A szokásos májusi családlátogatásunkat több körülmény is
megkeserítette. Januárban lányomat gerincsérvvel operálták, mint később
kiderült, sikertelenül. Segítenünk kellett volna a veszélyes műtét után, de
utazásunkat december végi combizomszalag-szakadásom lehetetlenné tette. Zsóka
élettársa akkor még Amszterdamban dolgozott, az unokánkat pedig valakinek
óvodába kellett vinni. A holland nagyszülők vállalták a gondozási feladatot.
Maxim unokánkat áprilisban a fülével operálták – születése óta siket volt az
egyik fülére –, és kíváncsian vártuk, hogy volt-e értelme a négy és félórás
műtétnek. Volt tehát, ami izgalmassá tette az utunkat, és akkor még a 850
kilométeres autópálya – gyakran szabálytalanul előző török, román, szlovák,
lengyel és magyar kamionosokkal jócskán tűzdelt – megpróbáltatásairól ne is
beszéljünk.
Felkészültem arra, hogy unokámmal – az elmúlt évhez hasonlóan –
legózni fogok. A lányom nem árulta el neki az érkezésünket, ezért a
meglepetéstől szóhoz sem jutott, amikor – kilenc
órai autózás után – a lakásuk előtt megpillantott minket. Éppen a legújabb
origami- repülőit próbálta röptetni. Akkor még nem tudtam, hogy a legóépítéstől
átállt az origami készítésre. Később meggyőződhettem, hogy olyan gyorsan
hajtogatja a kimondhatatlan nevű papírdinókat, hogy követni sem tudom. Az apja
megmutatta neki, hogy telefonján van egy olyan alkalmazás a YouTube-on, aminek
segítségével, ha bemondja a telefonba a látni kívánt oldalt, azonnal előjön
neki. Olvasni még nem tud, ősztől megy iskolába. Ha papírt akart hajtogatni,
akkor angolul a telefon kijelzőjére mondta: „Jeremy Shafer design” aztán
egy-két próbálkozásra elő is jött a kívánt oldal. Az amerikai-angol kiejtést
még nyilván gyakorolnia kell. Egyik nap eszébe jutott, hogy íjat készít,
bemondta az okostelefonba: „how to make a crossbow?”, és – láss csodát (nekem
még az) –, megjelent egy csomó elkészítési lehetőség. Ez a fegyver a
számszeríj, az, amit Tell Vilmos kezében láttam gyermekkorom népszerű
tévésorozatában. A második csoda akkor ért, amikor unokám apja hozta a
szerszámosládáját, és holland precizitással készített a fiának egy
számszeríjat. Elég sokáig tartott, néhány trappista sör el is fogyott közben,
de a mű végül elkészült. A szomszédoknak nem kellett azért rettegniük, a
„fegyver” ártalmatlan volt. Ha hármasban beszélgettünk – apa, fia és nagyapa –,
a beszélgetés a következőképpen zajlott: az apa hollandul beszélt a fiához, én
magyarul. A gyerek az apjának németül, nekem magyarul válaszolt. Apa és „veje”
angolul társalgott. Amikor megkérdeztem az unokámat, emlékszik-e arra, hogy ki
nyerte a focimeccset közöttünk legutóbb a sárvári kertünkben, jött a magabiztos
válasz: „natürlich hab’ ich genyert”.
Reggelenként általában ketten voltunk Maximmal a nappaliban, ő
origamikat készített a Jeremy Shafer design szerint, én kávé mellett Peter
Sloterdijk naplójegyzeteit olvastam. Ha az unokám kérdezett valamit, igyekeztem
megválaszolni, ha segítségemet kérte, próbáltam segíteni. Néha ő segített nekem
papírt hajtogatni. Megvallom, Sloterdijket szívesebben olvastam. „Ahol korábban
a nép volt, most a celebretariátus (Celebretariat) található, akik felületes
ismertekkel rendelkeznek, akiknek a boldogságukhoz vélhetően semmi sem
hiányzik, azon kívül, hogy felfedezésre várnak. A népnek ezeket a bomlástermékeit
(sic!) egy angol szerző lumpen celebretariátusnak nevezi. Akik között nincs
senki, aki nem az »ez–lehetnél–te–is–szindróbában« szenvedne”. (2008. december
7.)
Egy másik idézet kedvcsinálóként a könyvhöz: „»Az ember nem elég
jó ahhoz, hogy szabad legyen«, ezt hangsúlyozzák az ancien régime elkeseredett
figurái de Maistre óta, akik nem tudják túltenni magukat azon, hogy Isten
áldását adta a francia forradalomra. De valóban áldását adta? De Maistre
szerint a forradalmat nem emberek csinálták, hanem automaták, alvajárók, ördögi
gépek – itt látja az ember a régebbi kritikai elmélet gondolkodóit és az
Althusser-iskola dogmáit teljes jelentőségében fungálni; nem az emberek, nem a
törvények, hanem a kínzó hatalmak és a láthatatlan struktúrák, amik bábukat
mozgatva csinálják a Történelmet”. (2009. január 31.)
Ha Frankfurtban
járok, igyekszem egy jó kiállítást is megtekinteni, és egy érdekes
dzsesszkoncertet meghallgatni. Ezúttal a Schirn Kunsthalle-ban megrendezett
„Művészek és próféták – a modernek egyik titkos története” című tárlat mellett
döntöttem. A kiállítás elsősorban Egon Schiele, Friedensreich Hundertwasser és
Joseph Beuys műveivel keltette fel az érdeklődésemet. Schiele munkáit több
kiállításon is láttam már, Hunderwasser lakóházait több városban is felkerestem.
Arról azonban nem sokat tudtam, hogy milyen próféták határozták meg
gondolataikat, ha éppen nem magukat tekintették prófétáknak. A kiállított
alkotók közül Egon Schiele magát prófétikus művésznek tartotta, Frantisek Kupka
pedig egy spirituális vezérfonallal áthatott absztrakt festészetet alakított
ki. Joseph Beuys „társadalmi plasztika elméletével” arra szólította fel az
embereket, hogy kreatív cselekvéseken keresztül járuljanak hozzá a közösség
jólétéhez. Hundertwasser egy környezetvédő aktivista volt, aki „spirális
képeivel” holisztikus gondolkodásra ösztönzött. A tárlat azt mutatja be, hogy
ez az úttörő művészet nem lenne elképzelhető néhány „prófétával” való szoros
kapcsolata nélkül. A próféták bemutatása – akik közül többen maguk is festők
voltak – jelentette az igazi újdonságot számomra. Néhányan „művész-naturisták”
voltak, mások újkori Krisztusoknak vagy társadalmi forradalmároknak tekintették
magukat. Az ő hatásuk a modern művészetre nagyrészt ismeretlen maradt. Valljuk
be magunknak, kinek hangzik közülünk ismerősnek Karl Wilhelm Diefenbach, Gusto
Gräser vagy Gustav Nagel neve? Az ő idejükben széles közönség számára,
különösen az avantgárd körökben voltak ismerősek. Ki hallott nálunk Karl
Wilhelm Diefenbachról, aki jelentős befolyást gyakorolt Egon Schielére és
Hermann Hessére, de a bulvárlapokon keresztül az „egyszerű” városi lakosságra
is? Aki azt állította, hogy „csak nehézségeken keresztül találod meg a
csillagokat”, és sok évtizeddel a Beatles és a hippik előtt Indiába zarándokolt
a gurukhoz, és a „vissza a természetbe” elvet, valamint az egészséges étkezést
hirdette. Miként megannyi önjelölt próféta utána, Diefenbach is magát
megtisztultnak tekintette.
Kinek ismerős közülünk a cseh festőművész Frantisek Kupka neve?
Az absztrakt művészet egyik magányos cseh úttörőjét kielégítetlen érdeklődése
hajtotta a spiritualitás és a tudomány iránt. Az elmúlt évszázad húszas éveiben
Prágából Bécsbe költözött, és beiratkozott a művészeti akadémiára. Később
Párizsban telepedett le, hogy a Prágában kialakított szemléletét
továbbfejlessze. Azt tartotta, hogy a festészetnek spirituálisnak kell lennie,
amelynek kiindulópontja poétikus és filozófiai gondolat kell, hogy legyen.
A szövegeket
olvasva, és a hozzájuk rendelt műveket szemlélve, megállapítottam, hogy egy
hasonló kiállítás Magyarországon valószínűleg a Nyugat alkonyában hívőket
erősítené meg pesszimista jövőképükben.
A Jazzkeller heti zenei kínálata két érdekes koncertet ajánlott.
Miles Davis egykori szaxofonosát, Steve Grossmann kvartettjét és Tony Lakatos
együttesét lehetett meghallgatni. Az előbbit választottam annak okán is, hogy
az utóbbi gyakorlatilag házi muzsikusnak számít a patinás pincében. A családból
senkit sem tudtam rávenni, hogy vállalja a 40-50 percnyi utat – különösen visszafelé – a frankfurti éjszakában. Már
a Neu Isenburg-i villamosmegállóban kellemes meglepetés ért. Miközben jegyet
váltottam volna, egy leszálló, és – nem tudom mire várakozó – utas odaadta a
napijegyét, ezzel járulva hozzá a húsz eurós belépőjegyhez. Félórával a koncert
kezdete előtt én voltam az első vendég, kérdeztem a tulajdonost, aki éppen
jegyet árult (mindjárt a sárvári várban éreztem magam), hogy lesz-e egyáltalán
valami. Megnyugtató válasza után helyet foglaltam úgy három méterre a parányi
színpadtól. A söntés raktárából szaxofon hangja hallatszott. Amikor egy rövid
dallam csendült fel John Coltrane egyik ismert számából, fellélegeztem: ha
ilyen a repertoár, már rossz élmény nem érhet. A koncert kezdetére talán ha
hatvanan lehettünk, és ez hivatalosan ott nagyjából háromnegyed házat jelent.
Köztünk volt Lakatos Tónika is egy vastagkeretes szemüvegben, tényleg csak az
ismerősei által felismerhetően. Kilép az „öltözőből” az est főszereplője, Tony
Lakatos üdvözli, és – miután mondja, hogy Svájcban találkoztak már egy
fesztiválon – az amerikai vendég hangos yee! kiáltással megöleli, aztán elindul
a színpad felé. Nagyon nehezen jár, meg kell kapaszkodnia a zongorába, hogy fel
tudjon lépni a parányi színpadra. Megrázó látni egy 64 éves férfit fizikai
romjaiban. A korán világhírűvé vált dzsesszzenészek (Wayne Shortert váltotta
Davis második legkiválóbb kvintettjében 1969-ben) gyakori betegsége sújtja. Ha
megengedhetnék egy politikailag nem korrekt megjegyzést, Villont idézve azt
mondhatnám, hogy a „rum tette és az átkozott likőr”. Szép arcú férfi, ülve szaxofonozik,
és minden fújás között iszik egy kortyot a mellé készített ásványvízből. Kölni
zenésztársai mindent megtesznek, hogy levegyék róla a hosszú improvizációk
terheit. Megható látni, ahogy Steve egy-egy kísérőjére mutat, hogy most ő
következik. A zene egyébként a hard-bopnak valami korszerűsített változata,
láthatóan tetszik a közönségnek. Tony Lakatos is gyakran egyetértőleg bólint.
Az asztalomnál egy fiatal, szemrevaló hölgy kér helyet. A lábával kíséri a
zenét, és néha jegyzetel; gondoltam, valamelyik frankfurti újság zenekritikusa.
A szünetben szóba elegyedünk, és kiderül, informatikus mérnök, de kedvtelésből
írogat is. Ennél csendesebb helyet nem is találhatna – jegyeztem meg –, mire
megkérdezi, hogy orosz vagyok-e. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, és
zavarom csak fokozódott, amikor kiderült, hogy ő tényleg orosz. Nem először
véltek orosznak, és ez még jobban elszomorít. Évtizedekkel korábban a hamburgi
Reeperbahnon nézett egy unatkozó, egyébként csinos konzumhölgy Dosztojevszkij
nemzetéhez tartozónak, amikor leszólított, belőlem meg kibújt a szociológus, és
társadalmi hátteréről kezdtem faggatni. Végül megengedően jegyezte meg: az is
lehet, hogy lengyel vagyok. Kapva a lehetőségen, igent válaszoltam, és
elsétáltam a Hafen felé.
Az utolsó részét már nem vártam meg a koncertnek, igyekeztem még
éjfél előtt elérni egy villamost, mert utána már ritkábban járnak. A Willy
Brandt Platz megállójáig egy tízperces séta várt rám erőltetett menetben a
felhőkarcolók tövében. Éjjel magányosan egy idegen nagyvárosban azért gyakran
elönt a szorongás. Arra lettem figyelmes, ahogy egy lámpához értem, azonnal
átváltott zöldre. A negyedik-ötödiknél már izgalommal vártam, mi fog történni.
Az utolsónál – ez volt a hatodik – hármat kellett számolnom a zöld jelzésig. Valami
melegség járt át, és belém hasított a felismerés, valaki vigyázott rám.
A frankfurti nappali barangolást ezúttal sem hagytam ki.
Líviával és az unokával tettünk egy nagyobb sétát, elsősorban azért, hogy az
Európai Központi Bank nagy purparléval átadott új épületét szemügyre vegyük. A
Coop Himmelb(l)au bécsi tervezőiroda alkotását azért is kívántam látni, mert az
általuk tervezett müncheni BMW Welt igazán lenyűgöző alkotás. A bank új épülete
azonban nem kápráztatott el minket, magányosan mered az égnek egy régi
vásárcsarnok környezetében. Kihívó látványa újabb okot szolgáltat a
globalizáció-ellenességre.
Az Európai Központi Bank régi épülete (balra)
Az Európai Központi Bank új épülete
Egy kiadós Majna-parti sétával elérkeztünk az óváros
központjába, a Römerre. Az Alte Nikolaikirche falán egy hatalmas molinó szúrt
szemet. A fehér vásznon Mózes III. Könyvéből vett idézet olvasható: "Ha
jövevény lakik földeteken, és tartózkodik köztetek, ne tegyetek szemrehányást
neki. Olyan legyen köztetek, mint a bennszülött, s úgy szeressétek, mint
önmagatokat, hisz ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén." (Mózes III.
19, 33–34)
A szöveget kihelyező evangélikus
közösség valamiért fontosnak tartotta a Römer turistáival közölni a Szentírás
intelmét. És akkor még nem is tudhatták, hogy egy hónappal később a magyar
kormány úgy dönt, hogy falat húz Szerbia és Magyarország közé.
(2015. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése