzeumban, a kölni Ludwig Múzeumban és a világ többi híres gyűjteményében. Ez a tény arra hívja fel a figyelmet, hogy egy művész „értéke” és világhíre mennyire hatalmi kérdés is, hisz mindez a művészeti elit, múzeumi szakemberek, műtörténészek és művészeti írók bonyolult hálózatának szándékolt és szándékolatlan következménye. A frankfurti kiállítás az eddigi legnagyobb, lefedi a művész harmincéves karrierjét. Frankfurt kiváló metafora is egyben, a pénzcsinálás német központja, és a pénz mindig is különös szerepet játszott Koons művészetében.



   Úgy döntöttem, először a szobrait tekintem meg a Liebieghausban, aztán végigsétálva a Majna-parton elmegyek a Schirn Kunsthalléba, hogy a festményeit is megtekintsem. Szokásszerűen nyugdíjas jegyet kértem, és a pénztáros rám sem pillantva nyújtotta a 12 eurós kombinált jegyet. A kastély kertjében, a kávézó közelében észrevettem egy aranysárga Koons szobrot, gondoltam, készítek egy-két felvételt, hiszen odabent biztosan nem lehet fényképezni. Két megtermett kapuőr rohant oda hozzám lihegve, és szabadkozva közölték, hogy a művész a kertben is megtiltotta a fényképezést. Azért készítettem néhány felvételt vigasztalódásként a szép környezetben elhelyezett barokk szobrokról, aztán beléptem a múzeumba. A kiállításnak egy görög régész volt a kurátora, így nem csoda, hogy Koons alumínium delfinjei és rákjai egy csoport görög márványszobor között találtak helyet. Az aranyozott porcelán Michael Jackson – ölében „Bubbles” nevű majmával – az egyiptomi fáraók aranyozott halotti maszkjai között kapott hangsúlyos helyet, szerényen azt sugallva, hogy van egyfajta folytonosság a dinasztikus temetkezések és Koons munkái között. A szobor giccsszerűsége megérteti velünk az ősrégi kapcsolatot pénz és a halhatatlanság között. Koons a szobrot 1988-ban készítette, két évtizeddel Jackson halála előtt. A szénfekete szemű Jackson a múmiák között kevesebbet mond a popkirályról vagy Koonsról, és többet a halhatatlanság iránti késztetésről, amely a művészeten keresztül kíván dacolni a halállal. A görög nőszobrok között Koons Vénusza és Afroditéje látható. Legújabb sorozata, az Antikvitás az antik művészetet vizsgálja, és annak központi motívumát, az Eroszt. A kiállítótereket az arany és a rózsaszín uralja, mindenütt műanyag virágok és a Hanna-Barbera rajzfilmkultúra tárgyai. Központi helyen egy óriási Popeye acélkékben, egy félreeső helyen a művész nemi aktusa Staller Ilonával üvegbe öntve. Kis idő után azt veszem észre magamon, hogy a kiállítótér eredeti műtárgyait, a gótikus szárnyasoltárokat, kambodzsai szobrokat, kínai vázákat csodálom. Zavarodottan lépek ki a múzeumból, és a Majna-parti sétát arra használom, hogy újra rendet tegyek a fejemben. Ebédidő van, sokan sétálnak a gyönyörű napsütésben. Egyre többször hallatszik orosz beszéd. Már Frankfurtot is elfoglalták, állapítom meg némi előítélettel, szomorúan magamban.
   A Schirn képtár a dóm tőszomszédságában található. Átvágok a Römeren, amelynek favázas házai mindig csodálattal töltenek el. A képtár egész kiállítóterét Koons festményeinek bemutatására szánták. A negyvennél több, méreteiben a barokk monumentalitását idéző festményeken egyaránt feltűnnek a fogyasztói világ és a magas művészet motívumai, a hétköznapi élet és a reklám világa. A művészettörténészek szerint Koons mesterévé vált a fenséges és a banális kölcsönhatásának bemutatásában. Jóllehet a munkáiban a vásárlás, fogyasztás ismert motívumai jelennek meg, nem áll távol tőle a giccs és az irónia. Egyik interjújában mondta: „Néha olyan dolgokat használok, amiket giccsnek tekintenek, jóllehet a giccs önmaga soha sem érdekelt engem. Mindig önbizalmat próbálok közvetíteni, egy belső biztonságot a szemlélőnek. A fő figyelmem a néző”. Koonst nem a létezés komplexitása, hanem az egyszerűsége érdekli. Ezt olyan elemi témákban juttatja kifejezésre, mint a gyermekkor vagy a szexualitás. A szubjektivitás hangsúlyozásának hosszú hagyománya van a művészetben, de Koonsnál nagy jelentősége van a művészeti objektivitásnak is, amivel a „készen talált tárgyak” alkalmazásának hagyományát követi. A kiállítás bemutatja a korai gépi festészetét a „Luxury & Degradation” sorozattól a ’90-es évek elején Cicciolinával történt szexuális aktusait megörökítő „Made In Heaven” (1989-91) festményekig. A némi gesztusfestészettel kevert fotórealista festményeket diszkréten, egy palánkkal választották el a többi festménytől, és egy felirattal, hogy csak felnőtteknek ajánlott. A palánk a hamburgi Herbert Strassén alkalmazott megoldásra emlékeztet, csak ott élőben lehet találkozni a Cicciolinához hasonló hölgyekkel. Az „Easyfun” (1999-2002) kollázsokon élelmiszerek, tájak, mindennapi tárgyak keverednek az előtérben vagy a háttérben, esetleg központi jelentőséget kapnak, de már nem különböztethetők meg többé egymástól. Koons művészeti eszmélése arra az időre esett, amikor a magas és a populáris művészet fogalmai relatívvá váltak. Koons különös képessége, hogy felfedezi a hasonlóságot a kommersz műtárgy és a magas művészet között, az antik görög mellszobrok és az azokra alapozott „Triple Elvis” között. Számomra már Warhol és a pop art is „necces”, a belőlük kinőtt Jeff Koonsnak pedig inkább művészetszociológiai jelentősége van, mint esztétikai. Elégedetten távoztam a Schirn Kunsthalléból mégis, hisz láthattam, mielőtt ájuldozik a „hanyatló” Nyugat dekadens, unatkozó, műpártoló közönsége. Elégedettségem oka, hogy a magyar Staller Ilona segítségével mi is alkotó közreműködőivé válhattunk ennek a leépülésnek.
   A Nyugat jövőjéről tanulságos következtetéseket vonhattam le Maxim unokánk születésnapi partijából is. A partira hivatalosak voltak Maxim óvodai csoporttársai is, akiket elkísértek a szülők. Megjelent a lányom néhány kollégája is a gyermekével, és Akhil, Martin indiai munkatársa és barátja. A napsütéses szombat délutánon sorra érkeztek a vendégek lányoméknak az alkalomra szépen feldíszített lakásába. A társaság feltűnően soknemzetiségű. Van közöttük brazil, USA-ban született olasz, Németországban született koreai, aki az olasz férjével most Svájcban él, de elhozták kisfiukat, Frederico Jint az ünnepségre. A kis Diego anyja perui, aki 13 éves kora óta Frankfurtban él, apja spanyol. Két tiszta német család volt jelen. Az egyik kisfiú édesapja bajor, és ez a viseletén jól látszott. A gyerekek német nyelvű óvodába járnak, ezért egyszerre három nyelven tanulnak. A szülők többsége egymással németül vagy angolul beszél. Elgondolkodom, valószínű, hogy a belőlük kialakult felnőtt nemzedék fogja Európa jövőjét a következő fél évszázadban meghatározni. Nálunk pedig vannak, akik a rovásírást tennék kötelezővé, mások az angol egyeduralmától tartanak. Unokánk folyamatosan három nyelvvel érintkezik, de azt is hallja, amikor a szülei egymás között angolul beszélnek. Látszik, a kortárs csoport van rá legnagyobb befolyással, a magyart és a hollandot érti, de egyelőre németül válaszol. Néha nagy találékonysággal keveri a szavakat. Amikor a háta fáj, megjegyzi: „mein hátam tut mir weh”. Nagyon szereti a Vuk rajzfilmsorozatot. Amikor a kis Vuk ismerkedését nézte az ennivalókkal, és látta, hogy a róka kiköpte a virágot, megjegyezte: „ausgeköpt”. A délután fénypontja az a hangfelvétel volt, aminek elkészítése céljából az egész gyereksereg együtt énekelte a Happy Birthdayt. A bőrnadrágos bajor fiú azonnal átvette a vezetést, és megmarkolta a mikrofont. Ezzel a gesztussal tudatlanul is érzékeltette, multikulti ide vagy oda, még a németeké Germánia földje.
 

   Minden jónak vége szakad egyszer, a frankfurti (Neu-Isenburg-i) látogatás is véget ért. A gazdag élmények fokozása érdekében azért megálltunk hazafelé félúton néhány napra, a Regensburghoz közeli Kehlheimben. Kehlheim zarándokhellyé vált számunkra, legfőképpen a Schneider Brauhaus okán. Igaz, történelmi kapcsolatokra is utalhatnék, hisz a királyi Wittelsbach család is onnét származik, a barokk kisvárosban minden I. Bajor Lajos királyra emlékeztet. Ő volt az például, aki a Duna-Majna csatornát a XIX. századi iparosítási lázában építtetni kezdte, és ő volt, aki a Napóleon elleni lipcsei győztes csata emlékére egy hatalmas felszabadítási emlékművet építtetett a város melletti Michelsbergen. A felszabadítási emlékmű minden irányból uralja a városképet, a csatorna pedig, mint egy kis patak, szeli át a várost. A partjain burjánzó növényzet láttán nem is gondolná az ember, hogy egy jelentős ipari létesítmény maradványát szemlélheti. Az utolsó bajor király, III. Lajos a sárvári Nádasdy-várban hunyt el, és abban a kápolnában ravatalozták fel, aminek többszöri átalakítása után a mostani irodám helyet kapott. A valódi sörfan egy csapásra két legyet is üthet, hisz a Schneider szűretlen sörök kóstolása mellett ellátogathat a közeli Weltenburg kolostorba is, hogy összehasonlítsa az ottani kínálatot a Weisses Brauhaus-bélivel. A laikusnak egyszerű feladatot jelenthet ez, de a sörimádónak erős kihívás. Hogy a feladat bonyolultságát érzékeltessem, olyan ez, mintha Lionel Messi és C. Ronaldo között kényszerülnénk választásra, és itt még a szimpátia-antipátia tengelyen való elhelyezés sem segít, hiszen a Weltenburger Barock Dunkel és az Aventinus Weizenbock egyaránt a legmagasabb fokon helyezkedik el a sörszakértők szerint, vagyis a tudományos paradigmák Kuhn általi összehasonlíthatatlanságáról (alma vs. körte) van szó ebben az esetben is. A weltenburgi Barock Dunkel harmadszor nyert világbajnoki aranyérmet 2012-ben, a müncheni barna kategóriában, míg a Schneider serfőzde sörkülönlegességei sorra söprik be a nemzetközi díjakat. A mély rubinvörös színű Aventinus, amelyik a legrégebbi szűretlen baksör Németországban, 2011-ben szerzett aranyérmet legutóbb az Európa bajnokságon, a dél-német stílusban.


   A weltenburgi kolostorhoz csodálatos hajóút vezet a Dunán. A 45 perces út során a hajó áthalad a Duna-áttörésen, ahol a legszűkebb és a legmélyebb a folyó egész németországi útján. Gyönyörű későnyári napsütésben vezetett az utunk – nem először – a kolostorhoz, ahova zömmel belföldi turisták látogatnak, sokan kerékpárral a Duna mentén. A folyó melletti dombon épült barokk kolostor központi épülete a XVIII. század első felében épített Szent György templom, amelyet az Asam testvérek terveztek. A barokk templom főhajója egy hatalmas ovális tér, amelyik négy nagy fülkével van megbontva. Az egyik fülkében van az orgona és a kórus helye. A déli fülkében lévő freskó Kolombusz Kristóf amerikai partraszállását örökíti meg, körülvéve bencés szerzetesekkel, akiket Szent Benedek és Szűz Mária vezet. A Szent Háromság-oltár feletti festmény Szűz Mária megkoronázását mutatja. A templom építője, Cosmas Damian Asam mosolyogva tekint ránk fentről, a kupola könyöklőjéből. Ugyanezt a képet fedezhetjük fel a Weltenburger Asam Bock sörön, és erről hamar meggyőződünk, amikor a kolostor udvarán rendelünk belőle kettőt. Széket alig találunk, a sörkert teljesen megtelt. A számlát kérve a pincérnő egy reklám cetlire adja össze a fogyasztott ételt-italt. Mondom neki, nálunk nem aratna osztatlan sikert ezzel a gesztussal az APEH-nál vagy NAV-nál, vagy kit tudja, hogy is hívják pillanatnyilag ezt a szeretett műintézményt, de a hölgy nem érti a megjegyzést. Később látom, hogy a söntésben nyakba akasztott mikrofonokba mondják be a rendeléseket, és gépelik a számítógépbe az árakat. Vacsorára elsétáltunk a Weisses Brauhausba. Gondolná az ember, hogy könnyen találhat helyet szeptember közepén egy kisvárosban, de szinte mindegyik asztalnál ültek. Az üres asztalok meg Stammtisch-ként funkcionálnak, és kis idő múltán valóban megérkeznek a márka helyi rajongói. Egy korunkbeli német házaspárnál kapunk helyet, akikről később kiderül, hogy Duisburgból érkeztek, és kerékpártúrán vesznek részt. Vonattal utaztak a Duna mellé, aztán 200 kilométert kerekezve, Regensburgból indulnak vissza három nap múlva. Esténként megszállnak egy fogadóban, és megnézik a helyi nevezetességeket is. Világos sört isznak, és ez majdnem, hogy sértés ebben a sörözőben. Rábeszélem őket, kóstolják meg a 12%-os Aventinus Eisbockot is, úgy ne menjenek haza. Ez a mahagóni színű baksör szilvalekvárra és leheletnyi keserű mandulára emlékeztet, erős banán és szegfűaroma lecsengéssel. Alkalmi asztaltársaink láthatóan meglepődtek, és élvezettel kortyolgatták ezt a kiváló nedűt. Nevetve búcsúztak, mondták, álmukban sem gondolták volna, hogy egy magyar vezesse be őket a német sörök rejtelmeibe. Ha már ilyen udvariasok voltak, azt is elárultam nekik, milyen szerepet töltött be a sör névadója, Aventinus a magyar történelemben. A magyarok számára győzelemmel végződő 907-es pozsonyi csatát ugyanis Johannes Aventinusnak a XVI. századi leírásából ismerjük. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó, ahol feltételezések szerint Árpád vezér is súlyosan megsebesült, ami későbbi halálának az oka volt. Az ütközet kiváltó oka az volt, hogy a magyar fennhatóság területe nyugat felé már elért majdnem az Enns folyóig (innen a népi mondás: az óperenciás tengeren is túl). A Keleti Frank Királyság döntő csapást akart mérni a magyarokra, hogy visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről, a Morva Birodalomból és Pannóniából. A csata a frank sereg vereségével végződött, ahol Luitpold bajor herceg (lásd még: Prinzregent Luitpold Hefeweissbier) és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A győzelem következtében az Enns folyó 955-ig a magyar mezsgye határa lett. Aztán jött egy másik király, I.Ottó és egy másik püspök, Ulrik, akik a Lech-mezei csatában legyőzték a magyarokat.


   A kiváló sör névadója, Johannes Aventinus 1477-ben Alsó-Bajorországban született, és napjainkban a klasszikus filológia egyik előfutárának számít. Tanulmányait Ingolstadtban, Bécsben, Krakkóban és Párizsban végezte. IV. Bajor Vilmos bízta meg két fiának, Lajosnak és Ernőnek a nevelésével. 1517-ben nevezték ki udvari történésznek. Kapcsolatot ápolt Luther Mártonnal és Melanchton Fülöppel. Főművében, az 1517-22 között írt annalesekben összefoglalta a német történelmet egészen 1460-ig. Ebből tudhatunk a magyarok elleni 907-es csatáról is. A számunkra nagy győzelmet hozó ütközet helyszínéről vita van még napjainkban is Magyarországon. Vannak, akik Győr mellé teszik, de vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy valahol Zala megyében került rá sor. Utóbbi feltételezés lelkes hívei emlékművet is avattak 2012-ben Zalaegerszegen, amely eseményen, miként a híradásokból tudjuk, hagyományőrző íjászok és baranta harcosok is részt vettek. A mai magyar orientációváltással (hanyatló Nyugattal, felemelkedő Kelettel) azonban már nem akartam alkalmi asztaltársaimat untatni, felajánlottam nekik, ha a sárvári Nádasdy-várban megkeresnek, a bajor-magyar történelmi kapcsolatokról bővebben is beszámolok.
   Másnapi hazautazásunkat semmi negatív körülmény nem befolyásolta, így egyhuzamban tettük meg a 600 kilométeres utat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése