2015. június 22., hétfő

Frankfurti jegyzetek 9.

   A szokásos májusi családlátogatásunkat több körülmény is megkeserítette. Januárban lányomat gerincsérvvel operálták, mint később kiderült, sikertelenül. Segítenünk kellett volna a veszélyes műtét után, de utazásunkat december végi combizomszalag-szakadásom lehetetlenné tette. Zsóka élettársa akkor még Amszterdamban dolgozott, az unokánkat pedig valakinek óvodába kellett vinni. A holland nagyszülők vállalták a gondozási feladatot. Maxim unokánkat áprilisban a fülével operálták – születése óta siket volt az egyik fülére –, és kíváncsian vártuk, hogy volt-e értelme a négy és félórás műtétnek. Volt tehát, ami izgalmassá tette az utunkat, és akkor még a 850 kilométeres autópálya – gyakran szabálytalanul előző török, román, szlovák, lengyel és magyar kamionosokkal jócskán tűzdelt – megpróbáltatásairól ne is beszéljünk.
   Felkészültem arra, hogy unokámmal – az elmúlt évhez hasonlóan – legózni fogok. A lányom nem árulta el neki az érkezésünket, ezért a meglepetéstől szóhoz sem jutott, amikor – kilenc órai autózás után – a lakásuk előtt megpillantott minket. Éppen a legújabb origami- repülőit próbálta röptetni. Akkor még nem tudtam, hogy a legóépítéstől átállt az origami készítésre. Később meggyőződhettem, hogy olyan gyorsan hajtogatja a kimondhatatlan nevű papírdinókat, hogy követni sem tudom. Az apja megmutatta neki, hogy telefonján van egy olyan alkalmazás a YouTube-on, aminek segítségével, ha bemondja a telefonba a látni kívánt oldalt, azonnal előjön neki. Olvasni még nem tud, ősztől megy iskolába. Ha papírt akart hajtogatni, akkor angolul a telefon kijelzőjére mondta: „Jeremy Shafer design” aztán egy-két próbálkozásra elő is jött a kívánt oldal. Az amerikai-angol kiejtést még nyilván gyakorolnia kell. Egyik nap eszébe jutott, hogy íjat készít, bemondta az okostelefonba: „how to make a crossbow?”, és – láss csodát (nekem még az) –, megjelent egy csomó elkészítési lehetőség. Ez a fegyver a számszeríj, az, amit Tell Vilmos kezében láttam gyermekkorom népszerű tévésorozatában. A második csoda akkor ért, amikor unokám apja hozta a szerszámosládáját, és holland precizitással készített a fiának egy számszeríjat. Elég sokáig tartott, néhány trappista sör el is fogyott közben, de a mű végül elkészült. A szomszédoknak nem kellett azért rettegniük, a „fegyver” ártalmatlan volt. Ha hármasban beszélgettünk – apa, fia és nagyapa –, a beszélgetés a következőképpen zajlott: az apa hollandul beszélt a fiához, én magyarul. A gyerek az apjának németül, nekem magyarul válaszolt. Apa és „veje” angolul társalgott. Amikor megkérdeztem az unokámat, emlékszik-e arra, hogy ki nyerte a focimeccset közöttünk legutóbb a sárvári kertünkben, jött a magabiztos válasz: „natürlich hab’ ich  genyert”. 
   Reggelenként általában ketten voltunk Maximmal a nappaliban, ő origamikat készített a Jeremy Shafer design szerint, én kávé mellett Peter Sloterdijk naplójegyzeteit olvastam. Ha az unokám kérdezett valamit, igyekeztem megválaszolni, ha segítségemet kérte, próbáltam segíteni. Néha ő segített nekem papírt hajtogatni. Megvallom, Sloterdijket szívesebben olvastam. „Ahol korábban a nép volt, most a celebretariátus (Celebretariat) található, akik felületes ismertekkel rendelkeznek, akiknek a boldogságukhoz vélhetően semmi sem hiányzik, azon kívül, hogy felfedezésre várnak. A népnek ezeket a bomlástermékeit (sic!) egy angol szerző lumpen celebretariátusnak nevezi. Akik között nincs senki, aki nem az »ez–lehetnél–te–is–szindróbában« szenvedne”. (2008. december 7.)
   Egy másik idézet kedvcsinálóként a könyvhöz: „»Az ember nem elég jó ahhoz, hogy szabad legyen«, ezt hangsúlyozzák az ancien régime elkeseredett figurái de Maistre óta, akik nem tudják túltenni magukat azon, hogy Isten áldását adta a francia forradalomra. De valóban áldását adta? De Maistre szerint a forradalmat nem emberek csinálták, hanem automaták, alvajárók, ördögi gépek – itt látja az ember a régebbi kritikai elmélet gondolkodóit és az Althusser-iskola dogmáit teljes jelentőségében fungálni; nem az emberek, nem a törvények, hanem a kínzó hatalmak és a láthatatlan struktúrák, amik bábukat mozgatva csinálják a Történelmet”. (2009. január 31.)
   Ha Frankfurtban járok, igyekszem egy jó kiállítást is megtekinteni, és egy érdekes dzsesszkoncertet meghallgatni. Ezúttal a Schirn Kunsthalle-ban megrendezett „Művészek és próféták – a modernek egyik titkos története” című tárlat mellett döntöttem. A kiállítás elsősorban Egon Schiele, Friedensreich Hundertwasser és Joseph Beuys műveivel keltette fel az érdeklődésemet. Schiele munkáit több kiállításon is láttam már, Hunderwasser lakóházait több városban is felkerestem. Arról azonban nem sokat tudtam, hogy milyen próféták határozták meg gondolataikat, ha éppen nem magukat tekintették prófétáknak. A kiállított alkotók közül Egon Schiele magát prófétikus művésznek tartotta, Frantisek Kupka pedig egy spirituális vezérfonallal áthatott absztrakt festészetet alakított ki. Joseph Beuys „társadalmi plasztika elméletével” arra szólította fel az embereket, hogy kreatív cselekvéseken keresztül járuljanak hozzá a közösség jólétéhez. Hundertwasser egy környezetvédő aktivista volt, aki „spirális képeivel” holisztikus gondolkodásra ösztönzött. A tárlat azt mutatja be, hogy ez az úttörő művészet nem lenne elképzelhető néhány „prófétával” való szoros kapcsolata nélkül. A próféták bemutatása – akik közül többen maguk is festők voltak – jelentette az igazi újdonságot számomra. Néhányan „művész-naturisták” voltak, mások újkori Krisztusoknak vagy társadalmi forradalmároknak tekintették magukat. Az ő hatásuk a modern művészetre nagyrészt ismeretlen maradt. Valljuk be magunknak, kinek hangzik közülünk ismerősnek Karl Wilhelm Diefenbach, Gusto Gräser vagy Gustav Nagel neve? Az ő idejükben széles közönség számára, különösen az avantgárd körökben voltak ismerősek. Ki hallott nálunk Karl Wilhelm Diefenbachról, aki jelentős befolyást gyakorolt Egon Schielére és Hermann Hessére, de a bulvárlapokon keresztül az „egyszerű” városi lakosságra is? Aki azt állította, hogy „csak nehézségeken keresztül találod meg a csillagokat”, és sok évtizeddel a Beatles és a hippik előtt Indiába zarándokolt a gurukhoz, és a „vissza a természetbe” elvet, valamint az egészséges étkezést hirdette. Miként megannyi önjelölt próféta utána, Diefenbach is magát megtisztultnak tekintette.


   Kinek ismerős közülünk a cseh festőművész Frantisek Kupka neve? Az absztrakt művészet egyik magányos cseh úttörőjét kielégítetlen érdeklődése hajtotta a spiritualitás és a tudomány iránt. Az elmúlt évszázad húszas éveiben Prágából Bécsbe költözött, és beiratkozott a művészeti akadémiára. Később Párizsban telepedett le, hogy a Prágában kialakított szemléletét továbbfejlessze. Azt tartotta, hogy a festészetnek spirituálisnak kell lennie, amelynek kiindulópontja poétikus és filozófiai gondolat kell, hogy legyen.
   A szövegeket olvasva, és a hozzájuk rendelt műveket szemlélve, megállapítottam, hogy egy hasonló kiállítás Magyarországon valószínűleg a Nyugat alkonyában hívőket erősítené meg pesszimista jövőképükben.
   A Jazzkeller heti zenei kínálata két érdekes koncertet ajánlott. Miles Davis egykori szaxofonosát, Steve Grossmann kvartettjét és Tony Lakatos együttesét lehetett meghallgatni. Az előbbit választottam annak okán is, hogy az utóbbi gyakorlatilag házi muzsikusnak számít a patinás pincében. A családból senkit sem tudtam rávenni, hogy vállalja a 40-50 percnyi utat – különösen visszafelé – a frankfurti éjszakában. Már a Neu Isenburg-i villamosmegállóban kellemes meglepetés ért. Miközben jegyet váltottam volna, egy leszálló, és – nem tudom mire várakozó – utas odaadta a napijegyét, ezzel járulva hozzá a húsz eurós belépőjegyhez. Félórával a koncert kezdete előtt én voltam az első vendég, kérdeztem a tulajdonost, aki éppen jegyet árult (mindjárt a sárvári várban éreztem magam), hogy lesz-e egyáltalán valami. Megnyugtató válasza után helyet foglaltam úgy három méterre a parányi színpadtól. A söntés raktárából szaxofon hangja hallatszott. Amikor egy rövid dallam csendült fel John Coltrane egyik ismert számából, fellélegeztem: ha ilyen a repertoár, már rossz élmény nem érhet. A koncert kezdetére talán ha hatvanan lehettünk, és ez hivatalosan ott nagyjából háromnegyed házat jelent. Köztünk volt Lakatos Tónika is egy vastagkeretes szemüvegben, tényleg csak az ismerősei által felismerhetően. Kilép az „öltözőből” az est főszereplője, Tony Lakatos üdvözli, és – miután mondja, hogy Svájcban találkoztak már egy fesztiválon – az amerikai vendég hangos yee! kiáltással megöleli, aztán elindul a színpad felé. Nagyon nehezen jár, meg kell kapaszkodnia a zongorába, hogy fel tudjon lépni a parányi színpadra. Megrázó látni egy 64 éves férfit fizikai romjaiban. A korán világhírűvé vált dzsesszzenészek (Wayne Shortert váltotta Davis második legkiválóbb kvintettjében 1969-ben) gyakori betegsége sújtja. Ha megengedhetnék egy politikailag nem korrekt megjegyzést, Villont idézve azt mondhatnám, hogy a „rum tette és az átkozott likőr”. Szép arcú férfi, ülve szaxofonozik, és minden fújás között iszik egy kortyot a mellé készített ásványvízből. Kölni zenésztársai mindent megtesznek, hogy levegyék róla a hosszú improvizációk terheit. Megható látni, ahogy Steve egy-egy kísérőjére mutat, hogy most ő következik. A zene egyébként a hard-bopnak valami korszerűsített változata, láthatóan tetszik a közönségnek. Tony Lakatos is gyakran egyetértőleg bólint. Az asztalomnál egy fiatal, szemrevaló hölgy kér helyet. A lábával kíséri a zenét, és néha jegyzetel; gondoltam, valamelyik frankfurti újság zenekritikusa. A szünetben szóba elegyedünk, és kiderül, informatikus mérnök, de kedvtelésből írogat is. Ennél csendesebb helyet nem is találhatna – jegyeztem meg –, mire megkérdezi, hogy orosz vagyok-e. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, és zavarom csak fokozódott, amikor kiderült, hogy ő tényleg orosz. Nem először véltek orosznak, és ez még jobban elszomorít. Évtizedekkel korábban a hamburgi Reeperbahnon nézett egy unatkozó, egyébként csinos konzumhölgy Dosztojevszkij nemzetéhez tartozónak, amikor leszólított, belőlem meg kibújt a szociológus, és társadalmi hátteréről kezdtem faggatni. Végül megengedően jegyezte meg: az is lehet, hogy lengyel vagyok. Kapva a lehetőségen, igent válaszoltam, és elsétáltam a Hafen felé.
   Az utolsó részét már nem vártam meg a koncertnek, igyekeztem még éjfél előtt elérni egy villamost, mert utána már ritkábban járnak. A Willy Brandt Platz megállójáig egy tízperces séta várt rám erőltetett menetben a felhőkarcolók tövében. Éjjel magányosan egy idegen nagyvárosban azért gyakran elönt a szorongás. Arra lettem figyelmes, ahogy egy lámpához értem, azonnal átváltott zöldre. A negyedik-ötödiknél már izgalommal vártam, mi fog történni. Az utolsónál – ez volt a hatodik – hármat kellett számolnom a zöld jelzésig. Valami melegség járt át, és belém hasított a felismerés, valaki vigyázott rám.




   A frankfurti nappali barangolást ezúttal sem hagytam ki. Líviával és az unokával tettünk egy nagyobb sétát, elsősorban azért, hogy az Európai Központi Bank nagy purparléval átadott új épületét szemügyre vegyük. A Coop Himmelb(l)au bécsi tervezőiroda alkotását azért is kívántam látni, mert az általuk tervezett müncheni BMW Welt igazán lenyűgöző alkotás. A bank új épülete azonban nem kápráztatott el minket, magányosan mered az égnek egy régi vásárcsarnok környezetében. Kihívó látványa újabb okot szolgáltat a globalizáció-ellenességre. 


                                   Az Európai Központi Bank régi épülete (balra)



                                      Az Európai Központi Bank új épülete

   Egy kiadós Majna-parti sétával elérkeztünk az óváros központjába, a Römerre. Az Alte Nikolaikirche falán egy hatalmas molinó szúrt szemet. A fehér vásznon Mózes III. Könyvéből vett idézet olvasható: "Ha jövevény lakik földeteken, és tartózkodik köztetek, ne tegyetek szemrehányást neki. Olyan legyen köztetek, mint a bennszülött, s úgy szeressétek, mint önmagatokat, hisz ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén." (Mózes III. 19, 33–34)


   A szöveget kihelyező evangélikus közösség valamiért fontosnak tartotta a Römer turistáival közölni a Szentírás intelmét. És akkor még nem is tudhatták, hogy egy hónappal később a magyar kormány úgy dönt, hogy falat húz Szerbia és Magyarország közé.
(2015. május)









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése